Adamus fogalomtára az Alapok c. könyvből

Alapfogalmak
2008-06-15

Most szeretnélek titeket megismertetni pár olyan fogalommal, amiknek megismerése és megértése révén el tudjuk kezdeni a közös beszélgetést.
Ezek a fogalmak elsősorban nem a mindennapi életetekben meghatározott dolgokat írnak le, tehát sokszor fogok hasonlatokat, képeket használni a jobb megértés kedvéért. Vegyétek ezt a fejezetet egyfajta fogalomtárnak is, ami kizárólag az általunk értelmezett módon magyaráz meg pár dolgot. Ha találkoztok olyan meghatározással más tanítások során, amit a szívetek igazabbnak, helyénvalóbbnak éreztek, akkor alkalmazzátok, integráljátok inkább azt.

Íme az én fogalomtáram:

Létezés

Egy folyamatos, nem múló, és pulzáló áramlás. A létezés nem elképzelhető mozgás nélkül: a létezés egy folyamatos és kiterjedő, majd összehúzódó mozgás eredménye. A létezés örök, mindig volt és sohasem múló, ám megnyilvánulási formájában végtelen számú lehetőséget takar. A létezés a Minden Létező önmagára irányuló megismerési módozata, melynek alapján önmagát részeire bontva megismerte a különböző részek egymásra tükrözése által önmaga létezésének szeleteit. Ezt úgy kell elképzelnetek, hogy a Minden Létező az a pont, ami mindent magában foglal, s miután rajta kívül nem létezik más, ezáltal Ő a legkisebb pont is egyben, tehát Ő a Minden és a Semmi is egyszerre. Ám önmagát részeire bontva létrehozott egy olyan viszonyrendszert, ami által önmaga létezése is viszonylagossá vált a részein keresztül, és ez eredményezte e kialakuló és folyamatos mozgásban lévő mindenség megtapasztalását. Minden létezés tehát mozgás, és minden létező a Minden Létező egy darabja, ám sajátos és megismételhetetlen jellemzővel bír, ezáltal egyedi és szuverén is egyben.

Minden Létező

Nevezhetjük Istennek, a szó nem vallásos tekintetében. Ő a mi alkotóelemünk, belőle születtünk, és általa létezünk. Ő határozza meg ezen Világegyetem és Mindenség létét a saját létezése által, mi az ő kivetülése vagyunk egyfajta módosult holografikus formában. A hologram az a fajta képi alkotásmód, amikor egy részlet gazdag, hatalmas képet darabjaira szedve, minden darabban ott van az egész kép, csak a darab nagyságától függően más-más részletezettségi fokon. A Minden Létező önmagát ilyen holografikus módon osztotta fel, ám miután nem önmagához kívánta viszonyítani az egyes részeket, hanem azokat egymáshoz, kisebb torzításokat „rakott” az egyes képdarabokba, egyedivé varázsolva ezeket ez által. Ezek a torzítások mindig egy másik kép részletéből származó hozzátoldások vagy elvevések voltak, és ennek köszönhetően alakult ki a változatosság. Ez nem azt jelenti, hogy nem minden képdarabon a Nagy Kép látszik, inkább azt, hogy minden képen van egy hangsúlyos elem, amit az érthetőség kedvéért jelezzünk színekkel. Tehát van egy hatalmas és végtelen képünk, amin minden, ami csak létezhet, rajta van, de amíg ez a kép nem részleteződik, addig értelemszerűen nem látszik rajta semmi. Amint ezt a képet elkezdjük részeire bontani és ezáltal kis darabonként megvizsgálni, láthatjuk magát az egész képet is benne, ám nézhetjük önmagában a kicsi képet is. A hatalmas kép egy tájat ábrázol, és a kicsi kép is ugyanezt a tájat ábrázolja, csak míg az egyiken egy zöld fa a hangsúlyos, addig a másikon meg egy sárgás bokor, a harmadikon egy kis fehér ház és így tovább. A hangsúlyos részek viszonyítják egymást a másik képen lévő szintén hangsúlyos részhez, és így hozzák létre ezen részek által ismét a nagy képet, mert az elmondható, hogy minden képen egy hangsúlyos elem van, és ezek összessége alkotja a nagy és végtelen képet, annak ellenére, hogy minden kis kép a nagy kép hű, kicsinyített és ezáltal kevésbé részlet gazdag mása is egyben.

Világegyetem

A Minden Létező által létrehozott részek táguló egysége. Ezen részek mind kapcsolatban állnak egymással a szétosztás folytán nyert sajátos helyük által, és mind teljesen szuverén, egyéni ujjlenyomattal rendelkező részek. Folyamatosan távolodnak és közelednek egy időben egymástól – egymáshoz, s bár ez egy időben történik, egyfajta lineáris tapasztalás során válik számukra érzékelhetővé. Tehát a Világegyetem tágul, ám egyidejűleg szűkül is vissza a Minden Létező által megtapasztalt egységbe, de a lineáris megtapasztalás eredményeként minden létező most a tágulás tapasztalásait éli meg, ám a tágulás nemsokára elér egy olyan kritikus pontot, amikor a lineáris tapasztalás révén lassan a létezők egy része az újrarendeződés folyamatait fogja megtapasztalni.

Fizikai forma

A Minden Létező által kialakított részek azon csoportja, amelyek valamilyen forma, vagy keret által meghatározottak. Ez nem feltétlenül jelenti a földi lét során megtapasztalt fizikai formákat, de minden esetben egy zárt rendszert jelent. Fizikai formának tekinthető ilyen szempontból maga a tudat is, hiszen a tudat a létezők sajátos önazonosságára irányuló kijelentése: az „Én vagyok”. És miután ennek el kell különülnie a többi „Én vagyok”-tól, ezért egy zárt rendszert alkot, tehát fizikai formának tekinthető. Felmerülhet akkor a kérdés, hogy létezik-e nem fizikai forma, hiszen ha a létező részekre osztotta magát, akkor minden résznek valamilyen zárt egységet kell alkotni az elkülönültség folytán. A válasz meglepő, de érthető: igen. A fizikai formák ugyanis egymástól elkülönülten léteznek, pont a behatárolódás folytán, és – miután minden létezés feltétele a mozgás miatt a tér – ezért a köztük lévő teret töltik ki a nem fizikai létezési formák. Miután ebben a Világegyetemben minden viszonylagos, pontosan annak kialakulása miatt, ezért a nem fizikai létezők csak a fizikai létezőkhöz képest tekinthetők annak: tehát ennek a logikai sornak a végigvezetése által azt állapíthatjuk meg, hogy vannak „fizikaibb” és nem „fizikaibb” létezők az egymáshoz való viszonyulásuk folytán. Istenhez, a Minden Létezőhöz képest minden létező fizikai, de mondjuk egy földi emberhez képest én nem vagyok fizikai, tehát ez a meghatározás egy adott valóságszeglet megismerésén keresztül nyer csak viszonylagosan értelmet.

Valóság

A valóság egy adott perspektívából megnyilvánuló nézőpont eredménye. Minden valóság szubjektív annyiban, amennyiben egy adott érzékelő szubjektív érzékelésén alapszik, és objektív a tekintetben, ha egy másik valósághoz viszonyítva vizsgáljuk. Vegyünk egy példát: ülsz a fotelodban és elképzelsz egy általad választott képet. Ez egy valóság számodra, amíg ki nem nyitod a szemed. De miután téged itt a földi létezés során körülvesz egy számodra objektívnek megélt valóság, ennek a fényében a csukott szemmel elképzelt világod illúziónak számít. Azonban egy magasabb perspektívából, a tudat egy más meghatározási módján létező észlelő számára a földi, általatok megélt valóság tűnik illúziónak, az őáltala megtapasztalt elsődleges valósághoz képest. Ennek a sornak soha sincsen vége, hiszen a létezés különböző síkjai végtelenek, tehát elmondhatjuk, hogy minden valóság csak illúzió, amikor egy magasabb rendű valóság szempontrendszeréből tekintünk rá. Miután Isten végtelen, ezért kimondható, hogy nincs objektív valóság, csupán egy adott észlelési pontból tűnik annak.

Teremtés

A teremtés az a folyamat, amikor a létező a saját maga által észlelt valóságát kreatív módon alakítja a létezése folytán. „Nem teremteni” nem lehet: attól a ponttól kezdve, hogy a Minden Létező elkezdte magát részekre bontani, egy folyamat vette kezdetét az állandó áramlás révén, aminek során minden létező folyamatos mozgása egyfajta teremtés is egyben. Minél magasabb tudatosságú egy létező, annál tudatosabban teremti a valóságát, annak a felismerésnek a révén, hogy a valóság szubjektív és illuzórikus. A tudatos teremtés lineáris megtapasztalás útján történik, de minden létező alapvetően egyszerre, egy időben és egymáshoz viszonyítva teremt.

Tudat

A tudat a Minden Létező által felosztott részek identitás-tudata, az: „Én vagyok”. Minden, az univerzumban létezőnek van tudata, egy vízcseppnek ugyanúgy, mint magának a Minden Létezőnek. A tudatosság mértéke ennek a tudatnak, ennek az „Én vagyok”-nak a kiterjesztése, árnyalása. Míg egy vízcsepp csupán annyit tud mondani magáról, hogy „Én vagyok a vízcsepp egy tengerben, tehát sós vagyok.”, addig a Minden Létező ezt az „Én vagyok”-ot egy olyan végtelen mondattal tudja körülírni, ami magában foglalja az összes részének a tapasztalásait, tehát benne van a tengervíz cseppnek az „Én vagyok”-ja, mint a saját tudatának a része, de benne van az összes létező kiterjesztett éntudata is, ezáltal a Világegyetem teljes részletezettsége alkotja a Minden Létező tudatát. Ha a tenger a végtelen tudat, és a vízcsepp az ennek a részeként keletkezett, elhatárolódott tudat, akkor elmondhatjuk, hogy míg a csepp rendelkezik ezzel az „Én vagyok a vízcsepp” tudattal, azáltal, hogy a tenger körbeöleli, és ő ennek a nagy tengernek a része, rendelkezik a tenger tudatával is egy általánosabb módon – pontosan ugyanúgy, mint minden vízcsepp ebben a tengerben. A tenger szempontja azonban egészen más, számára a meghatározó tudat az „Én vagyok a végtelen tenger”, ám ez kiegészül és árnyalódik minden egyes, a tengert alkotó vízcsepp személyes tudatával. Tehát ő az egészen keresztül egy árnyaltabb tudattal rendelkezik, mert az „Én vagyok a tenger” magában foglalja azt is, hogy „Én vagyok a sós vízcsepp, amelyik kifutott a homokra” és azt is, hogy „Én vagyok a sós vízcsepp, amit lenyelt egy fürdőző” és ez hozza létre a magas tudatosságot, ami egyfajta részletezettséget és ezáltal mennyiséget jelent.

Dimenziók

A létezésnek azok a lehetőségei, amik meghatározzák a létező számára a létezésének módját. Minél több potenciált tartalmaz egy dimenzió, annál tágabb a létezési keret: annál sokrétűbb és összetettebb a létezés. A földön az emberek a dimenziókat számokkal jelölik. A dimenziók száma végtelen, miután a Világegyetemben semmi sincs, ami véges lenne. A dimenziók tehát nem helyek, nem térben elkülöníthető rétegek, hanem lehetőségek. A 3D (idő, tér, forma) a létezést 3 potenciálon keresztül határozza meg, a 4D már 7 potenciált tartalmaz, az 5D 12-t – és ez így hatványozódik, ugyanis egy magasabb szintű dimenzió magában foglalja az alatta lévő lehetőségeit is.

Isteniség

Az Isteniség a Minden Létező kifejeződése a részein keresztül. A Minden Létező felosztotta magát, és ezáltal minden részében benne van az ő teljes és hű mása (holografikusan). Ez azt jelenti, hogy a legkisebb, legparányibb darabja is ennek az mindenségnek ugyanannyi Isteniséggel bír, mint maga az egész. Miért van az mégis, hogy ezek a különböző részek, a létezés különböző megnyilvánulási formái mégsem bírnak azonos hatalommal önmaguk felett? Erre a magyarázat szintén a Világmindenség kialakulásában rejlik. Ha elfogadjuk azt az alaptételt, hogy a Világmindenség a Minden Létező önmaga felosztása révén alakult ki, ez magában hordozza azt a felismerést, hogy e változatos mindenség, minden, egy eredetből származik. És ha ez így van, akkor minden rész magában foglalja az egészet, mint ahogy az egész is magában foglalja a részeket. Azt már említettük, hogy a változatosság minőségi és mennyiségi különbözőségek révén jut kifejeződésre. Tehát köznapi módon megfogalmazva minél kisebb egy darabja ennek a Minden Létezőnek, annál kevesebb minőségi jellemzővel bír, annál kevésbé részlet gazdag, és minél nagyobb, annál több minőségi jellemző révén annál részletgazdagabb. Ezt a részletgazdagságot neveztük el tudatosságnak, tehát elmondható, hogy minél részletgazdagabb egy létező, annál tudatosabb. Ezek a különböző tudatossági szintek azonban csak egymásra épülve nyernek értelmet, hiszen ez az egész univerzum egy egymásra épülő, rétegzett rendszer. A mindenség legeslegkisebb eleme, a legalacsonyabb tudatosságú létezője, aki csak annyit tud mondani magáról, hogy „Én vagyok”, az egyben a legnagyobb is, hiszen a Minden Létező is csak ennyit tudott mondani magáról a kezdetekben. Ám miután részeire osztotta magát, ezt az „Én vagyok” kijelentést a részei révén árnyalttá tette, és így kialakult az a fajta magas szintű tudatosság, ami a sok kis „Én vagyok”-ból épül fel. Tehát elmondható, hogy amíg a legkisebb egység csak annyit tud mondani, hogy „Én vagyok”, ő része egy nála nagyobb egységnek, aki tudja mondani a kicsi egység „Én vagyok”-ját, de a sajátját is hozzáteszi, és ezáltal létrehoz egy még nagyobb tudatot, ami már három kijelentéssel bír, és ez így megy tovább a végtelenségig. Tehát a legkisebb rész tudata része a legnagyobb rész tudatának, de a legnagyobb rész tudata nem képezi részét a legkisebbnek, ám miután a Világegyetem végtelen és emiatt nincs legkisebb és legnagyobb, így ezt nézhetjük egy körkörös, önmagába visszatérő folyamatnak is. Ha extra finomságúra lereszelünk egy egész almát, és ebből a masszából kiveszünk egy kanállal, abban benne lesz az egész alma íze, lesz benne héj, magház és magdarab is. S miután olyan parányi részekre bontottuk az almát, hogy ez már szemmel nem látható, nem vagyunk képesek a kanálban lévő masszából rekonstruálni az egészet. Ám ha félbevágjuk az almát, akkor a fél darab részletezettsége révén tudunk következtetni az egészre, holott a lényege ugyanaz, mint az almareszeléknek.

Összességében tehát elmondható, hogy az Isteniség minden létező sajátja, minden létező magában hordozza a Minden Létező esszenciáját, ám hogy ezt milyen árnyaltsággal, milyen részletezettséggel képes megnyilvánítani, az az ő tudatossági szintjétől, azaz a rétegezettségének a mértékétől, ergo részletgazdagságától függ. A kisebb rész az Isteniségét mindig az őt körbeölelő nagyobb rész által nyilvánítja ki és ez így megy a végtelenségig.

Információ

Megint a világ kialakulásához kell visszamennünk, hogy megértsük, mit is jelent önmagában az információ. Ez az univerzum információalapú, nincs semmi, ami ne tartalmazna információt és semmi sem létezhet információ nélkül. Miért mondom ezt? Kezdetben volt a Minden és a Semmi egyszerre, hiszen rajta kívül nem volt más, tehát amennyiben Ő volt a minden, Ő volt a semmi is. Egyetlen dolgot tudott magáról ez a Minden Létező, hogy „Én vagyok”. Ez egy olyan kódolt információcsomag volt, ami magában foglalta a kimondása pillanatában mindazon információkat, amik ma ezt az egész rendszert átszövik. Ezt úgy kell értelmezni, mint egy kibontásra váró, végtelen információcsomagot, ami – mint egy önkioldó számítógépes program – folyamatosan bontja ki és ki magát a maga részletezettségében.

Hogyan zajlik ez az önkioldó kibontás? A Minden Létező kimondta, hogy „Én vagyok”. Ám miután ő volt Minden és ezáltal ő volt a Semmi is, ezzel egy időben ki tudta mondani azt is, hogy „Én nem vagyok”. Ám abban a pillanatban, hogy ez a kijelentés megszületett, két részre szakadt, egyik része az volt, amelyik azt mondta, hogy „Én vagyok”, a másik meg az, amelyik azt, hogy „Én nem vagyok”. Ez ugye csak egymáshoz viszonyítva értelmezhető két kijelentés, tehát ezáltal a Minden Létező létrehozott egy önmagán kívüli pontnak érzékelhető viszonyítási pontot. Ez a viszonyítási pont – bár önmagán belül létezett, hiszen önmagán kívül nem volt semmi – megfigyelőként tudott tekinteni a másik pontra, s így létrejött egy megfigyelő-megfigyelt státusz. Mert ha én azt mondom, hogy „Én vagyok” és valaki azt mondja, hogy „Én nem vagyok”, ha nem vagyok, akkor valaki van rajtam kívül, tehát az nem én vagyok. Ez így most elsőre bonyolultan hangozhat, ám ha lassan végigvezetjük, és alaposan belegondolunk, pofonegyszerű.

Tehát létrejött egy egymást feltételező viszonyrendszer, ami egymás ellentétéből állt. Most az egyik része ebből a viszonyrendszerből megtapasztalta önmagát a másikon keresztül, ám szerette volna megtapasztalni azt a másik tényezőt is, ami ezáltal az ő ellentéte volt. Tehát az „Én nem vagyok” szerette volna megtapasztalni az „Én vagyok”-ságot is, de ehhez létre kellett hoznia egy olyan viszonyítási alapot, amihez képest van, tehát létre kellett hoznia az „Én nem vagyok”-on belül egy újabb felosztást, amiben van egy „én nem vagyok” és ezáltal megjelenik az „én vagyok”, ám ezt már árnyalnia kellett egy olyan módon, hogy ezt a különbséget megtegye az eredeti „Én vagyok” és „Én nem vagyok”-hoz képest. Erre felosztotta magát, az „Én nem vagyok”-ságát két részre, az egyik résznek azt mondta, „én nem vagyok a jobb oldalon”, míg a másiknak azt, hogy „én nem vagyok a bal oldalon”. És ha azt tudta mondani, hogy „én nem vagyok a bal oldalon”, akkor rögtön azt is tudta mondani, hogy „én vagyok a jobb oldalon” és fordítva, ez már a kettőből így egy négyes tudati szintet hozott létre, majd ebből lett nyolc és így tovább hatványozódott addig, amíg a mai részletezettséget, változatosságot el nem érte. Tehát maga az első alapinformáció került kibontásra, létrehozva ezáltal a részeket az alapmondat árnyalásán keresztül, és ezt nevezzük információnak. Minden információ tartalmazza az alap „Én vagyok” mondatot és az alap „Én vagyok” mondat ezáltal tartalmazza az összes árnyalatot. Tehát elmondható, hogy az információ egy önkioldó, önmagát kibontó gondolatcsomag kibomlásának a folyamata, ami magában foglalja ennek az egész részletezettségnek a folyamatos árnyalását.

Lélek, szellem, tudat hármassága

Miután a Minden Létező részekre osztotta magát és a részek a minőségi és mennyiségi jellemzőkön keresztül sajátos arculatot kaptak, a Minden Létező ezeket a részeket a sajátos jellemzők révén egyfajta egymáshoz viszonyított pontként észlelhette. Minden részlet egy olyan, semelyik részletre nem jellemző sajátossággal bír, ami által ez a különbségtétel megtehető. Ezt én úgy nevezem, hogy ezek Isten egyedi, soha meg nem ismétlődő személyes ujjlenyomatai. Annyi ujja van Istennek, ahány létezési forma alkotja ezt a Világmindenséget és mindegyik egy megismételhetetlen, egyedi jellemzővel bír. Ezeket az ujjlenyomatokat nevezzük léleknek. Isten tehát ezen ujjlenyomatok összessége és ezeken keresztül, a változatosság csodáján keresztül árnyalja magát és válik így a legmagasabb tudatosságú létezővé. A lelki ujjlenyomatokra úgy is tekinthetünk, mint egy végtelen fraktál egyes darabjaira. A fraktál egy olyan ábra, ami önmagát ismételve jut el a változatosság végtelen formációjává. Vegyünk egy fát, aminek van öt ága. Minden ágán nő egy ugyanolyan fa, mint a kiindulópontként szolgáló „alapfa”. Ennek az öt fának mind az öt ágán nő egy ugyanilyen fa és ez így megy a végtelenségig. Nem tudunk ebből a képből két egyforma darabot kihasítani, ha ez a kép a végtelenbe mutat, mert ha megnézzük az alapfát, az is egy másik fa egyik ágából nőtt, és így ez a kép végtelenül fut körbe-körbe, egy teljesen más mintázatot eredményezve, mint maga a fa. (Ugye, minden ágon növő fa kisebb, mint az alatta lévő, ezért nem tudunk két egyforma részt kimetszeni az ábrából.) Tehát a lélek ez az egyedi jellemzővel bíró rész ezen a végtelen képen.

Azt már említettük, hogy a tudat tartalmazza az „Én vagyok” kijelentést annak minden árnyalatával, de a lélek erre önmagában nem képes, mert a lélek csak azt a módot határozza meg az egyedi jellemzője révén, ahogy ez a tudat a maga „Én vagyok”-ságát árnyalja. Elmondható tehát, hogy a lélek rendelkezik egy átfogó tudattal, ami ezt az egyedi és egyedileg részlet gazdag lelket az „Én vagyok” szintjén meghatározza, ám ugye azt már tudjuk, hogy a tudat is rétegekből áll, tehát a lélek számos „al-tudattal” rendelkezik. Ha a Minden Létezőt vesszük alapul, mint ennek a mindenségnek az alapját, akkor elmondhatjuk, hogy a Minden Létezőhöz hasonlóan – amely magában foglalja az összes „Én vagyok”-ot és az összes egyedi jellemzővel bíró ujjlenyomatot is egyben – az egyedi lélekesszencia és az őt meghatározó, megnyilvánító tudatok összessége is egy zárt rendszert kell hogy alkosson, s ezt hívjuk mi szellemnek. Tehát a szellem egy egyedi lélekesszencia és az őt alkotó, őt meghatározó tudatok összessége, ergo egy kis darab Istenség, ami a Minden Létező egy holografikus részének is tekinthető.

Nagyjából ezek azok a legelemibb alapfogalmak, amiknek a tisztázása, ismerete nélkül nem tudjuk megkezdeni a közös beszélgetést. Csak elsőre tűnik bonyolultnak ez a fogalomtár, tulajdonképp ugyanannak a dolognak a körbejárásáról van szó, csak más-más nézőpontból, más meghatározási vetületből. Miután ez az egész Világmindenség egy, ezt az egységet próbáljuk körbejárni, tagolni a fogalmak által oly módon, hogy rájöjjünk a működésének alapelveire, felismerjük a benne rejlő hihetetlen egymásra épülést, változatosságot, harmóniát és végtelen számú lehetőséget. Aki ezt megérti, könnyebben eljut majd arra a pontra, hogy ezt az egységet megtapasztalja önmagában, hogy az univerzum e csodás egységét önmagába integrálva egy sajátos, egyedi univerzumként legyen része az egésznek, ami így az ő részévé is válik a végtelen tér és a végtelen változatosság által.