Függőón

Ha a kiindulópont hibás, dől vele az egész rendszer. Nemrégiben kitapétáztam itthon egy szobát, és ott kézzelfoghatóan beigazolódott a régi elméletem, miszerint a fejben lévő egy milliméteres eltérés a gyakorlatban, pontosabban a valóságban, már áthidalhatatlan távolságot eredményez. És ez az eltérés ott kint megoldhatatlannak, mozdíthatatlannak tűnik, és sokszor az is. A csálén álló tapétacsík az alján már nem korrigálható, csak a tetején, ahol elkezdtük a csík falra simítását. Ott fent kell tehát elvégezni azt a pár milliméteres, sokszor szinte észrevétlen kis igazítást, és, jé: lent eltűnik a kétcentis randa rés. Mégis az emberek nagy része a látható rést toldozgatja-foltozgatja, tolja a hatalmas repülőt lihegve a kifutópályán, ahelyett, hogy kényelmesen hátradőlve a pilótafülkéből emelné azt meg, azaz ott módosítana a valóságán, ahol hatékonyan lehet: ahonnan az ered. És ez maga a tudat, aminek csak egy kis része az emberi éntudat, ám ami épp ezért összeköttetésben áll azzal az egész hatalmas intelligens rendszerrel – irányítótoronnyal, repterekkel, programozókkal, szállítókkal, stewardessekkel, karbantartókkal, takarítókkal, catering céggel – amit mindenestül úgy nevezünk, hogy légi forgalom.

Csakhogy könnyű azt mondani, állítsd át fejben a valóságod, a gyakorlatban ez néha kemény feladatnak tűnik, de csak azért, mert a rossz szokásaink, régi berögződéseink, előítéleteink és elvárásaink, valamint a korlátoltságunk, tudatlanságunk és konokságunk ódon várfalait kell hozzá lebontani. Ám ehhez sem kell csákány, meg véres, feltört tenyér, elég megnyomni egy gombot, és ha ügyesek vagyunk, finom porrá válik ez a masszívnak tűnő kőfal. A nyomógomb meg nem egyéb, mint annak a helyes kiindulópontnak a meghatározása, hogy mi is a valóság. Nem egyéb, mint amit mi épp annak élünk meg. Nem tévedés, ez az emberek által abszolútnak hitt valóság definíciója, és nem valami belső megélésnek a meghatározása. Azé a valóságé, aminek objektivitásából kiindulva a tapétacsík nem teljesen függőlegesen simul a falra, és amikor a kefével a csík aljához érünk, elszörnyedve tapasztaljuk, a két csík közti ormótlan résbe befér a tenyerünk.

Ha azt gondolod a téged körbevevő valóságról, hogy az önmagában, az észlelőktől függetlenül létezik, abszolút, materiális, stabil, objektív, azaz eleve adott, és épp ezért mindennek a vonatkozási pontja, akkor meg kell értened, hogy ezt a meglátást csak és kizárólag arra alapozhatod, hogy a valóságon belüli elemek ezt támasztják alá. A realitáson belüli fikciók (álom, képzelet, kreált valóságok, hallucinációk stb.), illetve a realitás belső elemeinek összjátéka, a benne lévők észlelete, belső logikája és egymáshoz rendelődése. Igen ám, de ezek mind-mind annak a realitásnak, valóságnak a részei, amire utalnak, azaz abban foglalnak helyet, amit meghatároznak, és nem egy külső viszonyítási pontból mutatnak rá. Abszolút hiányzik a rendszerből az archimédeszi pont, mert a mi valóságunk kifelé teljesen zárt. A mi nézőpontunkból vizsgálva nem öleli körbe semmi, ami nem ez a valóság, vagy ha igen, az számunkra ugyanolyan fikció, álom, képzelet, azaz nem-valóság, mint a benne lévő virtuális vagy fiktív elemek. Isten és a nirvána ehhez a valósághoz képest megfoghatatlan és pszeudo, pont ahogy egy filmhős, vagy a tegnapi álmod. Tehát maga a valóság keretezi önmagát befelé azzal, hogy saját magában helyezi el azokat a vonatkozási pontokat, amelyek őt aztán ezekhez az alkotóelemeihez képest valósággá emelik. Totális paradoxon. Ha lenne egy olyan látható, tapintható, megtapasztalható valóság, ami ezt a mostani világunkat körbeveszi, a földi világ azonnal az illúzió szerepébe csúszna át. Ezért nagyon jó a profi VR-játék példa, mert tökéletesen szemlélteti, hogyan működik a mindenség, amely egy rétegzett tudat befelé történő fraktálszerű kibomlása, s ami nyilvánvalóan e bebomlással egy időben kifelé is a végtelenbe fut.

A valóság tehát az, amit te annak élsz meg. Nincs olyan valóság, ami objektíven, a te észlelésedtől függetlenül létezhet, mert minden, ami látszólag rajtad kívül áll, csak a te észleletedben jelenik számodra meg. Benned van, holott úgy tűnik, te vagy benne, de ez csak érzékcsalódás. Minden, amit magad körül megélsz – most és mindörökké – a te lelki folyamataid kivetülése, úgy is mondhatnám, te állandóan önmagadban bolyongsz, kipakolod önmagad részeit egy munkaasztalra, ott szétszeded, lecsiszolod, kijavítod, gyönyörködsz benne, átalakítod, majd, ha nem tetszik, visszacsinálod, összeragasztod, aztán újból egyesítve önmagadba integrálod, hogy aztán az így kialakult új lelki tartalomból új valóságot alkoss, egy nagyobb volumenű munkaasztalként. A valóságod tehát tudósít arról, ki vagy. És mindemellett segít ezt az ént megtalálni és megmunkálni. És ez a megmunkált és megtalált én a mindenkori igazságod, amit csak úgy tudsz megmutatni, ha már nem akarod megmutatni, amikor az csak általad feltárul abban a világban, ami tulajdonképpen te magad vagy. Ha belátod, hogy a mindenség a rétegzett tudat egysége (pontosabban maga a tudat a mindenség), akkor azt is be kell látnod, hogy te és a valóságod nem lehet soha e tudaton kívül. Amire magadban azt mondod, “én”, az ennek a nagy tudatnak egy beléd nyúló része. Csakhogy a tudat önmagában meghatározhatatlan, csak egy belső viszonyrendszer által létezik, ami létrehoz egy valóságot és benne magát a résztvevőt, aki nem egyéb, mint a mindenkori észlelő leképezése az általa megfigyelt valóságba. És miután résztvevőként a téged körbevevő valósághoz méred magad, azt hiszed, ez tőled függetlenül létező minőség. Csakhogy az a nagy helyzet, hogy nem vagy képes magad kivonni belőle, csak elméletben. Ahogy kiszeded magad ugyanis, a valóság is eltűnik, és már csak képzeletben létezik tőled függetlenül tovább. Szép elmélet ez a tőled függetlenül is létező valóság elképzelés, és nagyon hasznos ahhoz, hogy segítsen meghatározni önmagad, de egy nap ezt az állomást is elhagyod.  (Minden állomást egy nap elhagysz, és egyet sem hagysz ki. Ez az utazás lényege. Ha úgy érzed, van olyan állomás, ahova te soha nem fogod a lábad betenni, az csak egyet jelent, még nem jártál arra és most vesztegelsz egy olyan peronon, ami ez előtt áll. Hiszen aki egy gyorsvonaton utazik, és nem száll le róla, minden állomást érint, ami ennek a földi útvonalnak a része, amit, amint a vonat továbbindul, el is hagy. Nem kell sehol ott ragadni, néha elég csak rápillantani egy-egy helyre, ám van olyan is, ahol az ember leszáll és elidőzik egy kicsit, aztán a következő vonattal megy tovább. Én legalábbis így gondolom, s ezért vagyok sokkal megengedőbb azokkal a dolgokkal szemben, ahol lehet, hogy csak áthaladtam, de simán meg tudom érteni, ha valaki egy kis időre ottfelejti magát. A térkép egy, és ha te balra mész, a jobb út, amire nem léptél keretezi ezt a balt, létével feltételezi, és emiatt biztos lehetsz benne, valahol mégiscsak a te utad része.)

Még egyszer: valóság az számodra, amit annak élsz meg. És miután ez így van, mert máshogy nem is nagyon lehet, minden, de minden csak és kizárólag hozzáállás kérdése. Ezen a síkon most a múltbéli gondolataid, hozzáállásod gyümölcsét eszed. És a mai gondolataid teremtik számodra a holnap gyümölcsét. El kell jönnie a napnak, amikor megértjük, nem a különbségek számítanak. Azoknak is megvolt a maga szelektáló, lomtalanító szerepük, de egy nap már inkább káros, mint hasznos mindent a nemek oldaláról megközelíteni. Egy ponton túl sokkal fontosabb meglátni mindazt, ami összeköti a dolgokat. Miután minden elemet kielemeztél a képen, minden részletet elkülönítve analizáltál, hátra kell lépni és szintetizálni, immár az analizálás utáni tudás birtokában. Ez a végső mozzanat, az utolsó előtti tett, miután a függöny végleg legördül e patinás színpad előtt. A megbékélés, az elengedés, a megengedés, a hagyás, a derűs önátadás mozzanata. Amikor már nem akarom megérteni, nem akarom uralni, nem akarom iránytani, sem befolyásolni, megjavítani, a magam képére formálni, nem akarok magam után semmit hátrahagyni, csak még egyszer egyben megszemlélni, mint a szerelmes, aki beleveti magát önfeledten a másik karjaiba, és csak bele akar feledkezni ebbe az ölelésbe. Miután az ember túl van a düh korszakán, túl van a majd én megmutatom korszakán, az én mindent jobban tudok korszakán, az elhatárolódás korszakán, a szomorúság és csalódás óráin, rájön, önmagát járta csak körbe. Minden, de minden az ő valóságának a része, és ott abban a zárt térben csak és kizárólag ennek a valóságnak az anyagával van átitatva. Ahogy egy filmben is minden a film része, még ami elvileg nem – mert a kinti valóság eleme és önmagaként van jelen, mint mondjuk egy belógó mikrofon –, az is, ha ott van a filmvásznon. Aki ezt megértette, megérti azt is, miért világrengető a „valóság az, amit épp annak élsz meg” egyszerű kis frázis. Ez csak egy tized-milliméteres igazítás fent a csíkon, de lent, ahol megéled az életed, ott a világban hatalmas változást eredményez.

És mihez vezet, ha a csík tetejét rosszul illeszted a falra? Olyan viselkedésmódokhoz, amik az embert csak egyre mélyebbre taszítják egy kiismerhetetlen, sötét, kellemetlen és uralhatatlan szférába, ám amelyek e fenti kis kiigazítás eredményeképp szép lassan elhalványulnak, majd végleg eltűnnek. Megszűnik a drámázás, az, amikor az ember teljesen beleszorul a saját drámai monológjaiba, mint ahogy a jópofáskodó, TikTok kihívásokon edződött amerikai háziasszony a mosógépbe, hogy aztán a tűzoltóknak kelljen majd onnan kiszabadítaniuk – már ha hajlandók lesznek rá. Mert még mindig halálosan komolyan veszi magát, ezt a földi szerepét, s az azt körülvevő színpadképet, ami mint objektív valóság őt meghatározza, nála mindez nagyon súlyos dolog. Itt minden róla, az emberről szól, és ezért őt minden nagyon mélyen érinti. Nincs megfelelő távolságtartása a szemlélő és a megélő, valamint a megélt élet között, részéről az involválódás száz százalékos. Az emberi szerepét meghatározó rövidke kis élete a teljes lényébe áramlik, mint puha piskótakockába a tömény csokiszósz, és egy milliméternyi szép fehér, pőre piskóta sincs már ebben a ragacsos érzelmektől kissé ellucskosodott entitásban. Ő érez, ő neki fáj, ő szenved, ő nem érti, ez az egész nagyon mély, végtelenül fájdalmas és megható, a szíve megszakad, zokogva olvassa és írja a szentimentális sorokat, és ami vele, vagy a vele hasonlókkal történik, az véresen komoly és hihetetlenül fajsúlyos dolog. Pedig nem az, akármi is legyen ez a történés, hiszen a mindenség szempontjából nyilván egy totál kis semmiség, ráadásul teljesen rendben lévő dolog, mert gyönyörűen, résmentesen belesimul a Tökéletes Rendbe. Hasznos kulcsot jelentenek a tapétacsík helyes beigazításához a drámázás leküzdése érdekében az „ez csak egy…”, a „na és, akkor mi van…”, és az „ez is elmúlik egyszer” kezdetű mondatok. Magyarán annak a megértése és megélése, hogy az életem nem én vagyok, én csak a szemlélő vagyok, néha az átélő, de a dolgok, események, érzelmi töltések és én magam nem ragadtunk végleg össze. A közöny, a távolságtartás önmagunkkal szemben kulcsfontosságú dolog, azaz jobb, ha a sűrű csokiszósz egy külön tálkában van, s egy-egy kis falatot ettől még csutkáig bele lehet mártani (néha, kell is), no de az, hogy már nem is tudjuk, milyen a rugalmas, tiszta, krémfehér piskótakocka, az nem bölcs dolog. Gondolj mindig arra, amikor belesodródsz a szánalmas monodrámáidba, hogy ez rajtad kívül amúgy igazán senkit nem érdekel, aztán kerülj gyorsan te is „rajtad kívül”, és, hidd el, már téged sem fog annyira. Önmagadon kívül kerülni meg csak úgy tudsz, ha megérted, az, aki vagy, és amiben vagy nem a végleges és stabil állapotod. Hisz a mostani valóságod csak azért ennyire valóságos, mert te annak éled meg. Punktum. Feltehetően van olyan nézőpont, ahonnan rátekintve ez az egész egy hatalmas hallucináció. Hallgasd meg a hallucinogéneket használók beszámolóit, és azonnal megérted, miért mondom ezt.

És akkor már arra sem fogsz nagyon késztetést érezni, hogy folyamatosan „beárazd” magad. Hogy önmagadat agyoncímkézd, és e kopott, csiricsáré, ízléstelen ragacsoknak megfelelve létezz. „Én tudatos vagyok.” Ja, hogyne, néha igen, néha meg még azt sem tudod, mit miért gondolsz. „Én ilyen vagyok, meg olyan, én ez vagyok, meg az” – ugyan, hagyd el. Társadalmi, egzisztenciális, hierarchikus szerepek sokasága ragad ránk, amiknek aztán alig győzünk magunk előtt is megfelelni, mindezt csak azért, mert a kiindulópontunk, az a valóságosnak hitt valóság, ami ezeket a címkéket ipari mennyiségben legyártja és ránk tapasztja, elvárja tőlünk, hogy tartsunk magunkon ezek közül párat, merthogy e valóság nem egyéb, mint ezen címkék összessége. De ez a sok címke mind oltári hülyeség. Nem, te nem vagy se érzékeny, se nemes lelkű, se nyugodt, se vicces, mert te hol ilyen vagy, hol olyan. Mint Pom Pom a mesében. Néha érzékeny vagy, ahogy magadat előszeretettel definiálod, néha meg olyan érzéketlen, mint a házam kőkemény, érdes dísztéglafala. Minden vagy egyidejűleg, ami a világban jelen van, hidd el. Minden ember minden jellemzője ott lapul benned egy bármikor megvalósítható potenciálként, hisz ez mind-mind te magad vagy, ahogy fentebb írtam. És hogy épp melyiket húzod elő, az kizárólag attól függ, épp mi a szándékod. De azt állítani, hogy te ilyen vagy, vagy olyan vagy, ez vagy, meg amaz vagy azért butaság, mert ezzel magadat rekeszted be egy szűk, dohos tömlöcbe, még akkor is, ha a címkéd tetszetősre sikerül, mert, tegyük fel, azt állítod magadról: én az entellektüel filozófus vagyok. Ugyanis akkor ennek a címkének kell majd megfelelned, ha jólesik, ha nem, ám ezzel kizársz számos olyan dolgot, ami nem felel meg ennek az öntetszelgő szerepnek. Legjobb példa erre az, aki magára ragasztotta, az „én mindent könnyen viselek, örök optimista vagyok” – matricát. Ő nem tudja igazán meggyászolni a dolgait, ő sosem bosszankodhat, és nem élheti meg őszintén a fájdalmait, mert az nem lenne méltó az arcára festett torz vigyorhoz. És szép lassan konkrétan megnyomorodik a lénye e vidámnak tűnő maszk alatt. Miért ne sírhatnék, ha fáj? Ha nem ragadok bele drámai monológként, miért ne mondhatnám azt: basszus, ez most rohadt nehéz. Másnap meg azt mondom, sebaj, megoldom. Harmadnap meg dühös leszek, a rohadt életbe, miért nem sikerült? Egy év után meg hálát adok a nehéz időszakért. Ma kedves vagyok, és szívesen adok a sütimből. Holnap azonban magam akarom megenni, mert ég a gyomrom. Ezt a dolgot így gondolom, azt azonban pont ellenkezőleg. Ebben a kérdésben nagyon liberális vagyok, míg abban meg konzervatív, földhözragadt és idealista egyidejűleg. Nem sorolom tovább, akit nem köt már ez a sok hülye szerep, úgyis érti. A rendezőn nincs díszes jelmez, ám ő minden szerep mögött ott áll. Hamlet meg csak azt mondhatja és teheti a szép kis ruhájában, amit Hamlet tesz és mond. Ophelia szomorú monológját ő nem szavalhatja el. És épp ezért Hamlet a színpadon sosem lehet igazán szabad.

Aki megérti, hogy a valóság, attól, hogy összetett és nagyon nagynak tűnő, részleteiben zavarba ejtően kidolgozott, tökéletes és összefüggő, még nem feltétlenül a „végső”, már nem akarja azt a földről e valóság részeként irányítani. Nem rángatja szereplőként a filmben a díszletparavánt, mondván, „én áttöröm a falakat”, mert rájön, amíg a filmben van, csak egy újabb filmdíszletbe zuhanna bele a Nagy Kitörésével. És a közönség kacag, juj, milyen jó móka, díszlet a díszletben! Álom az álomban, valóság a valóságban. Ez a világ nem úgy nem valóság tehát, hogy kamu és nincs, vagy valami ilyen sületlenség, hanem úgy nem valóság, hogy nem egy végleges, objektív, abszolút viszonyítási pont. Aki ezt megérti, felszabadul az állandó irányítási kényszer alól, mert azt is megérti, hogy a mostani élete múlt idő. Ahogy az álom is mindig az az ébrenlétből nézve, még a holnapi álmod is, hisz tudod, követi majd azt egy újabb ébredés, ettől álom. Ha nem ébrednél fel belőle, nem lenne már álom, valósággá válna. De amíg álom, addig mindenkori múlt a megélt valóságod jelenéhez képest. És aki ezt úgy istenigazából felfogja, automatikusan elkezd a jövőből élni „visszafelé”. Nem halogat, nem fél, nem szorong, és nem támolyog vakon a láthatatlan, ködös jövőbe percenkét összetörve magát, hanem hatékonyan cselekszik, onnan, ahol már kész a mű. Épp ezért számomra a „nem tudom” a „nem akarom” eufemisztikus megfogalmazása, míg a „majd megcsinálom”, a „nem csinálom meg” kijelentés szinonimája. Ott vagy abban a pontban, ahonnan már látod, mi volt ez az egész, ott állsz a célban, és most csak megnézed, hogy jutottál el oda, milyen tettek során át, most csak végigvezeted az ujjad a 3d-s térképen, visszaolvasod a könyvet, a végkifejletet utolsó oldalától visszalapozva a harmincadikra: „szóval hogy is jutott el idáig a hős, nézzük csak”. És így mindent képes vagy megtenni, ami erre a pontra vezet téged, és meg is teszed, amire képes vagy. Nem toljuk vakon és erővel magunkat előre az időben a múltból a jövő felé, hanem könnyedén nyújtjuk a jövőbe a jelent, mint a rágót – ez is nagy különbség a végső leragasztott tapétacsík szempontjából, mert a te mindenkori létpozíciódat határozza meg.

És ha helyesen illeszted fel azt a fránya tapétacsíkot, megérted azt is, a tudás vélelme az egyik legaljasabb csapda, ami aknamezővé változtatja a szép kis virágos rétet, amin ugrándozol. Aki biztos a dolgában, azt az élet, hidd el, majd elbizonytalanítja. Írtam már arról a törvényszerűségről, tán a Walpurgisos cikkemben, hogy az az eshetőség, amivel nem számolsz, nagyon szeret ám megvalósulni. A nem tudás, amit tudásnak hiszel, mint valami szörnyűséges démon ugrik hátulról egy nap rád. Ha makacsul kitakarod a lehetőségek egy részét, azok, ahogy a figyelmet nem kapó ADHD-s gyerek az osztályban, „rosszalkodni” kezdenek, arra fognak rávenni, hogy márpedig vegyél róluk tudomást. Ezért nem működik hosszútávon a pozitív gondolkodósdi. Mert kitakar egy valóságszegmenst. Aki nem számol minden lehetőséggel egyenrangú, elfogadható alternatívaként, nem nyugszik minden szcenárióba már jó előre bele, sosem választhat szabadon az utak között, mert a nem elfogadott, a képkereten túlra zárt út követelni fogja magának a figyelmet azzal, hogy megvalósul. És ugyanez igaz a nem tudásra is: ha azt hiszed, tudod, amit márpedig nem, tutira be fog igazolódni, hogy tévedsz, mégpedig úgy, hogy az igazság bumerángja az arcodba csapódik. Ugyanis a valóság relatív volta miatt neki tök mindegy, hogy fejben, vagy igaziból éled meg, a kettő közt csak számodra van különbség. Épp ezért a fejben megélt valóság már megnyilvánult, ám a kirekesztett, elhessegetett az nem, csakhogy ő is meg akar nyilvánulni, hisz létezik! És akkor azt a valóságdarabkát fogod megélni, holott épp ez az, amit nem akartál. Ezt a tételt a kvantumfizika amúgy már beigazolta, nincs ebben semmi turpisság. Tehát amennyi opciót csak belátsz, azzal mind számolj már megnyilvánult valóságként, éld át bátran mindegyik lehetőséget, készülj fel rájuk, és akkor nem fog egyik kirekesztett valóságszegmens sem erőszakkal figyelmet követelni magának tőled azzal, hogy akaratod ellenére megvalósul.

Amennyiben elvégzed ezt a kis átállítást fejben, észre fogod venni magadon, hogy lassan, fokozatosan elengeded a szorítást. Ellazulsz és kisimulsz, mint rugalmas kelt tészta a belisztezett konyhapulton. Megérted, hogy a megengedés és elengedés nem egyenlő a tétlenséggel, az öntudatlan sodródással, a fatalizmussal, vagy netán a szomorú, tehetetlen beletörődéssel. Aktív maradsz és életvidám, egy derűs, laza, energikus személy, aki csak megengedi, hogy az élet általa megnyilvánuljon. Egy olyan valaki, aki munkaasztalként tekint a valóságára, és ezért nem zavarja, ha az néha koszos, rendetlen vagy nehezen kezelhető. Cselekszik, de nem akaratból, hanem intuícióból. A tévedéseit, a ballépéseit az út teljes értékű részének tekinti, ahogy a hegy része az őt körülvevő síkság, vagy a vízé az alatta lévő meder, virágé a gyökér. Az akadályok, a kellemetlen események, a fájdalmas tapasztalatok mind olyan váltók, amik arra késztetnek, hogy arra menj, amerre menned kell, mert ahhoz a ponthoz vezetnek, ahonnan te irányítod magad ebbe a pontba. Azért fáj, mert ellenállsz, ugyanis túlságosan involválódtál: a labirintusban bolyongva kis golyóként folyton bevered a fejed a falakba, míg azon túlról csak úgy mozgatod a játékpályát, hogy a kicsi golyó ki tudjon gurulni a tekervényes hálózatból. Tehát aki hibátlan, tökéletes, fájdalom- és nehézségek nélküli életre vágyik, kínos bukások, kudarcok sorát éli meg, amit aztán addig kozmetikázgat, míg az egész élete egy nevetséges, repedezett maskarává válik. Ám aki tudja, a rossz a jó szerves része, a bukás és siker egy érem két oldala, hogy a nehézségek csak váltók, és az érzelmek szolgáltatják az üzemanyagot a motorban, nem fél attól, hogy orra bukik, mérges lesz, vagy hogy kellemetlenség éri. Átengedi magán mindazt, ami beleáramlik, és manifesztálja anélkül, hogy bármin erővel változtatni akarna. Nem akarja átrendezni a babaházat benne lévő babaként, sem a babából valami félistent kreálni a többi baba előtt. Nem sminkeli át a kis ént egy Nagy Énné, mert tudja, csak bohócot faragna így magából. Ő csak játszik, komolyan, de felhőtlenül. Ha kell, sír, ha kell, nevet, izgul és bosszankodik, de mindezt végig a játéktábla előtt ülve, és nem azon bábuként állva. Bizalom és hála telíti el, hisz megérti, a mindenség sokkal grandiózusabb és intelligensebb rendszer, mint amilyennek mi innen hisszük. Amikor eljutsz abba az állapotba, hogy azt érzed, háttal állva egy szakadék szélének bizalommal teli szívvel képes vagy beledőlni a mélybe, mert biztosan tudod, hogy lent egy vérprofi rendszer biztonsággal elkap, akkor megtapasztalod: tényleg elkap. Elkap egy olyan flow élmény, amit, amíg nem adod át magad neki száz százalékban, nem tudsz átélni. Aki nem dől bele a szakadékba, sosem érzi meg az őt felfogó, biztonságos közeget, s ezért igazán sosem fogja fel, mit jelent a végtelen. Ám aki erre képes, az többet nem fél semmitől. Tartani tarthat dolgoktól, ez a léttel járó, normális érzés, de ez a zsigeri élet-halálfélelem lassan kikopik belőle.

Helyezd fel jól a tapétacsíkokat, szépen illeszkedjenek egymáshoz, nem nagy munka, csak fent az illesztésnél kell ügyelni a helyes dőlésszögre. Lejárt a szavak ideje, most már a tetteken a sor. A megvalósításon, a tapétázáson. Game starts now. Lassan meg kell tudni magunknak mutatni, hogy mindaz, amit az elméletben megértettünk, hogyan működik a gyakorlatban. Nehéz idők jönnek annak, aki a fal alján guggol és döbbenten bámulja a szanaszét álló tapétacsíkokat, és végtelenül beteljesítő időszakot élhet meg az, aki a létra tetején egyensúlyozva még időben, mielőtt a ragasztó megszáradna, képes lehúzni a rosszul felhelyezett csíkokat, és szépen, immár függőlegesen újra a falra simítani. És ehhez tényleg nem kell más, mint annak a megértése, hogy csak azért valóságos számodra ez a földi lét, mert nem látsz túl rajta. Ezt éled meg most a legmagasabb fokú, legkézzelfoghatóbb valóságnak, de ez még egyáltalán nem jelent garanciát arra vonatkozóan, hogy akkor valóban az is. Ezért ne a valóságba kapaszkodj, hanem inkább magadba, abba a valakibe, aki e földi világon túlnyúlik a puszta léte által, mint egy zárt műanyagpohárba dugott szívószál. Kint is van és bent is van egyidejűleg. Te vagy a kapu, az átjáró, önmagadon átbucskázva tudsz csak kifordulni az új valóságodba, ezt a bukfencet nem úszod meg. De ez is csak jön majd magától, mint minden, amihez egy nap elértél. Addig meg engedd el kormányt, dőlj hátra, és élvezd az utazást, akármilyen tájon vezessen is téged végig ez a kis földi, véges létszimulátor. Azoknak tehát, akik a tökéletesen függőleges tapétacsíkra és illesztésre törekednek létük mostani, fárasztó renoválási folyamatában, tudniuk kell, ennek az alapos munkának köszönhetően nemsokára egy teljesen megújult és modern bázisra helyezett létformában tudnak majd otthonosan és kényelmesen berendezkedni, amit ők maguk újítottak fel önmaguknak.

Lépj hátra, lazulj el, engedd csak megtörténni a dolgokat, ha akarod, éld át őket mélyen, ha nem, csupán szemlélődj, de tudd, csak ott tud hozzád érni ez a világ, ahol még kötésben vagy vele, ahol elhiszed róla, hogy abszolút valóság. A hipnózis, a hallucináció, a VR-játék, az álom ott hat rád, ahol te magad is ezen szférák része vagy. Oldd el magadat és meglátod, milyen érdekes lesz úgy lenni bent, hogy tulajdonképpen mindeközben kint vagy: egyelőre két lábbal a földön, de már kiterjesztett szárnyakkal. Ahogy az LGT nóta mondja:

„Erről álmodtam rég
Két helyen egyszerre ó, de szép
Erről álmodtam rég (tűz van a kéményben)
Itt a varázslat ó, de jó, de szép!

Kinn is vagyok, benn is vagyok,
jaj de nagyon boldog vagyok!
Kinn is vagyok, benn is vagyok,
most már nagyon boldog vagyok!

Kinn is vagyunk, benn is vagyunk,
jaj de nagyon boldog vagyunk!”

(LD)