Gondolatszilánkok a lapos-Föld elmélet kapcsán

Sok vita folyik a különböző fórumokon, csatornákon arról, hogy akkor most milyen alakú is a Föld. Tényleg egy gömbön élünk, ahogy azt tanították nekünk, vagy netán bizonyos empirikus tapasztalatok alapján érdemesebb visszanyúlnunk ahhoz az elképzeléshez, hogy a Föld lapos? Nos, a Föld se nem gömb, se nem tányér. Ebben én szinte teljesen biztos vagyok. Világűr sem létezik csillagokkal, űrutazás meg még úgy se. Az egész Nasa színjáték az „űrhajósokkal” – akik annyira nagyon mutatni akarják, hogy súlytalanok, ahogy vidoran bukfenceznek, pörögnek-forognak mikrofonjaikat lóbálva abban az oltári disznóólban, amit az oktondi nép számára több milliárd dolláros költségvetésű, tudományos munkát folytató űrállomásként próbálnak eladni – csak azt szolgálja, hogy elfedje a valóságot. Ám én sokakkal ellentétben nem gondolom azt, hogy itt bármiféle okos háttérhatalom arra irányuló ügyködése folyik, hogy bevezessen valamiféle új világrendet, egyrészt ez a logika eléggé bukkanós, kátyús úton halad, másfelől én nem nézem ki a ma világot irányítókból, hogy okosabbak, mint egy ötödikes. Gőzük sincs semmiről – és meglátásom szerint ők ÉPP EZT kívánják elfedni azzal a sok idiótasággal, néha kifejezetten megrendezettnek tűnő merényletekkel, látszat politikai balhékkal, azaz mindazzal a végtelen sok baromsággal, amit elénk tárnak. Ostoba, rövidlátó, anyagba rohadt percemberkék ők, akiknek lövésük sincs semmiről, s épp ezért a részecskék megmarkolásával, manipulálásával, tologatásával akarnak egy szedett-vedett alternatív valóságot az emberek elé tárni, hogy korlátozott, tiszavirág életű hatalmacskájukat ily módon megtarthassák a maguk által teremtett lomis álvilágukban, aminek materializmus a neve. A régi korok embere az anyagot tekintette illúziónak, önmagára egy szellemi világ fiaként tekintve. A mai épp fordítva van ezzel, számára a szellem illúzió, és az anyag a valóságos, ami csak azért vicces, mert mindeközben azért csak létrehozza az anyagban a saját szellemvilágát, pontosabban egy mélyebb illúziót a virtuális valósággal, és kis alistent kreál önmagából azzal, hogy készít egy álvalóságot az illúzió talajáról – nos, ennek jó vége így számára bizonyosan nem lehet. Hazugságot káprázattal igazolni kétes vállalkozás.

A két legjobb példa erre a szánalmas rúgkapálózásra a homeopátiával folytatott ádáz és nevetséges küzdelem, illetve a folyamatos hangulatkeltés ezekkel a blőd „merényletekkel”, Trumppal és Észak-Koreával, menekültekkel, filmbe illő miegymással. Mind a kettő számomra zsigeri félelemről árulkodik. Mint a gengszter külsejű, ám lényében mazsolaként összetöpörödött kigyúrt fickó, aki már nézésével is támad, nem beszélve harci kutyájáról, alkartetkójáról és vasalt bakancsáról, ám ez az arzenál csak annak mértékét mutatja meg, mennyire fél belül: minél több a kinti vasalat, zár, pajzs, előre kinyújtott, éles fegyver, annál nagyobb bent a bizonytalanság. Gyáva kiskutyám szokott úgy kimenni este a töksötét kertbe, hogy már a verandán ugat, morog, biztos, ami biztos alapon. Nevetségesnek és legfőképp álságosnak tartom a „tudomány” nevében kardot rántani egy olyan módszerrel szemben, ami csak annyiban árt, amennyiben a kardforgatók szerint nem használ. (Megjegyzem, hazudnak. A homeopátia igenis használ, a kutyám a legjobb példa rá, amit az orvos nem oldott meg hónapok alatt, a homeopátia elrendezte egy nap alatt. De jó, legyen placebo hatás, amit a nagy tudósok is elismernek. És? Nem kéne inkább örülniük, hogy vannak emberek, akiken segíteni lehet kemikáliák nélkül? Akit ez a karaktergyilkosság lebeszél a homeopátiáról, amúgy jobb is, ha bevesz egy Xanaxot, és hagyja az egészet a csudába.) Reszkető térdű barátaink, a rövidlátó tudományos élet felkent papjai, a felelősség nevében forgatják véreres szemeiket, de az nem bántja a homályos, csipás tekintetüket, hogy fiatalok milliói lettek mindenféle kütyük rabjai, hogy a Facebook-karám sikeresen bekebelezte az internetezők felét, hogy a gyerekeim nem tudnak kihez szólni az iskolai szünetekben, mert társaik a snapchatbe merülve élik zombi hétköznapjaikat. A kóla, a chips, Pumped Gabó, a romos cigánysorok és az analfabetizmus, vagy a Melodifest transzvesztitái nem bántja a materialista akadémiák képviselőinek érzékeny kis lelkét a köz nevében, csak és kizárólag a homeopátia. Nem, az az igazság, hogy paráznak. Nem értik, és ami a legfontosabb: efelett nincs hatalmuk. Amit nem lát át ez ember, azt nem is képes uralni, erről van szó. És EZÉRT reszketnek tőle, mint a nyárfalevél. Pumped Gabó az ő világuk, maximálisan az uralmuk alatt áll, ám a homeopátia kívül van ezen. Vallom, nem azért keltik a zavart és a félelmet, mert így akarják létrehozni földönkívüli intelligenciáról tanúskodó világhatalmukat, azaz valahol de, csak nincs nekik semmiféle valós hatalmuk, s ezt tudván félnek és ezért félelmet generálnak, nem látnak tisztán és ezért káoszt gerjesztenek, mert azt valahogy még uralni tudják. Nekem senki ne mondja, hogy Soros György vagy Angela Merkel egy olyan ember, aki többet tud nálunk bármilyen, e léten túlmutató dologban. Elég ránézni a krumpliszsák, alkesz fejükre, a szétesett vonásaikra, egész lényük arról árulkodik, hogy a pénzes dombján kapirgáló kiskakasként még csak úgy ahogy elboldogulnak, de magasabb síkokon, a szellem síkján, hát, szerintem ugyanúgy alulmaradnak, mint Hanula Zsolt a Nux Vomicával szemben folytatott küzdelmében. Ezek épphogy elveszett, nyomorult emberek, egész életútjuk erről mesél. Egy napon végük, és akkor jaj nekik. Félnek is nyilván ettől, kapaszkodnak az életbe, amíg csak tehetik. Persze lehet veszélyes egy rettegő betörő is, ha rányitjuk az ajtót, de azért szerintem túlzott okunk az aggodalomra nincs. Nincs hatalmuk, csak a kis anyagi kereteiken belül, és ott is csak addig, amíg kavargatni tudják odakozmált lábosaikban ezt a megbuggyant kígyóméregfőzetet. Ugyan, hadd tegyék, tisztán látható, egy helyben topognak, és a semmit ütik görcsbe rándult ökleikkel.

A tagadás ellenük amúgy az egyik legrosszabb fegyver, az visszatolja az embert oda, ahonnan elindult, túl azon, hogy igazolja hatalmi erőlködésüket. Számtalan – nevezzük úgy – „kiugrási kísérletet” szemléltem végig, köztük a magamét is, amikor az egyén azt gondolja, azzal, ha kizárja a valóságból a neki nem tetsző részt, létrehoz egy igazabb, autentikusabb életet. Emberek felhevülve a spirituális felismeréseiktől ugrottak ki állásokból, városi életből, volt, aki megpróbálta az egész 21. századi civilizációt kitakarni a kis kezével, kukucs, nem látlak! Egytől-egyig mindegyik valahol kudarcba fulladt, a teljességet nem sikerült így elérni. Teljesen nyilvánvaló végkifejlet, hisz hátrálni egy robogó szerelvényben csak egy pontig lehet, és még akkor is előre visz az út, hisz a fejlődés iránya nem megfordítható, az emberből kiindulva meg aztán főleg nem. A virágterápia visszalépés. A lapos Föld visszalépés. A földtúrás visszalépés. Az angyalokba vagy az apaistenbe vetett mesés hit visszalépés. Számos, materiális nézet mára megkérdőjeleződött, ez nyilvánvaló, úgy is fogalmazhatnánk, kudarcot vallott. A szerializált orvostudomány, a newtoni fizika, a tekintélyelvű vélemény- és valóságformálás, a hagyományos társadalmi- és nemi szerepek rögzültsége, a vallások politikai, hatalmi funkciói kezdik végleg érvényüket veszteni, sőt, ma már egy sima fotónak sem hihet az ember, mi több, láthatjuk, egész anyagi világunk alapja, a Föld és annak milyenségéről kialakult kép is düledezik, omladozik, recseg-ropog minden eresztékében. Csakhogy úgy tűnik, nincs válasz a felmerülő kérdésekre. Egész valóságérzékelésünk grandiózus változás küszöbén áll, az emberiség egy irgalmatlanul komoly világnézeti válságon megy keresztül, millió kérdéssel: és nincsenek válaszok. Persze előbújtak a sarokból már az előrengéseket megérezve a felkent „tanítók”, csak az a baj, hogy a kalapjukból ők sem tudtak igazi válaszokat előhúzni. Sem az ellenségkép gyártás, sem a világnézeti hátraarc ugyanis nem nyújt hosszútávon valós fogódzót mindazoknak, akik alatt inog a talaj és nem szeretnének hasra vágódni. És nem is fognak, mert minden kérdésre van válasz, ott, a mozdony előtt az alagút után a fényben. Modern, a mai embert kielégítő válasz, ami nem vet fel még több kérdést, mint amennyiből keletkezett. Csak hátrafelé pislogva ez nem meglátható.

A kisgyerekeknél figyelhető meg az a vicces dolog, hogyha valamire magyarázatot szeretne kapni, bizonyos életkorokban sokszor a valódi választ nem képes elfogadni. „Anya, miből van a felhő? Vízből, kicsim. Nem, anya, nem jól tudod, nem lehet vízből, mert a víz nem fehér, és nem úszik az égen. Megmondom én neked, anyu, miből van. A felhő habból van. Oké, legyen hab. Anya, tényleg a Mikulás hozza az ajándékot? Persze, édes, hogyne. Jól van, én is így gondolom, csak a Tomi, képzeld, azt mondta, nem is, mert az apukája. De az nem lehet, mert hogy menne az apukája el minden gyerekhez, nem? Én mondtam is a Tominak, amikor ültünk a bilin ebéd után, hogy milyen buta, de nem hitt nekem, azt mondta, mindenkinek a szülei a Mikulás. De hát te nem lehetsz, anya, a Mikulás, ez tiszta hülyeség.” Sokszor az a baj, hogy a dolgokra adott felnőtt válaszok a gyerekek számára túl egyszerűek. Erről amúgy egyszer írtam már a Helycserés paradigmaváltásban, és épp ezen elméletem igazolódik vissza abban a tényben, hogy néha az az érzésem, hiába mondja ki anyuka, hogy, hidd el, kicsim, Lajos bácsi nem azért halt meg, mert te tegnap kiöntötted a levest, hanem mert már öreg volt és beteg, Mártonka továbbra is azt hiszi, ő ölte meg szegény 90 éves nagybácsikáját, mert ő most a mágikus szakaszában van a gondolkodásának, és nem tud ebből kilépni. Az emberek tehát válaszokat várnak, de számukra elfogadható válaszokat, és nem feltétlenül valósághűeket. Sokak számára az, hogy a föld csak egy képzet ugyanolyan megfoghatatlan magyarázat, mint a kicsi számára a felhő vízpáraként történő definiálása. Lehetetlen, a víz nem fehér, nem tud repülni, és egyáltalán nem ilyen. A föld nem lehet nem fizikai anyag, hisz én annak érzékelem. És akkor marad a lapos Föld elmélet. A holografikus gyógyítás nem felfogható, marad az akupunktúra, amivel önmagában semmi baj sincs, de ez nem feltétlen az a válasz, ami az alagúton túlról érkezik. Az, hogy a valóság lassan multidimenzióssá, egy része virtuálissá válik, kezelhetetlen számára, félelmet kelt benne, és ennek a félelemnek tárgy kell, egy ellenségkép, mert úgy az egész már elviselhetőbb. „Megszűnik a készpénz, jaj, jaj, ez már az új világrend előszele!” Nyilván, hisz a pénz lassan az őt megillető, virtuális valóság szerepébe lép át, oda, ahová való, hisz virtuális volt az már akkor is, amikor ezüstből volt, meg amikor papírlapokra nyomtatták, hiszen értéke viszonylagos, megállapodáson alapuló idea csupán azóta, amióta címletekkel látják el az őt képviselő konkrét tárgyat. Egy papírlap értéke 1000 Ft. Ez egy vicc, de lám, sokan még ehhez is ragaszkodnak, és megijednek, ha az értéket már fix fizikai hordozó nélkül kell értelmezniük. Akit nem látunk, ám mégis valahol érezzük, sejtjük, hogy itt van velünk, csakis angyal lehet, vagy szellem, netán fénylény. Az a válasz, hogy ő ugyanolyan, mint mi – pontosabban, nem, mert mi vagyunk olyanok, mint ő, csak most egy végtelenül leszűkült tudatállapotban, amit tényleg VR-szemüveg viselése illusztrál a legjobban, ami kitakarja a valóságot, újat vetítve bele –, számukra nem válasz. Nem elég transzcendens, nem elég tömjénfüstös, túl profán, nem illik a gyermeki elképzeléseikbe. Oké, legyen így, persze, a Mikulás hozza, édesem, a csokit. És így tovább. Érdemes megfigyelni, ha valaki azt mondja: gonosz háttérhatalom, új világrend, laposföld, Yehovah, illuminátus és gyíkemberek, 51-es körzet, Nibiru, angyali kommunikáció vagy mandalameditáció – azonnal özönlik a tömeg, protagonisták, antagonisták egyaránt. De ha azt mondod, a világ csak egy képzet, páran talán bólogatnak, majd megkérdezik, jó-jó, de mint képzet gömbölyű, vagy lapos? Jó, jó, persze, álom, amit a hollywoodi, „ember a Holdon”-háttérhatalom elénk tár, és az igazi valóság ott van e mögött, no de mi az? És ha erre azt mondod: az, hogy nincs olyan, hogy „igazi” valóság, akkor csak unottan legyintenek és mennek izgalmasabb válaszokért csapkodni párat a gyíkemberes bokszklubba. Nem győzöm Mark Twaint eleget idézni ez ügyben:

„Amit felfedtem előtted, igaz, mind igaz: nincs Isten, nincs univerzum, nincs emberi faj, nincs földi élet, nincs mennyország, nincs pokol. Minden Álom, groteszk, bolond álom. Semmi nem létezik, csak Te. Te pedig Gondolat vagy.”

Nem jó válasz? Nem elég anyagi, ugye? Nem elég megfogható, s emiatt nem elhihető, nem lehet vele mit kezdeni, nem lehet ráülni, ledönteni, nem lehet belőle ágylábat faragni, zászlóként kitűzni, nem lehet ebből kiindulva gyűlölködni és rajongani. És pontosan tudom, milyen iszonyatos ez az üresség, amivel ez a felismerés jár, mert átéltem.

A magunkra ébredési fázisokat én a saját megélt tapasztalataimra és mások megfigyelésére alapozva amúgy a következőképp írnám le:

Átfogó tudással érkezel, aztán a játék kedvéért mindezt elfelejted, lassan, ahogy a búvár merül a mélybe, a fenti fények és hangok idővel elvesznek számodra. Ám valami hiányzik, a dolgok nem működnek. Keresel. Kipróbálsz számtalan dolgot, teljes lelkesedéssel veted bele magad minden új tapasztalásba. Aztán valahogy körbeérsz, sok minden leülepedett benned, de a vágyott teljességet nem érted el a hosszú útkeresés során. Kételkedni kezdesz. Ez nem igaz, amaz is hazug, ő csaló, ő meg csak azt hiszi magáról. A kétely letépi rólad a nem integrált részeit az útkeresésednek, a kekszet megetted, de a kezedre ragadt a celofán. Most leesik. Ez az egyik legnehezebb, mezítlábas része az útnak, mert úgy tűnik, nem maradt semmid. Mintha a gyerek is ment volna a fürdővízzel, de nem, csak az esett le, ami kint volt, ami beléd épült, az már te vagy, ott van a te többleted, nem kint, de ettől még ez ilyen vacak érzés, a sok belefektetett hit, bizalom, remény zörgős, színes cellofán-szemete elég fájdalmasan hullik a sárba. No és itt jön egy fal. Egyszerűen a fizikai világ által eléd tornyosuló fal. Se erre, se arra nem tudsz továbblépni. Nincs tovább, ott állsz előtte, a régi válaszok egy része mára már beléd épült, újabb kérdéseket felvetve, újak még nincsenek. A régi megoldásokat már elkoptattad, újak nincsenek. A régi világ leomlott benned és körülötted, az új meg sehol. A világ vége ez, barátom. Van neki konkrét pereme, fala, pontosan úgy, ahogy a Truman showban: a vetített képzet határa a csillagos ég. Benned is és a világodban is. Ahogy a lehetőségeid határait is a te korlátaid képezik, úgy hidd el, e fizikainak tűnő valóság határai is benned vannak, nem kint. Az égbolt, a bura teteje nem egyéb, mint annak az észlelésnek a határa, amivel most rendelkezel. Azért nem tud ember menni az űrbe, mert mindig viszi magával ezt az érzékelési képernyőhatárt. Nem tudom, érthető-e amit írok, talán nem fogalmazom meg jól, mert nehéz szavakkal leírni egy fizikainak tűnő világban épp azt, hogy az nem fizikai, mégpedig oly módon, hogy ne csússzon át a dolog a teljesen megfoghatatlan kategóriába. Itt élünk, és tele vagyunk a világ bajaival, örömeivel, szeretnénk egy csomó mindent, lélegzünk, eszünk, sétálunk, megvesszük azt a fotelt és megöleljük a kutyánkat. Látjuk, hogy emberek meghalnak. Hogy kibújik a virág a földből. Felforr a leves, és megégetjük a kezünket, ahogy lehúzzuk a lábost a tűzről. Hogyne lenne ez fizikai? És persze, valahol az, de csak ott, ahol mi most így érzékeljük. Nekem fixa ideám, hogy önmagunkból kiindulva sosem a minket körülvevő valóságot ismerjük meg, hanem csak a saját érzékelésünk kereteit. És a kettő nem ugyanaz, elég ahhoz az örök példához folyamodni, hogy ha én Astro cicám elé leteszem a pendrive-omat, számára ez mást fog jelenteni, mint számomra. Most a valóság kettő, vagy a mi érzékelésünk különbözik?

Én egyébként most konkrétan ott állok ez előtt a hülye, láthatatlan, mégis érzékelhetően anyagi jellegű fal előtt. Se előre, se hátra, se jobbra, se balra. Érzem, hogy a régi módon nem tudok már haladni, nincs értelme tovább keringeni a mostani észlelésem keretei közt. Repülni azonban még sajnos nem tudok. Megértettem, hogy a világ az észleleteink azon legkisebb közös metszete, amelyikben mindegyikünk egyéni világa egyben megtalálható, azaz az egyéni észleleteink legkisebb közös többszöröse. De ettől még azt élem meg, a számlákat be kell fizetni, a gyereknek segíteni kell a matek háziban, meg kell főzni a hétvégi ebédet és megoldani számtalan hétköznapi problémát. Két kezemmel húzom fel a cipőmet, és ha beütöm a könyököm, fáj. Jelen pillanatban nincs másik megélhető valóságom, csak egy tudásom van róla, ahogy a táborozó gyermek tud a szülői házról. Mégis vallom, ahol fal van, ott lennie kell azon túlnak is, mert a falaknak mindig két oldaluk van. Nincs jobb ötletem, mint megállni előtte és megérinteni a kezemmel, ahogy Ariadne tette az Eredet c. filmben. S ha majd kívül kerülök a földgömb lufiból, ebből az érzékelési halszemoptikás buborékból, talán meglátom mindazt, amit ma most nem látok, robogva a gyorsvasúttal az alagútban. Abban azonban biztos vagyok, gyermekeink vagy azok gyermekei egy napon jót derülnek majd azon, hogy őseik azt hitték a Földről, hogy az egy hely, és magukról meg hogy azok, amit az a világ tükröz vissza rájuk, amit önmagukból kiindulva térképeznek fel saját magukon keresztül. Azok a gyermekeink, akik mi magunk vagyunk a jövőben, amint felismerjük mindezt, és amint megértjük, hatalmunk túlmutat ezen a szekérszínházon, s épp ezért nincs hatalmuk felettünk mindazoknak, akik képtelenek kilépni az anyagi világ gömb-korong dimenzióin.

Ismét egy Thomas Mann idézettel zárom, mert hát őt olvasom most, s nyilván minden sorát beidézhetném, annyira egyetemes a munkássága, de van egy részlet, ami különösen ideillik és olyan mélyen igaz, hogy megosztom. József mondja ezt Potifárnénak, amikor a nő megfenyegeti, hogyha nem hál vele, bemószerolja őt a férjénél, aki majd válogatott kínzásokkal kivégezteti.

„- Úrnőm és barátnőm – felelte József -, igazad van, nem fogom tisztázni magam, ha neked úgy tetszik, hogy ilyen módon befeketíts uram előtt. De a büntetések között, amelyekkel fenyegetsz, Peteprének választania kell; mindet nem tudja kiszabni rám, hanem csak egyet, ami máris korlátozása az ő bosszújának és az én szenvedéseimnek. De még ezen a korlátozáson belül is körülhatárolja szenvedésemet az emberileg lehetséges, és akár szorosaknak, akár tágasaknak nevezzük ezeket a határokat, mégsem tudja átlépni őket a szenvedés, amely véges. A kéjt és szenvedést, mindkettőt mérhetetlennek fested, de túlozol, mert mindkettő meglehetősen hamar az emberi lehetőségek határaiba ütközik. Mérhetetlennek csupán a hibát lehetne nevezni, amelyet elkövetnék, ha elrontanám dolgom Istennel, az Úrral, akit te nem ismersz, úgyhogy nem tudhatod, mi az és mit akar jelenteni: Istentől elhagyottság. Ezért, gyermekem, nem tudok kívánságodnak eleget tenni.”

Ez lehet a válasz minden materialista fenyegetésre. Válasz azoknak, akiknek konkrétan a pénz az istenük, mert érte bármire képesek: ezt nap mint nap megtapasztalhatjuk. Nincs hatalmuk felettünk, mert az ő világukban elmúlik minden, s miután ők e világ valósnak hitt határai által rajzolták meg a létük kereteit, nem is képesek átnyúlni azon. Bezáródtak a saját nyomorult hitrendszereikből épült fizikai celláikba. S akinek a szellemi szférában valódi hatalma van, annak e földön nincs mitől félnie és csüggednie, mert e hatalomnál fogva egy napon biztosan átlép az elé tornyosuló plazmafalon, és visszanézve meglátja mindennek a visszáját és értelmét: hogy a Föld se nem egy bolygó, se nem egy korong, hanem egy pillanatnyi, kollektív, folytonosan ismétlődő, korlátolt, de meghaladható létállapot tudati kivetülése csupán.