Gyöngyház

 

„Példázatokra nyitom meg számat, és a világ kezdete óta rejtett dolgokat jelentek ki.”

A minap olvastam egy kis tanulmányt a Zen tükör c. magazinban arról, hogy a digitális korszaknak majd saját mestere – vagy lehet, hogy csak megtestesülés nélküli saját eszméje – lesz, aki Jézushoz és Buddhához hasonló magasabb rendű tanítást közvetít az emberek számára, ám már e kor követelményeinek megfelelően. Én erről már olyan régóta és oly sokat írtam, hogy most nem fogom ezredszer is megismételni magam, inkább csak hozzáfűznék egy kis érdekességet, ami a digitális korszak és az analóg idők gondolkodásában rejlő alapvető különbségről szól, s ami ezen írás olvasása közben kúszott a fejembe.

Megint példát hozok, és akkor most ezt nem is magyarázom túl, úgyis mindenki épp annyit ért meg a dolgokból, amennyire megért, hogy megértse. Milyen jó kis szójáték, nem?

Akkor Keletről, hazánkból,
szüleim messzire küldtek,
de előbb az útra fölszereltek,
kincstáruk nagy gazdagságából
poggyászt raktak össze;
nagy volt ugyan, de mégis könnyű,
hogy egymagam is cipelhessem.

 

 

Képzeld el, hogy a barátaid meghívnak egy hétvégi buliba. Tegyük fel, Halloween van, és nyílt a városban egy extra szuper szabadulós játék, de nem akármilyen, hanem a legmenőbb technikával elkészített. Te csak annyit tudsz az egészről, ez aztán véresen komoly móka, ugyanis itt tényleg bezárnak, mi több, az emlékeidet is kitörlik. Szigorúan ellenőrzött, engedélyezett játék, de csak saját felelősségre – tudod, ahogy az már lenni szokott. No, úgy néz ki a buli, hogy miután kifizetted egy autó árát, aláírtad a 20 oldalas szerződést, péntek este befekszel egy kis magánkórházba, ahol csinálnak egy gyors, teljes körű kivizsgálást, majd ha mindent rendben találnak, kapsz egy infúziót, és elalszol. Szombat reggel egy emeletes ágyakkal teli szobában ébredsz pár társaddal egyetemben. Mindannyian arra emlékeztek, hogy tegnap kirándultatok az erdőben, eltévedtetek, és épp mielőtt lement volna a nap, betévedtetek egy régi, kihalt katonai épületbe. Hatalmas fém ajtaja résnyire nyitva volt, ezért úgy döntöttetek, itt éjszakáztok. Sajnos az erdőben nem volt térerő, így a telefonjaitokat nem tudtátok használni. Az ablakokon rácsok vannak, az épület vastag betontömb. Társaidat jól ismered, bár olyan furcsák ma reggel, de biztos a különleges helyzet miatt olyan szokatlan az arcuk. Összeszedelőzködtök, hogy mentek is tovább, mikor is észreveszitek: hoppá, a hatalmas fémajtó bezáródott! Próbáljátok mindenhogy, de nem nyílik. Oké, semmi gond, mondatja veletek az új nap hajnali reménye, ami minden szívet képes kis időre felpezsdíteni, valami kijáratot csak találunk. Dél körül fogjátok fel: az épületből nem tudtok kijutni. Valahogy az emlékek is egyre halványulnak, pontosan mikor is indultunk kirándulni, mely tájon lehetünk, milyen nap van ma? Aludtunk már itt egy újabb éjszakát? Vagy nem? Zavartan nézegetitek egymást, de fura, mintha nem lenne a múlt végtelen, mert egy ponton túl valamiféle sötét, ismeretlen massza van csak a fejetekben. Hogy jutottunk egyáltalán az erdőbe? Ejnye, nem is emlékszem már… (Mert ugye az idő is csak a fejünkben van, s nem azon kívül, erről sosem szabadna megfeledkeznünk.)

Lemégy Egyiptomba,
ha onnét elhozod azt a drágagyöngyöt,
mit egy vészhordó sárkány ölel körül,
felöltheted újra ékköves ruhádat,
és azt a stóládat, mely nagy boldogságod;
így leszel örökös a mi országunkban,
emlékében kedves testvéreddel együtt.

 

 

No de nincs idő ezen töprenkedni, hisz vár a feladat, innen valahogy ki kéne szabadulni, vagy legalábbis valamit kezdeni a helyzettel. Körbejárjátok többször az épületet, és találtok számos érdekes dolgot. Egyrészt megnyugvással veszitek tudomásul, van az egyik éléskamrában rengeteg étel. Van egy kis kandalló is, és nagy halom tűzifa az egyik raktárban. Tehát a dolog egy darabig mindenképpen túlélhető. Hurrá. Akkor no para, nézzük a jó oldalát! Elsül az első ócska poén, azt követi a másik, nos, a hangulat igazán jónak tűnik, micsoda buli, micsoda kaland! Közben persze szervezkedtek, hogy hogyan is lehetne kijutni, a rendelkezésre álló tárgyak, jelek, kódok segítségével próbáltok rájönni a megoldásra, jóllehet fogalmatok sincs, tulajdonképpen ez valójában egy szabadulós játék, amire egy héttel ezelőtt jelentkeztetek. Felfedeztek egy tévét az egyik kis helyiségben, jé, lakatlannak, elhagyatottnak tűnt az épület, és itt van egy modern monitor, de hát nem sokáig csodálkoztok, bekapcsoljátok. És láss csodát, kisvártatva megjelenik egy kedves arc, és azt mondja:

„Gonosz nem létezik. Csak a múlt. A múlt, az múlt, a jelen egy pillanat. Minden a jövő.”

Majd eltűnik. Próbáljátok újra bekapcsolni a képernyőt, de se kép, se hang. Folytatódik a tanakodás, a keresgélés, és persze idővel elkezdődnek a viták, veszekedések, csaták, háborúk. Összezárva egy helyen, ahonnan most látszólag nincs kiút, nyilvánvalóan ehhez vezet.

Én pedig szaporán, legrövidebb úton,
a sárkányhoz siettem.
Barlangjához közel, kerestem szállásom,
vártam az éjszakát, sárkány elalvását,
hogy a drágagyöngyöm titkon elragadjam.

 

 

Mióta lehetünk itt? Próbáljátok számolni az időt, de nem lehettek biztosak a dologban, olyan furcsán elfolyt az idő, s bár kijelöltétek az első tűzgyújtást elsejének, de ki tudja, előtte mi volt. Úgy érzitek, sok idő telt el, az alvásokat zavaros ébredés követi, nem tudtok megállapodni sosem, hogy akkor most 80. napnál tartunk, vagy a 243-nál, míg mások szerint még csak egy hét telt el. Mindenki ragaszkodik a saját időértelmezéséhez, úgyhogy lassan ezt is feladjátok. No, és honnan kerültünk ide? Ki erdőre emlékszik, ki rétre, valaki szerint mindig is itt voltatok, mások meg állítják, ez csak egy épített városrész – és így tovább, már ebben sincs egység. Magyarán hiába telt el az a sok együtt töltött idő, mégsem jutottatok dűlőre a tekintetben, hogy kik vagytok, mikor vagytok, hol vagytok, és legfőképp miért ebben az épületben. Próbáljátok meghatározni a helyeteket, terveket eszeltek ki, hogyan tudnátok jeleket adni, hogy hátha valami mentőcsapat rátok talál, közben persze ölitek egymást, és a dolog kezd egyre fárasztóbbá válni, miközben a többség már nem is akar szabadulni, hiszen már arra sem emlékszik, hogy be lett ide zárva. Ez az épület lett maga a világ. Ám időről időre zajt hallotok a kis helyiségből, ahol a monitor van, odaszalad mindenki, és akkor megjelenik egy-egy végtelenül kedves arc, és ilyesféléket mond:

„Tudni a nem-tudást, ez a legbölcsebb.”

„Az vagy, amit gondolsz. Mindaz, ami vagy, a gondolataidból táplálkozik. Gondolataidból építed fel a világodat.”

„Tudd, hogy semmit sem tudsz.”

Majd megint eltűnik. Na de most már aztán feldühödtök, hát miféle móka ez? Valaki szórakozik velünk? Valamiféle gonosz erő? Vagy épp egy isteni hang? Hogyan lesz ezután? Mi lesz, ha nem jutunk ki? Ki kell-e egyáltalán jutnunk bárhonnan? Mi az, hogy kint? Ahogy a múlt, most már a jövő is egy elfeketülő masszába folyik, nem maradt más idő számotokra, csak mindig az a pár óra: ez az egyetlen, amit tisztán láttok. Idővel aztán teljesen elfogadjátok a dolgot, legfőbb törekvésetek az étel elosztása, az ágyak kijelölése, a tűzfelelős megnevezése, a rend kialakítása, valahogy a szabadulás vágya teljesen a háttérbe került. A kint fikció lett, a bent valósággá nőtt. Ha ez netán mégis egy börtön, majd csak jön valaki és megszabadít, a cél most a túlélés itt az épületben. Esténként körbeülitek a tüzet és beszélgettek, adomáztok, vitatkoztok, élcelődtök, ahogy az emberek már csak ezt szokták. Fogy ilyenkor az épületben fellelt finom nemes bor is, így a hangulat hol az egekbe emelkedik, hol a pokol fenekéig süllyed.

Nem tudtam én többé: király fia vagyok,
görnyedő szolgája lettem királyuknak,
megfeledkeztem még arról a gyöngyről is,
amiért szüleim engem elküldtek.
Azok húsos ételétől elnehezültem,
mélységes álomba, tompán elmerültem.

 

 

És így telnek-múlnak a napok. Hetek, hónapok, évek, évtizedek. Valahonnan, csak az ördög tudja honnan, folyamatosan érkezik élelmiszer utánpótlás, amire csodás teóriákat dolgoztok ki, önfenntartó éléskamráról, varázslatos terülj-terülj asztalkámról, titokzatos jótevőről, ám idővel ez lesz a világ legtermészetesebb dolga: bementek az éléskamrába, és kihozzátok, ami kell. Persze mindig vannak harcok, hol az aznapra maradt utolsó kifliért, hol egy csíkos takaróért, hol ezért, hol azért, hol amazért. És néhanapján még kigyullad a kis képernyő, megjelenik benne pár újabb kedves arc, és mond valamit, például, hogy hasonlatos a világ, ahová megtértek egy napon, a kovászhoz, ami egy kiló lisztet is megkeleszt – és így tovább.

Idővel ez az épület lesz az időmérték. Az épületen túli világ teljesen elsötétül, csak teória marad, mese, mítosz, tradíció valami erdőről, ami szép is, ám sötét is, végtelen is, miközben véges is, ki tudja. Még ezt az épületet sem tudtátok igazán kiismerni, honnan az étel, mi ez a képernyő, honnan a tűzifa, miért van rács az ablakokon, honnan fúj be nyáron az a frissítő levegő? És van pár köztetek, aki váltig állítja, a falakon túl lát, látja az erdőt, az ösvényt, és a messzi város fényét. Miközben a képernyőben megjelenő arcok valami egészen másról regélnek, arról, hogy ez az épület nincs is az erdővel egyetemben. Nem valóságos. Nincs idő, ami ott bent telne. És legfőképp azt mondogatják, hogy ne féljetek, itt vagyunk, és nagyon szeretünk titeket. Minden rendben van, csak most még alszol.

Keljél fel, ébredj fel mélységes álmodból,
levélben rögzített szavunkat halljad meg!
Emlékezzél arra: Királyok fia vagy,
ki most szolga-igát vettél fel magadra;
Idézd fel elmédben öltözékedet,
az aranyszállal áttört, ragyogó kelméket;
emlékezzél vissza ama drágagyöngyre,
miért Egyiptomba leküldtelek tégedet!
emlékezzél vissza, ékes palástodra,
mit magadra ölthetsz, benne tündökölhetsz!

 

 

Egy napon te, aki már szintén régóta bolyongsz itt, ebben a betontömbben, ami igazán otthonossá vált számodra, arra ébredsz, megjelent a fejedben egy kép, ahogy ülsz egy képernyő előtt, és valami számokkal teli mezőket nézel, aztán megnyomod az „utalás” gombot. Ej, biztos álmodtam, gondolod, mi az, hogy utalás, nincs is ilyen szó. Utálás lesz az! Ám pár nap múlva újra bevillan egy kép, megint valamiféle furcsa helyen vagy, meg sem tudnád mondani, hol, és egy kis füzetet olvasol, majdnem húsz oldal, bonyolult érthetetlen halandzsa, aztán a legvégére odaírsz valamit. Ej, hessegeted el ezt a képet is, miket össze nem álmodom. És így tovább. Egyre inkább bekúszik valami értelmezhetetlen dolog, egy hófehér szoba, ahol fekszel egy ágyban, hogy vért vesznek tőled, egy különös helyszín, ahol valakikkel megállapodsz valamiben, egy szép arc, ami valahogy emlékeztet valakire, aztán egy napon, nagyon sok ilyen kis töredék felbukkanása után az egész összeáll, ahogy villám csap a korhadt fába: a játék, a pénz, a szerződés, a kis magánklinika, az infúzió! Istenem, hát persze! Óvatosan kinyitod a szemed, lassan magadhoz térsz, bejön az a szép arcú, kedves nővérke, és rád mosolyog.
– Nos, véget ért?
Bólintasz. Ott vagy, ahol elaludtál.
– Milyen nap van ma? – kérded.
– Szombat reggel, még előtted az egész hétvége, mindjárt mehetsz is haza.
– Atyavilág, egy életnek tűnt – mondod –, micsoda hülye egy játék volt, nem is voltam sehol, csak a fejemben utaztam.
– Hogy lett vége – kérdezi a nővér –, ott bent mit éreztél?
– Azt, hogy egyre jobban emlékszem erre itt, ahol most vagyunk.
– Tehát emlékeztél a jövőre, ugye?

Útban hazafelé találtam én meg azt,
ami az álomból felkeltett engemet,
várva várt hangjával álomból felrázó
drága levelemet;
most ragyogó fényben vezetett az úton,
Olyan volt e levél a szemeim előtt
mint a selymekből szőtt királyi öltözék.
Vezetett engemet, szeretettel vonzott,
így jutottam át a Labirintuson.

 

 

A megvilágosodás tehát nem más, mint emlékezni arra, aki akkor leszel, amikor már csak visszaemlékszel arra, hogy ki voltál, amikor még nem emlékeztél arra, honnan indultál. Érthető, ugye? Az infúzió előtti és utáni én az épületben megélt több évtized csipkerózsika álmához képest mozdulatlan és időtlen. És a megvilágosodás nem egyéb, mint emlékezni arra, hogy az „élet előtt” és az „élet után” valójában sem előtte, sem utána nincs, hanem magában foglalja ezt a lineárisnak tűnő épületvízió-mesét. Én azt állítom, igenis készen áll az emberiség arra, hogy kilépjen az analóg világ linearitásának falai mögül, hogy a Volt és Lesz földszagú, mély és hosszú rovásából fellépjen a Van hatalmas és izgalmas, szellős, digitális főterére.

A digitális korszak „mestere” ebben tud majd segíteni, felhasználva e kor vívmányait – ami mellesleg csupán a tudatszint emelkedés következménye – arra, hogy feltörve a linearitás téridő betonfalát bevigye az épületbe a modern klinika valóságát, egyelőre még csak egy kis vetített képen keresztül. Aztán lesz, akit ez felébreszt, s lesz, akit még mélyebben betol az épület zavarosan gomolygó, lassan haladó útvesztőálmába, s hogy ez a különbség min múlik, az már egy másik mese témája…

Visszaadták nékem újra méltóságom,
páratlan szépségű örök köntösömet.
(…)
Minden ékeimbe ezzel beöltöztem.
A béke és méltóság örök tájaira
felemelkedtem.

 

 

Csak az emlékezet nyithatja meg benned a kapukat, csak és kizárólag a valódi emlék arról, aki vagy. És ezt kívülről te nem tudod megszerezni, az emlékek benned élnek, az emlékek arról, aki akkor voltál, aki majd az ébredés után leszel. Sem elméletben, sem elképzelve, sem akarva, sem azt kitalálva emlékezni nem lehet. Az csak magától felbukkan majd benned, ahogy buborék jön fel a felszínre a szódában. Addig meg, amíg nem bugyborékol a lényed a felismerés csodájától, nincs más dolgod, mint előkészíteni ezt a vérpezsdítő kalandot azzal, hogy betekered léted megtisztított vizébe azt a tudásszifont, miszerint semmi sincs úgy, ahogy most hiszed, hogy van.

Honnan tudod, hogy ma reggel, amikor felébredtél, és úgy emlékszel: igen, ott volt a tegnap, amikor leszedtem a szárítóról a ruhát, aztán olvastam azt a jó könyvet, és két éve, amikor megírtam azt a levelet, és nagyon régen, amikor még ott lógott az a kép a falon, nem csupán egy benned ma reggel megjelenő, frissen letöltődő emlék, és soha, de soha nem történt meg ott előtted, a mindenkori mostod előtt, mert azok a napok, amikről azt hiszed, ezen mai nap előtt sorakoznak szépen az időben, mint gyöngyöcskék a nagymama láncán, és azok az emberek és tárgyak, akik ott sorakoznak melletted szépen mindezt alátámasztva, ahogy gyöngyök a dísztálban, csak e mai napban léteznek, mert csak e pillanat képes megteremteni őket azáltal, hogy most te emlékszel rájuk, és ezért azt hiszed, volt olyan, hogy tegnap? Nem lehet, hogy az a sok kis gyöngyöcske csak abban a hatalmas, végtelen nagy gyöngyben – ami a te tudatod – lévő gyöngysorképzet csupán? Nem lehet, hogy ez az épületlét csak egy benned kibomló valóság, és nem egy rajtad kívül álló valóság, amiben te azt hiszed, ott bolyongsz napról napra, szobáról szobára? Mi lenne, ha emlékeznél arra, ahonnan ez az élet kezdődött, szerinted várnád a mestert, vagy megértenéd végre, amit mond, még akkor is, ha halkan mondja, egyszerű, hétköznapi öltözetben, akárcsak egy kedves nővér, aki ott ül az ágyad mellett, és ébresztget, miközben te az álomban még mindig várod a Mestert a hatalmas varázsköpönyegében, hogy megjelenjen az épületben és kivezessen téged onnan? Kezedben a gyöngy, de nem akarod elhinni, hogy ez az igaz, mert a sok csillogó, festett műanyag vacak elhitette veled, hogy egy kincsnek hogyan is kéne kinéznie. Emlékezz, hogy ne kelljen többet hinned a dolgokban.

(LD)

 

 

Látomás

Nem segít ezen se filozófia se vallás még a költészet se használ
Részeg hasonlatok és János Jelenései és rajongó hallucinációk
És nincs tudományos rendszer és nincs hindu szelídség és Buddha-mosoly,
És agyafurt magyarázatok amiket külső mintákra kieszeltem
Mindez nem segít mindezt hiába hívom mindez szerteszalad
Nincs múzsa akinek gyámolítását hívhatnám mint a régi poéták
Nincs Herceg akinek kegyes tetszését remélve ajánlani merném
Mielőtt belefognék elgondolni most azt a Dátumnélküli Reggelt
S még képzeletem is akivel íme ily furcsán magamramaradtam
Vakaródzik és vonakodik nem akar tudni erről a képtelen ügyről
Oldalt pislog menekülni szeretne itthagyni magamra egészen
De én torkon ragadom én kényszerítem és nem engedem őt el
És visszafordítom arcát s a nyakát is hogy szembekerüljünk
Hogy merőn belenézzek rebbenő két rémült szembogarába
Hogy vacogó szájából töredezve bár és kusza de töredelmes igékkel
Kicsaljam a szót a vallomást hogy elmondja mit lát ha elhangzik a kérdés
Látod-e a Dátumnélküli Reggelt én képzeletem s ha látod láttasd velem is
Hogy sebtiben ahogy vallasz rögzítsem és lejegyezzem a képet
Pár perccel vagy pár órával előbb még világos volt ez a kép
Ami azért különös mert pár órával előbb még éjszaka volt
Most kezd pirkadni éppen de milyen furcsa pirkadat ez
Amihez képest ragyogó fény és hő és értelem volt az előbbeni éj
(Vedd úgy mint negatív filmszalagot amin fehérek az árnyak
S a hajnalodó horizont s a lámpák s fönt a hunyorgó csillagok feketék
Hirdetve közeledését egy vakító mély luknak az égen a fekete Napnak)
Igy indul e reggel egyébként pedig nincs rajt semmi rendkívüli
A külvárosi széles úton dübörögve és nyikorogva egy tejeskocsi megy

 

(…)

De furcsa bolond reggel nem tudja senki mi történt és mi akadt el
Lendület nélkül még darabig zajtalanul rohan tovább a kerék
Egy mámoros züllött tanár sejt csak valamit egész éjjel ivott
Ordít most különös szavakat dülöngve zokog nekidőlve a falnak
Testvérek segítség mi van itt hiszen kiesett a világ feneke
Nem vagyok én beteg biztos úr tessék hagyni bár az volnék igazán
Élnék betegen és boldogan hogy élek és félek a szörnyű haláltól
De tessék felgondolni hogy én soha nem éltem hogy nem is vagyok én
Engem csak álmodott valami úgy jöttem ide úgy tengődtem darabig
Most pedig vége ennek is már nem akar engem álmodni tovább

(…)

Mit is gondolt ezzel az álommal és élettel ez a züllött alak
Mégse volna igaz amit algebrából tanít és fizikából
Medveczky s amiből készült valahogy épp most memorizálta
S földrajzot pedig sokszor érezte földrajz és történelemórán
Hogy hátha ebből az egész sok mindenféle dologból egy szó se valóság
Hogy nincs is Afrika sohasem volt s nem létezett Julius Caesar
Mert mindezt csak úgy kitalálták hogy legyen miről beszélni vitázni
Hogy legyen iskola és műveltség és érettségi-vizsga és tananyag
Igaz hogy mammuth-csontot is mutattak a szertárból és régi követ
S a nagybátyja járt Amerikában s a nagybátyja nem hazudik
De lámcsak másrészt arról is szó volt a lélektan – propedeutikában
Hogy régi és nagyon okos és vén szinte szentnek számító bölcsek
Hirdették komolyan hogy nincs is valóság csak emberi lélek az ám
Cogito ergo sum ez így van de viszont ezenkívül semmi se biztos

 

(…)

Kóválygó álmok s a térben nincsenek de hát igazán mi is az a tér
Rém messze csillagok ezt látni lehet de viszont azokon túl
Valahol végének kellene lenni de hiszen nem lehet mert mi van ott
Ahol végre van fal vagy nincs fal s ha van milyen vastag a fal
Ha meg nincs fal hol van a vége hiszen ez iszonyú és rettenetes
Hiszen mindjárt megőrül s a feje szétrobban vagy elájul az ablakon át
(Szerencsére mindez nem történt hanem dobogó szívvel elaludt)
Elaludt s most megint ébren van megy a suliba reggel
Ámde ő-e az csakugyan ő-e az aki este aludni feküdt
Nem bomlott-e fel valami éjjel miközben figyelni nem ért rá
Nem bomlott ki a férc valahol hogy most szétfeseljen az ürbe
Ahogy ez a részeg kiabálta világgá mikor elvitte a rendőr

(…)

Ott forog valami ott villan valami örvénylik és szerteszalad
Néhány részletét talán el lehetne még kapni sietve belőle
Mintha a látcső fordított felével látnám kicsinyítve az előbbi körutat
Apró pontok az emberek az ónszínű fémes ködfátyolon át
Valaki szól mellettem az a furcsa hogy egészen közel van a hangja
Mégsincs senki közelben csak távoli távoli nagyon távoli tájak
A hang valakit kér hogy nyujtsa kezét s fektesse a takaróra
De nincs takaró sehol s ha van a kinyujtott kéz átfut szövetén
Ámde forogni kezd egy számlap s a számlap minden mutatója

(…)

Állj meg Számlap hallgass Hang erőlködj képzelet fejtsd meg a titkot
Mi az amiben egy mi az amitől összefügg mi az amitől kép ez a sok mozaik
S ahogy a zakatoló motor pillanatra megáll szikra pattan ki belőle
S már tudom is fényében elolvasom kép keretén a címet: fájdalom
Ez fáj ez mind fáj ez mind a fájásnak más alakja előttem
Jelmezbe öltözött más-más szerepet domborító egyetlen drámai hős
Gyötrelem-Fregoli ugyanaz mind egy színpadon ötven alakban
Futkos és mókázik ő a pincér és ő a vendég és ő a tányér és ő az asztal
És ő az olasz lány s az alkony s a dallam s a szöcske s a császár
Ötven darabba tört éles kínzó fájdalom mint az üvegcserepek

 

(…)

Ez az én ami már nem lesz ez most azért hörög és lüktet mert vajudik
Ez most akarja megszülni önnönhelyébe azt amit soha nem ismert
Azt amit borzongva sejtett csak a külső valóságot amelyben
Nem lesz és nem volt ami születését megelőzte s követi most a halálát
Ami számára nincsen mintahogy nem volt ő a világ számára valaha
Most szüli meg most nyomul ki lelkéből most születik a világ
Az a teljesség ami eltűnt nem tudott lenni mióta ő megszületett
Az üres semmibe és káoszba most fordul ki lihegve és nyöszörögve
Egy ember egy isten egy emberlélek méhéből az Abszolutum
(Ding an Sichnek nevezte Kant) amit sötétben rejtegetett
E dátumnélküli reggelig méhében emberivé átalakítva
Ezt az újszülöttet akit fájdalom szült de ő már nem fog fájni magának
Mert ő Valódi Világ ő a Nemén ő az Éntelen Élet
Íme ily szavakat dadog és hörög szorongató ujjaim közt fuldokló képzeletem
Még egy kérdésem van még erre felelj ó képzelet mielőtt elájulsz
Látod-e a jelent a mostanihoz hasonló pillanatot
Abban a reggelben mikor az az Én semmibe torzul
S ha látod mondd el de csak egy furcsa folyó kanyarog
Kanyargó folyó amiben vergődve próbál úszni egy emberalak
Úszik s nem jut előre mert mögötte jéggédermed a hullám
Előtte pedig köddépárlik a víz a lába befagy keze semmibe kapkod
Ez a dermedt jég a Múlt ez a megfoghatatlan köd a Jövendő
Ebben úsztál ezért álltál egy helyben ezért nem tudtál jutni előre
Látsz-e még valamit látok pattanni szines buborékot
Előbb csak egy picikét akkorát mint mikor egy atom belseje pattan
Ami egyre terjed robban a többi atom körülötte robban a test
Börtönét az anyag szétveti formáját és keretét robbantja a kristály
Már szétrobbant a Város az ország amiben éltél amihez
Emlékeid kapaszkodtak most pedig szétrobban a földrész
Utána – hangtalanul – bolygód s a Naprendszer s terjed a láng
Robban már a Tejút robbannak távoli ködfoltok robban a kozmosz

(…)

Ám ez a semmi már nem is fekete annyira nincsen
Ez már semminek is olyannyira semmi hogy már csaknem valami
Ott ahol semmi sincs ez a semmi nagyon hasonlít valamihez
Egy ágyon az emeleten nemlétező tárgy fekszik nemlétező párna fölött
S egy nemlétező arc hajlik az arca fölé s nemlétező ujjaival
Lefog egy nemlétező szemhéjat s egy nemlétező cselédlány
Fut le az emeleten s a házmester felé valamit lihegve kiabál
Nemlétező portás hoz éppen egy nemlétező levelet
Torpanva megáll fejét csóválja mert a nemlétező házmester
Rászól portás úr álljon meg nem kell már szegénynek az a levél
A jó író úr nincs többé nem létezik most halt meg épp az előbb

(Karinthy Frigyes: Egy reggel dátum nélkül – részletek)

 

(A dőlt betűvel szedett részek Tamás apostol Gyöngyhimnuszából valók.
Illusztráció: Trixie Pitts)