Gyümölcsinfluenza, vagy amit akartok

Nem kívántam ezzel az egész királyi ékszerről elnevezett vírussal foglalkozni, mert nem tudott engem sehol sem megérinteni, maximum mint társadalmi jelenség, ezért számomra a hírek tomboló kavalkádjában csupáncsak egy volt a sok butaság közül. Ám tegnap mégis kicsit felbosszantott ez az egész, miután kiderült, lemondtak egy, a lányaim egyik kis barátnője által féléve megtervezett, és a kislány által irgalmatlanul várt madridi koncertet a „járvány” miatt, persze csak miután az egész családjuk kiutazott egy vagyonért, még azt is bevállalva, hogy a gyerek így lemarad a nemzeti nagy záróvizsgákról, ami a 9. osztályban épp ezekben a napokban zajlik Svédországban. Most az egy másik kérdés, hogy helyénvaló-e az ilyesmi, ezt nyilván nem az én dolgom eldönteni, de az tény, nagyon megsajnáltam ezt a gyereket. Ami azonban felbőszített az nem egyéb, mint az a jelenség, amit ez a kis egyedi eset hirtelen feltárt számomra. Mégpedig azt, hogy az emberek nagy részének egyszerű bemondások alapján kell az életüket leélniük. Remélem, ez érthető. És ez ennek az egész történetnek szerintem a lényege, és hihetetlen fontos tanulsága.

Tehát valahogy úgy van ez ezekben a modern társadalmakban, mint ahogy én jártam a fűtésszerelővel: elromlott a fűtésrendszerünk, kijött a szaki, megvizsgálta, persze órabérben számolva fel a munkadíjat, szóval nagyon sokáig ténfergett a szerkezet előtt, majd közölte, a kompresszor a hibás, cserélni kell, mégpedig egy használt autó áráért. Oké, mondtuk, ha cserélni kell, hát cserélje. No, ki is cserélte, de sajnos a házban nem lett melegebb. No, ismét kijött, vakargatta a fejét órabérben, és közölte, igen, még egy panel is hibás, azt is ki kell cserélni, ami már egyáltalán nem került sokba, főleg az aranyárban mért kompresszor után. Rögtön meg is javult a rendszer, mire ugye értelemszerűen felmerült bennem a kérdés, hogy nem véletlenül eleve ez az alkatrész volt meghibásodva? De sajnos a kérdésre nem kaptam választ, mert a fickó már az első csere után gondosan elvitte magával a „rossz” kompresszort, ezért én azt már ellenőrizni utólag nem tudtam. Így jártam, de tanultam belőle, és azóta, ha jön a szerelő, én csak azért, mert ő azt mondja, hogy ez vagy az rossz, még nem fogom azt azonnal neki elhinni. Nyilván nem tudja előre bizonyítani az állítását, ilyet nem is lehet elvárni, de arra igenis válaszolnia kell, hogy mi van akkor, ha a csere után se javul meg a cucc, visszakapom-e a pénzt, illetve mindig elkérem a kibontott alkatrészt, és ha nem javította meg a gépet, mert csak itt hümmögött három órán át, majd szerelgette egy kicsit, ám a probléma nem oldódott meg, akkor én nem fizetem ki a kiszámlázott „javítási” költséget. Persze, ez sajnos némi vitával jár, de nincs mit tenni, ez egy ilyen világ. Tehát az nem megy, hogy én alapítok egy céget, és csak úgy kiszámlázgatok embereknek mindenféle összegeket, aztán ha nem fizetnek, behajtatom rajtuk, mondván, de hisz ez egy hivatalos számla. Márpedig úgy tűnt, itt valami ilyesmi játék folyik.

És mindezt azért meséltem el, hogy érzékeltessem, mi itt a probléma. A probléma ugyanis az, hogy valahogy úgy tűnik nekem, ezt az egészet – ahogy itthon magunk között viccesen nevezzük, gyümölcsinfluenzát – az embereknek most ugyanígy bemondásra kell elhinniük, mint nekem azt, hogy márpedig a kompresszor volt a hibás. Mert az egy teljesen más kérdés, ha egy nap arra megyek ki, hogy az egész szerkezet zúg, mint az állat, aztán kis füst kíséretében kimúlik a motor, ám nem ez történt, hanem egy hosszabb áramszünetet követően nem indult újra a fűtés. Az teljesen más kérdés, amikor hazahozom a gyereket az oviból, és délutánra elborítja a testét a kiütés, mint az, ha közli velem az óvónő, súlyos eperhimlő tört ki a kerületben, ami nagyon veszélyes, mert aki elkapja, pontosan olyan tüneteket produkál, mintha bárányhimlős lenne, csakhogy ezek mélyebb és pirosabb kiütések, gyorsabban is terjednek, és volt pár olyan eset, amikor a kisgyerek bele is süketült – hogy aztán ennek ürügyén bezárják az ovit, és pénzt lejmoljanak a szülőktől a járvány megfékezésére. Azt elfogadom, hogy ők ezt mondják, de én ezt most miért higgyem el, ha én magam a bezárt ovin kívül ebből semmit sem tapasztalok meg közvetlenül? Sima bárányhimlő járvány van, azt látom, de ezt az eperhimlőt nem, ezt csak tőlük hallom, ráadásul nagyon mondják, nagyon mutatják, nagyon, de nagyon komolyan veszik. Félreértés ne essék, én nem azt vitatom, hogy van valami járvány. Még azt sem, hogy ez veszélyes, netán komoly. De azt mindenképpen aggályosnak tartom, hogy embereket konkrétan bezárnak, mint valami bűnözőket, miközben semmivel sem tudják bizonyítani ennek jogosságát. Mert még ha vért is vesznek tőlük, aztán hoznak papíron egy laboreredményt, amire rá van írva, hogy az illető márpedig COVID-19 pozitív, és netán igaz is a lelet, az egyáltalán nem jelenti azt, hogy ő beteg és ha bárkinek átadja ezt a vírust, az is majd megbetegszik, mert nyilván millió mást is ki tudnának mutatni az emberek szervezetében ilyen alapon. Másrészt meg, csak azért, mert egy hatóság azt állítja, hogy ők márpedig fertőzöttek, akkor ezt nekik automatikusan el is kell hinnünk? Még akkor is, ha alapvetően nincs különösebb bajuk? Mint a számlát, ami csupáncsak attól jogos, hogy számla. Nem, a számla attól jogos és kifizetendő, ha van mögötte konkrét, bizonyítható szolgáltatás. Egy világjárvány attól veszélyes, hogy irgalmatlanul sok ember nagyon súlyosan beteg lesz, és iszonyú sokan meghalnak, s nem attól, hogy tünetmentes, vagy enyhe megfázásos tüneteket produkáló emberek szervezetében kimutatható egy adott kórokozó. De nem, itt elég egy szép fotó egy vírusról, és pár kijelentés a sajtóban, néhány számadat, hogy aztán fusson, ki merre lát. És már konkrét országokat is vesztegzár alá lehet ez alapján helyezni, vagy teljesen beszüntetni a közúti ellenőrzést, és az embereket hetekre bezárni az otthonaikba és kitiltani mindenféle közösségi programról. Mindenesetre érdekes egy kísérlet, az egyszer biztos.

És így van ez ezen a földön mindennel, épp ezt tudjuk most alaposan megvizsgálni ezzel a járvánnyal – ami mellesleg nem valami gonosz erő műve, csak egy mindenre kiterjedő változás része –, hogy magának a létünknek az alapjai is csak ilyen-olyan, orrunk alá tolt, hivatalosnak tűnő fecnik információira támaszkodik. „A tudósok azt mondták”, „már Mózes is megírta”, „tudvalevő, hogy”, „a Hubble űrteleszkóp felvétele alapján”, „a BBC arról számol be”, „Mohamed próféta megmondta”, „Einstein számításai szerint”, a Tibeti Halottaskönyvben az áll” – és a többi, és a többi. És akár mindez igaz is lehet, én ezt nem vitatom, de fenntartom a lehetőségét annak is, hogy nem az. Tehát még egyszer: csak egy béna modellt láttunk erről a vírusról, pár, a médiában beszámolt esetről tudunk, és talán néhány embernek a környezetében vannak (az ismerősöm ismerősének az ismerőse), akik influenzaszerű tüneteket produkálnak, a legyengült idősek egy részénél jelentkező komolyabb tünetekkel. Aztán, épp, mint a holdra szállás esetében, amikor a nép gyanakodni kezd, merthogy ezt teszi joggal, jön a magyarázkodás: azért kell most ez ügyben alaposabban eljárni, mint a sokkal több halálos esetet produkáló sima influenzánál, mert ez a járvány annyira kicsúcsosodhat, hogy bedöntheti az országok egészségügyi ellátórendszerét. Mondják ők, csupa feltételes módban. Az emberek elé vetítenek egy képet, ami valóban nagyon igazinak tűnik, sőt, ők már azt is pontosan tudják, mit okoz majd a jövőben ez az egész. Tudjátok, olyan ez, mint az álszakáll, ami valódibbnak tűnik az igazinál. Ami nem tagadja, hogy van valódi szakáll, hisz épp erre alapozza a létét, csakhogy ő maga nem az, jóllehet ezt állítja magáról.

Egy dologra azonban valóban jó ez az egész, hogy most teljesen tisztán látható, milyen az, amikor az ember befalazza magát a hitrendszerébe. Milyen konkrét veszélyt hordoz magában, és hogy működik az illúzió, amikor valóságnak látszik. Itt van az orrunk előtt. Ez a tekintélyelvű, puszta bemondásokon alapuló társadalom, lám, épp ilyen: ilyen az egész világnézete, értékrendje és az istenképe is, mint ez a megkoronázott vírus (igazán találó mellesleg az elnevezés, és nyilván semmi sem véletlen): egyszerűen csak el kell hinnem, hogy minden úgy van, ahogy az uralkodó véleményvezérek állítják, hogy ez az egész világ, de még az Isten is olyan, mint amilyennek az őseink leírják, ha meg tudom ezt magamban tapasztalni, ha nem. Így van és kész. Meg sem várják, hogy én mondjam azt, jaj, baj van, nem: ezt is kívülről kell megtudnom. Merthogy ebben a vakhitekből felépült világban mindig minden kívül van, az összes ellenség, az istenek, a menny és a pokol, a betegségek, minden ki lett szépen oda helyezve, hogy még véletlenül se tudj hatni rá, ehelyett érezd magad függve tőle, ne tudj róla semmit, csak azt, amit a mindenkori hatalmi elit papol neked róla. A kiszolgáltatottság megteremtésének netovábbja. A legviccesebb dolog az egészben számomra az volt, amikor maga a pápa bújt el a félelmetes ragály elől, még az erkélyre sem mert kilépni, nehogy elkapja – no hiszen, nesze neked Isten hatalmába vetett hit, amit egy kis vírus is képes egy pillanat alatt romba dönteni. Évekkel ezelőtt megmondtam, hogy most zajlik az emberiség hatalmas vizsgája, mégpedig megkülönböztetni az igazat a valóditól című kollokviumi tétellel, hogy megint József Attilához nyúljak vissza. Évezredek óta van az, hogy az embereknek felülről mondják meg, mi hogyan van, ergo a valóságról alkotott képük nagy része csak absztrakció, mindenféle innen-onnan összehordott, minden személyes, empirikus megtapasztalást nélkülöző, áttételes információtömeg ragacsos masszája. És ha azt mondják, akkor az márpedig úgy is van. Mert Ők mondják. Ugyan már. Ennek a világi hatalomra és tekintélyre épülő korszaknak lejárt a szavatossága, higgyétek el. (Ahogy ezt anno szerencsétlen Weinstein kapcsán is írtam, aztán lám, épp ma derült ki, 23 év börtönre ítélték, jóllehet végig meg volt győződve róla, hatalma végtelen, és vele senki nem mer szembe szállni, hisz ő egy sérthetetlen nagyúr. Most meg elmondása szerint teljesen össze van zavarodva, és nem is érti, mi történik vele, ez biztos csak egy rossz álom. Így megy ez…) Épp egy kedves ismerősömnél olvastam ma egy kis idézetet, amit Meret Oppenheimtől, a bátor szürrealista képzőművésztől fordított, idézem tőle: “Nem könnyű fiatal művésznek lenni. Ha az ember egy régi nagy mester, vagy egy híres kortárs alkotó szellemében dolgozik, akkor reménykedhet abban, hogy hamar sikere lesz, de ha saját nyelvét beszéli, amit még senki sem ért, akkor gyakran sokáig kell várnia, míg meghallják. Ám még nehezebb a helyzet, ha egy női alkotóról van szó.”

Mi ez, ha nem egy hiedelemfal? Mi az, ha nem hiedelemfal, hogy az emberek jobban hisznek démonokban és angyalokban, mint abban, hogy a valóságérzékelésük korlátozottsága révén épp ők azok a fiktív figurák a képernyőn, akik nem képesek a hús‑vér embert érzékelni a monitor előtt? Tudjátok, mint a Menőmanó, aki bele van zárva a saját kis rajzolt vonalába, aminek mindig úgy örül, ha újrarajzolják neki, és hihetetlen mérgesen kéri számon az alkotójától, ha megszakad előtte a vonalút, vagy netán nem ad a kezébe azonnal egy rajzolt szerszámot. Menőmanó létét az őt behatároló vonal alkotja, ráadásul szegény belül tök üres, és minden akadály, minden gát csak és kizárólag ebből a vonalból fakad számára, amiből ő is van. Szegény kis Nova, nem tudott részt venni egy koncerten, amit úgy várt, csak azért, mert a körülötte élők úgy élnek, hogyha azt mondják nekik, farkas ólálkodik a kertben, és ne menjenek ki a házból, akkor anélkül, hogy meggyőződnének róla, mi a helyzet, bezárkóznak. Nem nézik meg a saját szemükkel, van-e farkas, és ha van, akkor élő farkas-e, és nem csak egy kitömött báb, s hogyha élő, akkor valóban veszélyes-e – és így tovább, nem, ehelyett puszta bemondásra elhiszik. Attól még lehet valóban veszélyes a farkas, ha én ezt elsőre nem hiszem el, és higgyétek el, ha azt látom, az, eszemben sem lesz incselkedni vele. De épp erre nem kap az ember sokszor esélyt, hogy meggyőződhessen maga a dolgokról. Megmondtam, el fogják terelni a tömeget, visszaterelik őket a játék, a képernyő valóságába – már akit lehet. Bár sajnos a helyzet igazán lesújtó, mert aki kételkedik, az is csak bentről teszi mindezt. Elfogadja a kereteket, és azokon belül tagad. Ahogy azt az Olajfaló című filmnél már említettem: az, aki a film után arról beszélget egy stúdióban, hogy létezhet-e olyan élőlény, amely olajjal táplálkozik, sajnos semmit nem értett meg a filmből. Az emberek sok mindent megkérdőjeleznek, ez tény. Csak szerintem nem jó végéről fogják meg a dolgokat, és amikor nagy büszkén elhúzzák a függönyt, csak egy újabb függönyt találnak alatta. A klímaválságra nem válasz sem Greta Thunberg, sem az őt ellenzők. Nem az a lényeg, hogy Donald Trump lesz-e az amerikai elnök, vagy Bernie Sanders. Nem az a lényeg, hogy ez a vírus fertőzőbb-e, mint a sima influenza, ahogy nem is az a kérdés, hogy a halál után Szent Péter fogad, vagy a Bardoba kerülsz. Ez mind csak összevissza függönyhúzogatás a vastag függönyréteg előtt. Mindenki, aki belemegy ebbe, idővel belegabalyodik a sok színes kelmébe, és már azt sem fogja tudni, melyik függönyt húzta el a többi elől, és melyiket elé a többinek, mert ez így működik. Ez az illúzió természete ugyanis, ebből táplálkozik, hogy rétegesen épül fel, hisz képben a kép rendszerű a valóság, és az egyes nagyobb rendszerek is e szerint a holografikus elv szerint épülnek fel, befelé bontva magukat.

Épp a mai, tömegesen jelenlévő szellemi vezetők és guruk korában történik meg az, hogy az emberek ilyen módon csapdába esnek? No, hát akkor mire volt jó az a sok drága tanfolyam, hát hol vannak a csillogó-villogó life coachok, felkent mesterek és a bölcs jógaoktatók, hogyan fogják kivezetni az embereket ebből a kalamajkából? Én mindenesetre kíváncsian várom, hogy mikor jelenik meg végre ennek a teljes káosznak a szélén egy olyan karizmatikus vezető, aki képes lesz ezt az egymásnak torlódott tömeget kiszabadítani a saját gordiuszi csomójából. Mert idővel ez a sokféle szellemi út sem lesz képes pusztán bemondásra, pózokra, látványos show elemekre támaszkodva fennmaradni, mert teljesen hitelét veszti minden olyan elmélet, ami a gyakorlatban csődöt mond. Hisz ezen a téren sem történt egyéb, csak a tömény porhintés, ám ha ég a ház, ki fog derülni, kinél van egy vödör valódi víz, és kinek tök üres a szép hosszú slagja. Élj a mának, szeress mindenkit, rágcsálj gyömbért, meditálj, vagy épp rajzolj, állíts családot, végezz akrobatikus jógát – ez mind szép és jó, tényleg az, csak baba-karúszó ahhoz a mentőcsónakhoz képest, amire az embereknek majd szüksége lesz. Azoknak az embereknek, akikkel, lám, ez a valóság meg tudja csinálni, hogy sakkfiguraként tologatja kénye-kedve szerint őket a sakktáblán, miközben a létük alapjaiban rengeti meg őket, csupán csak azért, mert a szent és felkent vezetői azt mondják, veszély van. Ennél sokkal, de sokkal veszélyesebb helyzeteket tusoltak el évekig, és tusolnak el ma is: kicsit olyan a szitu, mintha egy cápáktól hemzsegő viharos tengerben valaki elkiáltaná magát, vigyázz, veszélyes alga úszik a vízfelszínen, mindenki azonnal merüljön le! És az emberek fejvesztve lemerülnek, mert fogalmuk sincs vízről, cápáról, algáról, valós és nem valós veszélyekről. De hát minek higgyen az ember, ha nincs belső bizonyossága, akkor nem marad egyéb, mint a külső megerősítés. Hitchcock az jó, az csakis jó lehet, mert régi, mert híres, mert mindenki azt mondja rá, jó. Egy frászt, nézd meg, aztán dönts magad: valóban jó? Emlékszel, mit írtam nemrégiben a fogalmi rendrakásról? Miért ne tévedhetne az a tömeg, amelyben mindenki a másiktól szerzi az információit? Figyeld meg, hány dolgot nem lehet ma a világon megkérdőjelezni, mert azonnal jön a modoros juj és jaj. Micsoda taburengetegben élünk! Őszentségek, őfelségek és mindenféle őuraságok gyűrűjétől körülvett zajos, zavaros aréna a lét, amíg nem jönnek erre rá páran, és meg nem kérdőjelezik ennek az egész kócerájnak az alapjait. A császár új ruhájánál nincs is ma aktuálisabb mű. Igen ám, de a császár nem, mondjuk, szegény Orbán Viktor, aki mintegy már azt is bejelentette, hogy turisztikai válság lesz, meg komoly komfortzónából kilépés – mint valami nagyhatalmú varázsló, aki a szavaival teremt –, hanem maga ez a világ. Értitek? Értitek már, mit mutat meg ez a buta gyümölcsinfluenza hiszti? Az emberek aktuális tudatállapotát. Semmi többet. Ennek a bemondások alapján működő, tekintélyelvű és ezért állandóan hajbókoló, elfogadandó és bizonyítást nem igénylő premisszákra, axiómákra építő, rozoga és épp ezért egyre jobban dülöngélő világnak a korlátozott, sehová sem tartó, beteges, és a járványszerűen terjedő ostobaság hittégláiból felépülő díszletfalait. És azt, hogy aki ebben hisz, végső soron hogyan zárul be végleg ebbe színdarabba, napról napra kevesebb szabadsággal és mozgástérrel rendelkezve. Az emberek tehát végső soron saját magukat zárják be a hitrendszereik falai közé, amit – most már azt is tisztán láthatjuk –, a félelem vezérel, hogy aztán, lám, már mozdulni sem tudnak, olyan kicsi lett a cella.

Kint, a Távol-Kelet buddhista templomában éreztem meg, hogy körbeölel az igazság, valami, ami úgy igaz, hogy nem tudok kognitív szinten igazából semmit sem róla, mert senki nem mondta meg nekem, hogy ez márpedig így van, és nekem hogyan kell néznem rá. Mégis ott, abban a párás, meleg, napsütéses, kedves, idilli helyen megéreztem önmagamban a nyugalmat, az erőt, azt, hogy van a lényemnek egy hihetetlenül hatalmas aspektusa, aminek itt most csak valamiféle, szögletes, pixelekből megrajzolt karakterét látom megnyilvánulni, s aki békésen ücsörög e világ előtt, mint Bud Spencer a tányérja előtt, kedvesen mosolyogva, és néha-néha elhessegetve pár szemtelen legyet. A nyugalom és a béke ereje szállt meg, valami nemes derű, talán így tudnám ezt szavakba önteni, amikor a tekintély nem póz, hanem a rálátásból, belátásból fakadó mozdulatlanság hatalma, mely azonban bármikor hihetetlen erejű mozgássá képes átalakulni. Aztán visszajöttem Európába, és azóta észlelek valami irgalmatlan feszültséget a levegőben, folyamatosan azt érzem, valami nagyon nem jó, nem harmonikus, hanem épphogy fájdalmas, mint valami ócska színész ripacskodása a fekete-fehér mozivásznon. Káosz, falak, bezártság, kicsinyesség, ellenségesség, bizalmatlanság, tudatlanság, ingerlékenység, ideges vihorászás, tanácstalanság és félelem van a levegőben. Nem szoktam soha jóslásokba bocsátkozni, mert az nem az én műfajom, no meg aztán joggal számon kérhetik az embert, ha a jövőre vonatkozó kijelentéseket tesz, de most mégis azt mondom, kedvenc rendezőmet idézve, hogy ennek nagyon nem lesz jó vége. De nagyon nem. Kicsit, mint a legénybúcsúnak, ami olyan mókásan indult, ám a végén véres drámába torkollik. Ezt a feszítést ugyanis ez a rendszer nem fogja sokáig elviselni. Mellesleg van a dolognak számomra egy olyan színezete is, hogy ez egy afféle nyomáspróba, ami azt nézi, meddig lehet feszíteni a húrt, meddig lehet terhelni a rendszert, meddig lehet premisszák bekiabálásával tömegeket mozgatni, meddig, és milyen mértékben tűri az ember a korlátokat. Majd meglátjuk, egy azonban biztos, hogy aki ezen szeretne kívül maradni, de teljesen, csak egyet tehet: átmegy a színpad másik oldalára, oda, ahol nincs közönség és taps, nincs szépen festett díszletfal, és mindenféle hatásos trükk, ahol csak egyszerű munkásokat látsz, és nem a primadonnákat, ahol kopott, félhomályos folyosókon bandukolsz, és nem a kivilágított színpadon, szerénységet színlelve hajlongva a rajongók előtt, ahol senki sem kér tőled autogramot, ám ahol megleled a művészbejárót, amit nem zártak le az előadás alatt. Értitek, ugye, hogy ez pontosan mit jelent? Na, ott ki lehet lopózni, és aztán a főbejárathoz az utcáról visszasétálva bevárni, hogy az épületből menekülő tömeg észrevegyen, ahogy kint ácsorogsz, és csupán ebből megértse, a megoldás ott van kint, ahonnan te benézel erre a felbolydult, valaha szebb napokat látott teátrumba.

Az a baj ezzel a világgal, hogy kereteit végérvényesnek és áthatolhatatlannak tekinti. Férjem valaha a Honvéd Kórházban dolgozott traumatológusként. S valamikor a 2000-es évek közepén valami buta ünnepség kapcsán volt egy kis utcai tüntetés, mire egyszer csak jött a telefon, hogy neki azonnal be kell mennie. Minden indok nélkül, csak, mert ez így van. No, kérdeztem, de hát minek, hisz nem történik semmi azon kívül, hogy pár ember kiabál egymásra. De ez parancs, mondta ő. Mondom, mi, parancs? Az meg mi? Ez katonaság, itt parancsot kap az ember a felettesétől. No és nekem is parancsolhat ez a híres-neves felettes? Nem, mert te nem vagy katona. Na látod, mondtam, ha nem akarod, hogy parancsolgassanak neked, akkor csak hagyd ott ezt a buta rendszert. Pár hét múlva ott is hagyta, és soha, egy percig nem bánta ezt meg, sőt. Unokatestvére a világhírű úszólegenda szintén hasonló esetet mesélt: arra akarták kötelezni, hogy a következő olimpián induljon egy számban, amiben márpedig ő nem akart. De abban indulnod kell, jött a válasz. Dehogy kell, felelte ez a végtelenül bölcs nő, eleve úsznom sem kell, én ezt szabad akaratomból teszem, és ha azt mondom ma, hogy holnaptól nem úszom, akkor sem azt a 100 hátat, sem a többi egyéb számot nem fogom leúszni. Ez így érthető? Ennek a világnak a vezetői, megmondóemberei és uralkodói csak adott kereteken belül hatalmasak. És ebben rejlik minden gyengeségük, ahogy ebben rejlik az összes hérosz és igazi mártír örök érvényű ereje, hogy még az itteni életében ki tudott lépni e kereteken túlra, oda, ahová már a világi hatalmak keze nem ér el. Mert az igazi hatalom az, amit nem lehet keretek, korlátok közé szorítani, aminek nem vethet véget egy intézmény fala, egy országhatár, vagy a véges lét, netán egy bírói döntés.

Nos, tehát az én olvasatomban valami ilyesmit akar nekünk megmutatni ez a gyümölcsinfluenza mizéria. Jarmusch szavaival fejezem be ezt a kis gondolatfröccsöt, ugye régebben ajánlottam a legutolsó filmjét, aki látta, tudhatja, miért mondtam erre az emberre, hogy vátesz. Ezt az egészet előre megjósolta, és még azt is megmutatta, pontosan hova kell néznie annak, aki ezen felül akar emelkedni. A filmben az egyik rendőr (akit Adam Driver alakít), a filmbéli állítása szerint olvasta a forgatókönyv egy részét, s épp ezért tudja, miközben a zombijárvány fölött próbál úrrá lenni, hogy „this is definitely going to end badly.” Azaz, hogy ez kifejezetten rosszul fog végződni. És igaza is lesz, mert persze őt is felfalják a zombik, hisz hiába tudta, ez csak egy film, csakhogy mondta mindezt a filmen belüli szereplőként, egy megírt szöveg részeként, s nem Adam Driverként. A magára ébredt színész csak egy szerep volt a szerepben, és nem a valódi színész – aki azonban ma is vígan él, és játszik más filmekben, újabb szerepeket. Mert ő soha nem harcolt zombikkal egy világjárvány kellős közepén, számára ez az egész mindvégig csak egy fikció volt, még akkor is, ha teljes fizikai valójában vett részt ennek munkálataiban. Ugyanazt mondom állandóan, tudom, de addig mondom, amíg mondani tudom. Nem állítom, hogy igazam van, én csak leírom a gondolataimat, ezzel is inspirálva az olvasót arra, hogy gondolja végig a sajátjait. Ne másét, hanem csak és kizárólag azt, amit ő maga gondol mindarról, amit közvetlenül megél, megtapasztal, hogy ennek következtében végre önmagára eszmélhessen a színházépületen túl, ott, a szabad ég alatt. A koronás főktől meg rettegjenek azok, akik még hisznek a mesékben.

„– This daylight thing is bothering me. It’s strange.
– Well, what can I say? The world is kind of strange lately.
– Yeah, it sure is. If you ask me, this whole thing is going to end badly.
– So what exactly do you mean, Ronnie?
– Oh, uh, I don’t know. Just a feeling, I guess. A strong feeling.
– Oh, boy.”

(LD)