Habfürdő előtt

 

Tartozom egy vallomással. Azonban nem jó a megfogalmazás, mert olyan hangulata van, mintha nekem bármiféle kötelezettségem lenne az olvasók felé, márpedig sosem gondoltam így. Inkább akkor úgy fogalmazok, valahogy hiányzik nekem erről a felületről pár olyan gondolat, ami tán a vázát is alkothatja majd mindannak, amit itt lefektettem. És miért a vázát? Talán, majd ha leírom, kiderül. Írtam már amúgy erről többször szőrmentén (Jézusom, micsoda kifejezés, de rég használtam!), ám most szeretném megfogalmazni sokkal nyíltabban is, mert ez talán nem csak rólam szól. A nagy helyzet ugyanis az, hogy – ahogy ezt már sugalltam –, úgy döntöttem, most egy kis időre „visszavonulok”. Ez így nagyon viccesen hangzik, hisz nem igazán van honnan, ugyanis nem voltam sosem elől, de akkor fogalmazzunk úgy, kicsit szeretnék most mással foglalkozni. Ez sem jó megfogalmazás, mert ez sem igaz ebben a formában, de most be kell érnetek ennyivel, maradjunk annyiban, nem akarok most már senkinek semmit adni. Ez talán már közelít ahhoz, amit érzek. S hogy miért? Ennek összetett oka van, úgyhogy megpróbálom valahogy érthetően kibontani.

Mindig is eléggé utáltam magam amiatt, hogy egészen kicsi gyerekkorom óta volt bennem egyfajta különös érzés, amit úgy rejtegettem, ahogy csonka végtagot a szép kislány, szörnyűségnek tartottam és tartom ma is, soha nem beszéltem róla, nem írtam róla, mert ha másnál látom ugyanezt, engem is kiráz a hideg. Most azonban szólok róla pár szót, s igazából ennek egyetlen egy oka van, hogy szeretek őszinte lenni, mert másként semmi értelme semminek, ha nem tudunk önmagunkká válni azzal, hogy merünk azok lenni, akik vagyunk, fene ette az egészet. Tán négy-ötéves lehettem, vagy még kevesebb. S egyszer játék közben elfogott egy érzés, hogy én különleges vagyok. Nem abban az értelemben, hogy más, hanem hogy nagy. A nagyság érzése itatott át ott engem, a pici, szöszi gyereket, annak az érzése, hogy a létem nagyon jelentőségteljes. Ez pont ellentétes azzal, amit oly sok költő és író, vagy hétköznapi ember megfogalmazott már, hogy átjárta valami jelentéktelenség érzés a csillagos eget bámulva, a kisember, az örök csinovnyik kínja, nem, engem épp az ellenkezője lepett meg hirtelen. És akkor ezt egyszerűen csak elfogadtam, ahogy akkoriban elfogadtam, ha fázom, vagy eltölt az öröm, netán a félelem: semmi tennivalóm nem volt ezzel. Ez van és kész, tettem félre később is ezt a furcsán megmaradó érzést, ez ugyanolyan adottság, mint a zöldeskék szemem, vagy a rövid kisujjam, netán a türelmetlen természetem. De már akkor, gyerekként is ösztönösen titkoltam, úgy voltam vele, ilyet érezni nem illendő dolog, és amúgy se érdekel senkit. Aztán persze az élet erre sorozatosan rácáfolt, erről írtam egyszer azt, hogy csak az akar másoktól különbözni, aki valójában nem különbözik, és emiatt nem éli át a különbözéssel járó összes borzalmat. Mert aki valóban különbözik, az inkább hasonlítani akar. Mindig próbáltam lemásolni az embereket, hogy hogyan is csinálják a hétköznapi dolgokat, mert úgy éreztem, az, aki valójában vagyok, sehogy sem tud beilleszkedni ebbe az életbe, nem illik bele ebbe az egészbe, túlságosan távol voltam valahogy ettől a világtól, ez az igazság.

És más szempontból is megszenvedtem ezt az érzést, nemcsak a kirekesztettség és kívülállósság miatt, hanem amiatt is, mert annak ellenére, hogy legbelül mélyen igaznak véltem, a nagyság az életemben soha sehol nem jelent meg, semmilyen módon nem öltött testet – hanem épp ellenkezőleg, az élet kiosztotta nekem az örök statiszta szerepét. Ezt sem tudom jobban megfogalmazni: a főszerepre készülsz, de a pódiumon mégis mindig csak a harmadik sorba kerülsz, ahol állsz némán, szinte láthatatlanul, és nem is érted, itt most tulajdonképpen mi folyik. Ám idővel elhiszed magadról, oké, akkor mégiscsak ez a jelentéktelen alak vagyok én, hisz minden ezt támasztja alá, és akkor valóban ez lesz az igazság: hiszen én magam vetem meg a legjobban azokat, akik többnek hiszik magukat annál, mint akik, úgy általában irtózom a küldetéstudattal rendelkező emberektől, mert az én szememben ők csak szerencsétlen pozőrök. Tehát nem vagyok főszereplő, csak azt hittem magamról, semmi gond, gondoltam.

 

 

Igen ám, de ez a kettősség ettől még bennem megmaradt. Mintha egy könyv lapját kifele félbehajtanád, és úgy próbálnád elolvasni: a sor eleje és vége sehogy sem illik össze. Magamban igenis voltam valaki, miközben a világban nem voltam senki sem, általában azt éltem meg, az emberek keresztülnéznek rajtam, miközben meg valahogy mégsem tudnak nem észrevenni. Sokkal több volt mindig is bennem, mint ami aztán lett belőlem a világban. Ennek ellenére sok minden sikerült az életemben, amit én mégsem értékeltem valami sokra, mert semmiség volt ehhez a megélt nagysághoz képest. Sokat gondolkodtam a nagyság relativitásán. Vegyünk egy hazai sztárt, és hozzuk át ide hozzám, Kalmar megyébe. Itt ő egy senki lesz, hiába otthon ő a nagy híresség, itt a kutya rá se hederít. Így megy ez. Döbbenten tapasztaltam pár évvel ezelőtt, hogy van a világnak olyan tája, ahol az embereknek gőzük sincs arról, hogy ki John Travolta, vagy Swarzenegger. Mi meg nem ismerjük az ő „világsztárjaikat”. Nos tehát, az a nagyság, amiről én beszélek, nem ilyen. Hanem univerzális. Globális. Mindent magába foglaló, s semmi köze a világi hírnévhez. „Híres vagy, hogyha ezt akartad. S hány hét a világ? Te bolond.”

Mindig is úgy éreztem, hatalmas horderejű dolgok közepén állok, ám ezek sosem váltak számomra láthatóvá. Úgy voltam ezzel az érzéssel, mint Truman a lánnyal: egyszer látta, aztán próbálta a saját kis világának mozaikdarabkáiból összerakni magának az arcképét. Éreztem a zsigereimben ezt a valamit, de nem tudtam, mi ez, és ma sem tudom. Ezzel kapcsolatban örökre emlékezetembe vésődött egy pillanat: tán tízéves lehettem, szilveszter este volt. Hozzánk nem igazán jártak vendégek, a szüleim eléggé maguknak valók voltak, ma már értem az egészet, anyukám ugyanazt érezhette, mint én, hogy olyan távol van ettől a világtól, hogy nem bír már egy teljes estét üresen végigcsevegni azokkal, akik nyakig bele vannak mártva. Pedig ő is gyakorlatias, hatékony volt, és két lábbal stabilan állt a földön, sokkal stabilabban, mint azok, akiket az teljesen maga alá temetett. Ahogy visszanéztem rá a távolból a halál függönyén át, megállapítottam: minél messzebb vagy az egésztől, annál jobban uralod. Valahol fura, nem? Mégis így van. No és ott volt ez a hülye nyolcvanas évekbeli Szilveszter este. Totál jelentéktelen baromság. A tévében ment a színvonalas Szuperbola, az asztalon egy nagy tálban tatár bifsztek, apu által készített csinos falatkák színes koktélkardokra szúrva, a bárpult kihajtható asztalkáján anyu által sütött isteni sajtos sütemény és roppanós tetejű zserbó szeletek sorakoztak, mellettük kóla, amit én csak szilveszterkor ihattam, és egy kis üveg bor. Felfokozott állapotban voltam, emlékszem, és akkor átjárt egy nagyon ismerős érzés, hogy  Most Történik Valami. Hát hogyne, gondoltam magamban, hisz kimozdult a világ a maga hétköznapiságából, de nem pátosszal átitatva, mint karácsonykor, hanem annak amolyan katarzisaként, a téli szünet záróakkordja a meghittségből extázisba átcsapva hirtelen csillagszóróból tűzijátékká nőtt. Persze a mi kis családi verziónkban. Apuék fel-felnevettek, mi az öcsémmel féktelenül hülyéskedtünk, vidámság ülte meg a sokszor gondoktól terhes nappalit. Aztán jött egy irgalmatlanul gagyi kabaré és esztrádműsor hazai hírességekkel, ám ami az én akkori gyereklelkemnek egy hatalmas és impozáns világshow-nak tűnt. És akkor hirtelen belém csapott egy fájdalmas érzés, hogy valóban valami gigantikus és nagy esemény zajlik valahol, és én mégsem ott vagyok, ahol ez történik, ám mégis részese vagyok annak, de erről csak én tudok, ott legbelül.

És ez a frusztráló érzés máskor is meglepett. Hogy valami nagy horderejű dolog történik velem, ám ez most számomra nem látható, nem megélhető. Mintha egy király és egy koldus verekedett volna bennem az őt megillető helyért. Úgy éreztem, hogy van körülöttem valami titok, amiről én magam sem tudok semmit, ám ami mégis különlegessé varázsol. Ez így elég kínos érzés, én ezt tudom, miközben azt is éreztem, minden, amit teszek, alapvetően totálisan jelentéktelen. Sőt, maga az egész életem is az volt a kis szürke lakóteleppel, a buta fogalmazványaimmal, a gondosan összeválogatott ruháimmal és a sok pattanással az arcomon. Pedig néha olyan elképesztő teljesítményekre voltam képes teljesen hétköznapi helyzetekben, hogy azon még magam is elcsodálkoztam. Ez az érem másik oldala: a nagyság néha akaratlanul kibugyogott belőlem, de ez a környezetemben egyáltalán nem talált elismerésre, hanem inkább valamiféle bosszúságot és még több lenézést szült irányomban. Idővel aztán teljesen természetessé vált számomra ez a kettősség, hogy van bennem valami, ami csak ilyen csálén, összehorpadva, nyomorultul, mások számára utálatos és felismerhetetlen módon képes kint megjelenni, hogy én nagy vagyok, nagy dolgok közepén állok, de ezt rajtam kívül soha senki nem fogja sem meglátni, sem elfogadni, pusztán csak utálni vagy kinevetni fog miatta, ha rájön, hogy így érzek, és ezért ez az egész csak egy önhazugság. Hiába érzem én ezt koronának, ha kint csak egy bili a fejemen, akkor bent sem lehet korona! Épp ezért fogtam ezt a nyomorult, minden jel szerint hazug érzést, még jobban összegyűrtem, egész kicsire összepréseltem, aztán letoltam a lényem legaljára, rápakoltam az életem egyre csak gyűlő kudarcait, a kis jelentéktelen figurám minden keserű élményét, és végül ráállítottam súlyként az „ilyet nem szabad érezni, te nagyképű senkiházi barom” – figyelmeztető táblát. És nem hagytam kinyílni magamban ezt a hülye, nevetséges nagyságot többé.

 

 

Csakhogy aztán jött ez az egész Adamus dolog, és sajnos, elkezdte valahogy előráncigálni belőlem ezt az összegyűrt, ám szilikon rugalmasságú érzést. Hogy, lám, most aztán tényleg valami különleges történik velem, valami nagyon nagy dolog. Szerencsére magának a feladatnak a napi végzése, miután nagyon sok időt és energiát követelt tőlem, sikeresen lent tartotta a félig-meddig kissé saját formáját visszanyerő érzést, de azért nagyon feszített ott belül. Aha, szóval akkor ez volt az, amit éreztem – gondoltam naivul, és tulajdonképpen ez a hit vitt bele ebbe a feladatba. Ez adta a hajtóerőt, ez táplálta a becsvágyat, ami átlendített a nehézségeken, ez szolgáltatta valahol a kitartásomat és a bátorságomat. Hogy ez valami elképesztően jelentőségteljes dolog. Igen ám, de megint jött az a fránya külvilág, és szinte már a legelején egy hatalmas falat emelt körém és e köré az egész munka köré, ami lassan és módszeresen valahogy megfojtotta az egészet. Ezt valójában sosem értettem igazán: annyi mindenki mondja a magáét, sokszor eszement butaságokat, és az emberek azt meghallgatják, szeretik, hirdetik, megtapsolják, míg ezt, amiről én azt gondoltam, felülmúlja az összeset, nem sokra értékelik. Igazából el se jut hozzájuk. Ez mindig kételyeket ébresztett bennem: akkor lehet, ez az egész nem is jó, nem is hatalmas és jelentőségteljes, csak én gondolom annak? Egyszer az öcsém mondta azt, olyan vagyok ezekkel az írásokkal, mint a „My love Tibi” a Megasztárban a dalával, meg van győződve róla, hogy rohadt jól énekel, közben meg hát mindenki látja, dehogyis, szánalmas az egész. Nagyon megijesztett ez a felvetés, na, gondoltam, ha ez így van, az gáz. De ettől még folytattam a szövegek lejegyzését, mert ez a lényem faláról folyamatosan visszaverődő nagyságérzés nem hagyott nyugodni.

Ám azért a kudarcok hatására egyre jobban visszahúzódtam, óvatosabbá váltam, már csak azért is, mert az elejétől fogva nagyon vacakul éreztem magam e miatt a szituáció miatt. Soha nem tudtam kiállni ezzel az egész közvetítősdivel igazán büszkén az emberek elé, mert teljesen hülyének éreztem tőle magam – és érzem a mai napig. Nem tudtam úgy kezelni az írásokat és a könyveket, mintha a sajátjaim lettek volna, nem tudtam senkihez odamenni, hogy nézd csak, írtam egy könyvet, mert nem én írtam, de most mit mondjak, akkor ki? Amikor még a legelején kiálltam ezzel személyesen mások elé, akkor meg úgy éreztem, mint mikor az ember rossz szobába nyit be. Nem voltam ott, ahol nekem otthonos lenni, ahol én lenni szeretek, az az egész nem volt az én közegem, és nem tudtam megközelíteni ezt a tevékenységet a spirituális oldalról sem, mert úgy éreztem, ott meg valami iszonyú butasággal és hazugsággal szembesülök, mintha azt kéne mondanom a porszívómról egy elmaradott afrikai faluban, hogy ez az én Takarító Sárkányom. Ettől csak még hülyébben éreztem magam, entitások, angyalok, titánok, galaktikus fénylények számomra a takarító sárkánnyal egyenértékű fogalmak, és sehogy sem voltak összeegyeztethetők a világképemmel. Én ugyanis egy elég földhözragadt ember vagyok a szó, remélem, jó értelmében, taszít minden hülyeség és önáltatás. Ezért is szenvedtem meg ezt az egészet ilyen iszonyúan, mert semennyire nem vagyok semmiféle egzaltáltságra hajlamos, világ életemben szerettem volna nem különbözni, nem megmutatni, hogy valahol kicsit másnak érzem magam, erre, tessék, jön nekem Adamus, hogy felborítsa a jól kidolgozott beilleszkedési stratégiámat. Ezerszer boldogabb lettem volna, ha írhatok két bestsellert csak úgy emberi kútfőből a magam nevében, mindenféle misztikus cafrang nélkül, amit milliók olvasnak. Ez az igazság. De sajnos nem így alakult.

 

 

Időről-időre azért megpróbáltam e körém záródott falak közül kitörni, pár, általam tisztelt embert ebbe beavatni, de mindig csúfos kudarcot vallottam, ez a tanítás nem lett népszerű. Nem is tudom, miért zavar ez ennyire. Talán mert nagyon mélyen igaztalannak érzem a világ értékítéletét. A bennem lévő király tajtékzik, amikor egy ócska garast nyomnak a kezébe. Így teljesedett hát ki bennem ez a kettősség, hogy azt éreztem, ez valami nagyon jelentőségteljes dolog, ám a világ ezt nem igazolta vissza az érdeklődésével. És én ezt az ítéletet fenntartások nélkül elfogadom, függetlenül attól, hogy egyáltalán nem érzem jogosnak, és csak egyszerűen odébbállok. Nem keserű szájízzel, hisz az jóleső érzés, hogy azt a teret, ami számomra a körém emelt gátak közt létrejött, maximálisan kitöltöttem, úristen, mekkora munka volt ez, és, lám, készen van! Ez hatalmas és felemelő érzés, akárki akármit gondol róla. És miután nem akarom ezt az elém tornyosuló falat erővel lebontani, inkább csak átsétálok rajta. És az, hogy ezt csak így, lazán megtehetem, számomra bőven elég elégtétel az elszenvedett úgymond „sérelmekért”, amit ez a zárt körfal okozott, amit vagy én, vagy mások állítottak körém, ezt sajnos még nem tudtam eldönteni. Azt hiszem, az igazság valami olyasmi, hogy mások építették és tartják fent a mai napig, ám az én gyengeségemből fakadóan tehették ezt meg. Vagy nem tudom, tényleg nem. De szinte fizikailag érzem ennek az ellenerőnek a jelenlétét, rosszindulatát és gátló hatását. Nyilván minden belőlem fakad – mondják erre sokan, igen, ez igaz, csakhogy nem úgy, ahogy a buta ezoterikusok hiszik. Erők állnak szemben egymással, amióta világ a világ. Sokszor gondolom azt, valóban darázsfészekbe nyúltam ezzel az egésszel, mert tényleg nagyon komoly támadásokat kellett kiállnom az adamusi gondolatok miatt az elejétől fogva, csak most látom igazán, milyeneket és honnan. S ez a korlátozás végigkísérte ezt a munkát, és a nagy igazság az, hogy én ezt most nyáron végleg megelégeltem. Egyszerűen belefáradtam abba, hogy a sok általam készített étel nem jut el azokhoz, akik éhesek, és ott fonnyadozik a kamrában, s hiába volt számomra beteljesítő ez az egész munka, hiába én magam döntöttem úgy, nem akarok ezzel előtérbe lépni, hiába én voltam az, aki fennen hangoztatta, hátul, a szélen jobb állni, mint középen, mégis a nyaralásból hazajövet ránéztem erre az egészre egyben és azt mondtam: részemről vége. Nekem aztán édes mindegy, mi lesz ennek a sorsa, de energiát én ebbe többet egy grammot bele nem rakok. És ettől olyan felszabadulás érzés járt át, hogy csak na.

Azt, hogy nem elegáns dolog az embernek áruként tekinteni magára és a munkájára, giccsesen, harsányan nyomulni, a közönség seggét fényesre nyalni azért a nevetséges tizenöt perc hírnévért és a többi, továbbra is igaznak tartom, de miután a koldus állandóan összebalhézik bennem a királlyal, úgy döntöttem, az egyiktől megválok, s ez pedig a király lesz. Ez a könnyebbik út, azt hiszem. A gyávábbik, fogalmazhatnék akár így is. Vagy épphogy fordítva? Ugye, nem is olyan egyértelmű a dolog… Mindenesetre számomra most beteljesítőbb a koldust megtartani. Hadd legyen a világnak igaza: akkor ezt a nagyság érzést magamból el fogom engedni azzal, hogy nem csinálok semmit, aminek bármi köze lehet hozzá. Most amúgy is valami végtelenül hétköznapira és egyszerűre vágyom, szívesen elmennék, mondjuk, buszsofőrnek, vagy idősek otthonába segítőnek, a lényeg, minél messzebb legyen a kudarcaim színterétől, és még véletlenül se kínálja a nagyság ígéretét – és persze álljon távol mindentől, ami közélet. Fél éve nem olvasok semmiféle hírt, és ezen egyelőre nem is óhajtok változtatni, a világ ugyanis azóta kinyílt számomra. Meglátom azt is, amit régen nem. De azt hiszem, azért a sofőrködésnél találok valami kreatívabb kihívást is, ami megfelel a feltételeimnek.

 

 

És ez nem valami szánalmas drama-queenkedés, dehogy, nagyon őszintén írom, amit írok. Ha valaki valahonnan elhúzódik, a mai világ hajlamos ezt úgy értékelni, hogy na, mi van, lám, már nem is megy olyan jól a szekér – mert mindenki addig nyomul, amíg a mániás szakaszban van, aztán a depijét, a kudarcait inkább behúzza maga után a barlangjába. Nem, én pont fordítva vagyok ezzel, a jó dolgokat tartom általában nagyobb titokban magamban. Most persze nem divat bármit feladni, most a csakazértismegmutatom kéz és láb nélküli harcosok korát éljük, a körülményeket elfogadni nem éppen menő dolog. De mit tegyek, ha nekem nem okoz különösebb gondot elfogadni mindazt, amit a tükör mutat, hisz tudom, az csak egy képmás. Ha a világ azt mondja, hamisan énekelsz, én fenntartás nélkül elfogadom, hogy valóban így hallja, miért ne tenném? El kell hinnünk, amit a világ rólunk megmutat, pontosabban azt, hogy ő ezt látja bennünk, mást nem is tehetünk. Ahogy egy vitában a másik félre, úgy a megítélésünk tekintetében a világra is jobb ráhagyni, hogy igaza van. És ez így is van, mindenki azt tartja igaznak, amit annak lát.

Nagy mindig az egész és sosem a rész. Erről írtam már a József Attilás cikkemben is. Hogy úgysem lehet megmutatni egyben a nagyságot ebben a világban mindazoknak, akik szintén benne vannak, hát hogy mutatod meg a minden részletében tökéletesen kidolgozott, kézzel készített, hatalmas antik babaházban a kis porcelán babáknak, hogy micsoda csodálatos műalkotás, micsoda nagyság részei a szobában? Ráadásul mindezt egy babaként? Hogyan tudod nekik elmesélni, hogy a nagyság, amit ők is feltehetően ott éreznek magukban, nem belőlük, a mozgatott babákból fakad? Sehogy. Nem fognak rád figyelni, nem fogják meghallani, ők azt akarják hallani, hogy a babák nagyok és dicsők, és csak azokat kedvelik, akik így, vagy úgy, de ezt hirdetik, vagy akikről ma balgán azt hiszik, ezt közvetítették a műveikkel, még ha ez egyáltalán nem is volt így. Tegnap ebédnél, miután mindezt így végiggondoltam, feltettem a körkérdést: vajon mindenki úgy érez, ahogy én éreztem? Hogy többre hivatott annál, amit képes aztán megnyilvánítani? Hogy van benne valami, mások számára láthatatlan hatalmasság? Hát talán, bár nem mindenki – jött a tétova válasz. Ám amikor úgy fogalmaztam át a kérdést, hogy vajon érzi-e azt bárki ezen a földön, hogy elérte végre, amit akart, valóban azzá vált, aki ő maga, arra már egyértelmű volt a felelet: nem, ilyet általában ritkán érez az ember, már ha őszinte magához. Elvarázsolt babák vagyunk a babaházban, ez erre a magyarázat. Nem is vagyunk a babaházban, csak beleképzeljük magunkat, ahogy ülünk előtte és játszunk. Ez vagyok én, mutattam gyerekkoromban arra a szöszi, zöldszemű babára, akit mozgattam a többi közt. És az volt az én drámám, hogy közben egy percig sem feledkeztem meg magamról, a játszadozó kisgyerekről, és ezt a gyerektudatomat akartam megnyilvánítani a babaházban babaként, ami kivitelezhetetlen, nevetséges és mellesleg teljesen értelmetlen is. És ez feszített, ez okozta az ellentmondásos érzéseket és élethelyzeteket, s ez sarkallt arra, hogy harcoljak az engem megillető helyért a babák közt, akik teljesen annak hiszik magukat. Micsoda nyomorult hülye voltam, és vagyok még néha most is, amikor így gondolkozom! Hogy magyarázzam el a babának, hogy vannak mellettem hús-vér gyerekek a szobában, ha ő mindent csak a babákból képes eredeztetni? Csodálkoztam is nagyon azokon, akik erre képesek, akik büszkék arra, hogy ők médiumok, vagy hogy is nevezzük ezt az egészet, s nem értettem, miért nem érzik ők is azt a rendkívül kínos érzést, azt a szégyent, amit én emiatt elszenvedek a babák előtt? Azt a disszonanciát, amit a két világ egymásra lapozása létrehoz? Ma már sejtem a választ, de ettől nem lesz semmi könnyebb.

 

 

A jó anya nem búcsúzkodik el a valaha sokgyermekes házban az utolsó gyerekétől, akinek végleg elengedi a kezét, mielőtt becsukja mögötte az ajtót, hanem csak annyit mond, szia, majd telefonálj. Nincs könnycsepp a szemében, nem néz hosszan a gyerek után, mert egész egyszerűen baromira elfáradt és egyetlen gondolata van: most végre eljött az én időm. Most végre magammal tudok foglalkozni egy kicsit. Felneveltem, útjukra bocsátottam őket, és most nincs más dolgom, mint a távoli jelenlétemmel biztosítani számukra egyfajta háttér országot. Ez a fajta elégedett elengedés szabadítja ki az összegyűrt, kényelmetlen nagyságérzést az emberből: az, hogy az ember maga sosem lehet nagy, de ettől még állhat fontos ügyek szolgálatában, elvégezheti tisztességgel a dolgát anélkül, hogy ehhez fel kéne pumpálnia magát, vagy hogy akár ezek a dolgok visszatükröznének rá bármiféle nagyságot. A mór csak megteszi kötelességét és aztán mehet, hogy Schiller híres mondatára utaljak. A baba a házban nem lehet igazi ember, nem is érdemes ezzel próbálkozni se így, se úgy. Ott legfeljebb Főbaba lehet, vagy a Legbölcsebb Baba, netán Babasztár, de hús-vér kisgyerek nem. Az a néha benyúló, élő kéz értelmezhetetlen a babaházban, valami oda nem illő csúnyaság, egy irritáló torzó. A nagyság érzése amúgy sem nagyság többé, ha nem a babára akarjuk ráerőltetni díszes ruhaként, mert rajta úgyis csak cifra cafrang lesz, semmi egyéb. A nagyság érzése a babaházban ugyanis nem más, mint a játszó kisgyerek jelenléte a babákban, aki amint elengedi őket, a maga teljes természetességében az lesz, aki: önmaga, a játszadozó kisgyerek, és már nem lesz semmiféle „nagyság”. A babákhoz képest egy élő gyerek persze maga az Isten, ám a nagyobb testvéreihez, vagy a vén nagyapóhoz képest meg csak az a zöldszemű, cserfes kölök, akit vár az uzsonna, s aki ezért most egy kis időre otthagyja a szép, régi babaházat, hogy megegye végre a jól megérdemelt lekváros kenyerét, hogy utána nekiállhasson legózni egy jót a legóházban a legóbabákkal.

Ennek a határozatlan idejű visszavonulásomnak vannak még még más, mindehhez szorosan kapcsolódó okai is, s azt hiszem, ezekről is írtam már, de azért most összefoglalom őket röviden. Az egyik és legfontosabb, hogy most tényleg hatalmas a hangzavar, mindenki szanaszét mondja a magáét, ráadásul ez a sok szöveg egymásnak totálisan ellentmond, és engem az ilyen zavaros helyzetek mindig ösztönösen visszahúzódásra késztetnek. Ha egy süteményestálat megrohamoz a részeg násznép, én biztos ilyenkor inkább eljövök onnan, mintsem hogy ott tülekedjek egy édes falatkáért, vagy amikor mindenki nyújtogatta a kezét az osztályban, hogy válaszoljon a tanító néninek, nekem eszembe se jutott kiesni a padból a nagy jelentkezésben, és amikor kinyílik egy másik kassza a boltban, biztos nem én leszek az első, aki azonnal átstartol. Gyűlölöm ezt a zsibongást, megfájdul tőle a fejem, és nagyon kínosan érintene, ha bármilyen módon a részévé válnék, ha csak egy zajforrás lennék a többi közt. Amikor 2008-ban ebbe az egészbe, nevezzük úgy, belekezdtem, azért nagyon másként nézett még ki minden, ez a mostani zsibvásár hangulat nem igazán volt jelen az éterben. Lassan ugyanis több a tanító, mint a tanítvány, úgy érzem, egy olyan színházba kerültem, ahol a színpadon már el sem fér a sok kiabáló színész, miközben a nézőtér meg üresen tátong. Volt egyszer ilyen élményem egy gyerekelőadáson: mindenki felrohant a színpadra táncolni a kiürült nézőtérnek. Ez így engem egyáltalán nem érdekel, kicsit ugyanaz történt, mint a zenével: zaj lett a muzsikából, mert mindenhol állandóan szól, ezért itthon, ha lehet, jobb szeretem a csendet. Én szívesen és önként átadom a szót, nekem nincs több mondanivalóm, már úgyis csak ismételgetném magam.

Aztán itt van az új életem, úgy esett, hogy az elmúlt pár hónapban magától elvarródott minden szál, ami még Magyarországhoz fűzött. Lélekben is teljesen átzsilipeltem, ez az igazság. Svéd állampolgár lettem, itt találtam meg a nyugalmamat, itt vagyok itthon, és nagyon szeretek is itt élni, miközben minden elfoszlott, ami a régi életemhez kötött, nincs már semmim és szinte senkim „otthon”. És ha már így van, miért ne ide koncentráljam az energiáimat, ahol a mindennapjaimat megélem? Persze az anyanyelvemen tudom igazán jól kifejezni magam, és a kis magánirományaimat nyilván továbbra is e csodás nyelven fogom írogatni, de az már csak hobbi, önkifejezés lesz, legfőképp önmagamnak, és nem munka. Meg szeretnék nagyon jól tanulni svédül, ezért el kell kezdenem a gondolataimat ezen a nyelven is megpróbálni árnyaltan kifejezni. Ehhez azonban sok időre és energiára van szükségem, nagyon sokat kell olvasnom és írnom.

 

 

Aztán talán nemsokára letisztul ez az iszapos hordalék, és minden máshogy fog megint kinézni, és akkor lehet, újra átadom a szobában lévő társam gondolatait, amit addig is szorgalmasan gyűjtök a fiókomba, hogy ha úgy alakul, legyen nálam mindig egy kis vésztartalék, hisz nekem ő megmarad. Most mindenesetre, vele egyetértésben, kicsit magamra csukom az ajtót, beülök a jó meleg kádba, beleöntöm az illatos habfürdőt, bekapcsolok valami relaxáló zenét, behunyom a szemem és hálát adok a mindenségnek, hogy gyerekként része lehetek a szobának, miközben babaként végre lehetek olyan, mint a többi egyszerű baba. Azoknak, akik idáig velem tartottak, mindig lesznek kis gondolatmorzsák az oldalon, egyrészt jövő év elejéig a napi betevők által, amit nyilván nem hagyok félbe, no meg néha egy kis verssel, vagy novellával, apró, privát szösszenettel, ha épp megszáll az ihlet. És hát itt maradnak a könyvek, ezek az időtálló, egyre aktuálisabbá váló írások – azok számára, akik ezt így látják. Mellesleg érdemes elgondolkozni azon, hogy egyre több hang hallgat mostanában hozzám hasonlóan el. Ki ezért, ki amazért. Meg lehet tehát figyelni az „idők jeleit” ilyen értelemben is: kik tűnnek el, és kik jönnek a helyükbe? Aztán, ha netán máshogy alakul, vagy máshogy fogok érezni, ígérem, arról is azonnal beszámolok, hisz az őszinteség számomra mindennél fontosabb, mert anélkül a fene ette meg ezt az egészet.

(LD)

(Fotó: Sandra Bartocha)