Hagakure

Van egy kis harcművészeti múltam, és bevallom, életem egyik legnagyobb ajándékának tartom, hogy rátaláltam egy autentikus iskolára, és sok-sok éven át űzhettem a gyönyörű küzdősportot. Nagyon sokat megtanultam közben magamról, sok sebet szereztem, és némi sikerben is volt részem, alázatra tettem szert, és megértettem a valódi hierarchia fontosságát, ami csak időszámítás kérdése, azaz egyfajta viszonylagos hely a végtelen gyöngysoron, ám a „mindig van tovább és tiszteld és segítsd a mögötted lévőket” alapelvet ott szívtam magamba. Ráadásul azt az erőt, dinamikát, pontosságot, amit a karaténak köszönhetek, mai napig érzem a karjaimban, lábaimban, bár most mindezt átforgatom a jógába, mert az egyensúly és hajlékonyság terén is bőven van mit fejlődnöm. Mindenesetre nagyon közel áll a szívemhez a szamurájok szellemisége, harcias típus vagyok jómagam is, és tudok kegyetlen lenni önmagammal szemben, ha kell, s könyörületes vagyok azokkal, akik ellenem szegülnek. Számomra a keleti archetípusú ember ezerszer szimpatikusabb, mint a mi nyugati, európai, angolszász kultúránkból való, „mert én megérdemlem”-féle. Gyönyörűek és van bennük valami olyasféle tartás és alázat, aminek ez a csodás elegye engem mindig ámulatba ejt. Az alábbi összeállítást a Hagakure tíz könyvéből válogattam.

„
Kaion, buddhista szerzetes szerint az ember, ha valamit tanul, egyre büszkébbé válik, mert azt gondolja, megismerte saját korlátait, és gyenge pontjait. De nehéz dolog az embernek igazán megismernie saját korlátait és gyenge pontjait.
(…)
Egy jó nevű kardforgató hajlott korában a következődet mondta: „Az egész életen át tartó gyakorlásnak különböző szintjei vannak. A tapasztalatlan nem megy semmire, akármilyen gyakorlásra adja is a fejét. Jártassága csekélynek látszik mind a mások, mind pedig a saját szemében. Az ilyen jártasságnak azonban semmi hasznát sem lehet venni. A következő szinten az ember már meglehetősen képzett – bár még nem teljesen használható -, de nincs megelégedve szakértelmével, és már látja mások esetlenségét is. Míg a jól képzettek, akiknek a tudása használható, a művészet minden cseppjét sajátjuknak tekintik, büszkék szakértelmükre, és elszomorodnak mások tökéletlensége láttán.

A jól képzettek fölött állók tudatlannak tettetik magukat, holott mások már észreveszik valós értékeiket. Általában idáig lehet eljutni mindenféle művészetben. Amikor az ember egy művészet végső szakaszába érkezik, egy mindenek fölött álló birodalomba jut, amely jóval e fölött a szint fölött helyezkedik el. Ha egyszer elmélyült egy művészetben, örökké tudatában lesz annak, hogy tudása sohasem kielégítő; felfedezi, hogy a művészet gyakorlásának soha sincs vége. Így éli életét a mester: tökéletlenségének tudatában, soha, még legutolsó napján sem elégszik meg tudásával, nem viselkedik se önhitten, se leereszkedően másokkal.
(…)
Ki kell szűrni a mohóságot, a dühöt és az ostobaságot. Ha megvizsgáljuk a világban történő rosszat, rájövünk, hogy nem függetlenek ettől a három dologtól. Ha a jót vesszük szemügyre, azt fogjuk látni, hogy a bölcsességhez, emberséghez és bátorsághoz van közük.
(…)
A könyörületet nem ismerő szív nagy különbséget tesz köztünk és mások közt, rosszindulatot táplál, és ellentétet szít másokkal. Ha az ember mindent könyörületes szívvel közelít meg, nem kerül összeütközésbe másokkal.
(…)
Azok az emberek, akik szüntelenül jelentéktelen dolgokról beszélnek, valószínűleg valamilyen panaszt fojtanak magukba. Azért, hogy elrejtsék, és homályban tartsák, újra meg újra elismételgetik mondandójukat. Ilyet hallva, kétely támad az ember keblében.
(…)
Oktalan, aki azt gondolja magáról, hogy tökéletes. Ha elégedettek vagyunk komoly erőfeszítéssel kialakított, megingathatatlan nézőpontjainkkal, már csapdába is estünk. Mindenekelőtt arra kellene törekednünk, hogy a tudás megszerzése felé vezető úton szilárdan megragadjuk az alapvető szellemet, és hogy egész életünkben erőfeszítéseket tegyünk a végső célért. Az önelégültség – bármily keveset is találunk magunkban – legkisebb nyoma nélkül kellene folyamatosan arra gondolnunk, hogy elért eredményeink még elégtelenek. Ez segít, hogy egész életünkön keresztül felfedezzük a tudás felé vezető helyes utat. Az igazság nem valahol, hanem a keresés folyamatában rejlik.
(…)
Az erényes ember szíve már megnyugodott, és nem kapkod ide-oda. Akinek viszont nincs sok érdeme, az nem él békességben a világgal, mindenütt bajt kever, és mindenkivel vitába száll.
(…)
A Kójógunkanban egy ember ezt mondta: „Amikor szemben állok az ellenséggel, úgy érzem, mintha épp sötétbe léptem volna be. Ezért súlyosan megsebesülök. Te sok híres emberrel harcoltál, mégsem szereztél soha sebeket. Miért van ez így?”
A másik így válaszolt: „Amikor szembekerülök az ellenséggel, természetesen úgy érzem, mintha sötétben lennék. De ha ilyenkor megnyugtatom magam, a sötétség a sápadt Hold fényével megvilágított éjszakává változik. Ha így kezdem a támadást, érzem, nem fogok megsebesülni.” Ilyen az igazság pillanata.
(…)
Az értelmes emberek divatba hoznak igaz és hamis dolgokat is, és okos érvelésükkel megpróbálják elfogadtatni őket. Az értelem okozza ezt a kárt. Semminek sem lesz hatása, ha nem merítesz az igazságból….
(…)
A kérdés gyökere abban rejlik, hogy bár mindenki a bölcsesség különböző fokával születik, az ember rendszerint nem várt bölcsesség birtokába jut, ha tiszta személyiséggel gondolkozik, és betartja a Nabesima-szamurájok négy fogadalmát. Noha az emberek azt hiszik, hogy orvosságot találhatnak legnagyobb nehézségeikre, pusztán azzal, hogy komolyan elgondolkoznak rajtuk, személyiségükből fakadó ítéletük csak gonosz és hasznavehetetlen elképzelésekhez vezet, bármennyire mélyen gondolják is át őket. Akármi legyen is a helyzet, nekünk, eltompult lényeknek hihetetlenül nehéz megszabadulnunk egyéni nézőpontunktól. Ezért, amikor egy komoly nehézséggel kerülünk szembe, először félre kell tennünk azt egy kis időre, vissza kell térnünk a négy fogadalomban felidézett alapelvekhez, és személyiségünktől megszabadulva kell gondolkodnunk, hogy elkerüljük a komoly tévítéleteket.
(…)
Nehéz igazságosnak lenni az igazságtalanság iránt érzett ellenszenvünkből fakadóan. Ha a hitünk szerinti igazságosságra törekszünk, az gyakrabban vezet komoly tévedéshez, mint sem. Ennek az az oka, hogy az Igazság messze az igazságosság mögött rejlik, amit nehéz megtalálni, hacsak nem vagyunk a legnagyobb bölcsességgel megáldva.
(…)
Aki keveset tud, a tudás álarcát ölti magára. Ez csak tapasztalatlanság kérdése. Ha valaki valamit kitűnően tud, viselkedésén nem fog látszani. Ilyen a nemes ember.
(…)
Nincs olyan szintje a gyakorlásnak, ahol az ember azt erezné, elérte a végső állapotot. Ez az érzés már önmagában ellentmond az Út követésének. Aki annak ellenére, hogy utolsó lélegzetvételéig teljes szívéből gyakorolt, de egész életében elégedetlen eredményeivel, visszatekintve megvalósította célját.

Életünkben meglehetősen nehéz megvalósítani, hogy tisztává és egyszerűvé váljunk, és úgy tartsuk fenn összpontosító képességünket, hogy csak egy célt követünk. Ha az ember nem tiszta és egyszerű szellemmel követi célját, akkor az soha nem vezeti el az Úthoz. Szükségszerű, hogy semmi másra ne gondoljunk, csak csatlósi szolgálatunkra és harci erényeinkre.
(…)
Úgy mondják, Jagjú mester egyszer kifejtette: „Azt nem tudom, hogyan kell legyőzni másokat, csak azt, hogyan kell saját magamat.” Az egész életen át tartó keresésének soha sincs vége; a mindennapos gyakorlás során napról napra fejlődnünk kell, miközben egész életutunk alatt a tökéletességre törekszünk.”
(…)
Az „írások a falon” Naosige nagyúr tanait tartalmazza, amelynek egyikében ez olvasható: „Súlyos dolgokban könnyedén dönts.” Ittei a tanokhoz írt kommentárjaiban azt mondja: „A jelentéktelenebb dolgokban dönts komolyan.” Bizonyára kevés súlyos dolog van, amelyeket helyes választ keresve, nap mint nap komolyan tanulmányozunk. Ezért az az érzésem, ez a tan azt mondja, hogy komoly kérdésekben előre hozzuk meg a helyes döntést, amikor pedig szembe kerülünk az üggyel, oldjuk meg könnyedén. Ha viszont az embernek nincs a keze ügyében a megoldás, nehéz a helyszínen gyors döntést hoznia. Ilyenkor hajlamosak vagyunk többször dönteni hibásan, mint helyesen. Azt hiszem, hogy a mindennapi döntéshozás az alapja a nagyúr tanának, miszerint „A súlyos dolgokban dönts könnyedén.”
(…)
„Mi a gyakorlás végső értelme?” – hadd mondjam el a választ. „Szíved-lelked kell az ügyért áldoznod az adott pillanatban.” Az emberek gondolkodásából mintha kiveszett volna manapság ez a fajta mentalitás. A derűs arc azt mutatja, hogy az ember tiszta szívvel, odaadóan harcol ügyéért. Mialatt kellő igyekezettel küzdünk érte, valami kikristályosodik elménkben. Ez a valami urunk iránti hűségünkben, szüléink iránt táplált gyermeki szeretetünkben és a Busidó bátor követésében mutatkozik meg. Ezek mellett azonban számtalan más formában is megjelenik. Nehéz megérteni ezt a „valamit”, de még nehezebb mindenkor az eszünkben tartani. Az egyetlen lehetséges módja az, ha a legtökéletesebben éljük meg a jelen pillanatot.
(…)
Az embernek ismernie kell a „zápor tanítását”. Akit útközben egy váratlan zápor elkap, elkezd rohanni, hogy ne ázzon el. Ha viszont természetesnek vesszük, hogy esőben vizesek leszünk, akkor kedélyünk megnyugszik, még akkor is, ha bőrig ázunk.
Ezt a lecke mindenre vonatkozik.
(…)
Kínában egyszer egy ember nagyon szerette a sárkányt ábrázoló képeket, és ruháit, bútorait ennek megfelelően válogatta össze. A sárkányok iránti rajongása felkeltette a sárkányisten figyelmét, és egy nap igazi sárkány jelent meg az ablaka előtt. Azt mondják, az illető ijedtében szörnyethalt. Olyan ember lehetett, aki szeret nagy szavakat használni, de másképp viselkedik, amikor a valósággal kerül szembe.
(…)
Élt egyszer egy ember, aki a lándzsavívás mestere volt. Mikor haldoklott, magához hívta legjobb tanítványát, és meghagyta neki utolsó kívánságát: „Ennek az iskolának minden titkos technikáját átadtam neked, nincs több mondanivalóm. Ha te magad is tanítványt akarsz fogadni, szorgalmasan kell a bambuszkarddal gyakorolnod nap mint nap. A felsőbbrendűség nemcsak a titkos technikákon múlik.”
(…)
Amikor valami rendkívüli történik, nevetséges azt mondani, hogy ez rejtélyes, és valaminek az eljövetelét jelenti. Hold- és napfogyatkozások, üstökösök és zászlóként lobogó felhők, havazás az ötödik hónapban és villámcsapás a tizenkettedikben – ezek mind olyan események, amelyek minden ötvenedik vagy századik évben történnek csak, a jin és a jang változását követve. A Nap keleten felkel, és nyugaton lenyugszik – ez ugyanolyan rejtély lenne, ha nem ismétlődne minden áldott nap. Tény, hogy a világban mindig történik valami rossz a különös természeti jelenségekkel egy időben, de ez azért van, mert az emberek látnak valamit a lobogó felhőkben, és azt gondolják, hogy valami biztosan történni fog. A rejtélyt a fejükben teremtik meg, és ahogy a természeti csapásra várnak, az pontosan az elméjükben születik meg. A rejtélyek mindig a kimondott szóból keletkeznek.
(…)
Az ősök szavai szerint „Gondolkozz erősen, és hét lélegzetvétel alatt dönts.” „A hosszú fontolgatás a döntés halála.” – jegyezte meg egyszer Takanobu nagyúr. Naosige nagyúrtól egyszer azt hallották: „A hanyagul végzett dolgok tízből nagyjából hétszer rosszul sülnek el. A szamurájtól elvárják, hogy minden tettében gyors legyen.” A zavaros elme nem vezet tiszta döntésekhez. Az az ember, akit nem gyötörnek gondok, akinek szelleme friss és magasztos, hét lélegzetvétel alatt meg tudja hozni a döntését. Ha megőrizzük a lélekjelenlétünket, határozottan tudunk dönteni.
(…)
Rossz, ha valami kettéválik. Az ember ne keressen semmi mást a Busidóban. Ugyanez vonatkozik mindenre, amit Útnak nevezünk, így tehát ellentmondás, ha meghalljuk a konfucianista vagy a buddhista Út egyik tanítását, és azt mondjuk, hogy ez is Busidó. Aki eszerint érti ezt meg, képes lesz minden Út tanítását meghallgatni, de egyre inkább a sajátját követni.
(…)
Legjobb, ha az ember negyvenéves koráig erőt gyűjt. Helyes, ha ötvenéves korára megállapodik.
Van egy mondás, mely szerint a zseni későn érik. Ha valami nem hoz gyümölcsöt húsz-harminc év elteltével, már nem lesz sok értéke. Amikor egy csatlós úgy véli jónak, hogy munkáját sietősen végezze, zavarni fogja a többieket, akik azt mondják majd róla, fiatal ugyan, de azért alkalmas, így túlságosan lelkessé válik, amiért faragatlannak fogják tartani. Úgy viselkedik majd, mint aki nagy dolgokat hajtott végre, hízelgővé és kétszínűvé válik. A háta mögött beszélni fognak róla. Használhatatlanná válik az az ember, aki fejlődése érdekében nem tesz nagy erőfeszítéseket, és akinek a világban való boldogulását mások nem segítik.
(…)
Még most is ráakadok egy-két, szóban vagy tettben elkövetett hibámra, amikor lefekvés előtt azon töprengek, hogy mit is tettem nap közben. Milyen tökéletlen egy ember vagyok! Aki el van telve saját okosságától, képtelen az ilyenfajta visszatekintésre.
(…)
Bármit teszel, mestered és szüleid, általában az emberek és az utókor érdekében tedd. Ez nagy könyörületességről árulkodik. A könyörületből fakadó bölcsesség és bátorság a valódi bölcsesség és bátorság. Ha valaki könyörületes szívvel büntet vagy küzd, bármit is tesz, ereje és tisztasága határtalan lesz. Amit saját érdekünkből teszünk, az sekélyes, kegyetlen, és gonosszá válik. Már jó ideje megértettem a bölcsesség és bátorság dolgait, de csak most kezdem megérteni a könyörületet.
(…)
Egy pap azt mondta, ha valaki meggondolatlanul belegázol a folyóba, amelynek mélységét nem ismeri, úgy fog meghalni a sodrásban, hogy nem éri el a túlsó partot, és nem tudja befejezni a dolgát. Ezért hasznavehetetlenné válik, és tönkreteszi saját magát. Az embernek először arra kell gondolnia, hogy hátralépjen, s megérezze a mélységeket és a zátonyokat, és úgy dolgozzon, hogy semmit se tegyen a mester kedve ellenére.
(…)
Egészen biztosan nincsen más, csak az adott pillanat egyetlen célja. Az ember egész élete pillanatok sorozata. Ha valaki teljes mértékben megérti a jelen pillanatot, semmi más tennivalója nem lesz, és semmi mással nem kell foglalkoznia. Élj hűen az adott pillanat egyetlen céljához.
(…)
Az idő sodrát nem lehet megváltoztatni. A világ végéhez közeledve a társadalom egyre romlottabbá válik – ez a dolgok természetében rejlik. Testünk a nemlét középpontjából kapja az életet. Létezés, ahol semmi sincs – ez az értelme annak a kifejezésnek, hogy „a forma üresség”. Az pedig, hogy „az üresség forma”, azt jelenti, hogy minden a nemlétből származik. Ne gondoljuk, hogy ez két különböző dolog.
(…)
Rájöttem, hogy az ember milyen remekül kigondolt marionett báb. Gondosan kimunkált bábu, s bár nincsenek zsinórok hozzáerősítve, mégis tud peckesen járni, ugrani, szökellni, mi több, szavakat kimondani. Ki tudja? A következő év Bon-hetén talán én leszek az új halott, akit megidéznek a Bon-fesztiválon. Milyen múló egy világ! Elménk ezt az igazságot állandóan kiveti magából.
(…)
Az emberi élet olyan, mint egy rövidke felvillanás. Úgy kellene élnünk, hogy akármit is csinálunk, azt szeressük. Ebben a múló életben az ember ostobasága, ha arra kényszerül, hogy olyat tegyen, amit nem szeret – csak azért, hogy szenvedjen.
(…)
Valaki egyszer a következőket mondta: „Kétfajta alkat létezik: a befelé és a kifelé forduló. Értéktelen, aki egyik csoporthoz sem tartozik.” Olyan, mint a kard pengéje, amelyet jól meg kell élesíteni, aztán vissza kell tenni a hüvelybe. Időnként – összeráncolt homlokkal, mint támadáskor – elő kell venni, majd a pengét letörölve, újra vissza kell tenni a hüvelybe. Senki sem megy közel ahhoz, aki megszokásból állandóan kivont karddal hadonászik, és szövetségesei sem lesznek. Ha a kard állandóan a tokjában van, meg fog rozsdásodni, és az emberek ugyanezt fogják gazdájáról is feltételezni.
(…)
Egy ember azt mondta: „A Szentek mauzóleumában van egy vers, amely így szól:
Ha valaki szívében
Az őszinteség ösvényén halad,
Nem óvják az istenek,
Ha nem imádkozik?”

Mit jelent az őszinteség ösvénye? Valaki erre a következőképpen válaszolt: „Úgy látom, kedveli a költészetet. Én is egy verssel válaszolok:
Mivel a világon minden csak ámítás, A halál az egyedüli őszinteség.”

Azt mondják, akkor követjük az őszinteség ösvényét, ha mindennapi életünkben olyanokká válunk, mint a halottak.
(…)
Semmi haszna az olyan harcosnak, aki ragaszkodik élethez és halálhoz. A mondás, mely szerint „Minden képesség a gondolkodásból ered,” úgy hangzik, mintha érzékeny dologra utalna, de valójában arról szól, hogy az ember ne kötődjön se élethez, se halálhoz. Ez a szabadság hozzásegít, hogy bármilyen feladatot végre tudjunk hajtani. A harcművészetek és hasonlók úgy kapcsolódnak ehhez, hogy az Úton vezetnek.
(…)
Minden reggel úgy gondolj magadra, mintha már halott lennél. Mindennap, reggel, nyugodt lelkiállapotban gondold azt, hogy halott vagy. Haladéktalanul morfondírozz halálod különféle módjain, és képzeld el az utolsó percedet: cafatokra tép a nyílvesszők, a golyók és a kardok áradata, elsodor egy hullám, tomboló tűzbe ugrasz, villámcsapás sújt halálra, hatalmas földrengésben leled a végzeted, szédítő szakadékba esel, végzetes kórban szenvedsz, és hirtelen meghalsz, vagy szeppukut követsz el urad halálakor.
(…)
Egy öregtől hallottam a következőt: „A ház ereszétől egy lépésre az embert halottak veszik körül; a kaputól egy lépésre szembetalálkozik az ellenséggel.” Ezt nem az óvatosság kedvéért mondta. Inkább azért, hogy olyan gondolkodásmód kialakítására késztessen, amellyel képesek leszünk úgy gondolni magunkra, mintha már halottak lennénk.
(…)
Tekinthetünk a világra úgy, mint egy álomra. Mikor rémálmot látsz, felébredsz és megnyugszol, hogy csak álom volt. Azt mondják, a világ, amelyben élünk, cseppet sem különbözik ettől.
„

(Jamamoto Cunetomo: Hagakure, A szamurájok kódexe)

Elgondolkodtam a Hagakure olvasása közben ismét arról, amit már említettem egy levélváltásom kapcsán. Hogy milyen egy autentikus – nevezzük úgy, bár nem kedvelem emberre használni ezt a szót – mester a Földön? Milyen egy magas szellemiség megtestesülése, hogy él, mit mond, mit csinál? Mit nem csinál? Milyen ember az, aki képes együtt élni egy magasabb szintű tanítással? Élhet egy ilyen ember, mondjuk Detroitban? Vagy Párizsban, netán Kairóban? Vagy egy magas szellemiségű ember csakis tibeti kolostorban, vagy indiai jóga ashramban, japán zen kertben élhet? Netán különféle színpadokon állhat a tapsoló, ujjongó nagyérdemű előtt? Mit gondolnak az emberek erről, milyen egy beavatott magas tudatosságú létező, egy amolyan avatár? Hogy él, hogy néz ki, meg van szabva, meddig élhet, és mit ehet? Zavaros számomra az emberek fejében erről élő kép, az biztos.

Én valamiért nem a jógik közt keresem az avatárokat, médiumokat, magas szellemiségek megtestesüléseit, bár köztük is találni ilyet, nem vitatom. Ám az én szimatom másfelé terelt engem: a művészetek felé. A hókuszpókuszmentes, tiszta ablakok felé. Azok felé, akik csak átengedtek magukon valamit a magasabb rendű tartományokból. Minél kisebb a füstje, annál nagyobb a lángja. Én azt gondolom, Bulgakov igazi beavatott volt, ahogy Thomas Mann, Mark Twain, Salvador Dali, Szabó Lőrinc, Csontváry, Karinthy, Magritte, Popper, Kafka és Mozart vagy Bach is. Nem ültek lótuszülésben, és ha spirituális dolgokról beszéltek, merthogy másról se beszéltek, azt szimbólumokba ágyazva, érthetően, szórakoztatóan, többrétegűen tették amolyan átlagemberként, az ő sorsukban osztozva, s sosem föléjük tornázva magukat, saját énjüket éljenezve, tömjénezve. Magasra a műveik emelték őket, pontosabban azok voltak emberfelettiek, nem az ő személyük. Műveik sokrétűek, van láthatatlan, titkos, és a felszínen könnyen értelmezhető vetületük is. Mint Wachowskiék Mátrixa: hisz a cél a tudás széleskörű elhintése, nem pedig egy magas hegycsúcson tartása, jó messze az emberektől. És ez így van jól, mindenki pont annyit és úgy ért belőle, amire készen áll.

Korunk egyik legnagyobb beavatottjának én Jim Jarmuscht tartom, ő az, aki szerintem tényleg lát és láttatni tud, titokban, rejtve, ahogy mondtam: mindenki csak épp annyit ért a műveiből, amire akkor és ott készen áll. Minden filmje egy-egy beavatás. Maga a pacák meg egy végtelenül nyugodt, higgadt, tiszta tekintetű, erőt sugárzó, ám tök átlagos mai ember, aki a saját filmjeit mindig csak a felszínen értelmezi, nagyon okosan egy szót sem ejtve arról, mi mindent rejtett el bennük. No és a fenti kérdésre egy lehetséges választ épp tőle mutatnék meg, ha két órára hátradől az ember, talán megérti ennek a filmnek a szimbólumerdején átszüremkedő tudást, és hogy mit jelent ma igazi szamurájnak lenni Magyarországon, Kínában, Irakban, Izlandon vagy akár Burundiban.

SZELLEMKUTYA FILM