Hakuna Matata!

Amikor sokszori átszervezés és nagyon hosszúra nyúlt, többnapos utazás után elgémberedett tagjaiddal kikászálódsz a repülőből, ahol mellesleg te és a családod voltatok az egyetlen fehér ember a fedélzeten, és kissé imbolyogva rálépsz a hatalmas etióp gép forró fémlépcsőjére, hogy lábad Tanzánia földjén egy kis időre megvethesd, azonnal magával ragad valami sűrű, mély, kicsit iszapos, megfoghatatlan energianyaláb. Konstatálod, ez most valami más, mint amit eddig valaha tapasztaltál: egy, talán még általad így sosem érzett erőteljes, föld felé húzó életérzés. Aztán amikor az előre megrendelt taxis fogad, és mosolytalan arccal csak annyit felel szabadkozásodra az egy órás késés miatt, hogy hakuna matata – ami szuahéli nyelven kábé annyit tesz, hogy nyugi, minden úgy jó, ahogy van, nincs itt semmi probléma – megérted, itt az ideje, hogy erre a pár hétre áthangold magad, és belemerülj abba az álomba, aminek akár az ember tragédiája nevet is adhatnád.

A célállomás Zanzibár, Freddie Mercury szülőhelye, egy varázslatos sziget Afrika keleti partjainál az Indiai óceánon. „African massage road” mondja nevetve a taxis, miközben a kis mikrobusz átrobog a félembernyi kátyúkon és elefántfejnyi köveken, s kirázza belőled a repülőgép szintetikus vacsorájának még gyomrodban tomboló legapróbb maradványait is, kinézel a sötétített ablakon, és nem akarsz hinni a szemednek. Azonnal akaratlanul ajkadra tolul a költői kérdés: istenem, hát hogy tudnak emberek így élni? Nincs ebben a kérdésben sem rosszindulat, sem gőgös megvetés, csak az őszinte döbbenet, miközben nézed a rozoga viskókat, a porban ülő testes asszonyságokat, karjukon bebugyolált csecsemőikkel, a mezítlábas, koszos ingükben rohangáló gyerekeket, a mindenfelé szétszórt tengernyi szemetet, amelyek közt vézna tyúkok kaparásznak bágyadtan. Hakuna matata! – mondja most már nevetve a taxis konstatálva döbbent arckifejezésedet a visszapillantó tükörben, amivel megfogalmazza a Tragédia ezen színének alcímét, s ráhelyezi képzeletbeli tenyeredet arra a hiedelemfalra, amit most alkalmad lesz alaposan végigtapogatni, s ami azt mondja: ez így van jól, mert ennek így kell lennie. Így kell lennie? – kérded magadtól, és nem találod a miértekre a választ.

A szállodába érve egy maszáj harcos fogad népviseletben, hosszú pamuthajjal, övébe bot és kard szúrva, gyönyörű, szőrtelen, vékony, koromfekete alkarján csodálatos csont fehér gyöngydísz feszül, mosolya kedves: lehet akár férfi is és nő is, mély hangján kívül ugyanis semmi nem árulkodik neméről. Megméri a testhőmérsékletedet, hisz koronás időket élünk, és akkurátusan bevezeti a négy darab 36,5 fokot egy naplóba. Erre felriadva körülnézel, és csak ekkor fogod fel, a szálloda tök üres. Ti és egy tanzániai német család vagytok csupán a 300 fős hatalmas komplexumban. Összesen tíz vendég főszezonban. Pár nap múlva rádöbbensz, nagyjából ez a helyzet magán a szigeten is. Sehol senki, mintha három hétre kibérelted volna az egész hotelt, és vele együtt Zanzibárt is magadnak. Arcodon fanyar mosoly terül szét, miközben átgondolod, egyetlen valós veszély fenyeget, mégpedig a malária, illetve lehetséges apróbb sérülések a korall zátonyokon. Mégsem emiatt üres ez a varázslatosan egzotikus sziget, hanem egy médiaesemény miatt. Csupáncsak bízol benne, hogy nem csíp meg fertőzött szúnyog, aztán elmosolyodsz, és ha igen? Döbbenten tapasztalod, hogy egyre kevésbé vagy képes bármitől is félni, tartani tudsz még dolgoktól, megfontolt és óvatos is vagy, de ez az egész médiajárvány végleg kiseperte belőled a félelmeidet. S mikor megtudod, hogy Bill Gates bérli az egyik közeli kis szigetet, még jobban elvigyorodsz, hát, barátom, gondolod viccesen magadban, nekem most kivételesen nagyobb jutott, mint neked, hisz enyém egész Zanzibár! Hehe.

Zanzibár egy iszonyatos csoda. Egy olyan gyönyörű, időtálló és értékes festmény, amit ócska műanyagkertben kifüggesztettek az istálló falára. Olyan világszínvonalú minőségi, ötcsillagos fogás, amit koszos, ragacsos papírtányéron szolgálnak fel a vécé padlóján kuporogva. Egy igazi mestermű, amit rossz nyomtatóval kinyomtatott, agyonfogdosott, gyűrött papírlapokon nyomnak a kezedbe. Romantika és realizmus olyan elegye, ami elgondolkodtat arról, tulajdonképpen mi is rejlik e két fogalom mögött a maga valójában. Az emberek hajlamosak a valóságukat romantizálni annak érdekében, hogy megvédjék magukat a realitás érdes felületétől: bevonják azt színes kendőkkel, tarkabarka képekkel. Igen ám, de így nem látják magát a falat, ami útjukat állja, s amit, lám, kendők és képek nélkül elviselni sem bírnak. Merthogy az igazság, az élet épp e kettő egymásra vetüléséből jön létre, ahogy a gyönyörű, játékos macskakölyök már magában foglalja Baudelaire rothadó dögét, úgy a leírhatatlanul mocskos falvak ennek a mesebeli tájnak szerves részei, s nem kivághatók abból, és nem is megszépíthetőek a nyugati ember lenéző buta mosolyával: jé, milyen kedves emberek, milyen kis bájos falu. Egy frászt, ezek a falvak mindent magukba foglalnak, amitől pokoli dolog embernek lenni a földön, ám azt is, amitől ez az egész kaland egy igazi felszabadító csoda lehet. Nem szabad a kettőt elválasztani egymástól. Ezen a szigeten minden megtalálható, ami egy minőségi élethez szükséges: édesvíz, millió gyümölcs, növény, fűszer, csodálatos klíma, napsütés, eső, rengeteg állat. Mégis, amikor leviszünk a krétafehér tengerpartra egy zsáknyi, otthonról hozott játékot a kisgyerekeknek, úgy tépik atomjaira a zsákot, ahogy varjak a szemetest, és egy másodperc alatt hordják szét az egyesével kiosztani szándékozott kincseket, hogy az utánuk maradt homokfelhő csak percek múltán ülepedik le döbbent ábrázatunkra. Ez meg mi a frász volt? – nézel a többiekre nevetve, miközben megérted, a reménytelen és értelmetlen, valamint teljesen szükségtelen szegénység kegyetlen megnyilvánulása, semmi több.

„Ennek így kell lenni” – hirdeti minden kis poros, majomszaros utca. Apropó majmok: a szállodádban veled együtt élnek a vörös colobus majmok, hatalmas családokban vonulnak a medencétől a pálmafákig, a pálmafáktól a büféig. Egyik a lábadra ül, miközben a nyugágyon napozol, hogy megvizsgálja a rágógumis dobozt, majd mikor feláll, a sípcsontodon hatalmas, híg szarkupacot hagy maga után. Nevetve lemosod a zuhanynál, elnézed ezeket a kis akrobatákat, és kicsit berzenkedve megállapítod, mennyire végtelenül emberi módon viselkednek. Írtam már egy ízben, épp ezért nem kedvelem a majmokat, mert engem túlságosan is emlékeztetnek az emberre. Vannak édes kis makik is, a mókus és a majom tapadókorongos lábakkal ellátott különös kombói. Ha megijeszted őket, úgy ugrálnak el két lábon, mint valami rajzfilmfigura. Csorog a könnyed a nevetéstől. A parti rákok még mókásabb fazonok, ahogy oldalazva futnak, mint valami miniatűr, belaggolt robotkutyák, állandóan eltévesztik, hogy melyik is a saját lyukuk, emiatt folyamatosan marakodnak és újakat ásnak, aztán kidugják két csápszemüket a kis homokbuckák mögül, mint a kisgyerek, aki eltakarja az arcát, hogy ne látszódjon a bújócskában.

Egyik este visszatérve a szegényes és két hétig folyamatos diarét okozó vacsoráról (amihez hasonlót még Indiában sem kellett átélned) arra leszel figyelmes, hogy egy féltenyérnyi, bolyhos lábú szörny ül az ajtófélfádon és a pofádba bámul. Valami repülő, képtelen, csíkos plüssrovar. Napok múlva is félve lépsz a szobádba, hiába láttad, ahogy chopper hangon elrepült az óceán felé. Hát igen, az óceán. Zanzibár színei. Ez az, amivel nem lehet betelni. A kék és a zöld ezernyi árnyalata, amit az indigó ég és a csont fehér liszthomok keretez. Hatóránként apálykor teljesen eltűnik a víz, és helyét felváltja a műanyaghatású tengeri hínárt termesztő asszonyok tarkabarka serege. Mögöttük a távolban a türkiz leírhatatlan színpompájú tócsái képeznek apróbb foltokat. A víz ilyenkor kilométer hosszan visszahúzódik a hatalmas korallzátony mögé: nos, cipőt fel, és végeláthatatlanul lehet sétálni a hófehér nedves iszapon, a homokpadokon, csillagok, kagylók, uborkák, rákok és a félelmetes koromfekete tengeri sünök közt, míg el nem éred a palack zöld, kristálytiszta vizet, amibe végre bemárthatod felforrósodott fejed. A víz itt lágy rózsaszín és lila hullámokat vet, körülnézel, és felteszed magadnak a kérdést: biztos még a földön vagyok? Sehol senki, a hatalmas, széles strandokon napokig ti és egy kóbor kutya osztoztok csupán. Néha megjelennek a rámenős, ám mégis büszke helyiek, Jambo, how are you, everything is OK? – teszik fel egy nap ezerszer neked ugyanezt a kérdést. Rád akarnak sózni kókuszdiót, delfintúrát, vagy csak megmutatni a „pole pole” maszáj shopot, ami egy kiterített rongyból és pár, feltehetően óvodások által készített gyöngykarkötőből áll. Táncolnak is neked, és elmesélik, hogyan győzik le az oroszlánt. Majd megadják a lányodnak a whatsapp elérhetőségüket, ha netán bármikor Kilimandzsáróra akarnának utazni, ahol ők élnek, s ami a repülőből nézve úgy magasodik a felhők fölé, mint Isten trónja. A lányok szelfiznek velük, aztán koreai jeleket rajzolnak a homokba végeérhetetlenül. Az élet színes forgataga.

Majd jön a dagály, mélyzöld színnel, hatalmas hullámokkal, forró vízrétegekkel. Élményfürdő a javából, mindezt a szálloda, nem koronás időkben bárként funkcionáló mólójáról a vízbe ugrálva, ami most afféle esti magányos csillagnéző állomásként szolgál: bárpultja üresen tátong, kényelmes fafoteljeiben nem ülnek bágyadt turisták, hangszóróiból nem szól a Baba Lao. Így van ez, mert ennek így kell lennie – zúg a fejedben a vastag hiedelemfal hazug szlogenje, és irgalmatlanul együtt érzel mindazokkal, akik irracionális félelmeik korlátai közé zárva kimaradnak mindabból, aminek te most itt részese lehetsz, és azokkal, akik emiatt lassan elvesztik mindenüket. Töröd a fejed, mit lehetne értük tenni, s semmi más nem jut eszedbe, mint az a szó, hogy lelkesítés. Amiben erő, energia, lendület és hit lobog. Ennek kifejezési módját, reméled, egy nap megleled.

Ellátogatsz a „fővárosba”, egy végtelenül mocskos, sikátoros, bodegás, zűrzavaros, iszonyatosan hangos koszfészekbe, ami a maga nemében gyönyörű, miközben az érzékeidet az ott töltött három óra olyan rongyosra szaggatja, mint az óceán szele a parti zászlókat, lefényképezed magad Mercury ikonikus mondata előtt a méltatlanul jelentéktelen emlékháznál, és az african massage roadon hazahullámvasútozol. Másnap kicsónakázol kora hajnalban delfin lesre, ahol egy fröccsöntött kis ladikban szeled minimum 60 km/órával a hatalmas hullámokat, hogy minden pillanatban biztos lehess benne, most borulsz be a sötétkéken feketéllő, tarajos hullámokkal háborgó vízbe, szemedből könny csorog a görcsös nevetéstől, már nem is kapaszkodsz, ugyan minek, mindezt csak azért, hogy megpillants végre három uszonyt, ami után úgy veted magad a hajnali jéghideg vízbe, mint aki megkergült, hogy lásd a víz alatt is azt a pár palack orrot. Majd vacogva a ladik alján kuporogva azon morfondírozol, miért is volt ez neked ennyire fontos, hogy két percet együtt úszhass ezekkel a motorcsónaktól megriadt állatokkal, s megállapítod immár sokadszor, téged a kék bálna méltósága jobban lenyűgöz, mint a játékos delfinek mesebeli mosolya.

Egyik délután kikötsz egy merő jóindulattal „halászfalunak” nevezett szigeten – miután koszos gyümölcsöket ettél a közeli homokpadon az egyenlítői napsütésben –, ahol a széttört hófehér alkarnyi kagylók úgy vegyülnek el a csikkel, palackokkal, dobozokkal, szeméttel, ahogy az ember nemessége az aljasságával. Belevered a fejed a kiteregetett szárított félbevágott halakba, miközben a helyi vezetőd megmutatja azt az istállót, amiről aztán kiderül, ez a mecset, kapsz egy majomkenyérfa termést, ami nagyobb és szőrösebb, mint a macskád, majd elhajózol a mangrove ligethez, e vízből növő, fantasztikus erdőhöz. Kibérelsz másnap négy biciklinek tűnő tárgyat, amikből talán egy használhatót össze tudnál valahogy tákolni, lekerekezel fék nélkül vagy épp beragadt fékkel a világ egyik legszebb strandjára, miközben a régi budapesti sétáid kellemetlen emlékét idéző füttyögetések, köszönések, hello jambozások kísérik az utad, összehaverkodsz a sziget összes rühes kóbor kutyájával és csoffadt macskájával, örömmel konstatálod a néha-néha a hotelbe tévedő, a tanganyikai szárazföldről érkező vendégek pár napos ott tartózkodását, karaokézol velük a bárban, miközben mosolyogva nézed, ahogy lánykád a maszáj recepcióssal táncol afrikai rap zenére, s utána megállapítja, itt annyira lassan telik az idő, hogy számára olyan, mintha egy éve itt lennénk, és valóban. Este megkóstolod a helyi hányás ízű édesburgonyát és a porcogós húsgombócot, egyik nap ellátogatsz a lepkefarmra, aztán a Prison Island-re, ahol megeteted a 200 éves óriásteknőst, akinek csúnyán berepedt páncélja furcsán ismerős érzéseket ébreszt benned, nevetsz a délcegen vonuló páván, ami utolsó könyved egyik főhősére emlékeztet, snorkelezel a bámulatosan színes halak közt, ellátogatsz egy fűszerfarmra, ahol a pillangóembernek nevezett különös emberi lény, mint a gyík felmászik a karcsú pálmára és lehajigál énekelve neked négy éretlen kókuszdiót, hogy a rúzsgyümölcs termésének kéretlenül rád mázolt narancssárga festékanyagával az ajkaidon, nevetséges banánfű koronával a fejeden megihasd édes levét, miközben a helyiek nagyon jól szórakoznak azon, ahogy a bolondját járatják veled a pénzedért, s lassan el is felejted, hogy vannak fehér emberek ezen a földön, és hogy te is hozzájuk tartozol, valamint van élet ezen a különös álmon túl.

Amikor csokoládészínbe mártva hazaérsz, és kipakolod a só szagú, nedves bőröndjeidet, kirakod a polcodra a hatalmas, hófehér csigát, és a szintén krétafehér, kis zacskóban hazahozott homokot kiszórod egy szép üvegtégelybe, kiteríted a hakuna matatás kendőd, és végre eszel egy jót, megfürdesz, tiszta ruhát húzol és bebújsz a kényelmes, friss ágyadba, hogy holtfáradtan behunyd a szemed, csak arra tudsz gondolni, nem lenne az ember álma ilyen tragédia, ha lebontanánk közösen az „ennek így kell lenni” beletörődésének vályogából épült porladó hiedelemfalainkat, ha nem félnénk végre egymástól és a saját világunktól, ha megtisztítanánk az életünket a kiszolgáltatottság és tehetetlenség leülepedett porrétegétől, s ha megértenénk, a valóságunk a magunk által teremtett élményeink sokasága. Ha a hakuna matata tényleg azt fejezné ki, ami a lényege, hogy minden pont úgy van jól, ahogy van, ám ez a gondolat nem leszögezne minket tehetetlenül a földre, mint eme nyomorúságukban is boldog szigetlakókat, hanem épphogy felemelne az égig, mint engem a hatalmas Boeing. Hisz az a szépség, ami a világban fellelhető, egy valós, létező intelligencia megnyilvánulása, és ha megértjük, hogy mi is ennek vagyunk szerves részei, rájövünk, csak rajtunk múlik, tudunk e bízni megtartó erejében, vagy továbbra is azt gondoljuk, nekünk magunknak kell boldogulnunk, ahogy épp tudunk. Mert ennek így kell lennie, máshogy nem is lehet, hisz az élet, lám, ilyen: poros, szegény, igazságtalan és reménytelen, ha benne vagy, és mesés, romantikus, megszépített, elhazudott, ha gyáván kivonod magad belőle. Nem, az élet épp a kettő egysége: benne is és rajta kívül is, pont, ahogy egy biztonságos tengeralattjáróban merülsz a mélybe. Éld bátran az életedet, mert totális biztonságban vagy, hisz azt, aki általad az élményeket gyűjti, azt a vitális énrészedet ez a világ nem tudja megérinteni, s ezért megsebezni sem. Te nem a tengeralattjáró, nem a résztvevő, hanem a szemlélő, a tapasztaló vagy. És a kettő nem ugyanaz. Higgy magadban, mondd ki hangosan, hakuna matata, és kezdd el mindezt meg is élni. Most és ne máskor, mert olyan nem is létezik, hogy majd máskor.