Hála

Hála

Köszönöm, hogy felém fordultál azon a furcsa
délelőttön, mikor szentekkel volt tele az ég,
és szürkülő tekintetedbe bele tudtam kapcsolni
hegymászó hevederem aprócska, fém karabinerét.

Tenyerembe simulnak a hegyes sziklák,
éget a levegő, párás a nap, ritka az eső.
Lenézek. Alant vattaként legelnek a birkák:
pirinyó templom, iskola, szántóföld, út, temető.

Jé, és ott vagyunk mi is, két kis pont, lesem hunyorogva,
s csak ámulok: milyen szépek és igazak voltunk idelent,
a múltban azon a kemény, keskeny kis padon kucorogva,
ahogy törött tükörképként felismertük egymásban az idegent.

– L.D. –