Hallgatni arany – Liszt Ferenc: Les préludes

A Les Préludes az egyik legkedvesebb zenedarabom: megkapóan lírai, ugyanakkor szenvedélyes és harcias mű, amivel egészen pici koromban ismerkedtem meg, mikor a Magyar Televízióban futó, talán első Nemzetközi Karmesterversenynek ez volt az ún. kötelező darabja. Miután végigizgultuk az összes adást, jó sokszor meghallgathattam különféle interpretációkban ezt a pompás zenét, és akkor ott a fekete-fehér tévénk előtt ülve pár évesen örökre beleszerettem, mert mindig elő tudta hívni belőlem azt a „jó valamit”, aminek az emléke végigkísérte egész gyerekkoromat. Akkoriban ugyanis gyakran fogott el „az a bizonyos ismerős csodás érzés”, amit az épp felfedezésre váró világom bizonyos elemei hívtak elő belőlem, s amely bennem mindig egy meghatározhatatlan hely és egy ismeretlen ismerős képében jelent meg – persze anélkül, hogy eszembe jutott volna akkoriban mindezt tudatosítani magamban. Csak éreztem, hogy „ez a valami” van, és bizonyos „hívószavakra” felbukkan az életemben, s nem is gondolkodtam rajta, mi lehet ez a furcsán ismerős, édes érzés. Persze nem hiszem, hogy ma túlságosan többet tudok erről, hiába gondolom azt, hellyel-közzel átlátom a valóságom strukturális mélységét, ami által lassan körvonalazódik számomra egy új tér, és már az a kedves ismerős sem ismeretlen, sőt; de még bizony látom a falakat, és az ajtón sem léptem ki, átemelve magamat végleg ebbe a „jó valamibe”.

Mindenesetre nekem gyerekkorom óta ez a mű is egy bármikor elővehető hívójel: ha netán a nagy játékban megfeledkeznék a szobán túli világom valóságáról, akkor gyorsan előveszem, meghallgatom kizárva negyedórára a „külvilágot” – és már otthon is vagyok. Ez a varázslat mindig minden körülmény közt működik; szerencsére ehhez hasonló hívójelekben nem szenvedek hiányt. Tapasztalatból fakad az a meggyőződésem, hogy a nemes művészet sokkal hatékonyabb segítség minden ma divatos hókuszpókusznál, ha valaki tényleg szeretne kikerülni az útvesztőből. Hiszen egy olyan ablak, ami pont onnan és oda nyílik, ahová a kereső ember igyekszik. Mégis azt látom, az emberek zöme egyáltalán nem húzza el előle a függönyt, s nem néz ki rajta ebben a szűk és sötét szobában téblábolva, hanem inkább a szoba falára tűzött színes fényképeket nézegeti abban a hitben, ő most kinézett a szobából. Talán azért, mert nem tudja, mit is kéne nézni egy ablakon, ugyanis unalmas képként tekint rá a falon ahelyett, hogy arra használná, ami a rendeltetése: kinézni rajta, át a szobán túlra. Hiszen, ahogy a ma 200 éve született Liszt Ferenc fogalmaz: „Minden művészet egyazon forrásból ered.”

Pár szó magáról a műről:

A Les Préludes keletkezésének körülményeit illetően többféle teória létezik, a legismertebb nézet szerint Liszt Joseph Autran nevű költő négy költeményének ihletésére írt egy négytételes kórusművet, melynek a Négy elem címet adta. S ehhez készített egy zenekari nyitányt, ami azonban az átdolgozások során önállósult, s amihez később hozzárendelte Lamartine 1820-ban megjelent Költői elmélkedések c. művét, aminek tartalmi kivonatát imígyen csatolta szerzeményéhez afféle prózai előszóként:

„Mi más is életünk, mint előjátékok szakadatlan sorozata ahhoz az ismeretlen dallamhoz, amelynek első, ünnepélyes hangját a halál csendíti meg? A szív fénylő hajnala a szerelem. Melyikünk sorsát nem zavarja azonban meg a boldogság első áradata után a vihar ereje, amely durva leheletével széttépi a gyengéd illúziókat, villámával lesújtja annak oltárát? És melyik mélyen sebzett lélek nem keres ilyen megrázkódtatások után nyugalmat a természet idilli csendjében és saját emlékeiben? A férfi azonban nem sokáig képes ilyen nyugalomban élni, és mikor a trombita felharsan, elsőnek rohan a csatába, a legveszélyesebb posztra, hogy a küzdelemben ismét visszanyerje önmagát és belső erejét.”

Ez az egytételes mű egyfajta zenei metamorfózis, ugyanis afféle tematikus transzformációt mutat be a fenti idézetben megfogalmazott öt „altételben”. Egy alapmotívumot vezet végig öt fázison, amely csak tempójában, hangszerelésében és előadási módjában változik, s így lényegében egy adott mag fejlődési állapotait mutatja be önálló tartalomként. S így válik a kiindulópontként szolgáló négy elem ötté a műben: a föld, a levegő, a tűz és a víz után a győzelmi motívum diadalmasan kapcsolódik a szerelmi témával, megjelenítve a beteljesítő ötödik elemet.