Hallgatni arany – Rachmanyinov: II. C-moll zongoraverseny

Romain Rolland Jean Christophe-ját olvasom épp, amiben egy zeneszerző sorsán keresztül pillanthatunk bele az alkotó szellem küzdelmeibe, hogy megértsük annak sokszor szomorú, szenvedélyesen vad vagy épp lehangolóan üres pillanatait, miközben általa a saját kis életünk hasonló viharait is megtanuljuk talán kicsit más szemmel nézni.

„Elérkezett a nagy nap. Christophe egy cseppet sem nyugtalankodott. Annyira betöltötte lelkét a zenéje, hogy nem tudott ítéletet alkotni róla. Számolt azzal, hogy egy-egy műve itt-ott nevetséges hatást kelthet. Hát aztán? A nevetség kockázata nélkül nem alkothat nagyot az ember. Csak úgy hatolhatunk a dolgok mélyére, ha szembeszállunk a tekintélyekkel, az udvariassággal, a szeméremmel s a társadalmi hazugságokkal, amelyek alatt fuldoklik a szív. Ha senkit sem akarsz megharagítani, egész életedre bele kell törődnöd abba, hogy csak középszerű igazságokkal ajándékozz meg középszerű embereket, mert ezek csak ilyesmit tudnak megemészteni; innen kell maradnod az életen. Nagyra csak akkor nőhetsz, ha az efféle aggályokat lábad alá tiprod.”

Az igen terebélyes regénynek ehhez a részéhez érve eszembe jutott Rachmanyinov története.

A tehetséges diákot ugyanis neves tanára eltanácsolta, mert pianista ambíciói mellett komponálni is szeretett volna, holott mindenki próbálta környezetében erről lebeszélni, féltve zongorista karrierjét. Valóban lebilincselően virtuóz zongorista volt, de érzékeny és költői lelke produktivitásra is vágyott, és szembemenve tanácsadóival nekiállt komponálni. 18 nap alatt tökéletes hangszereléssel elkészített egy operát, a Puskin művére készült Aljekot, majd első szonátájában Faust, Margit és Mefisztó portréját festette meg a maga grandiózus módján. Mindeközben megírta a Fantázia darabokat is, mely már a misztikum világába vezet, ugyanis egyik rémálmát dolgozza fel benne, mely során élve eltemetik. A darab nagyon felkavaró: végig lehet követni a temetés és a szenvedés minden pillanatát, a szegek koporsóba ütésétől egészen odáig, amíg elfogy a föld alatt a levegő. S a baljós álom valóra is vált: ugyanis elérkezett az 1897-es év, amikor bemutatták várva várt első szimfóniáját. Azonban a bemutató minden képzeletet felülmúlóan csúfosra sikeredett, a zenemű botrányosan megbukott, s a kritikusok olyannyira keresztre feszítették a darabot, hogy ezt követően Rachmanyinov feneketlen apátiába esett: három évre teljesen elzárkózott a világ elől, szinte tényleg élve eltemetődött, s mély depressziójából úgy tűnt, már semmi sem tudja kiemelni – teljesen felhagyott a komponálással. 1900. januárban jött a váratlan fordulat, amikor ellátogatott Dr. Nyikolaj Dalh-hoz a neves neurológushoz, aki hatékony hipnózisterápiájáról volt híres. Naponta találkoztak és Dalh – aki mellesleg maga is műkedvelő zenész volt – segítségével Rachmanyinov pár hónap alatt új erőre kapott, a terápia kilőtte a beszorult dugót, s ő végre elhitte, hogy képes azt a kincset felszínre hozni, amit gyerekkora óta ott érzett magában. Ennek az öntudatra ébredésnek eredménye az 1901-ben elkészült mű, amit hálából Dr. Dalhnak ajánlott. A darabnak azonban nemcsak a keletkezése szokatlan, hanem az utóélete is, ugyanis alapja lett számos filmzenének és mai slágernek (pl. a második tételének főtémáját egy popzenei szám egy az egyben átvette – Eric Carmen: All by myself, 1976), s olyan előadók, mint Frank Sinatra vagy David Bowie is „ihletet merítettek” a zeneműből. Hátborzongató tény ez annak tudatában, hogy a terápia épp ezt a sikert célozta meg: kicsit olyan az egész, mintha a hipnózis felszabadító hatására a palackból kiszabadult szellem egészen a ma emberéig repült volna, hogy átadjon nekünk valami fontos üzenetet.

S miközben elmerengtem ezen a közismert kis epizódon a nagy karmester-zongorista-zeneszerző életéből, akihez hasonlóról épp olvasok; az a gondolat fészkelte a fejembe magát, hogy milyen jó, hogy néha olyan nehéz minden, még akkor is, ha sokszor tényleg cudarul megkínozza az embert a sok gát és akadály. Milyen jó, hogy a földi élet, ez a sűrű, ragacsos közeg nem teszi lehetővé a száguldozást és a rohanást (feltéve persze, ha az ember legalább mellkasig belemerül, mert mélységében is élni akar), és így lassan kitermeli, kipréseli az emberből a lényeget. És megértettem végre, miért is utáltam világéletemben ezt az „élet szép, legyünk mindig derűsek, vidámak, szépek és tökéletesek” mesterségesen generált, lassan a csapból is folyó életszemléletet. Mert nincs mélysége. Ahogy izmot sem lehet fejleszteni ellenállás nélkül, úgy nem lehet lelkierőt sem növelni komoly akadályok nélkül. (Ami persze nem jelenti a humor nélkülözését, sőt. Hiszen az igazi humor is mélységgel rendelkezik, mert anélkül csak tortadobáló blődség, semmi több.) Ezért van az, hogy nem igazán működnek hosszútávon az ún. pozitív-gondolkodó módszerek sem, ugyanis ha mindez kizárólag a nehézségek megkerülésére irányul – arra, hogy lecsapoljuk a zavaros, hínárral teli tavat, hogy az átkelést, ha egy mód van rá, megússzuk szárazon –, akkor a hatás idővel biztosan épp visszájára fordul. Hisz a földi közeg alap-törvényszerűségének ellentmondó törekvés kizárni a „rosszat”: ugyanis ezen nyugszik a „jó”, és ezért eleve kudarcra van ítélve minden ilyen típusú vállalkozás. Egy olyan világban, ahol a negatív hívja életre a pozitívot, nem lehet a „negatív oldalt” likvidálni, de fel lehet használni arra, hogy láthatóvá váljék a pozitív oldal, a negatív vásznára festett csodás képként – talán a legközérthetőbben ezt a Sebezhetetlen című Shyamalan-film szemlélteti. (Vagy kevésbé populárisan a Stalker. „A rosszból kell létrehoznod a jót mert ezen kívül más nem áll rendelkezésedre” ; R. P. Warren – Sztrugackij fivérek.) Én azt tapasztaltam, hogy csak akkor működik a pozitív-kondicionálás, a „hipnotikus megerősítés”, ha arra vonatkozik, hogy töretlen optimizmussal és magunkba vetett hittel ott bent legyőzzük az akadályokat – mégpedig úgy, hogy magunk alá gyűrjük azokat; valamint ha tényleg ott van bennünk az a mag vagy csíra (és nem csak odaképzeljük), aminek fájáról gyümölcsöt akarunk szakítani. Épp ezért minden olyan ember életében, akiről Romain Rolland műve is szól, s amilyen feltehetően Rachmanyinov is volt, törvényszerűen eljön egy pillanat, amikor a tó közepén megáll, mert a sűrű massza már a szájáig ér és nem engedi tovább sétálni. S ekkor teleszívja a tüdejét friss levegővel, és immár segítségül használva az ellenállást elrugaszkodik a meder aljától, s lassan úszni kezd. No és így már sokkal gyorsabban halad, mint mikor a sekélyesben, majd azután a mélyben lépkedve rugdalta a vizet. Ez pusztán fizika: az összenyomott és elengedett rugó, vagy a nyomás alól kirepülő dugó fizikája.

(Mellesleg annyira jellemző, hogy hitvány és sekélyes korunknak mi a két legfőbb Mumusa: a halál és a depresszió – ami ettől persze csak még hangsúlyosabban van jelen az életünkben. Annyira retteg e két „szörnytől” a kor gyűrött papír zsebkendő léptékű emberkéje, hogy inkább a bárgyún vigyorgó debilitásig szedálja magát, csak ne kellejen szembenéznie félelmetes „ellenségeivel”. S így aztán az életének se távlata, se mélysége, se ereje, se súlya nincsen. Hisz ahol nincs mélység, ott nincs magasság sem: színes és alapvetően kedves műanyagrugók hevernek szanaszét szinte élettelenül a vidám és könnyű, az élvezetekben és rózsaszín szentimentalizmusban fürdő modern életszemlélet fröccsöntött asztalán. S ha netán itt-ott mégis találni egy-egy magányosan összenyomott acélrugót, a vidám színes csőcselék biztos nem mulasztja el végtelenül méltánytalan és buta minősítéseivel még tovább növelni a nyomást – nem gondolván arra, hogy ezzel épphogy elősegíti a törvényszerűen bekövetkező ugrást, az acélrugók „felemelkedését”. Korunk egy hatalmasra duzzadt könnyfakasztó Monty Python-jelenet, ahol nem szembenézünk a bennünk lakozó hétfejűvel, hanem vállunkat rángatva és röhögcsélve kidobáljuk ezeket a fejeket magunkból, majd mikor meglátjuk őket ott kint, ijedten hátrahőkölünk és mérgesen öklünket rázva elnevezzük őket cionistának, kommunistának, nacionalistának, szürkének vagy épp sárgának; annunaki-elitnek, sátánistának, globalistának – öndefiníciónktól függően adva neki valamilyen nevet. Azaz életre leheljük a saját abszurd, korlátolt gondolkodásunkkal önmagunk sokfejű démonját, aminek köszönhetően aztán tényleg ott lesz a Rém fenyegetőn, fölénk magasodva. S mi „öntudatosan” hátat fordítva neki, nyelvünket nyújtogatva, tele gatyával és fogcsikorgatva élezzük a kardunkat – ki-ki vérmérséklete szerint. S persze amíg így teszünk, nem is álmodhatunk fele királyságról és a királylány kezéről, mert az a sárkány legyőzése nélkül nem jár, csakhogy a hétfejűt kizárólag magunkban győzhetjük le, mert mi vagyunk a teste, s ezért ott kint csupán egy vetített képpel vívhatunk abszurd jelenetbe illő, nevetséges árnyékcsatát. Lám, még magát a Félelmetes Uraságot is láthatóvá tettük: nem volt még olyan kor, mikor a Sátán jelenléte – ráadásul néven nevezve és megszemélyesítve – ily nyilvánvalóan jelen lett volna, mint manapság. Itt van immár köztünk, hogy hatalmas tükröt tartson elébünk. Egyébként ez is törvényszerű: ha kifordul a földből a fa, mindenképp láthatóvá válik a nem túl szép, ám a létét feltételező gyökérzet is. Megteremtettük magunk köré a poklot, csak mert félünk ott bent önmagunkban lassan már mindentől: rossztól, haláltól, depressziótól, igazságtól, hazugságtól – magyarán attól, hogy az életünkért 100%-ban felelősséget vállaljunk. Lepkeszárnyún könnyű, középszerű közösségi-, fórum- és blogkultúra a miénk, melynek sajnos, lám, magam is része vagyok. Egy dolog vigasztal: hogy tudom magamról, optimista és vidám természetem ellenére ezerszer inkább (vagy tudatosan, vagy épp teljesen öntudatlanul) a látszólag nehezebb utat választom a maga néha elkerülhetetlen fájdalmaival, nehézségeivel, időnkénti depressziójával együtt, minthogy a ma divatos szómák bármelyikéhez is folyamodjak; ugyanis hiszek abban, hogy aki igazán magasra akar ugrani, annak előbb igenis le kell a mélybe guggolnia – ami még véletlenül sem azonos a hason csúszással vagy a térdepeléssel. Mindenesetre minden tiszteletem az acélrugóké, akik bármely korban vállalták és bírták a nyomást, nem törtek meg alatta, hogy a megfelelő pillanatban felugorhassanak az asztalról. Az én szememben ők a mindenkori hősök.)

Nos, nekem erről a guggolást követő, magasba ugró „felemelkedett” állapotról szól ez a zenedarab, és miután az ugrás során a lélek legmélyebb, legmisztikusabb erői mozdulnak.

***

Szergej Vasziljevics Rahmanyinov (1873-1943) korának egyik legkiválóbb zongoraművésze volt, legendák keringtek bámulatos memóriájáról, technikájáról, muzikalitásáról. A fenti mű után elkészítette a II. szimfóniáját, a III. d-moll zongoraversenyét, s ezzel vált igazán ismertté a laikusok között is, amelyet sokan a David Helfgott, ausztrál zongoraművész tragédiáját feldolgozó Ragyogj (Shine, 1996) című játékfilmből ismerhetnek. Scott Hicks filmjében Helfgott a szinte emberfeletti technikát igénylő “Harmadik” extatikus eljátszása után idegösszeomlást kap, miután az orvosok eltiltják őt a zongorázástól, s csak évek múlva tud majd újra hangszeréhez nyúlni. A d-moll versenymű valóban a zongoraverseny-irodalom egyik legfélelmetesebb monstruma, s zeneileg is sokkal izgalmasabb megoldásokat kínál, mint a szerző addigi darabjai, szélesebb dallamok, összetettebb szerkezet jellemzi a kompozíciót. (Akinek tetszett a II. zongoraverseny, feltétlenül hallgassa meg ezt is!)

Arnold Böcklin svájci festő műve ihlette a Holtak szigete című szimfonikus költeményét, valamint Edgar Allan Poe verse A Harangok című korálszimfóniáját, majd megalkotta két csodálatos vallási művét: az Aranyszájú Szent János liturgiáját és az Éjszakai áhítatot. Karmesterként és zongoravirtuózként kereste kenyerét. Utolsó műveiben leginkább a halál misztikumával foglalkozott, többször felhasználta a „Dies irae” középkori katolikus dallamot is. 1939 nyarán elhagyta Európát, s haláláig az USA-ban élt.

Liszt Ferenc mellett több zeneszerző is hatott Rachmanyinovra, többek között Wagner, Csajkovszkij, Chopin. Tán meglepő, hogy e széttartó érdeklődés mégis egy irányba hatott: egy olyan sajátos zenei nyelv kialakulásához vezetett, ami stiláris értelemben 19. századi hagyományokat elevenít fel, ám le sem tagadhatja, hogy szerzője Mahler kortársa volt, mert mindent egybevetve modern zenét komponált.

Egy interjújában Kocsis Zoltán a következőképpen nyilatkozott Rahmanyinov megítélése kapcsán: “[…] tragédiája, hogy az ő stílusából eredeztethető a szirupos hollywoodi filmzene, amihez neki pedig az égvilágon semmi köze nincsen! Az ő zenéjét a maga teljességében és komolyságában kellene újraértékelni, és nem olyan stílusú zenékkel állítani párhuzamba, amelyek még nem is léteztek akkor, amikor neki már a teljes életműve készen állt”.