Harci fogások 1-10

Körben gondolkodj!

Van a tévésorozatoknak egy nagyon különös jellemzője, ami nagyban megkülönbözteti őket a filmektől, hogy nincs konkrét végük. Mert úgy készülnek, hogy nem tudják az alkotók, most berendelik a következő évadot a forgalmazók, vagy elkaszálják a sorozatot. Ezért nekik úgy kell lezárniuk az egyes évadokat, hogy közben nyitva is hagyják. Ráadásul, sokszor érzi azt az ember, hogy a sztori sem egy egységes rendszerben kidolgozott, hanem úgy alakul, mint az emberek élete: napról napra, fejezetről fejezetre. Ettől néha a történet nyúlóssá, kiszámíthatatlanná válik, az a néző érzése, a hősök csak sodródnak az eseményekkel, és nincs az egész történetnek egy adott végkimenetele. No, és sok emberen azt látom, pontosan így éli a saját életét. Az élete egy olyan megkezdett mondat, amihez mindennap hozzátesz – épp ahogy jön – egy szót. De alapvetően fogalma sincs, miről szól alapvetően ez a mondat. Nincs a végén írásjel, még sokszor egy kérdőjel sem, azt meg aztán végképp nem tudják, mi az utolsó szó, és így a mondatuknak valós jelentése sincs. Ez a linearitás átka. Ha így élsz, báb vagy, ha azt mondod, nem, akkor egy öntudatos báb, aki azt hiszi, tud bármit is. De ha a saját nyomorult mondatod utolsó szavát sem ismered, hogyan hihetnéd azt, ismered a szöveget, amiben az elhelyezkedik? Ugyan, ez lehetetlen, hisz minden a saját mondatukkal kezdődik, és onnan lehet továbblépni magára a textusra. Én ezt megtanultam, hogy milyen fontos. Hogy lássam egyben az egész mondatom a legutolsó írásjellel egyetemben. Ne kikövetkeztessem, ne kitaláljam, vagy a vágyaimat előrevetítvén elképzeljem, hanem meglássam.

Ehhez azonban egyetlen egy út vezet, a körív. Aki egyenesben gondolkodik az életútjára tekintve, nem jut el a megnyugtató befejezésig, mert egy végtelen sorozatban találja magát, amit évadról évadra újra és újra berendel a Netflix, és te csak gyártod, gyártod az újabb epizódokat, már azt sem tudva, mi volt a kiindulópontod, azt meg végképp elveszítve, hogy hova fut ki a történet. És ha így élsz, lassan már azt sem fogod tudni, mi a dramaturgiai íve a történetnek, improvizálni fogsz, és elkezded önmagadat kergetni. Ez így van, aki próbálta ezt a fajta létezési módot, mint én is, az pontosan tudja, amikor el vagy veszve a világban, az két dolgot jelent: 1. Nem tudod, hogy el vagy veszve, s emiatt a helyzeted meglehetősen kilátástalan 2. Hánykolódsz céltalanul, még ha vannak úgymond „céljaid”, azok is alapvetően eltérhetetlenek, vagy nem elégítenek ki téged, mert amint elérted őket, újra ürességet érzel. Ez ilyen. Csak utólag, amikor egy durva kataklizma kiránt ebből a folyamatosan berendelt állapotodból, és kilök a Netflix keretein túlra, jössz rá: atyaég, azt sem tudtam, hol vagyok. Amíg ezt nem érzed meg a múltaddal kapcsolatban, tudnod kell, forog a sorozat, és te napról napra termeled bele az újabb epizódokat drámákkal, konfliktusokkal, pergő akciójelenetekkel. Ám ha sokáig vagy ebben az „elkaszált” állapotodban, azaz a forgalmazóktól függetlenül tudsz kicsit létezni, megérted a filmed végét. Merthogy az a trükk, hogy ennek a végnek a tudatában kezdtél anno bele. Volt egy konkrét megoldásod, és azt, épp azt vitted képernyőre, a kibontás csak ezt szolgálta.

Azt mondtad magadban: arról akarok készíteni egy sorozatot, hogy az emberek befizetnek egy élethű szimulációs játékra, ahol kiválasztanak két jellemző tulajdonságot, amivel dolgozni akarnak, és ez a két dolog lesz a játékbeli énjük. Minden más eltűnik a játékban, ők kapzsik és önzők, vagy tespedtek és falánkok lesznek. És a játék addig gyepálja őket, amíg ezeken a szerintük rossz tulajdonságokon felül nem emelkednek. Most ez egy hülye példa, csak szemléltetni akarok valamit. No és ott van a fejedben ez a vége csattanó, hogy majd az utolsó epizódban kiderül, miért is volt olyan furcsa az a világ, amit majd a sorozatban kibontva megmutatsz, ahol mindenki egysíkú, minden elég sötét és baljós. S elkezded kidolgozni immár a szimulációs játékba kerüléstől a koncepciódat. Epizódról epizódra bontod ki a sztorit, igen ám, de a sorozat iszonyú sikeres lesz, szóval nem lőheted le még a végét, jön a második évad! S te csak nyújtod tovább a sztorit, és hidd el, a hetedik évad végére a történeted köszönőviszonyban sem lesz az eredeti elképzeléseddel, mi több, már az a jó kis csattanó is elsikkadt a semmibe, mert már téged is beszippantott ez a különös világ a maga kétsíkú karaktereivel és sötét tónusaival. Belekerültél csak amiatt, mert nem bírtad befejezni. Nem abbahagyni, mert abbahagyni abbahagyod évadról évadra, nyáron pihensz, ősszel újra munkába állsz, csakhogy mindig pont ott folytatod, ahol abbahagytad. Semmivel sem jutottál közelebb a csattanódhoz azzal, hogy vége lett az adott évadnak. Nos, ennyit a halál utáni, „majd mindent megértek” elképzelésről. Szerintem semmi ilyesmiről szó sincs, miután a saját tudatodból nem tudsz kibújni, minden abban van, ezért minden pontosan olyan lesz, mint amilyen képet ennek a tudatnak a falára vetítesz. A halálod is, éppen ahogy hiszed, úgy alakul, csak miután vetítés, az is összeomlik egy ponton, jön az ősz, és folytatódik a Sötét város a síkban sorozat, pont ott, ahol befejeződött. Még arra is ügyelned kell, hogy a színészeid ne változzanak túl sokat, nem hízhat meg a hősnő kétszeresére, vagy ha igen, azonnal alá kell támasztanod a sztoriban ennek okát. A jelen ilyenkor átírja tehát az egész történetet, ami fut tovább a semmibe, a karakterek sodródnak az eseményekkel, aminek így egyre kevesebb értelme lesz.

Van azonban másféle út is. Miután mindkettőt megtapasztaltam, tudom, hogy mennyivel jobb ez utóbbi. Azt mondani, nem érdekel a Netflix. Az én történetem kétévados. Felvezetem, kirobbantom a konfliktust, és egy hatalmas csavarral lezárom. És végig úgy dolgozol, hogy pontosan tudod a sztori végét, és ezt nem engeded el. Mit jelent ez az életben? Hogy látod a beérkezési pontod. Honnan tudod ezt meglátni? Ehhez engem két út vezetett el. Az egyik az ősi trükköm, a nézz át a falon-taktika. Erről talán írok majd részletesebben egy más megközelítésből, úgyhogy itt most legyen annyi elég, hogy ez az az állapot, amikor valami nagy nehézség előtt állsz, és nem torpansz meg, hanem MÖGÉ nézel. Lassítani sem szabad ilyenkor, ez az igazság, nem veszíthetsz a lendületedből. Vegyük azt a példát, veszélyes, fájdalmas műtét vár rád kedden. Nagyon félsz tőle. A műtét kedden lesz, és ha minden jól megy, két hét múlva hazamehetsz. És amikor ezt megtudod, elkezdesz arra a két hét múlva eljövő napra fókuszálni. Ez nagyon kemény meló amúgy, aki próbálta már, tudja, ott tartani valahol a tudatod, így leszögezve, megterhelő. Olyan, mint egy megfeszített íj, no de épp ez a lényeg, mert ez tudja elröpíteni a nyílvesszőt! Szóval tartod a fókuszod azon a ponton, nem adod fel. Látod magad azon a hazatérő napon, ahogy akkor tudnád látni ezt a napot, amikor nem áll közétek ez az esemény. Azt mondom neked, képzeld el a két hét múlva eljövő csütörtöki napodat. El tudod, nem? Nem lesz benned kétség ezzel a nappal kapcsolatban, igen eljön, nagyjából ezt, vagy azt fogok csinálni. Na de most beékelődött e két pont közé ez a fránya műtét! Nos, épp ezen kell keresztülnézned. És tartani magad azon a ponton, ameddig ellátsz. Mert egy nap ott leszel, ez tuti. Tudnod kell: a történeted sosem ér véget. Erre az a bizonyíték, hogyha véget érne egy napon, és te nem tudnál magadról semmit, már most sem tudnád ezeket a sorokat olvasni. Hogy ez miért van, az most nem képezi ennek a kis bejegyzésnek a tárgyát, elég belegondolnod, hogy holnap megszűnsz létezni, és nem lesz senki, aki emlékezzen már erre a mai napra. És ha ebbe alaposabban belegondolsz, rájössz, jé, tényleg, akkor ez mai nap is eltűnik a semmibe. Tehát a léted folyamatos, ergo a félelmetes szituáción túl is leszel. És annak meg vége lesz, ez is 100%. És emiatt simán átugorhatod. Ettől még a műtét valós lesz. Fájni fog. Ám múlt idő, már most az, ha képes vagy a gondolatmenetemet megérteni. Átéled, de túléled, vagy ha nem is, de a léted nem szakad meg, folyamatosan tudni fogsz magadról, egyszerűen csak túlleszel rajta, mint már annyi mindenen az életben. Ezt gyakorolni kell, de könnyen elsajátítható technika.

És ha ezzel már jól bánsz, jön a másik út, hogy automatikusan meglátod ennek a földi sztorinak a végét. Ami a kezdete volt. Ez a titok. Ahonnan indult, oda érkezel vissza, a jövőd a múltad, ezt soha el ne feledd! Nem állítom, hogy ezt elsőre könnyű megérteni, de így van, a történeted azért hoztad létre, hogy kifejtsd magadnak azt, ahonnan elindultál, és ahová e katartikus körív bejárása által már egy más módon visszaérkezel. Azt tudtad, hogy az a sztorid vége, hogy a játékosok kilépnek a hibernációs kabinból, vagy kihúzzák a hátukból a kábelt, ez most csak hülyeség az eredeti példából. De hogy hogyan jutnak el ide, azt most nézed meg epizódról epizódra magadnak. Ha tudod a végét, tartod az irányt, ha nem, elsodor a Netflix üzletpolitikája. Akkor is ott lesz a vég, hisz ez a sztorid kiindulópontja, de te minden új évaddal vetítesz arra egy amolyan rétegvalóságot, ami egyre jobban eltakarja ezt a beérkező pontot a szemed elől. Erről nagyon sokat írtunk már, most nem is részletezem tovább. Annyi itt most a lényeg; hogy kezdj el keményen dolgozni azon, hogy meglásd a sztorid végét, hajlítsd meg az idővonaladat, alkoss belőle kört. Ha kell, rajzold le. Lásd meg, hogy ez a sztori nem lineáris, sosem volt az. Érezd meg a kezdőpontod: honnan érkeztél ebbe a világba, mik az első élményeid? Milyen érzések kísérik, ki voltál te akkor? És ki vagy te az utad végén? Hol vagy, hogy vagy, miken vagy túl, mit tudsz magadról? Ezt mind elő kell hívnod magadból, és ez nehéz.

Basszus, évtizedek óta tolod a sorozatod epizódjait, egyiket a másik után, és neked ezek alól kell most valahogy kihalásznod az eredeti koncepciódat. Semmi olyanra nem fogsz rátalálni, ami mások fölé emel, földi hatalmat ad a kezedbe, vagy glóriát teremt a fejed fölé. Egy egyszerű igazságra találsz majd ott magadban önmagadról, de tudd, ha ehhez képes vagy tartani magad, célba érsz. Átlátsz a falakon, a félelemfalaidon, és meglátod azt a pontot, ahonnan visszanézve beleképzeled magad a mostodba.

Gondolkodj körívű életútban, tudd, ismerted a mondatod jelentését, amikor írni kezdted. Radírozd ki a töltelékszavakat, és mostantól csak azt írd le, ami ehhez az eredeti jelentéshez passzol. És akkor automatikusan ott lesz az utolsó szó a ponttal a végén anélkül, hogy abba kéne hagynod az írást. Mert rájössz, nem egy végtelen és ezért értelmetlen mondatot írsz sorokra tagolva, hatalmas sorközöket hagyva mindig a már leírt sor alatt, hanem egy befejezett mondatokból álló, egybefüggő, tartalmas szöveget. És még annak is van vége a történet végénél, de mire ezt megéled, rájössz, a mesének sosincs vége. És minél tudatosabban írod, annál koherensebb, beteljesítőbb és kedvedre valóbb lesz a szép, immár tudatosan strukturált Végtelen Történeted.