Harci fogások 1-10

Válts monóról sztereóra!

A valóság csak látszólag egy objektív dolog, ami mindenkire ugyanúgy hat, de ez butaság. Eleve nincs „mindenki”, mert ezt a sok mindenkit te a saját, szubjektíven megélt valóságodon belül érzékeled csupán, abban van, annak a része, és nem azon kívül áll. Ez fontos különbség. Ettől még van, és miután a te földi figurád is e „mindenki” része, arra bizony hat. Érezheted rosszul magad, lehet egy-egy élethelyzet baromi nehéz, vannak olyan pillanatok, amikor úgy érzed, nem bírod tovább, vagy nincs kiút. És ezek az érzések jogosak, igazak és mindenképpen figyelni kell rájuk, hallgatni arra, amit súgnak és erősödni általuk. Ám mindeközben folyamatosan érezni magadban azt az ént, akit nem érnek el ezek a dolgok. Ez olyan, mint a sztereó hanghatás, más szól a bal és más a jobb hangfalból, míg te ülsz középen, ahol e két különálló hangzás egy szép összhangzatban egyesül.

Most, az elmúlt pár napban több olyan apró problémával kellett szembenéznünk, ami előhívott valami érdekes felfedezést számomra, aminek meglehetősen örülök. Egyrészt volt egy jelentéktelen, ám annál több kellemetlenséggel járó, nevezzük úgy, egészségügyi problémám, nem, nem megfázás, más jellegű. Sajnos még mindig tart, és meglehetősen szenvedek tőle, sőt, tegnap már kicsit hisztis is lettem miatta, mert nagyon unom, miközben meg tudom, minden teljesen rendben van. Túl leszek ezen is, mint annyi máson. Szenvedek az egyik hangszóróból, és teljesen nyugodt vagyok a másikból. Aztán nem volt internetünk, egy hétig teljesen kiszámíthatatlanná vált, mikor van, és mikor nincs. Egyfelől iszonyú mérges voltam, mert félbemaradt pár dolgunk, a gyerekek nem tudták leadni és elkészíteni a házijukat (médiaszakosok a gimiben, a tantárgyaik fele laptophoz kötött), a munkáimmal sem tudtam haladni, állt minden itthon, mint az a bizonyos testrész a lakodalomban, de a másik oldalon nem igazán tudott érdekelni. Majd egyik éjjel arra ébredtünk, hogy üvölt a házban a riasztó, miközben egy géphang másodpercenként elkiáltja magát, hogy „brand i huset”, azaz tűz van a házban, aztán már a tűzoltó is beszólt a riasztórendszerünkön keresztül, hogy mi a pálya, mit művelünk, kell-e jönniük. Égve hagytunk ugyanis este egy gyertyát az adventi koszorún, és lángra kapott hajnali háromkor az egész szakramentum, akkora füst volt, hogy nem láttunk a folyosó végéig, és fél méteres lánggal égett a koszorú a nappali közepén a függönytől pár méterre. A legviccesebb az egészben volt, hogy mind a négyen kitámolyogtunk, konstatáltuk a helyzetet, megnyugtattuk a tűzoltót, eloltottuk a gyertyát, kikapcsoltuk a riasztót, ami szerintem az egész lakónegyedet felébresztette, ám mindezt valahogy olyan hangulatban, mint amikor az ember este kényelmesen megágyaz magának. Éktelenül dühös voltam a gyerekeimre, akiket nyomatékosan megkértem, mielőtt lefeküdtem, hogy majd oltsák el a gyertyát, de közben meg magamban jót mulattam azon, hogy tulajdonképpen egy kicsit sem ijedtünk meg, nyilván a hajnali kóma miatt, a legidegesebb a rendszerben szegény tűzoltó volt, akit feltehetően felébresztett a riasztónk. Aztán tegnap reggel arra ébredtem, az egész házban nincs áram (ez a harmadik eset zsinórban a net és a koszorútűz után, van ugyanis egy hülye játékom, ami saját megfigyelésen alapul, hogy minden ilyesmiből három történik). Mindenünk áramról megy, a fűtés és a meleg víz is. A család már elment, csak egy cetlit hagytak nekem hátra egy gyertyára tűzve, hogy valami nálunk fennálló hiba miatt nincs áram, elolvastam, de nem izgatott fel túlságosan a dolog, pedig erősen hűlt már a ház, de gondoltam, chill van, a csapban lévő meleg vízzel elkészítem a reggeli matcha teám, nyugiban megiszom, utána jobb híján befűtök a kis kandallóba, kipakolom a hűtőből a kaját a teraszra, aztán kiderítem, mi történt, és tudok-e valamit tenni az ügy érdekében. Nyilván valahogy majd megoldjuk. Aztán így is lett, egy relé ment tönkre, nem volt nagy ügy, kilencre már volt is áram. De érdekes volt megfigyelni, hiába éltem meg a dübörgő basszust, hogy teljesen kihűl a ház, nem tudok hajat mosni, állnak a munkáim, blablabla, mégis ott szólt a jobb hangszóró is jól hallhatóan, ami lágy hangon csak azt duruzsolta, nyugi van, minden a legnagyobb rendben.

Mindezt azért írom le, mert emberek vagyunk. Hatnak ránk a dolgok, de sosem száz százalékban. Ezt ne feledjük, hogy van jobb oldali hangfalunk is, csak sokaknál le van véve a hangja nullára. Az se jó, ha csak az szól, mert akkor az ember egyszerűen nincs jelen az életében. Az a jó, ha mi középen ülünk, és azonos hangerővel halljuk mind a kettőt. Az emberit és a nem emberit, ha nagyon csúnyán akarom ezt most mondani. Elgondolkodtam ennek kapcsán azon, hogy ez a jobb hangfalból érkező belső nyugalom is csak egy megélt valóságból fakadhat, hogy tényleg valahol tudom, minden a legnagyobb rendben van. Hogy ez az egész az én valóságom, és ha én okés vagyok, egyben vagyok, a helyemen vagyok, a gondolataimat összerendeztem, kívül kerültem a forgatagon, akkor bár érhetnek napi kellemetlenségek, de elérni nem tudnak. Így viszonyulok most azokhoz az illuzórikus helyzetekhez is, amit az emberek egy része igazságnak él meg, ám én nem. Sok kellemetlenségem volt ezek miatt nekem is, de úgy lavíroztam magam a kis bárkámban, hogy azért csak elérjem azokat a partszakaszokat, amiket kinéztem magamnak. Nem is konkrét partszakaszokhoz ragaszkodtam, hanem ahhoz, amit ott megélni kívánok. És azt tőlem semmilyen földi hisztéria elvenni nem tudja. Én semennyire nem hiszek egy csomó ökörségben, ami ennek ellenére a valóságom részét képezi. Ám számomra ezek a dolgok csak kirajzolnak valamit, ahogy a tenger és a hegy Csontváry Öreg halászát. Az én szememben ezek a dolgok egy hatalmas, ráadásul elég bénára sikeredett színjáték részei, amit a nézőtérről szemlélek, s ahol a színészek, lassan már ott tartunk, elkezdik a színpadról lőni a közönséget, de a töltények – továbbra is állítom – nem élesek. Nyilván, ha odamész a színpadra, és szemen lő az egyik ripacs, az nem lesz valami jó, de kellő távolságból csak a nevetséges durrogtatást látod, veszély semmilyen irányból nem fenyeget. Ha ügyes vagy és leleményes, igazából meg sem érzed szinte az egészet. Mert ez a te valóságod, és minden esemény, hisztéria, probléma és öröm abban foglal helyet, és nem azon kívül. Ez a te 360 fokos mozid, és abban neked olyan lesz minden megélt esemény, amilyen te annak közepében éppen vagy. És úgy éled meg mindezt, ahogy a hangfalaidat beállítottad. Van, akinek a mozija véres drámát szül, másnak tragédiát, neked meg mindig azt, ahol állsz, amire fókuszálsz és amilyen épp az adott pillanatban vagy.

Egyetlen végtelen asztal van, és mindenki arra vetíti a maga kis holografikus terepasztalát. Te az övében vagy egy elem, ő a tiédben. De a te terepasztalodnak csak te vagy az ura, te teljesen egyedül állsz felette, és vetíted a valóságod magadból a fehér asztalra magadnak. Ha benned rend van, hidd el, a te, kis odavetített figurádat sem üti el a vonat. Lehet, azt látod, a másikét elüti, de ez csak azért van, mert ez egy egymásban levőség, ha érted, ez mit jelent. Te látod az ő kis terepasztalát, de már csak a tied részeként. És épp ezért ő és az ő valósága csak akkor hat rád, ha te magad az asztal felett elhiszed, az rajtad kívül áll, mert akkor, hopp, máris az asztal egy eleme lettél te is, akit körbevesz egy valóság, ahelyett, hogy magadban foglalnád azt.

Szóval én azt mondom innen a zűrzavarok széléről, hogy csak nyugodtan, lazán, higgadtan, bölcsen. Sok hülyeség történhet, ahogy velem is történt az elmúlt hetekben, halld a bal hangfalból jövő, dübörgő, mély basszus hangokat, bátran, hisz az is kell a mozizáshoz, csak ne feledd el felhangosítani a jobb oldalit sem, ahonnan a melódia érkezik, ami azt súgja a füledbe: nyugi, minden a legnagyobb rendben van, téged nem érhet semmiféle bántódás, kellemetlenség vagy baj ott, ahol nem is vagy igazából jelen.