Harci fogások 1-10

Valódi transzcendencia nélkül nincs győzelem

Minden olyan élethelyzetből, ami egy pontból szinte megoldhatatlannak tűnt, a varázslat szabadított ki, egy olyanfajta varázslat, ami a hétköznapi, logikusan következő fizikai eseményekben öltött testet. Nem jöttek szárnyas kerubok, nem szállt le Szűz Mária az égből, és vízen sem tudtam járni. De utólag visszagondolva ezek a helyzetek valódi csodát hordoztak magukban, olyan csodát, amit én, a kis földi énem önmagában nem tudott volna előidézni. Az események és helyzetek gyors átrendeződése, az erőviszonyok hirtelen megváltozása, döbbenetes erejű sugallatok és váratlanul feltáruló megoldások jellemezték ezeket a helyzeteket. A valódi transzcendencia nem tévesztendő össze a szintetikussal. Ez utóbbi legfőbb jellemzője, hogy ugyanolyan elérhetetlen kiváltság, mint az, hogy valaki, tegyük fel, herceg. A herceg hatalma számodra is lehet üdvös, de te ettől még nem válsz herceggé. Érthető a hasonlat? Az igazi transzcendencia ezzel szemben abszolút személyes és a hétköznapokban ugyanúgy megélhető, mint a fogmosás. Úgy is fogalmazhatnék, annak szerves része. Mármint nem a fogmosásnak, hanem a hétköznapoknak. Nem emelkedik ki abból, inkább csak hangulatában különbözik a világi dolgoktól, mert az eredete más. Ha erre is szeretnék egy példát mondani, azt mondhatnám, a valódi transzcendencia olyan, mint az ablakon beszűrődő nap fénye. Érezhetően melegít a szobában is, kiszívja a bútor színét, és ha belenézel, megfájdul a szemed. Megjelenik a szobában, ám nem onnan fakad. Szemben a plafonon lévő lámpával, ami csak ott bent érvényes. Ha besüt a szobámba a nap, és én érzem a melegét az arcomon, majd kimegyek a szobából a szabadba, ugyanúgy megmarad ez az érzés, míg a csillár a háztól két méterre legfeljebb látszik, de már egy könyvet éjszaka nem tudnék a fényénél elolvasni. Ha bevilágít a szobámba a nap, nem is kell a lámpa. Fordítva azonban ez nincs így. A lámpát én kapcsolgatom, a napot nem. A lámpa kegyeiből csak az részesülhet, aki az én házamba betér, a nap univerzálisan mindenkié. Jó, ezt nem ragozom tovább.

No és ha az ember szorult helyzetben találja magát, akkor kell hogy legyen számára egy olyan vonatkozási pont, ami e helyzet fölé emeli. De ez nem lehet csupán kitaláció, ha magamra kötök egy biztosítókötelet, annak valósnak kell lenni. Amibe kapaszkodom a szerpentinen száguldó buszon, az nem lehet csak egy elképzelt fogantyú. Ha én egy sebes sodrású, jéghideg, mély patakban egy kövön egyensúlyozva ki akarok ugrani a partra, annak a partnak valóságosnak kell lenni, sőt látnom kell, különben csak úgy találomra ugrom a semmibe, aminek feltehetően nem lesz jó vége. Nekem ez a valós pont eddig mindig működött, engem megtartott, bármi történt is velem. Én ezzel a kapaszkodóval a kezemben érkeztem e világra. Végig fogtam Ariadné fonalát, ha tudtam róla, ha nem. És utólag visszagondolva e nélkül semmire sem mentem volna. Ez volt a kezemben az a távirányító, ami egy pillanatra képes volt kiemelni a szorító helyzetekből úgy, hogy meglássam az aktuális kijáratot. Sokáig fogalmam sem volt azonban arról, hogyan kezelem ezt a gombot, mivel tudtam megnyomni, és mikor nem működött – mert volt ilyen is, de általában inkább olyan emberi drámák esetében, ahol jobb is, hogy benne maradtam az adott szituációban, és végigjártam annak sáros útját. De ma már tudatosan használom ezt a kis távirányítót, mert rájöttem, e nélkül semmire sem megyek.

A helyzet tehát a következő. Van ez az életed. Ez olyan, amilyen, ez most nem számít. Ennek egy nap tutira vége lesz. Lehet, hogy egy óra múlva, ám az is lehet, még csak az első negyedénél tartasz. De akkor is eljön az a nap, amikor vége lesz, hamarabb, mint gondolnád. És az én világlátásomban ez a lényeg: a jövő. Engem ezerszer jobban érdekjel a jövőm, mint a jelenem. Mert megértettem, hogy a jövőmből nő ki a jelenem, sőt, azt is megértettem, hogy a jövőm tulajdonképpen a múltam múltja, hiszen ebből keletkezik a múltam, abból, amit megélni fogok. No és azt is gondolom épp ezért, hogy amerre haladok ebben a földi életben, az feltehetően az a pont, ahonnan ide beléptem. Mint amikor az ember tesz egy kört, kilép egy ház egyik ajtaján, megkerüli a házat és visszalép a szemközti ajtón. És az az én valódi életem, ott bent a házban. De ezt sem elképzelem, mert ez csak üres fantazmagória lenne így, önáltatás és menekülés a realitás elől, hanem én ezt élem meg. Mégpedig az itteni hiányok rajzolják ki számomra azt a szobát. Kint nincs meleg, de miután nekem hiányzik, sokakkal ellentétben, akik itt bolyonganak körülöttem a szabadban, sejtem, én valami meleg helyről jöhettem ki. Nincsenek székek, csak fatuskók, de nekem hiányzik a szék. No de hogyan hiányozhatna, ha nem is tudnám, van olyan, hogy szék? Itt csak készen gyártott szendvicseket eszik mindenki, de bennem él egy kép egy konyháról, ahol tök finomakat főzök magamnak. Az avaron alszunk, no de hol az ágyam? És állandóan összeütközünk, hol vannak azok a társaim, akikkel olyan jó abban a házban együtt lenni? És miközben mindezt így megélem, aközben a szívemben érzem is az otthon melegét. Kapok képeslapokat a házból, valódi, kézzelfogható lapok várnak egy-egy faodúban, vagy valaki belecsúsztatja a zsebembe. Van egy fényképem a házról, amit a tárcámban hordok. És idővel kaptam egy telefont is, amin keresztül élő kapcsolatom van a ház lakóival. Most sétálok a nyirkos avarban, arcomba fúj a szél, és látom, a körülöttem lévők lassan valami furcsa játékba kezdenek, mint a fiúk a Legyek urában, sőt, már javában játsszák is, megjelent a szörny a szigeten, és kint van a véres disznófej is karóra húzva. Bizonyos fokig nem tudom elkerülni ezt a csetepatét, néha engem is eltalál egy kő, vagy fellök egy rohangáló gyerek, illetve nem mehetek be a lezárt területekre. No és itt lép be az én transzcendens védőpajzsom. Én ugyanis felnőtt vagyok, nem gyerek. Emlékszem, honnan jöttem és hova tartok. Engem nem tud egy kisfiú megfenyegetni egy hegyes bottal, mert engem megvéd a katonai egyenruhám. Vagy az eredeti példánál maradva, az irányom, az, hogy én csak teszek tudatosan egy kört, házból ki, és oda vissza, míg ők meg azt hiszik, ez az élet, ez a végtelennek hitt, amúgy elég kicsike kert. S ahogy én járom a körívemet, mindig valahogy – ezt neveztem én csodának – kikerülöm a kőzáport, a tömegverekedéseket és az aknamezőket.

Harcművészeti példával élve ezt úgy tudnám jól megfogalmazni, hogy azt mondja a mester: megtanultam a technikákat. Sokat erősítettem, azaz nagyon jó az állóképességem. Rugalmas, hajlékony és dinamikus vagyok, mert erre is sokat edzettem anno. És mindeközben van egy kicsit nehezen meghatározható dolog, ami már túlmutat a testem és az elmém képességein, ez kb. az, amit úgy fogalmaztak meg a Star Warsban, hogy az erő van vele. Ezt az erőt én a „csak” szócskába zártam, amit medálként hordok a nyakamban. Olyasmi ez, mint valami ciánkapszula, tudom, ha nagyon nagy szükségem lenne rá, csak el kell harapnom. Ez csak egy kis életepizód a végtelen létezésemben, egy epizód, egy álom. Nyugi van, amíg hű vagyok magamhoz, semmi bántódás nem érhet. De ez segít mindenben: ez csak egy rendőr, ez csak egy vizsga, ez csak pénz. És ez azért megélt transzcendencia, mert amikor azt mondom, ez csak egy tuskó, és nem fotel, akkor ezt azért tudom ilyen nyugodtan mondani, mert pontosan tudom, van egy fotelom a házban. Így jelenik meg a ház a kertben számomra, így tudok belekapaszkodni, és minden alkalommal, amikor képes vagyok a házba berepülni egy pillanatra, és onnan kinézni a kertre, ahol megy ez a Legyek ura gyerekjáték, azonnal átlátom a dolgokat, és ott helyben látom is mindig az aktuális megoldást. Működik, millió eset igazolja az életemben azt, hogy tulajdonképpen nem is vagyok ebben az egészben benne, csak nézem a házból, ahogy teszek egy kört. És emiatt semmi nem akadályoz a köröm megtételében, nem is tud, hiszen én azt már lejártam, most csak visszaemlékszem rá. És ez a megélt egyidejűség aztán ott, az avarban caplatva, valódi varázserővel ruház fel.

Keresd meg a házad először a hiányok által kirajzolódva! Kezdd el belakni, ne elmenekülj bele, az nem jó, hanem tedd ennek az útnak valóságos részévé! Keresd meg az élő üzeneteket, amit kapsz, és akassz te is egy kapszulát a nyakadba, hogy tudd, erre bármikor ráharaphatsz és megvéd attól, hogy bárki le tudjon teperni a sárba. Aztán, majd ha kikötnek a katonák a szigetre, úgyis minden más lesz, de addig a harcosnak talpon kell maradnia.