Harci fogások 1-10

Ki kell bírni!

Ha az ember más, mint a többi ember, akkor az ezzel együtt járó kínokat egyszerűen csak ki kell bírni, el kell viselni. Mert ez egy elképesztő nehéz dolog, aki tudja, miről beszélek, az azt is tudja, miért. A tudatos ember nem abban különbözik a, nevezzük most úgy, félálomban lévőtől, hogy határozottabb, erősebb, sikeresebb, gazdagabb, vagy netán okosabb. A tudatos ember elsősorban abban különbözik, hogy önmaga. Rajta sokkal kevesebb a máz, a szerep, illetve ő megy a maga feje után, ami sokszor a környezetéből nem tetszést vált ki. A tudatos ember sosem lázad, az nem tudatosság, hogy elmegyek az oviba óvónőként, és elkezdek hadakozni a kisgyerekekkel, lázadok ellenük, és beleszólok a játékaikba. A legeslegnagyobb nehézség épp ebben rejlik, hogy te úgy mész szembe valamivel, hogy nem ütközöl. Belesimulsz a tömegbe annak ellenére, hogy nem arra mész, amerre ők. Akármennyire is igyekszel, hogy ezt észrevétlenül tedd (hogy ez miért fontos, arra mindjárt kitérek), de nyilván sütni fog rólad valami, amiből ők semmi mást nem látnak, mint hogy te nem tartozol közéjük. De ebben ők semmilyen értéket nem látnak meg, ezt kell megértenünk. Számukra te valami selejt leszel, mert onnan nézve, ahol ők állnak, az is vagy. Valaki, aki kint van abból, amiben ők hisznek. Te nem tudsz részt venni abban, amiben ők igen, te nem arra mész, amerre szerintük menni kell, a te értékeid nem láthatóak, a te eszményeid számukra szart sem érnek. Ez az igazság. Aki ezt nem éli meg, az nem megy szembe valójában semmivel, csak hátrál a tömeggel szemben, pont abba az irányba, amerre ők menetelnek előre.

Régen, az öcsém esküvőjén tapasztaltam ezt nagyon erőteljesen meg. Azt tudni kell, a testvérem és a felesége egészen más elveket vall az életről, mint én. Öcsém egy tudós professzor, igen magas fokozattal, sógornőm meg egy nagyon régi, patinás református családból származó, szintén doktori fokozatot birtokló irodalomtörténész. No és a lagzijuk vidéken volt, ahol kibéreltek egy hatalmas birtokot, szállással, étteremmel, nagyon szép hely volt. Sógornőm családja hatalmas, számtalan unokatestvér, nagynénik, nagybácsik garmada. Öcsémnek akkorra már csak én maradtam, szüleink meghaltak, a mi családunk nagyon picike, élő rokonunk alig van egy-kettő, ők is csak amolyan harmadíziglen rokonok. Akkoriban nagyon jóban voltunk az öcsémékkel. És minket ennek ellenére a tesómék egy mindentől távollévő, elég ócska panzióba szállásoltak el, elkülönítve a nagy vendégseregtől. Konkrétan egy disznóól mellé, ahol csak úgy tudtunk éjszaka aludni a két kétéves kicsi gyerekünkkel, hogy pólókkal letakartuk az arcunkat, mert annyi légy volt a szobában, hogy egyszerűen, amint mozdulatlanná váltunk, belepték a fejünket. Miközben a nagy patinás család apraja nagyja a szép birtok csodás szobáiban kapott helyet. Nem mintha mi bármi szörnyűséget tettünk volna, higgyétek el, semmi ilyesmiről szó sincs. Elég nyugodt emberek vagyunk, csendesen, rendesen élünk, és tudunk viselkedni. Szóval ez nyilván nem erről szólt. No és akkor elgondolkodtam, miután véget ért a lagzi, hogy szerintem ez egy öntudatlan gesztus volt részükről – ugye, értitek, hogy mit értek ezen? Ők ezt így nyilván sose gondolták végig, spontán cselekedtek, tán volt is rá valamiféle racionális indokuk. De a mélyben, ott, ahová nem tudom, letúrnak-e magukban, egyszerűen szerintem úgy érezték, nekünk nincs keresnivalónk abban a gyülekezetben. Most én ezt nem minősítem, mert az egész nem számít, csak mint példaesetet hozom fel, hogy aki más, azt a többiek szagról megérzik. És nem kérik a falkába. És annak ez lesz az osztályrésze, ami nekünk is volt, ebben biztosak lehettek. Ehhez hasonló példákkal meg tudnám amúgy tölteni az egész kis sorozatot. Ezek nem igazán nyílt bántások, mert, mondom, az ütközéseket kerültem. Ez az a fajta lenézés, ahogy a celeb néz a pórnépre (akiből mellesleg él). Ez csak egy ilyen lesajnálás, azt éreztetik veled, te egy lerongyolódott alak vagy, nem vagy olyan jól öltözött, mint ők. És ha bálba mennek, nem örülnek, ha ott állsz a melegítődben a báli ruhájuk mellett.

Ez a világ sose fog téged azért megjutalmazni, mert nem vagy a bábja, sőt. Ezért te itt soha, semmilyen elismerésben, dicséretben, jutalomban nem részesülsz. Sem most, sem a jövőben. Ilyenre ne is számítson az, aki kiválni vágyik egy teljes rendszerből. Aki tapsot kap a rendszerelemektől, akit ezek az elemek éltetnek, akit táplál ez a világ, az a mind a része. Most mondhatnánk azt, hogy nem, hiszen őket épp azok táplálják, akik szintén kint vannak, de ez hülyeség. Ez egy magányos munka, mindenki egyénileg tud leválni valamiről, ahogy Neo kiszabadította magát a tojásból. Senki ott a keltetőben ezért őt nem ünnepelte meg, mert ott mindenki a maga tojáshéjával van elfoglalva. Segíteni tudjuk egymást azzal, hogy látjuk egymást. De tömegek imádatára ne is számítson az, aki valóban más irányba megy, mint a tömeg. Bár van tömeges felébredés, de az nem bentről, hanem kintről látható csupán, ahogy a sok kis magányos sejt összerendeződik eggyé, remélem, ez érthető. Sok egyén tud önmagára ébredni egyedül. Egy tömeg nem tud önmagára ébredni, mert ennek semmi értelme. Amikor fel akarok valamit bontani, fel akarom lazítani, épp ezt az egyben levőséget kívánom megszüntetni, de akkor vastapsot nem kaphatok, mert nincs egyben lévő publikum.

Tehát ez egy nehéz teher, mégpedig azért, mert az emberek valami tök mást fognak végig rólad gondolni, mint ami az igazság, és ezt elviselni nagyon vacak érzés. Mondok egy hülye példát, hogy érthető legyen. Van egy utca, ahol dolgos emberek élnek. Ötkor leteszik a munkát, hétvégén pihennek, ahogy azt kell. Nem szeretnek olvasni, nem érdeklik őket a szellemi dolgok, ők amolyan jómunkásemberek, akik ahhoz értenek, amit meg lehet fogni. Nos, ők szépen rendben tartják a kertjüket, kacskaringósra nyírott bokrokkal, kockasövénnyel, golfpálya pázsittal, kis virágágyással, stb. No és lakik az utcában egy kutató, egy idős férfi, aki az egyik találmányán dolgozik. Egész nap számol, elemez, tervezget, szinte ki sem tud fejben bújni a munkájából. Neki nincs ötkor munkaidő vége, neki nincs hétvége, szereli a kis találmányát, számításokat végez, sokszor még éjszaka is kipattan az ágyból egy-egy jó ötletet lejegyzetelni. Nos, az ő bokra nem lesz formára nyírva, neki erre nincs ideje. Nem rak ki húsvétkor díszkosarat az ajtó elé. Bár nyírja a füvet rendesen, de nem naponta. No és a szomszédok, ha nem tudják, ő most egy olyan dolgon dolgozik, ami lehet, az ő életüket is egy nap megkönnyítheti, azt fogják gondolni: micsoda trehány lakó! Milyen ember az, aki nem ültet virágokat? Ősszel nem naponta sepri fel az avart? Jaj, de szörnyű, milyen kellemetlen, hogy nem egy magunkfajta lakik a nyolcas házban is! Értitek?

Ez csak egy tök hülye példa, de azt akarja megmutatni, miután az ember nem kifelé él, nem a világ kedvére akar tenni, nem annak kelleti magát, nem a felkínált szerepek alapján reagál a dolgokra, nem működik gombnyomásra, ahogy a többség ezt a saját berkein belül megszokta, idővel persona non gratává válik. Ha akarja, ha nem. Világéletemben a legnagyobb feladatomnak azt tartottam, hogy sikerüljön e világba belesimulnom, hogy ne legyek nyilvánvalóan más, de ez sosem ment. És miért fontos ez a belesimulás? Mert ez az utam módja. Én nem harcolni jöttem ide. Nem másokat piszkálni, nem azért vagyok e földön, hogy bárki orra alá borsot törjek. Én csak meg akartam valamit vizsgálni közelebbről, elintézni a magam számára egy kis finomhangolást, egy ránclevarrást, de nem mások ellenében. Igen ám, de én gyárilag nem tudok úgy állni, mint a többség, és hátrálni sincs kedvem, nyilvánvalóan, hisz van egy konkrét célom, szóval nekem okosnak kell lennem. Erről fogok még írni, sokat. Most azonban csak arról akartam, hogy tudd, azért, mert te bátor vagy, és képes vagy levetni azt a kabátot, amit az emberek zöme a saját bőrének tart, téged soha semmilyen jutalom nem fog érni. Se itt, se máshol. Ezért nem jár dicséret, nem jár köszönet, ahogy a macskának sem köszönjük meg, hogy olyan édesen puha és kedves. Ez csak egy dolog, ami az ember lényéből fakad. És miután ebben a közegben, még egyszer mondom, ez nem erény, azaz nem ez a díjazandó hozzáállás, a többiek le fognak nézni, szégyellni fog a családod, kiközösítenek, sokszor emberszámba sem vesznek, kigúnyolnak, lesajnálnak és el akarják veled hitetni, te mindent rosszul látsz. És ez végig így lesz, ezt ne feledd. Ha valaki láb nélkül születik, ne is áltassa magát, hogy jó, most fél lábam van, de majd egyszer nekem is kinő a sajátom, eljön majd az én időm. Nem, ezen a földön, ebben a világban soha téged azért semmi jó nem fog érni, mert azt mondod erre a világra, hogy illúzió. A két dolog alapvetően kizárja egymást. Ezzel együtt kell élni, meg kell szokni, el kell fogadni, és csak ki kell bírni, ahogy egy fejfájást is kibír az ember. Van, és most ez ilyen. Egy nap nem fog már fájni, és a jutalom csak ennyi lesz: hogy már nem fáj. Senki nem fog koszorút akasztani a nyakadba, mondván, de ügyes vagy, már nem fáj a fejed. A jutalmat önmagadtól kapod azzal, hogy azt érzed, ahol tegnap még fájt, ma már csak frissesség van, jaj de jó. De az nem itt lesz, az ott lesz, ahol ez az itt csak álomkép marad.

Ki kell tartani, méltósággal és lehetőleg harag nélkül, megértéssel viseltetve azok iránt, akik most valami rémesen torz képet látnak rólad. De ezt ki is lehet használni, és néha elmerengeni ezen a képen, hátha fellel az ember benne egy kis igazságmorzsát, ami még tovább segítheti önmaga csiszolásában. Ez itt ilyen, de tudtuk, hogy ilyen lesz, és ennek a tudatában vágtunk bele. Bízzunk magunkban, abban, hogy tudtuk, mit teszünk, hol és hogyan, és azt tisztességgel el is végezzük. A fájdalmat meg majd elfújja a hajnali lágy, friss szellő, amint magunkra ébredünk.