Harci fogások 1-10

Ne legyünk már e világ bohócai!

Kicsit megdöbbentem a minap, amikor megláttam egy ismert buddhista, nevezzük úgy, tanító videóját az Instagramon. Ez az ember több mint egy évtizedet élt egy buddhista kolostorban, aztán otthagyta, és azóta tanít. Azaz előadásokat tart, könyveket ad ki a népszerű buddhizmus tárgykörében. Most ezt a részét nem elemezném, mert semmi keresnivalóm az ő háza táján, nekem túlságosan felszínes az egész, de nem értek hozzá, nyilván ebben a témában ő a járatosabb. No de, ennek az embernek eljött a 60. születésnapja, és ennek megünnepléséről szólt a nevezett videó. A legdurvább amerikai celebeket megszégyenítő módon sikerült ezt a jeles napot megünnepelniük, az ország híres-neves apraja-nagyja sorakozott fel, fotózkodtak, beszédeket mondtak, énekeltek, sírtak-nevettek, ami még önmagában nagyon bájos dolog lenne, de az egészet átlengte valami borzasztó képmutatás és sznobizmus. A szerény buddhista úgy ünnepeltette magát, mint valami uralkodó, ruházata is jobban illett egy királyhoz, mint egy, az egyszerűséget hirdető emberhez, és a több száz fős estélyi ruhás meghívott sereg, a fotóival kiplakátolt bálterem, valamint az ajándéközön sem épp a szerénységet hirdette. No és ennek kapcsán elgondolkodtam egy dolgon. Hogy milyen irgalmatlan nehéz az embereknek jó értelemben kicsit elválni ettől a világtól. Mintha tényleg bele lennének öntve, és függetlenül vallástól, világnézettől, életkortól és származástól, a többség egyszerűen e világ nélkül nincs, nem létezik. Pont, ahogy bohóc sem cirkusz, gyerekek és festett arc nélkül. Tehát nem az van, hogy van egy létező, aki meghatározza magát egy valóságban, hanem van egy világ, amelyik meghatároz magában egy létezőt. És ez óriási, és sorsdöntő különbség. Ez a bájos kis buddhista bácsi láthatóan függ ettől a világtól. Az őt körülvevő emberektől, azok szeretetétől, az őt mozgató eseményektől, az előadásaitól, a napsugártól és a szép virágoktól a kertben. Nem azt mondom, hogy ezek a dolgok rosszak, sőt, még azt sem, hogy az ember teljesen függetleníteni tudja magát ettől a világtól, mert nem tudja, és ez nem is cél, én csak azt mondom, meg kell tanulnunk e világ nélkül is meghatározni magunkat. Amúgy ez piszok nehéz, mert új viszonyítási pontokat kell találni. De nem lehetetlen, abszolút nem az, csak rá kell az embernek erre a kalandra szánni magát.

Felveszem télen a vastag télikabátomat. Rajtam van, melegít. Nélküle nem tudnék sokáig sétálni az utcán. Igen ám, de nem nőtt rám. Nem függ a létem tőle. Valahogy kabát nélkül is megoldanám. Épp ezért le tudom magamról egy mozdulattal venni. Én nem vagyok ez a kabát. Oké, most hülye a példa, mert nyilván, ha kihajítanak a mínusz 20 fokba, és én eldobálom nagy lazán a kabátomat, feltehetően pár óra múlva szétfagyok. De ezzel csak azt akartam érzékeltetni, hogy jó, akkor szétfagyok, de a lényem akkor sem függ ettől a kabáttól, maximum a testem. Én azonban nem ezt a hozzáállást látom az emberek zömén, hanem azt, hogy ha nincs mindaz, ami őket összeszorítja, mint a sonkaprés, azzá, amiknek ők hiszik magukat, ők frankón nincsenek. Ők maguk nem találják meg magukat a világ nélkül, hisz e világ definiálta őket a maga módján, ahogy bohócot is a ruha teszi bájos bohóccá, anélkül csak egy idegesítő, idétlen, béna ember lenne. És úgy látszik, ezen a buddhista elvonulás sem segít, főleg akkor nem, ha az is csak egy újabb dolog, ami meghatározza az egyént. Mintha az ember egy ilyen halott valami lenne, egy mozdulatlan, élettelen viaszbábú, amit ez a világ stimulál azzal, hogy állandóan nyomkodja itt-ott, és így készteti mozgásra ezt a babát. A zene, ami életérzés és érzelem gombokat nyomogat, az emberek gyűrűje, akik élő, színes zsírkrétaként körberajzolják az egyént önmaga számára, az a sok tárgy, ami elhiteti vele, hogy ő ilyen vagy olyan, a tevékenységek, amik a sikeresség, bölcsesség vagy jóság érzetével ruházzák fel – és ezt lehetne még sokáig sorolni. Nekem is vannak tárgyaim, olyanok, amik nyilván jellemzőek rám, alaposan megválogatom őket, és sajnálom, ha valamelyik tönkremegy. Néha hallgatok zenét, ha valami kellemetlen zajt akarok elnyomni, vagy ha szükségem van egy konkrét hangulatfestő elemként rá, ünnepekkor és amikor jógázom, valamint járok koncertekre, mert annál csodásabb nincs, mint amikor egy élő zenében ülsz. Engem is körbevesz pár ember, akiket szeretek, és akik sok mindent megmutatnak rólam magamnak. Vannak tevékenységeim, amik alapvetően meghatározzák e földi létem. Azonban pontosan tudom, hogy mindez csak kabát a hidegben. És nincs is mindig rajtam. Most nem megyek végig egyesével ezeken a dolgokon, hogy én hogyan állok hozzájuk, mert ez nem számít, de az biztos, egy ilyen szülinapi ünneplést én nagyon nem élveznék, ahogy nem kéne egy iszonyú drága, új autó sem, még ha simán meg tudom fizetni, akkor sem, és az állandóan mindenhol szóló zenére sincs igényem, valamint nem akarom magam körülvenni ezer engem éltető emberrel.

Van egy nézőpont, ahonnan én talán egy savanyújóskának tűnhetek, mondjuk ehhez a portréhoz nagyon messze kell tőlem menni, fejjel lefelé lógni, és így készíteni egy életlen képet, de elfogadom ennek a nézőpontnak a létjogosultságát is. Mellesleg ha én nézek innen oda, ahonnan ez a kép készül rólam, én egészen mást látok ám a fotósra pillantva, arra a pontra, ahonnan ő engem savanyújóskának tart. Én ugyanis azt látom, ő kiszolgáltatott, hánykolódik, forgolódik, mint menyecske a lakodalomban, tele van aggatva színes hazugságpántlikákkal, elhiszi a dolgokról, hogy azok, amiknek ő hinni szeretné, és azt is sejtem, eljön a nap, amikor nagyon elveszettnek fogja magát érezni: akkor, amikor ez a sok minden, ami most őt élteti, nem lesz. Nem ragaszkodni mindahhoz, amibe az emberek foggal-körömmel beleakaszkodtak, kívülről nézve nagyon furcsának tűnhet. Abból a nézőpontból, amelyik azt mondja, most élsz, és épp ezért most kell fullra kimaxolnod ennek a létnek minden érzéki, érzelmi és egyéb örömeit, s szerintük az, aki nem érez így, olyan lehet, mint egy száraz fadarab. A bohócruha mellett az egyszerű melegítő valóban semmilyennek tűnik, laposnak, unalmasnak, egysíkúnak. De elárulok egy titkot ezzel kapcsolatban, mert volt rajtam mindkettő, hiszen én is hordtam a bohócruhát évtizedekig, nincs olyan ember, aki ne viselte volna, szóval tudom, milyen, tehát a titok a következő: a sima, krémszínű melegítő sokkal kényelmesebb. Én most így ezerszer jobban érzem magam, mint anno, amikor kívülről olyan nagyon „sikeresnek” tűntem. Ott volt körülöttem sok ember, a „barátaim”, akik egész nap fecsegtek, csacsogtak a fülembe, bizalmaskodtak, és próbáltak úgy tenni, mintha ismernének, szeretnének, törődnének velem. Aztán egy pillanat alatt tűntek el a semmibe, amikor már nem tudtam őket azon a módon tovább szolgálni a maguk maszkabálján, ahogy igényt tartottak volna rá. Én is jártam aerobikra, ott ugrabugráltam a sok lefety csaj között, sőt, jógázni és thai chizni is próbáltam köztük, de meglehetősen kiábrándított ez a divatsportoló közönség. Számomra az egyedül végzett kis napi jógám ezerszer tartalmasabb, mintha bekerülnék a színes jógaszőnyegek, csini jógarucik és a márkás kulacsok kavalkádjába. Félre értés ne essék, szeretek emberek közt lenni, csak ezt az üres fecsegést nem bírom már elviselni, ezt az izgő-mozgó, feszült vibrálást, rihegést-röhögést, folyamatos jópofizást, modoros okoskodást, egyszerűen halálosan fáraszt, mert pont olyan, mint a bohócruha anyaga: elektrosztatikus, csúszós, rossz tapintású és a színe sem épp megnyugtató.

Jön-megy a bohóc, szerepel, mutogatja magát, mindent felnagyít, eltúloz, túlgesztikulál, az érzései hatalmasak, kell neki a kísérőzenekar, kell a taps, a közönség és a folyamatos harsányság. Inkább nagy puffanással seggre esik, csak figyeljenek már rá. És lassan elvész a műanyag ruha alatt az ember, a valódi, aki nem ilyen izgága, nem bömböl mindenen, mint a csecsemő, nem kell neki zenekari tus, hogy tudja, most itt valami fontos dolog történt, nincs szüksége tapsikolni a zsonglőrök mutatványán, akiket bevilágít a fény, hogy rá is jusson belőle egy kicsi, ám aki magányos, végtelenül magányos, és alapvetően tök szomorú. Néhanapján sikerül elkapnom a világ bohócainak egy-egy ilyen pillanatát, amikor kicsit elcsúszik a krumpliorr, és meglátom azt a hihetetlen szomorúságot a tekintetükben. Azért ilyen szomorú, mert egész életében egy szerepbe van kényszerülve, s ez az embert alapvetően szomorúvá teszi, mert pontosan tudja, e szerep nélkül ő itt egy senki. Egy savanyújóska, egy száraz fa, egy láthatatlan, értelmezhetetlen paca, egy nulla. De innen, ahol én állok a levetett gönceim előtt elmondhatom, ez nincs így. Ami engem szomorúvá tesz, az egyáltalán nem az, ami a bohócot, hanem annak épp ellenkezője. Mert engem csak az tesz szomorúvá, hogy nem találom a helyem a bohócok közt, és nem az, hogy nem találom magam a bohócruha alatt. Másfajta szomorúság az enyém, jobban elviselhető, időleges, kevésbé fárasztó, és igazából, csak akkor jön elő belőlem, ha a bohócok közé megyek. Ráadásul én ezt felvállalom, tudok róla beszélni, látom magamban, és tudom, mitől érzem, míg ők a maguk létszomorúságát egy életen át próbálják elnyomni magukban, mert nem is értik eredetét, és életidegen dolognak tartják. Az ő szomorúságuk róluk szól, az enyém inkább a világról. Önmagamban ez ugyanis sosem tör rám, önmagamban én elképesztően jól vagyok, nekem olyan magammal lenni a jelmezek nélkül, mint egy luxusnyaralás. Puha, finom homok, pálmafák, azúr tenger, a hullámok hangja, és a kedvenc könyvem egy finom koktéllal megspékelve. Én csak akkor leszek szomorú, amikor találkozom azzal a világgal, ami most körülvesz. Ám én úgy sejtem, a világ bohócai pont fordítva vannak ezzel: egymás közt mókáznak, kacagnak, ám egyedül, ott, ahol senki nem éri el őket, legalábbis a bohócnépség biztosan nem, ők nagyon, de nagyon szomorúak.

No és melyik a maradandóbb állapot: önmagaddal lenni, vagy a manézson? Melyik lesz lesz veled ezen életed utolsó óráiban? A csinnadratta, vagy a pőre önmagad? Mit tudsz átvinni a túlpartra, mire tudsz ráeszmélni ott, önmagadra, vagy a csimpilimpi zenekarra és a zajongó gyerekseregre? Szerinted a színes lufijaidat át tudod majd vinni magaddal a szűk kis résen, amit magadnak vágsz, ha vágsz? Szerintem már az előtt kipukkadnak, hogy nekiindulnál a nagy útnak. Nagyot durrannak, és randa kis, ráncos gumidarabbá válnak, nevetségesen fityegve a madzagod végén. Az égbe már nem emelkednek, szánalmasan tudod húzni őket magad után a földön, míg le nem foszlanak a zsinegről.

Kicsit muszáj elválni ettől a világtól annak, akinek van távlata, és nem gondolja azt, ennyi a lét, amit most ebben a színes ruházatban itt a fűrészporon eltölt. Úgy kell leválasztanod e világ elemeit magadról, ahogy sütőpapírt a tortáról. Finoman, lassan, ne sérüljön a szép forma alatta, és ne ragadjon egy kis papírdarab a piskótába. Nem is kell levenni azt a hülye kabátot, csak kicsit megmozgatni magad alatta, hogy érezd, nem ragadt rád, nem a bőröd, és bármelyik pillanatban lehajíthatnád. De aki bátrabb, ki is bújhat néha belőle, s csak úgy panyókára vetve tehet pár lépést. Aztán idővel rájön, ahol nem kell a kabát, ott van ő otthon. Barátok, tárgyak, ünneplés, zenebona, állandó ingerek, a finom ízek, a kis önkényeztető pillanatok, az állandó ideges mozgás, vibrálás, a csodás természet, és úgy általában a külvilág nélkül lenni egy icipicit nagyon otthonos tud lenni. Csak úgy pőrén önmagadban, hogy megérezd, ki az, aki a bohócruha alatt meglapul, mert az lesz az az éned, akivel folytatod a kalandot, ha a ponyvasátrat összecsukják a fejed fölül. Mindig gondolj az ugrabugra bohócra a kis trombitájával, csámpás elnagyolt cipőjével, csiricsáré ruhájával, amikor hagyod, hogy a világ nyomkodja rajtad a gombjait, amikor elvárod tőle, hogy ő mutassa meg neked, ki vagy te, vagy azt akarod, szórakoztasson, stimuláljon, s bevilágítson csalfa fényeivel. Gondolj arra a szomorú, festetlen, jelmeztelen emberkére, aki ebben a pillanatban olyan nagyon szomorú, mert nevetnie kell, sírnia kell, trombitálnia kell, és azonnal térdét csapkodva felállnia, ha elesik. Aki soha nem veheti le a színes műselyemruhát, akármilyen kényelmetlen is számára. Aki elhiszi, ez a természetes és ennek márpedig így kell lennie. Nem, nem kell. Csak a cirkuszban a porondon. Azon kívül épphogy ez a fura ruha válik idegenné és sajnálat tárgyává.