Harci fogások 1-10

Szedd össze magad!

Nem tudom ez minek tudható be, de az utóbbi időben én azt látom, az emberek mentális és szellemi képességei kifejezetten hanyatlóban vannak. Nem is jó ez a megfogalmazás, mondjuk azt inkább, hogy sok emberen látom a teljes szétesés tüneteit. Mintha veszítenének el valamit abból a belső összetartó erőből, ami a lényüket egységbe rendezte, és szóródnának szét ezerfelé, azt sem tudván sokszor, hol vannak. Indiszponáltak, figyelmetlenek, néha patologikusan tompák és lassúak, vagy épphogy elektrosztatikusan vibrálnak, kapkodnak, nagyon ritka a nyugodt, kiegyensúlyozott, derűs ember. Nem az, aki ezt megjátssza, hanem aki valóban ilyen. Amikor az ember így meg van csúszva, akkor állandóan arra kényszerül, hogy reagáljon. Én úgy fogalmaztam ezt meg magamban, hogy szerintem kétféle hozzáállás létezik, ha az életre, mint megoldandó problémák tekervényes útvesztőjére tekintünk (másként elég nehéz): a tűzvédelem és a tűzoltás. A kettő nagyon különbözik mind gondolkodásban, mind pedig cselekvésben. Egy egész filozófia lapul a kétféle megközelítés mögött, mégpedig a következő. Aki tűzoltásra van berendezkedve, az csak kullog az események után. Azzal történnek dolgok, amiket meg kell oldania. Ő az az ember, aki állandóan problémákat old meg. Őt kell hajnalban a havernak elvontatnia az országútról, ő neki kell haladék a befizetésnél, őt sokszor kell másoknak kisegíteniük, ő az, aki állandóan elkésik, elfelejti a dolgait, akinek a kulcsszava az életben, a majd, tologatja a feladatait, halogat, abban bízik, a dolgok majd csak megoldódnak maguktól, sokat hibáztat másokat, szereti a felelősséget másokra hárítani, az egész életét úgy rendezte be, hogy biztosítóhálókba gubancolódva kénytelen élni. Az ilyen ember nagyon ügyesen általában tűzvédőkkel veszi körül magát, mert amikor beüt a krach, az előrelátók megoldják helyette a problémát, kihúzzák ezt a nyomorultat a csávából. Ezek az emberek képtelenek egy dologra koncentrálni, hosszú távú célokat kitűzni, azokat el is érni, nem képesek kitartóan dolgozni valamiért, sokat morognak, elégedetlenkednek, idétlenek, éretlenek. Persze most csak általánosítok, de remélem, mindenkinek megvan így leírva ez a karakter.

Nos, nézzük a másik csoportot, ők is nyilván széles skálán mozognak a saját halmazukon belül, de azért alapvetően más szemléletmóddal rendelkeznek, mint a tűzoltók. Az első és legfontosabb tulajdonságuk, hogy előrelátóak. Ők képesek akár több évet is egy egységben átlátni, afféle kiterjesztett jelenként kezelni. Nem szakaszolják röpke pillanatokra a létüket, nem hisznek az élj a mának szólamban, hanem épp abban hisznek, hogy ők a holnapjukat teremtik meg minden pillanatban. „Ma lesz a holnap tegnapja” – tartja a mondás, amit én most átfogalmaznék, hogy a holnap az igazi valóság számodra, mert az eljön, míg a most meg elmúlik. Ezek az emberek összeszedettek, felelősséget vállalnak a tetteikért, mégpedig azon okból kifolyólag, mert alapvetően egy tervszerűség határozza meg a cselekedeteiket, és éppen ezért pontosan tudják, mivel mit akarnak elérni. Tudják, hogy megtörténhet a baj, ezért felkészülnek rá, nem rettegnek a várható vésztől, hanem épphogy ők azok, akik nem élnek félelemben, mert tudják, az élet egy gyönyörű kötéltánc. Egy vékony deszkapallón fogok átmenni most egy viszonylag nagy mélységgel a lábam alatt. Felkészülök. Szerzek egy hosszú egyensúlyozó botot, megnézem a cipőm talpát, nem csúszik-e, gyakorolok hasonló szélességű pallókon a földön, aztán két tuskó közé feltámasztva, kicsit erősítem az egyensúlyérzékemet, átgondolom, ha leesek, hova fogok zuhanni, tehát látom, milyen veszély fenyeget, dolgozom fejben ezen a mutatványon, látom magam ahogy megyek a pallón, figyelek az érzéseimre stb., stb. Ezzel szemben ugye a tűzoltó fogja magát, felmegy a pallóra, lesz, ami lesz alapon, aztán ha leesik, vagy elkapja a bio-védőháló, amit hosszú évek során maga alá szőtt, vagy csak bízik a jó szerencséjében. Ő is átérhet ép bőrrel, ahogy társa is lezuhanhat, de az alapvető hozzáállásukban van egy nagyon fontos különbség: a tűzoltó másokban bízik, a tűzvédelmes meg elsősorban magában. Talán ezt nem is kell tovább ecsetelnem. Fontosabb megnéznünk azt a kétféle világképet, amit a kétféle megközelítés sugall. Az első esetben azt mondja a tag: egy eleme vagyok a világnak, kiszolgáltatott, ráadásul a világ kiszámíthatatlan, nem is lehet felkészülni mindenre. A másik azonban így okoskodik: a valóságom én vagyok. Minden úgy történik abban, amilyen én éppen vagyok, engem tükröz a valóságom vissza rám.

Amíg az emberek úgy gondolkodnak, hogy egy kósza elemei a világnak, csak hánykolódnak az eseményekkel, képtelenek irányítani azokat, ám ez a hánykolódás idővel szétforgácsolja őket, szétszórtakká és nagyon-nagyon kiszolgáltatottakká teszi, hisz ezer oldalról támadja őket ez a világ, és húzza egyre kijjebb önmagukból, szétszórja a figyelmüket, megcsapolja az energiáikat, millió álarccal látja el őket, helyzetektől függően, szétzilálja a belső időérzéküket, szétcincálja a nyugalmukat, miközben letompítja, idegessé és fáradttá teszi őket, elveszi az éleslátásukat, megcsorbítja az intelligenciájukat. Azonban ha az ember úgy gondolkodik, hogy azt mondja, én magam vagyok a valóságom (hisz ez amúgy nincs is máshogy, te magadban hordozod azt, és nem a valóság hordoz magában téged, ha alaposabban megfigyeled a dolgot), akkor ez az ember csak ettől a gondolatváltástól lassan új erőre kap. Kezdi összerendezni magát. Már nem vár kintről semmit. Nem számít arra, a saját valósága elemei mentik majd meg őt, aki e valóság „ura”. Elkezdi érezni az időt. A teret. Nem megy neki semminek, nem ver le semmit, nem esetlenkedik állandóan. Elkezdi érezni az embereket. A világ egyéb elemeit. Fene tudja, hogyan, de azt veszi észre, mögé lát a dolgoknak. Megérti a másik gondolatait. Könnyedén képes elvégezni a feladatait, hihetetlen összpontosításra képes. Ha kell, sprintel, azonnal elrajtol, nem tétovázik, ám ha kell, tud várni, vagy maratont futni. Rugalmas, erős, szívós és stabil. Mindezt csak azért, mert összeszedte magát: behúzta magába vissza a szanaszét kiszállingózott részeit, mindezt úgy, hogy azt mondta, nincs külön valóság és én. Én magam vagyok a valóságom, a létem feltétele én vagyok, miközben annak a feltétele, hogy legyek és gondolkodni tudjak magamról, maga a létem, ami mindig egy valóságba kell ágyazva legyen, különben nem beszélhetnénk létről. Így ennek az embernek a valósága összetömörödik, olyan lesz, mint egy ZIP fájl, bármikor kibontható, minden eleme egyesével elérhető, akár nagy területre ki is terjeszthető,. De egy pillanat alatt behúzható egy icipici golyóvá önmagának a közepébe. És akármi is történik ezzel az emberrel, pontosan tudja, ez a saját meséjének a része, benne foglal helyet, és ezáltal uralható. Úgy is fogalmazhatnék, ha megjelenik előtte a hétfejű sárkány, biztos lehet benne, hogy az az erő, ami a sárkányt odateremtette, kardot is teremtett a sztoriba, mégpedig egyenesen az ő, a főhős kezébe.

Amikor szétszórtnak érzed magad, tudd, most kikerült belőled a mese, és te bekerültél abba királyfiként. Az emberek azért kezdik elveszteni önmagukat, mert nem találják magukban a mesélőt, királyfinak hiszik magukat, aki egy nagyon furcsa mesébe keveredett, ami úgy hat rá, hogy ő maga viszont alig tud hatni arra. Nem csoda ha egyre ziláltabbak ezek a mesehősök. Mert nem értették meg, a valóságom az, amivel közvetlenül érintkezem, ami hat rám, de arra én is hatni tudok. Amire meg nem tudok, azzal addig nincs dolgom, amíg a magam egyéni meseszövedékemben nem lép kapcsolatba velem, a mesehőssel. Ám ha közvetlen kapcsolatba lép, onnantól kezdve csak rajtam áll, mit teszek vele. És ha tudom, aki belehúzott ebbe a közvetlen megélésbe, én magam vagyok egy más perspektívában, tudja azt is, minden konfliktusban, problémában, nehéz élethelyzetben eleve benne van a megoldás, a kiút is. Ha néha azt érzed, nehéz, nincs más dolgod, mint a kardodra gondolni, és arra a kézre, amelyik ugyanúgy tud neked sárkányt teremteni, ahogy kardot is. És ez te magad vagy, de a mesehős nem képes erre, csak a meseíró. Tűzoltó leszel, vagy előrelátó tűzvédelmi szakember, hánykolódó mesefigura, vagy tudatos, mosolygós, a meséjén jól mulató meseíró? A választás csak rajtad áll. Bentről tudod összeszedni magad, a meseírói énedből, az régen rossz, ha erre a mesevilágot hatalmazod fel, mert az csak még jobban kiránt önmagadból.

És ha az író szemével kezded nézni a történetet, óhatatlanul az előrelátás képességét kapod tőle ajándékba. Felelősséget fogsz vállalni mindenért, ami veled történik, még azért is, ami nem a mesehősöd által érkezik e mesébe. Te mint mesehős, most a meseíró megszemélyesítése vagy a mesében, minden más meg az a meseszövedék, amit ez az írói én köré teremt, hogy a hősét helyzetbe hozza. Gondolj mesehősként mindig a kardodra, érezd az oldaladon, és tanuld meg uralni magad a bölcs és higgadt, a mesén kívülálló, mégis teljesen magában hordozó, és épp ezért annak minden egészében benne lévő meseíró státuszából, hogy ezáltal idővel urald magát az egész mesét is!