Harci fogások 1-10

Vedd észre, hogy a valóság egyre furcsább!

Gyerekkoromban minden olyan igazinak tűnt. Anyu, apu, a szobám, az osztálytársaim és a tolltartóm. Sosem gondoltam semmire úgy, hogy gagyi lenne, vagy hogy valami nem kóser vele. Voltak dolgok, amiket nem szerettem, de egy pillanatig sem kérdőjeleződött meg bennem a világ hitelessége. Aztán fiatal koromban már sok mindent nem tudtam igazinak elfogadni, először egyébként ezt különféle műalkotások kapcsán éreztem meg, hogy hazug, mert nem valódi, nem igaz dolgokról mesél, csak azok ócska utánzatairól a hatásvadászat égisze alatt. Aztán ehhez kapcsolódtak eszmék, később emberek is, de még mindig úgy voltam vele, ezek valóságos dolgok, csak hazudnak. Ma azonban másként vagyok ezzel. A valóságosságba vetett hitem rendült meg. Néha, amikor körülnézek a világban, és látom ezt a sok sületlenséget és észszerűtlenséget, butaságot és abszurditást, arra gondolok: istenem, lehet ez valóságos? Megtörténhet az, hogy ilyen a valóságom? Tudjátok, én nagyon szeretem a modern technikát, mert arra emlékeztet, aki vagyok. Mint a 20. századi embert a maga technológiája, ami eleve benne élő vágyakat váltott valóra: kattintásra fényt, a repülés szabadságát, változatosságot, gyorsaságot, mozgékonyságot. Azonban nem nyűgöznek le korunk tárgyai. Egyrészt, mert pont fordítva működnek, mint kéne, nem az ember uralja őket, hanem lassan ők az embert, illetve mindig az az érzésem, hogy nincs bennük valahogy megfelelő tartalom, anyag. Hogy menten szétesnek. És talán épp e tartalomnélküliség következménye, hogy ma már mindent átitat ez az irritáló glamour. Ez a „mert te megérdemled” feeling. Ez a gyermeteg máz, ami lassan az egész világot teljesen elgagyisítja. Ami nyilvánvalóan a nevetséges pátoszban is testet tud ölteni, hisz az is csak egy kompenzáció, semmi több. Tudjátok, a Dolgok, Amiken Nem Lehet Nevetni. Na ne nevettessenek, mindenen lehet nevetni, miért is ne lehetne? Mi ez az álszent és képmutató dolog, hát milyen az a világ, ahol még egy nyamvadt szülinapi gyertyát is csak tenyérnyi dizájncsomagolásban lehet eladni? És még ez sem lenne önmagában baj, de amikor egy Mercedes S class 2022-es modell is úgy néz ki belül, az exkluzivitást sugalló bőrborítás ellenére, mint Esmeralda karácsonyfája, az ember azért elgondolkodik. Mit kíván pótolni ez a sok színes fény, ezek a nagy műanyag csomagolások, az utcakőnyi arckrémes doboz, amiben egy tenyérnyi kis tégely lapul meg szégyenkezve, az aláemelt kartonpulpituson?

Írtam már erről, de most más szempontból szeretném ezt a kérdést megvilágítani. Ádvent első vasárnapján elmentünk a lányommal a helyi templomba egy konkrét dolog miatt. Teljesen ledöbbentett az a gyermeteg, éretlen naivság, az a mesevilágba illő gondolkodási mód, az az egész kicsit szépelgős, álszent viselkedés, ami az amúgy (feltehetően) kifejezetten jóravaló emberekből álló gyülekezetet jellemezte. Mintha beleragadtak volna ezek az idős emberek egy mesekönyvbe. Számos videó és ilyen-olyan bejegyzés alatt tapasztaltam meg egy döbbenetes dolgot, hogy a kommentelők egy része könnyekre fakad egy-egy beszélgetéstől, verstől vagy egy kisgyerektől. Én egy nagyon-nagyon érzékeny embernek tartom magam, hatalmas empatikus készséggel rendelkezem, át tudok érezni szinte bármit teljes intenzitással. De meghatódni minden hülyeségtől nem tudok. Szerintem semmi megható nincs azokon a dolgokon, amin a nagy átlag könnyezik, pont úgy, ahogy az AGT műközönsége ejtegeti le teátrálisan az állát, csak mert egy zongorista hátrarúgja a zongoraszéket és a sarkával kezdi verni a billentyűket, vagy egy másik a lábfejét begyűri a fülébe. Milyen valóság az, ahol minden, de lassan tényleg minden csak és kizárólag ilyen elnagyolt, buta látszat? Még az is, ami a látszat mögött bújik meg valós tartalmat mímelve? Valóságos az a világ, ahol mindent ennyire nagyon, de nagyon mutatni kell? Az érzelmeket, a döbbenetet, a veszélyt, a sikert? Miért? Mit kíván eltakarni előlünk ez a hatalmas, színes csiricsáré plasztikfal?

Érdemes néha mögé nézni. Kiemelni magunkat ebből az áll-leejtős, szipogós, mert én megérdemlem glamour nézőpontból, és megnézni a dolgok fonákját. Ahol minden olyan lehangolóan önmaga. Talán néhanapján ugyanis fülön csíphetjük így azt az érzést, hogy az a valóság, amit sokszor olyan nehéznek, fájdalmasnak, bántónak, keménynek érzünk, csak egy nagyon vékony nejlon molinó, és ha ezt egyszer-egyszer sikerül valóban megéreznünk, már nehezebben hisszük el, képes minket bezárni, fogva tartani, satuba szorítani. Addig hisszük ezt el, amíg elhisszük azt, hogy mélysége, valódi matériája van. Csak az tud hatni ránk, amit valóságnak ítélünk meg, még az álom is, csak mint álom hat ránk, mert azt valóságos dolognak gondoljuk – mármint hogy van olyan, hogy álom. De az abban szereplő kétfejű pizzafutár nem. Lásd meg tehát néha, hogy milyen iszonyatosan gagyi tud lenni ez a világ, érezd a tenyeredben a fröccsöntött műanyag jellegét, és tudd, ez az anyag igazából téged megsebezni azért nem tud, mert kezdi lassan, de biztosan elveszíteni épp azt a jellemzőjét, amitől olyan félelmetesnek tűnt. A világunkból határozottan vonja ki magát a tartalom, az erő és az értelem, és a forma meg önmagában semmi, ezt higgyétek el, olyan, mint egy üres könyv, vagy egy adás nélküli tévé, vagy fegyver nélküli katona. Az már, azt hiszem, nem is mondható igazán katonának. Gondolj erre mindig, amikor úgy érzed, szorongat ez a világ, hogy lassan nem igazán lesz neki mivel, idővel üres blöffé válik minden, ahogy a kicsike gombelem is olyan nagynak tűnik a hatalmas plasztik csomagolásban. De nem nagy, hisz kisebb, mint a kisujjam körme. Ártani csak akkor tud neked, ha lenyeled.