Harci fogások 11-20

Valóság vagy világ – ez itt a kérdés

Talán észrevetettétek, hogy ahogy írom ezeket a kis szösszeneteket, próbálok körbejárni egyetlen dolgot különféle módokon: belülről, kívülről, jobbról, balról. Merthogy egy térbeli idommal mást nem is nagyon tehetsz ebben a dimenzióban, vagy körbejárod, beléhatolsz, és így méred fel térbeli helyzetét, vagy a kezedben forgatod, nézegeted, de minden esetben a mozgás által tudod a térbeliségét megragadni.

Amikor különbséget teszünk valóság és világ között, akkor különbséget teszünk kint és bent között. És a két megközelítés kétféle megélést eredményez. Ha azt mondod, vagyok én egy világban, akkor te szembe állítod magad mindazzal, ami nem te vagy. Ott állsz te, egy szubjektum, és ott van veled szemben egy objektív világ, amelyik nem részesül abból az énből, amit magadban megélsz. Ekkor te óhatatlanul egy olyan módon kezded el élni az életed, hogy ezen objektív világ egy elemeként meghatározva magad a folyamatos hiány állapotába kerülsz, hiszen belőled állandóan hiányozni fog minden, ami nem te vagy. Ami egy bizonyos pontból nevezhető természetes dolognak, ám csak annyira, amennyire természetes dolog a búvárkodás. Tehát ha van egy világod, amit önálló valóságnak tartasz, mindent, ami benned van, ehhez képest másodlagos helyzetbe löksz, hiszen amit ez a valóság nem igazol számodra a maga objektivitásával vissza, az nincs is. Az érzéseid, a megéléseid, a gondolataid, az álmaid, a vágyaid, az, ahogy látod a világot, mind bekerülnek a „szubjektív” zsákba, és onnantól fogva csak a második sor jut nekik a moziteremben. Kiszolgáltatottá válsz, és az objektívnak titulált világ marionett bábjává, hiszen magad fölé helyezted azt, te adtál neki, csupán ezzel a perspektívával, hatalmat önmagad felett.

Ám ha azt mondod, én nem egy világban vagyok valaki, hanem én egy valaki vagyok, aki megél egy valóságot: több legyet ütsz egy csapásra. Először is, ezzel a nézőpontváltással a világ beléd került, hiszen az a valóságod része, és nem azon kívül álló elem. A minisztert és a tegnapi esőt is a valóságodon belül észlelted, ahogy saját magad is. Ez, gondolom, érthető. Aztán ezzel képes leszel kitágítani ezt a fránya ént végre. Nem mondod azt, ej, itt állok én a sok nem-én között, akik üldöznek, bántanak, fenyegetnek, vagy szeretnek, hanem azt mondod: ez az én mozim. Ebben van egy amolyan főhősöm. Aki csak addig az, amúgy, amíg épp ebben személyesíted meg magad, aztán, lehet, elcsodálkoznál, ha kiderülne, tegnap egy tök más szereplő volt, megélve a saját múltját és „énjét”. No de még ha ez nincs is így, de ettől még a többi is mind te vagy, nem? Hisz ez a te mozid! Az a csúnya néni a tévében, aki zsebkendőjét szorongatva beszél ökörségeket is ennek a mozinak a része, nélküle ez a fene nagy büszke éned nem lenne sehol. Hisz közeg híján ez az én sincs! Ám ha ez így van, akkor ez a furcsa kis nénike, mint közeg, alapvetően elválaszthatatlan attól az éntől, aki gondol róla ezt-azt, ezzel árnyalva, meghatározva saját magát. Nem kell egyesével nézni ezt a közeget, mondván, ott van az a buta fejű politikus, meg ez a furcsa néni és a kedves énekes. Nem, külön-külön ezekben az elemekben nem fogod fellelni önmagad, mert ha külön nézed őket, az óhatatlanul téged letol melléjük oda a színpadra, és egy olyan énné varázsol, akivel szemben áll egy te. Ám ha képes vagy ezt az egészet valahogy egyben egy entitásként kezelni, ahogy filmrendező a filmes sztoriját, azonnal felfedezed bene önmagad, azt, akit kirajzol ez az egész szövevény.

A linearitásban élsz, nem tudsz nem lineárisan gondolkozni, érzékelni és dolgokat megvizsgálni. Most egy olyan érme van a kezedben, ahol vagy a fej van felül, vagy az írás. Igen ám, de élére is állíthatod ezt az érmét, és megpörgetheted, ahogy én teszem: hol innen nézem, hol onnan, hol belemerülök, és látom az ellenfelet, hol kihúzom magam a szituból és rálátok egyben, és minél gyorsabban, rugalmasabban, belső ellentmondásoktól mentesen vagyok erre képes, annál nagyobb mágussá válok. Mert az én asztalomon akkor a lapos érméből gömb lesz, pörgess meg egy érmét, és látod is, miről beszélek! És akkor, mondd: ki fenyegethet téged, ha meglátod a világban önmagad hátterét, amiből kivágva jöttél létre te, aki most csak egy hang vagy a filmben? Nyilván nem fogsz tudni mindig így tekinteni a világra, ezt mondtam az imént. A nézőpontod ugrálni fog, mint az optikai illúzió esetében. Hol kacsa, hol néni, egyszerre a kettőt nem vagy képes látni. De nem is kell, hisz itt nem ez a cél, hanem a pörgetés. Hogy egyik nézőpontba se ragadj bele. Nézd meg, mivé lesznek azok, akik csak az írás oldalát képesek látni az érmének, és nem vesznek tudomást arról, hogy basszus, van körülöttük egy teljes világ. Kivonja magát belőle, remete vagy egy totál hazug életet él, kikerüli a megéléseinek a hatvan százalékát, csak mert fél a lenti perspektívától. Képtelen a valóságát ő maga uralni, ezért kikényszerül a tanyára, hogy túrja a földet, s mindezt félelemből. Fél, hogy nem lesz áram, meg élelmiszer. Fél a saját világától, értitek ezt? Mert nem tud lemenni, aztán feljönni, lemenni, feljönni. Mint a gyöngyhalász. Lemerül a mélybe, de fel is tud jönni, ám ismét képes venni egy nagy levegőt, és behatolni a sötétségbe. Ott nem tud lélegezni, de neki nem is kell, nagy a tüdeje, bírja. És lássátok meg azokat is, akiknek mindig csak a fej van felül, na, ők aztán azt sem tudják, hol vannak. Még a saját létüket sem tudják meghatározni, csak másokhoz mérve, és a világról sem tudnak túl sokat, mert azt meg mindig önmagukhoz mérik.

Ehelyett mondd azt: van egy valóságom, ami csak bennem foglal helyet, rajtam kívül nem létezik, erre te magad vagy a bizonyíték, hisz amiről nem tudsz az nincs. Arról nem tud senki, mert az a valaki is csak azért lehet valaki a világodban, mert te tudsz róla. Ám ebben a valóságban van egy világ, ami már részeire bomlik, és ennek most egy elemével azonosítod magad, de ez annyira vagy te magad, mint az a szék, amin ülsz. Pont annyira, erre az első pont a garancia. És innentől egy kicsit más lesz a harcmodorod, mert bár hat rád a világod, de csak a te valóságodon belül. „Megeszem” a banánt ott bent a valóságomban, mert én így játszom ezzel a filmmel a trükkszobában. Az én hősöm ilyen, és aki vele szemben áll, az antagonistám meg olyan, aki ezt hozza ki a hősömből. Imádom mindkettőt, mert a mozimat éltetik, nélkülük nem történne semmi ezen a vásznon, se izgalom, se dráma, se katarzis. Éld meg a valóságodon belül az éned és a világod egyformán, és akkor rájössz, neked aztán nincs is más dolgod, mint hátradőlni a kávéddal, és élvezni a vetítést.