Harci fogások 11-20

„Edd meg” a banánt!

Gyerekkoromban nem voltam hajlandó megenni a húst. A szüleim ezt még úgy ahogy, csak-csak elfogadták, de az óvodában már komoly gondjaim adódtak e téren. Minden ebéd egy szabályszerű csata volt számomra, egyszerűen több hónap nem volt elég azoknak a kockafejű óvodai alkalmazottaknak, hogy megértsék azt az egyszerű mondatot, hogy nem kérek húst, nem szeretem. Gúnyoltak, kinevettek, kételkedtek az állításomban, és tényként közölték, hogy de, én szeretem, csak még nem kóstoltam. Aztán egy napon elegem lett. És megtanultam a békés megoldást, bevettem a számba a húst, mert ott járkáltak, mint valami verőlegények az asztalok közt ezek a dagadt, idegesítő nőszemélyek, bedugtam a nyelvem alá, és amikor nem néztek oda, kiköptem egy nagy szalvétába, amit a zsebembe gyűrtem, és ebéd után a biztonság kedvéért a vécében lehúztam. Béke költözött az ebédlőasztalomhoz, és akkor háromévesen megtanultam: itt ezt kell csinálni. Hadd higgye, neki volt igaza, de velem azt, amit nem akarok lenyelni, nem fogja soha lenyeletni. Odüsszeuszként kell leleményesnek lenni, erőszakra erőszakkal sosem felelünk, ez egy alaptörvény. Lágyan, bölcsen, rugalmasan, mint egy tornászlány, arra hajlok, amerre csak akarok, és pontosan tudom, minden úgyis úgy lesz, ahogy én szeretném. Ő meg, még egyszer mondom, hadd higgye azt, neki lett igaza, ő az erősebb, ő győzött, és elérte nálam, amit akart. Ez számomra ugyanis nem presztízskérdés, hanem egy szent szabadságharc.

A gyereknevelésben is ez volt az alapvető eszményem: a gyereknek lehetőleg a legkevesebbszer nemet mondani, szinte teljesen ellenállásmentes nevelésben részesítettem őket. De mégis mindig minden úgy lett, ahogy én tartottam jónak, mert én nekik akarok jót, de sosem ellenükben. Nem álltam le vitatkozni azon soha például, hogy mit együnk. Kicsi koruk óta megszokták, az az ebéd, amit adok. Fel sem merült alternatíva. Finomakat, egészségeseket főztem nekik, és ha nem ízlett az étel, ettek másnap mást. Tényleg eszükbe se jutott, hogy ez lehetne másként, nem voltak válogatósak, mai napig szinte mindent megesznek, két jó alakú, egészséges kamaszlány, semmi gondunk soha étkezéssel nem volt. Ha valamit nem lehetett, megtanultam mindig felkínálni alternatívákat, hogy választhassanak, ne érezzék magukat vesztesnek, mert nem engedem meg, hogy tízkor még fent randalírozzanak. Lányok, gyertek, bújjunk be az ágyba, mesélek valami jót! És korlátok helyett azt élték meg, de jó móka, jön egy extra esti mese. Lelkem mélyén hiszek az erőszakmentes megoldásokban, jobban, mint az erőszakosokban. És az én életemben ez mindig sokkal, de sokkal jobban működött. Férjem szokta mondani, amivel én nagyon, de nagyon nem értek egyet, hogy olyan nincs, ami mindenkinek jó. De, van, csak ennek megtalálásához intelligenciára, rálátásra, türelemre és rugalmasságra van szükség. Nekem legalábbis az esetek nagy részében sikerült ilyen megoldásokat találnom, már ha a partnerem is vevő volt erre. Aki foggal-körömmel ragaszkodik az álláspontjához, az görcsben van, és azokon én sajnos nem tudok és nem is akarok segíteni, esetükben csak rájuk kell hagyni mindent, és itt jön be az én banán taktikám.

Mert ezt én úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy azt akarja valaki, egyem meg a banánt. Én a banánt nem igazán szeretem, az ízével nincs bajom, de az állagával már igen, nem szeretem hogy nem lehet rendesen rágni, csak nyámmogni, mint a tejbegrízt. Na szóval, én nem csípem a banánt, ám ha azt látom, valaki iszonyúan azt akarja, egyem meg, én azt mondom. Oké, persze, megeszem, nagyon finom. És látványosan elkezdem falni a banánt. De le nem nyelem. Ez persze most csak egy szimbólum, de én tényleg így fogalmaztam ezt meg magamnak. Úgy eszem a banánt, hogy öröm lesz nézni, én leszek a leglelkesebb banánevő. Közben magamban meg azt gondolom, anyád a banánodba. Nem nyelem le, ha meggebedsz, akkor sem. Aztán az első szemeteshez érve kiköpöm. És ő abban hitben éli az életét, hogy megettem a banánját. Ő is boldog a maga kis hazugságával, és én is a magam belső igazságával. Mert én bár neki hazudtam, de magamnak nem, és nekem csak és kizárólag ez számít. Nincsenek e téren elveim, nem gondolom, hogy én akkor vagyok fasza csaj, ha ennek a világnak a törvényeit tartom be, ami, lassan egyre jobban látható, eszementségek tárháza, semmi több. Én önmagamhoz vagyok hű, én a magam eszményei szerint élek, és ezt azért merem bátran megtenni, mert pontosan tudom, ezek az eszmények magasan felette állnak a földi szabályoknak. Félre értés ne essék, nem vagyok bűnöző, nem csalok adót, nem lopok a boltban és megállok a pirosnál is, de csak és kizárólag addig, amíg ez nem ütközik azokba az eszményekbe, amiket a szívemben hordozok. Hiszek azok tisztaságában és nemességében, és pontosan tudom, nem az egóm pillanatnyi örömét, jólétét szolgálják, hanem egy magasabb rendű igazságot. Ha nem kívánom ott belül a banánt, akkor én ezt a hangot meghallom magamban, és hallgatok rá. És ha ez a világ végleg a feje tetejére áll, és holnaptól kötelezően meg kell mindenkinek enni három banánt, amit fegyveres katonák ellenőriznek, majd eldöntöm, belefér nekem az, hogy lenyeljem a hülye banánjukat, segít-e engem azon az úton, amin márpedig, ha ez a világ hatszor a feje tetejére áll, én akkor is végigmegyek, vagy épphogy megakadályoz benne. Képes vagyok csak „megenni” a banánt, hogy az őr elhiggye, le is nyeltem? S ha még a számba is benéz? Nos, arra is lesz kidolgozott forgatókönyvem. S ha az nem működik, ám én mégis úgy döntök, nem, most az én utamba nem fér bele a banánevés, vállalom a következményeket, mert akkor ez is az utam része. Mint Jeanne D’Arcnak a máglya, pont úgy.

De higgyétek el, ebben a világban az esetek 90%-ban nem ez a helyzet. Nincs ennek a világnak sem mentális, sem fizikai kapacitása a nyelved alá nézni. A konfliktusok tetemes részét egy sima banánevés imitációval meg lehet oldani. Ez csalás, persze, de már az is csalás, hogy bárki bármit rám erőltet. Legyen az vélemény, vagy egy konkrét tett. Én például, ha valakin azt látom, vitatkozni akar velem, azonnal ráhagyok mindent. Igen, igazad van – és egyszerűen otthagyom a vita színterét. Nem reagálok nemes egyszerűséggel a provokációkra, már nagyon régóta, vagy ha igen, akkor csak azért, mert az illető már nagyon idegesítően pattog előttem, ilyenkor lecsapom, mint egy unalmas pingpong menet esetében a labdát. De ezt nálam ki kell konkrétan provokálni gyalázattal, ocsmány furkálódással, aljas hazugságokkal. Legfőképp azzal lehet kivívni nálam ezt a pofont, ha valaki az arcomba hazudik rólam.

De alapvetően, mondom, ezek a ritkább esetek. A gyakoribb az, hogy nagyon komoly pofával eléd áll valami erőtlen dadus, és fontoskodva, aktáit lapozgatva, kis fakardjait lóbálva, rossz orgánummal rád parancsol: edd meg a banánt. Oké, mosolygok magamban, hogyne kisanyám. Nyami, de finom, kacsintok a fátyolos tekintetű dadusra, aki amikor látja, én milyen kezes bárány vagyok, ott is hagy, és megy rendet tenni a már pedig nem eszem banánt-csoporthoz. És én már köphetem is ki a számból ezt a gusztustalan pépet. Ha szereted a banánt, ha nem, néha gondolj rá, amikor legszívesebben nemet mondanál, és gondold végig alaposan: nem lenne egyszerűbb rájuk hagyni, hadd higgyék azt, győztek? Mert tudnod kell, ha senki nem nyelné le a banánt, csak úgy tenne, az ő hatalmuk azonnal semmivé foszlana, mert mindenki csak körberöhögné ezzel a csellel őket. Aminek erővel nekimész, annak az erejét épp e támadással te magad növeled. Mert tudod mi a zsarnokok egyetlen fegyvere? Hogy te meglátod őket. Ha nem látod a zsarnokot, nem tud rajtad zsarnokoskodni, és ahhoz hogy ne lásd, egyetlen egy dolog kell, hogy ne told ki őt magadból. De erről még fogok egy külön fejezetben is írni. Most legyen elég a tanulság, hogy „edd meg” a banánt. Próbálgasd, nagyon muris dolog ám túljárni mindenki eszén, okosan, bölcsen, fürgén, mint a gyík, aki még a farkát is képes levetni, hogy, hopp, már ott is legyen, ahol lenni akart, és ahol a dagadt, házi macska biztos őt már el nem kapja.