Harci fogások 11-20

Legyen egy határ!

Ez mindenre érvényes: legyen egy határ. Ha az ember ezt a határt képes mindennel kapcsolatban önmagában meghúzni, az valódi tartással ruházza fel. Ezt nem is kell igazán kinyilvánítani, elég legbelül elhatározni: eddig és nem tovább. És ezt nem szabad önmagunkon túl kiterjeszteni, ez csak egy belső döntés eredménye. Legyen az étkezés, alvás, vagy indulat, netán ítélkezés, vagy megengedés, ne lépjünk át határokat. És ha ezt képesek vagyunk magunkban elrendezni, másoknak sem tesszük lehetővé, hogy ezeket a magunkban húzott határokat felénk áthágják. Mert higgyétek el, csak ott tudják ők ezt megtenni, ahol mi magunkban mindezt nekik megengedjük: vagy azért, mert kiszolgáltatottnak hisszük magunkat velük szemben, vagy, mert szükségünk van rájuk (bár azt hiszem, a kettő ugyanaz), vagy, mert mi már megint Olyan Nagyon Jót Akarunk. Nem, legyen egy határ. Azt hiszem, ennek a határnak a meghúzáshoz kell egy kis düh, ami abból fakad, hogy néha nem húzzuk meg ezt a határt, és vagy az egónk, vagy más egója belép oda, ahol aztán semmi keresnivalója sincs. És akkor most én csak nagyjából elmondom, én hol húztam meg magamban ezeket a határokat, hogy aztán, akinek kedve van, maga is végigvegye ehhez hasonló módon a saját birtokzónáját.

Van a svéd nyelvben egy jó kis szó, amit magyarul úgy fordítanék le, hogy éppen elegendő, és ez a lagom. Szeretem ezt a szót, a tömörségét, a neutrális hangzását, és azt, amit kifejez. Lagom – nem kell svédül tudnod ahhoz, hogy megjegyezd, és tartsd is magad hozzá. Lagom egy város, amelyik se nem nagy, se nem kicsi, épp kellemes élni benne. Lagom az étel, ha még fel tudok állni az asztaltól, és nem fogok két óráig romlott pudingként tespedni egy fotelben, hogy a szervezetem valahogy megbirkózzon mindazzal, amit, mint egy hulladékaprító magamba tömtem; lagom a meleg nyáron, amikor jólesik egy rövid ujjúban sétálni, és se nem fázol, de nem is rohad rád a sortod. Régebben sok mindenben voltam túlzásra hajlamos, azt hiszem, ez a magyar emberekre amúgy is jellemző. Valamiből mindig vagy túl sok van, vagy kevés, nem igaz? Olyan ritka valamiért nálunk az épp elég. Már a nekem írt levelekből is látom néha ezt, ritkán szorítkozik a levélíró a lényegre, hanem körbeburkolja az üzenetet több réteg szócsomagolással, néha viccesen túlzó fordulatokkal. Tele vagyunk felesleges gesztussal, már nekem ez a magázódás is ilyen régi, vintage jellegű, gyűrött csomagolópapírnak tűnik, amivel valamit csak beburkolunk. Annyi gyalázatos mondatot láttam vagy hallottam már magázódva, hogy én nem tartom ezt a tisztelet kifejezésének, modoros, régi hülyeség, ami néha még sokkal bántóbb is így, mintha tegeződve mondanád, mert eltol a másiktól, és egy tűzfalat épít közénk, amire aztán mindenki azt fúj a kis festékes flakonjaival, amit csak nem szégyell. Szóval egy lagom levél valahogy úgy néz itt északon ki, hogy „Hej Ann, kérlek, küldd el a tegnapi fáljt, üdv: Magdalena”. És nincs „Tisztelt Igazgató Asszony! Nagy örömömre szolgált a tegnapi találkozó. Megtiszteltetésnek éreztem, hogy jelen lehettem, és végre halhattam Önt! Csodálatos beszédet tartott, szívemből megkönnyeztem. Ha nem tartja tolakodónak a kérésem, legyen oly szíves, küldje el az említett fáljt, szükségem lenne rá ugyanis a most írandó tanulmányomhoz, ami az árva gyerekek zokni hordási szokásairól szól. Válaszát előre is megköszönve, őszinte hódolattal, szép napot kívánok: dr. Buggyantné Virgonc Magdolna phd”. Ugye, hogy mennyivel jobb a lagom, és valahol épphogy tiszteletteljesebb? Jó, most kikarikíroztam valamit, de talán érthető, mit akarok ezzel megmutatni. Vagy nem jól látok valamit? Az is lehet, de mindegy is, mert én így vélem, s épp ezért manapság már mindenben az egyszerűségre törekszem. Ugyanis hiszek hihetetlen erejében. De most a határokról beszélünk, és ennek kapcsán hoztam csak fel a lagomot, hogy hátha lesz, aki kicsit utána olvas, és elrakja a zsebébe, mint egy egyszerű kis hegyikristályt, a természet döbbenetes csodáját.

Lagom vagyok az étkezésben, van egy határ, amit sosem lépek át. Nem nassolok, napi háromszori étkezés, közben szinte semmi. Amit eszem, nagyon tudatosan válogatom össze, de itt is lagom van, azaz nem csinálok az egészséges étkezésből sem egy hisztériát. Van egy határ bennem a tekintetben, hogy miként gondolkodom. Ha azt érzem, valami körül nagyon jár egy ideje az agyam, tudatosan rátaposok a fékre. (Amúgy, igen, ez a mai írás a belső fékről szól, ha eddig ez nem derült volna ki, ami segít abban, hogy ne falaknak kelljen mindig megállítaniuk minket.) Szóval a gondolataimat is határok közé terelem, van bennem egy gomb, amit néha megnyomok, mondván, na, most volt elég, nem vagyok hajlandó ezen tovább agyalni. Ilyenkor előveszek egy könyvet, vagy elmegyek a kutyámmal, de valóban megállok a magam szabta gondolatsorompónál. Az emberek felé is van egy ilyen sorompóm, nem turkálok senkiben. Állj, és ne tovább, mondtam egy nap magamban, amikor azt éreztem, sokan próbálnak amolyan botcsinálta pszichológusként vájkálni bennem. És akkor rájöttem, én magam is sokszor ezt teszem, bár csak fejben, de analizálom, elemzem a másikat, ami undorító dolog. Senki nem helyezheti önmagát mások fölé ezen a földön, én ezt vallom tiszta szívemből. Mégpedig azért nem, mert ahhoz túlságosan összetettek vagyunk mindannyian, hogy ehhez bárkinek bármi jogalapja legyen. Jeff Bridges híresebb, gazdagabb és befolyásosabb nálam, de én egészségesebb vagyok, na, akkor most ki áll ki fölött? Elon Musk állítólag valami nagy ész (én ezt azért erősen kétlem) és milliomos. Fölöttem áll? Egy szart, én egy rakat dologban ezerszer jobb vagyok nála, például én feltehetően több könyvet, tanulmányt, esszét olvastam, mint ő, és tudok Adamusszal beszélni, amire ő, úgy tudom, képtelen. Értitek? Emberek vagyunk, és ez egy egységes kategória, e fölött állhat egy magasabb halmaz, de nincs jobb tigris a másiknál, ez hülyeség, mint tigris, alapvetően mind egyforma, és a maga nemében tökéletes. Még ha hiányzik pár foga, akkor is, mert az is a „tigris” idea része, a letört fog, nem? Na, mindegy, szóval nem tűröm, hogy bennem bárki turkáljon, gyűlölöm a bizalmaskodást, amikor valaki elkezd engem elemezgetni, és cserébe én sem teszem ezt másokkal. Személyekkel legalábbis soha, csak jelenségekkel, és ha egy személy egy jelenséget képvisel, akkor rajta keresztül kapom el a jelenséget, de magával az emberrel sosincs bajom, hisz azt se tudom, kicsoda, nem is ismerem sem őt, sem az életét. Amúgy ezt is vallom: ha téged bárkivel összezárnak kettesben, hidd el, megkedveled. Mert közelről mindenki alapvetően jó arc, épp azért, mert olyan ám, mint te. Pont olyan, ezt sose feledd. Ember. A tigris mindig csak tigris lesz, akármilyen tigris is.

Húztam egy határt a téren is, meddig vagyok hajlandó bármihez és bárkihez alkalmazkodni, és ezt milyen mértékben várom el másoktól. (Ugye látjátok, hogy ezek a határok mindig kétoldalúak? Ettől határok: rám is vonatkozik, és a világra is, ami ott áll velem szemben.) Van egy határom arra vonatkozóan, hogy mennyire fontos nekem, hogy beilleszkedjek a világba, és ezért milyen kompromisszumokra vagyok hajlandó. Meddig élet számomra az élet. Nem ragaszkodom mindenáron az életemhez, nekem van egy határ, egy feltételrendszer, amíg életnek tekintem, és ezen túl nem kell. Nyáladzva, egy tolószékbe rögzítve magatehetetlenül én nem kívánnék élni, nekem az már jóval a határomon túl van. Van egy határom a tekintetben is, hogy mennyire akarok látható lenni a világban, se kevésbé, se jobban. Néha zavar, hogy konkrétan nem látnak meg az emberek, nekem jönnek minduntalan a boltban, észre se veszik, ha leülök melléjük, és úgy riadoznak, amikor meglátnak, mintha kísértet lennék, és ezt túl sokáig nem is hagyom, sokszor szoktam figyelmeztetni a környezetem, hogy hahó, itt vagyok. De azt sem szeretném, ha rólam szólna minden, e téren nagyon fontos számomra a lagom. És mást se kérek állandóan jelenlevően az életembe, de azt se szeretem, ha valaki, akivel kapcsolatban vagyok, nagyon begombolkozik velem szemben. Félelem tekintetében is van ilyen határom, csak bizonyos mértékben vagyok hajlandó átadni magam a félelemnek, addig, amíg ez engem véd. És a másik oldalról igyekszem csak annyira félelmetesnek látszani, amennyire erős vagyok, nem szeretek senkiben félelmet kelteni. Nem sorolom a példákat tovább, így is több lett, mint akartam, kicsit ellentmondva a lagom eszméjének, de szeretném, ha  értenétek nagyjából, mit értek belső határokon, és hogy ez miért mindig csak belső lehet. És sohasem külső, jóllehet olyan mint a páncél, végső soron téged véd a kinti támadások ellen.

Szóval húzd meg a határaidat: eddig és nem tovább. Mindenben, tényleg mindenben. Minden téren tudd, hol a te határod. És azon soha ne lépj át, mert azzal erősíted azt meg, hogy tartod, te magad ott magadban. És hidd el, valami varázslatos módon, ahogy ezek a határok felállnak benned, és a belső munkáddal megszilárdítod őket magadban, nem sokan vetemednek majd arra, hogy egyáltalán hozzáérjenek. Nekem legalábbis ez a tapasztalatom. Ahogy egy határ elérte bennem a stabil lagom állapotot, azt többet nem ostromolta a külvilág, se így, se úgy. Na, ezt nevezem én igazi varázslatnak, mert ez valóban az: bent láthatatlanul valamit megerősítesz, és a külvilág minden eleme önkéntelenül erre reagál. Ez valahogy úgy működik a gyakorlatban, hogy sorba álltok, és mindenkinek ad a tanító néni egy pofont, de pont nálad megszólal a telefonja, elmegy telefonálni, és mikor visszajön, valahogy téged kifelejt a pofozkodásból. Próbáld ki, tényleg működik, csak legyenek jó erősek a belső lagom sorompóid, s idővel kerítsék szépen körbe a lényed minden zegzugát! És totálisan védett leszel, meglátod, sebezhetetlenné tesz ez a belső, láthatatlan páncélod.