Harci fogások 11-20

Ne vedd már olyan komolyan magad!

Megnéztem tegnap egy videót, amiben egy híres, magyar celeb-pszichológus beszélgetett egy hasonszőrű fazonnal, akit sokan valamiféle példaképnek tartanak, mert jól kitölt egy elég nagy, üres foltot a magyar valóság molinóján. Ez a két férfi egymással ellentétes szerepet játszik, az egyik a hányaveti laza, míg a másik a kőkemény kőszikla figuráját alakítja. Nem néztem végig az egész beszélgetést, mert nem volt hozzá gusztusom, de annyit könnyedén meg tudtam állapítani, hogy milyen konokul ragaszkodott mindkettő a szerepéhez, egy pillanatig se esett ki egyik sem a magáéból. Halálosan komolyan veszik ezt az egészet – ez villant át az agyamon, olyan méltóságteljesen viselik magukon ezt a jelmezt, mintha az valami királyi palást lenne. Számomra a világ legviccesebb jelensége az ilyen ember, aki ennyire hiú, és ennyire halálosan komolyan veszi magát, akivel nem lehet mókázni, viccelődni, aki nem bír soha hibázni, tévedni, aki nem tud hasra esni, aki nem képes kinevetni magát, azaz akire így ráolvadt mereven a földi szerepe.

És ennek kapcsán eltöprengtem azon, hogy milyen furcsa, hogy nekem épp ez nem ment soha. Ennyire komolyan venni magam, vagy az életet, a körülöttem lévő jelmezbált. Ezzel gyűlt meg amúgy gyerekkoromban a legtöbb bajom, sokszor sütötték rám azt, hogy nem vagyok elég tisztelettudó, és hogy jövök én ahhoz, hogy nem fogadom el ezt a társadalmi hierarchiát, süt rólam, hogy én ezen átnézek, de ehhez nincs jogom és majd úgyis megkeserülöm. De emlékszem, később, felnőtt koromban is sok konfliktusom származott abból, hogy én ezeket a szerepeket nem igazán vettem komolyan. Láttam már gyerekkoromban is, mert nem voltam hülye, hogy most bejött az osztályba a Tanító Néni, Aki Szigorú és Okos, de én sajnos csak azt a furcsa arcú nénit láttam, aki érzelmileg olyan bizonytalan volt néha, hogy belénk, gyerekekbe kellett kapaszkodnia ahhoz, hogy valahogy egyensúlyban tudjon maradni a nap végéig. Megértettem, hogy az iskolában feladataim vannak, amiket el kell végeznem, és ezért jó- vagy rossz-pontokat kapok, amit egy boltban vásárolt füzetbe írnak a tanárok az iskola által gyártott pecséttel hitelesítve, de úgy voltam vele, ennek érvényessége, létjogosultsága és hatókörte tán nem terjed ki az egész világra. Értitek, ugye, mit értek ezen? Szóval már akkor ott lógott észrevétlenül a nyakamban a „CSAK” medálom, és nem tudtam összecsinálni magam attól, ha rosszul sikerült a dolgozatom, mert tudtam, ez csak egy hülye töri doga, semmi több. És, jé, milyen igazam volt már akkor nyolcévesen, hiszen ma a jelentősége számomra annak a kettes dolgozatnak konkréten zéró. Semmilyen negatív hatással az életemre nem volt, sőt. Ahogy annak sem, amikor felmondtam a munkahelyemen. Otthagytam az egészet egy perc alatt, pedig nem volt helyette más, és emlékszem, mindenki hogy sápítozott, jaj, ilyet nem lehet, aztán mégsem történt semmi. Itt vagyok, ragyogok. Nem tudtam véresen komolyan, hatalmas teátrális gesztusokkal megélni semmit, ez az igazság. Még apám halálát, vagy a gyerekeim születését sem. Pedig mindhárman életem legfontosabb személyei, ezt elhihetitek. Szívem legmélyéből szeretem őket. Csak valahogy úgy vagyok vele, mint a Squid Game-ben, csak pont fordítva: véresen komoly felnőtt játékok folynak az orrom előtt, de alapvetően azt látom, nem olyan komolyak ám. Millió példát tudnék hozni arra, amikor ez konkrétan bebizonyosodott számomra, de nem akarom megtenni, mert aki nem így gondolkodik, azt bajba sodorhatják az én vakmerő akcióim.

Merthogy itt van ám egy kulcs, és erről szól a mai, tömör fejezet: hogyha nem veszed komolyan, elillan ám a mérge. Kicsorbul az éle, kikacsint rád a játék mögül a vidám bábjátékos. Ám ha komolyan veszed, számodra frankón élet-halál harccá válik. Tényleg azzá, tehát bele is halhatsz, bajba kerülhetsz, csak mert túl komolyan vetted. Erről sajnos többet nem tudok most írni, aki érti, vagy csak kezdi kapiskálni, miről beszélek, tudni fogja, ez mit jelent. Kezdd azzal, hogy magadat ne vedd annyira komolyan, ezt a szánalmas, hülye szerepedet. Lásd már meg egy pillanatra, ahogy beszélsz, meg adod elő magad, egy külső nézőpontból. Ahogy fontoskodsz, ahogy pöffeszkedsz, ahogy osztod másoknak az észt, ahogy megsértődsz minden hülyeségen, és ahogy sajnáltatod magad. Lásd, milyen vicces ez a sok farsangi, rongyos jelmez rajtad, mennyire meg sem közelíti azt, aki vagy. Én vagyok az Anya. Én vagyok a Tanító. Én vagyok a Harcos. Én vagyok a Rektor Úr. A Riporter, a Családfő, a Bölcs. A frászt. Egyik sem vagy, azt se tudod, ki vagy, amíg e szerepek által próbálod ezt kideríteni. Aztán ha ez már jól megy, és az összes ilyen kölcsönzői maskarát lecincáltad magadról, úgy, ahogy épp sikerült, jöhet az alatta lévő „Én”. Én vagyok az, aki vagyok! Igen, és ki ez az én, ha szabad megkérdeznem, honnan lát rá önmagára, lehetséges egyáltalán ez, hogy te vagy az, aki azt mondja magáról, hogy én?

Megsúgom: nem. Te nem vagy soha senki. Mert ahhoz képest, aki néz téged, te mindörökre a Végtelen Történeted egy szerepe leszel csak. És aki néz, azt te onnan, amit néz, soha, de soha meg nem pillanthatod. És ha ezt megérted, azt is megérted, az, aki valójában vagy, örökre megragadhatatlan, csak az általa gyártott millió szerepben képes számodra testet ölteni, itt és más dimenziókban egyaránt. De ez épp ezért lehet ennél sokkal könnyebb is, nem? Én például komolyan veszem ezt a – nevezzük úgy – munkám, de a szerepemet benne már nem, az csak a slag, amin keresztül most vizet tudok locsolni a földbe. Olyan, amilyen: néha merev, mert kint hagytam a hidegben, itt-ott meg is van repedezve, a színe is megfakult már, és sokszor nagyon dühös vagyok rá, amikor összetekeredik, és alig tudom kibogozni, vagy önálló életet akar élni, és kicsúszik a kezemből. De épp ezért tudok rajta nevetni, tudom kívülről nézni, és ha engem kérdezgetne a flegma pszichológus, idővel róla is leesne a szerepe, mert ha én őszinte vagyok, laza vagyok, nem veszem át a nekem nyújtott maskarát és álarcot, a velem szemben ülő sem tudja már olyan erővel magán tartani az övét. Pontosan annyi maszkot kell viselnünk, amennyit a velünk szemben ülő visel – írtam nem is olyan rég egy versféleségemben. Ma már azt gondolom, miért ne néznénk ezt fordítva: azaz, hogy annyi álarcot látunk a másikon, ha ott ülünk vele szemben, amennyit ő rajtunk. Nyilván kell egy kis idő, hogy elpattanjon a gumi a másikén, de ha azt látja rajtunk, mi tudjuk lazán venni a magunkét, elhúzgálni a pofánkról, mókásan félretolni vagy nevetni rajta, akár össze is firkálni, ő is lelazul. És onnantól ez az egész színház nem lesz olyan, hű de komoly, véres dráma, merthogy állítom, nem az, csak annak, aki ragaszkodik a szerepeihez.

Summa summarum, olyan ez az élet, mint a Squid Game, csak pontosan fordítva, ott gyerekjátékok zajlanak életre-halálra, itt meg élet-halál küzdelmek gyermeteg vetítése folyik. Szerintem ez a jobbik eset. Szóval ne vedd olyan komolyan a színházat, és benne a szerepeket sem, ám ezt a komolytalankodást feltétlenül saját magaddal kezdd.