Harci fogások 11-20

Nincs kanál!

Adamus egyik könyvében szót ejt az erdő szelleméről, aki utadat állja, amikor a kilátóba akarsz menni, hogy egyben ránézz az erdőre. Nagyjából úgy szól a hasonlata, hogy te fel akarsz menni a kilátóba, mert szeretnél egyben ránézni az erdőre. Igazából ennek az erdőnek az egyben lévő képe volt a te kiindulópontod, amikor ebbe az életbe belevágtál, ám azonban ennek a mostani életednek különleges feladata van: belemásztál az illúzióba annak tudásával, hogy ez illúzió, és azt tűzted ki célodul, egyedül kikeveredsz belőle. Ez kb. olyan, mintha azt mondanád, van egy szabaduló szoba, amit ismerek. Tudom, hogy hol vannak a titkos kapui, hol vannak elrejtve benne csapdák, nagyjából milyen feladványok várnak rám, milyen kihívásokkal kell szembenéznem és mi lesz a legnehezebb. Átlátod, és onnan, ahonnan erre képes vagy, pontosan tudod, neked nem fog gondot okozni a dolog. Igen ám, csak van itt egy kis bibi. Ezt a tudást, ahogy magadra zárod a szoba ajtaját, hátraküldöd egy látens tudás mappába. Ott van, fut a háttérben, de sosem lesz, hogy úgy mondjam, expresszív. Nem lesz egy olyan manifeszt tudás a szobában, mint a, nevezzük úgy, szobai tudásod. Elfelejted, hol vannak a titkos ajtók. Elfelejted, mik voltak a csapdák, és már arról sincs tudomásod, mik lesznek a fejtörők, és hogy ez az egész csak egy játék. De megmarad az igazságról egy íz a szádban. Végig érezni fogod, és ez lesz az egyetlen iránytűd, mert az igazság íze, mint egy varázsfonal fog kivezetni az útvesztőből.

Tehát belépsz, hogy kilépj belőle, mert ez, valljuk be, így hatalmas kaland, kihívás és tanulságos vállalkozás. Azt mondod, itt van ez az elvarázsolt kastély, innen kívülről látom, hogy minden, ami benne történik, puszta szemfényvesztés, káprázat. Ám azt is tudom innen kintről, hogy amint belépek, épp ezt a tudásomat fogom elveszíteni. Igen ám, de miután én most itt kintről látom, hogy minden, ami ott olyan valóságosnak tűnik, igazából nem létezik abban a formában, ahogy a bent lévők gondolják, nem tudok bent ragadni. Csakhogy ez bentről nem így fog kinézni. Nincs olyan kisgyerek, aki ne akarná kipróbálni milyen az a csomó, amit egy pontból tisztán lát, hogy megoldható, ám azt is látja, aki elé ül, képtelen ezt átlátni. Így fejébe vési a csomómegoldást, és odamegy a székhez. No de épp az a lényeg, hogy ezt a tudását ott már nem birtokolja, csak egy távoli emléke lesz arról, ez a csomó iszonyú könnyedén megoldható. És ez isteni kihívás, ha belegondolsz, nem?

No tehát azt mondod, bemegyek a szobába, vállalom, hogy ott bent nem fogok emlékezni erre a kiindulópontomra, egy fekete semmi lesz majd a helyén. De egy dolgot bevihetek magammal, egy tömörített tudáscsomagot, amit egyben kibontani ott nem tudok majd, csak nagyon lassan, elemről elemre, ahogy bolyongok a szobában. A csomagomba a következő két dolgot rakom: a célomat, hogy kikerüljek a csalafinta szobából és újra egyben ránézhessek, és a már említett igazság ízét. Ennyi lesz a batyumban, ennyi segítségem van az út elején. És belépsz. Mindent azonnal elfelejtesz, még azt is, aki voltál, újra kell építened magad, ráadásul a szoba elemei által. Te is a szoba részévé válsz, ez nem vitás. No de van egy nem elfeledett célod: ki a szobából. Hogy miért akarsz kimenni, már nem tudod, azt majd a csomagod kibontása során tárod fel magadnak. Mert idővel rájössz, azért akarsz kijutni a szobából, hogy kívülről újra ránézve, miután bejártad minden zugát rájöjj ismét, immár e tapasztalatok fényében, tudatosan, hogy nincs szoba. No és erre mondja Adamus, hogy neked ezért a szoba – vagy az ő példájában az erdő – szelleme egy keresztet rajzol a homlokodra. Megjelöl magának, és egy életre megjegyez: ez az a betolakodó, aki uralmamat veszélyezteti. Mert azt teszed, ez nyilvánvaló, ha te ránézel kívülről a szobára, és meglátod, hogy csak belülről látva létezik, mint az út az élethű autó szimulátorban, akkor te ezzel megsemmisíted őt. A hipnózis iszonyú törékeny dolog ám, ezt tudni kell. Egy tömeghipnózis meg aztán még inkább. Ha én kilépek belőle, megbontottam annak egységét, és az én helyemen egy lyuk képződik, és a hipnózis sosem lesz már olyan tömör és egységes, mint amikor mindegyik színpadon álló tag részt vett benne. Tehát a szoba-, erdő szelleme megjegyez magának, és mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy te ne juss ki a birodalmából. Kiismeri a gyenge pontjaidat, és azt is pontosan tudja, az igazság ízével a szádban és a célod elérésére irányuló vággyal a szívedben érkeztél, és ő e két elemre benned soha nem tud hatni, azt kitörölni képtelen. Ezért cselhez folyamodik, és be akar csapni. Ízletes igazságokat tár eléd, egyre inkább hozzád passzolókat, ahogy a Google vagy a Facebook hajigálja eléd a sütik alapján a személyre szabott tartalmakat. (Milyen beszédes ez a süti elnevezés, nem?) Rámutat a szoba plafonjára, és azt mondja, ez a célod. Rád állít védőket a saját hipnotikus világából, mint a fociban az aranycsatárra az ellenfél. Rövidebb utakat kínál a célodhoz. Megpróbálja a félelmeidet felhasználni ellened. A hipnózisából táplálkozó indákkal, hínárokkal, segítségért esedező, földön csúszókkal tekeri be a bokád, amik folyamatosan húznak vissza.

De a legnagyobb fegyvere ellened a hazugság, az, amiből ő maga is van, és aminek ő az ura, nem te. Az ő birodalmában bolyongsz, vigyázz, itt ő az úr. Neked a mérgével szemben csak ellenszérumod van, ami semlegesíti azt, ebben a szobában őt te soha nem fogod legyőzni, mert a kinti igazságodat ő bent hazugsággá minősíti. Egy módon tudod legyőzni, ha kikerülsz a szobából. Tehát pontosan azt kell tenned, amin azt látod, hogy ő nagyon nem akarja, hogy megtedd. Nem annyira intelligens ám, inkább csak ravasz, de azzal nem rendelkezik, amivel te igen: nem képes önmagán túl látni! Te rálátsz a szobabeli énedre, mert hiába felejtetted el a szobán kívüli perspektívádat, attól az még valós. Na, neki ilyenje nincs. Szóval nemes küzdelem ez, nagyjából kiegyenlített erőviszonyokkal, bele se mentél volna, ha nem így lenne, méltó ellenfele vagy, hidd el, különben nem lenne szüksége ekkora apparátusra, fegyverarzenálra ellened, csak simán maga alá gyűrne röhögve, de nem. Lásd meg, mennyire izzad, nyög, szenved a nyomorult, hogy fogást találjon rajtad! Ki tudod fárasztani, ha nem adod meg magad.

A saját bőrömön érzem ennek a hasonlatnak az igazságát. Igen, engem is megtalált az erdő szelleme. Lekötözött, eltéríteni próbált, elhitetni velem állandóan, hogy az vagyok, aki nem vagyok. Hogy rosszul látom, hogy én is ugyanolyan kiszolgáltatott, egyetlen kis eleme vagyok az ő rendszerének mint az a sok másik, megpróbált elbizonytalanítani, és állandóan rám küldte a csahos kutyáit. Ki tudott billenteni sokszor az egyensúlyomból, el tudta érni, hogy zokogva az út menti kőre huppanjak, tiszta sár lett a lábam miatta, és rengeteg fájdalmat okozott azzal, hogy azok mögé bújt, akikben teljes szívemben bíztam. Ez volt amúgy a legaljasabb fegyvere, hogy néha a hozzám legközelebb állókat használta fel ellenem, azokat, akiket itt a szobában társaimnak hittem. Egy dologgal azonban nem számolt, hogy, azt hiszem, nem először szabadulok ki a fogságából, ezért már nem kápráztat el se a szép íróasztala, sem a gyönyörű csillárja, vagy az erdős példánál maradva, a színes madarai és a friss forrásvize. Azzal nem számolt, hogy azt, aki a szobában, vagy épp az erdőben bolyong, nem azonosítom annyira önmagammal, hogy használni tudja ellene a félelem és fájdalom, vagy érzéki és kényeztető lapocskáit. A fegyverei felét velem szemben tehát sajnos ki kellett dobnia, mert rajtam ezek nem fognak, erre mondtam azt, én úgy vélem, ebben a szobában nincs vesztenivalóm addig, amíg tudatában vagyok annak a kis batyunak, amit kintről behoztam. Amíg nálam van, az olyan, mintha én nem is lennék bent a szobában. És miután ezt a batyut magamban hordom, ott, ahová ő soha benyúlni nem tud, bizonyos értelemben sebezhetetlenné válok számára.

Persze, vannak még patronjai, tud még borsot törni az orrom alá, hatalmas fájdalmat is tud okozni, de azt is éreznie kell, ezekkel épphogy nem bent tart, hanem akarata ellenére tol engem előre az utamon a kilátóhoz, vagy a szoba hatalmas, csak kívülről látható ajtaja felé. És én tudok róla egy dolgot, amit most megosztok veletek. Ő az erdő szelleme, de ő sincs. Csak az erdő elemeiben létezik. Ő maga a hipnózis, ami a hipnotizáltakban ölthet csak testet. Ezért nem hiszek az összeesküvés elméletekben, ebben a szabadkőműves világuralmi, reptiliános butaságban. Mert én tudom, kivel állok szemben, és az nem ennek a szobának egy része, nem az erdő árnyékos oldala, hanem maga az a hit, hogy ez a szoba, vagy erdő önmagában, a benne lévő hipnotizált elemek nélkül is létezik. Én az erdő szellemével állok szemben egy nemes küzdelem erejéig, és nem annak vetített alakjaival. Hatalmas különbség. Mert ez is egy trükk: felosztja magát két részre, és téged az egyik halmazhoz csap, ott az ellenség! – kiáltja, s te elhiszed neki, és boldogan kezdesz hadakozni az egyik felével, maradva az ő berkein belül a másik feléhez csapódva.

Értitek, ugye? Keresd meg a batyudat magadban, erősítsd meg, és tudd, te már láttad ezt az „erdőt” kívülről, álltál a kis szimulátor autó előtt a játszóházban a csúszdánál, és azt mondtad: A fene vigye el, de élethű volt ez bentről, hogy itt nem egy csúszda áll, hanem az a hatalmas út abban a hihetetlenül élethű városban! De hisz éreztem az ütközéseket, izzadtam, mert besütött az autóba a nap, és emlékszem arra a durva fékezésre, hát ez meg hogy lehet? No, bemegyek megint, mert ezt még egyszer utoljára látnom kell, úgy látnom, hogy már tudom, amit látok, nincs! És ez a pont az a pont, ahol az erdő szelleme téged legyőzni nem tud, ezen a ponton nem tud beléd rohanni egy másik autó, nem tud az út szélére sodorni, sőt, megállítani sem, mert itt tudod: nincs se út, se autó, se forgalom, se város. És nincs ennek szelleme sem, csak ott bent a kis elmés szerkezetbe zárva, amolyan futó kódként. Értitek már, ugye, mit jelent, hogy „nincs kanál”, és hogyan, pontosabban honnan tudod e tudás birtokában azt könnyedén meghajlítani.