Harci fogások 11-20

Ne legyenek bálványaid!

Irgalmatlanul félreviszi szerintem az embert az, ha bizonyos jelenségeket, eseményeket, helyzeteket, helyeket vagy embereket nem annak lát, amik, hanem annak, amit ő látni akar bennük. Ez feltehetően arra vezethető vissza, hogy mindannyian egy hatalmas, tátongó lyukkal a lényünkben éljük az életünket, a kiszakítottság, az otthontalanság, a külön levés fájó sebével. Kinek jobban sajog, kinek kevésbé, de az biztos, mindannyian megszenvedjük az elszakítottság fájdalmát. Igaz dolgokra vágyunk, kivétel nélkül mindannyian, igazi társakra, igaz életre, valódi otthonra. Igen ám, de mindezt úgy megtalálni, hogy ezt a képet rávetítem a nem igaz dolgokra, nemhogy nem visz előre, hanem még távolabb taszít attól, amit megélni akartam. S hogy jön ez a bálványokhoz? Úgy, hogy ez a rávetítés maga a bálvány. A bálvány az a hirdetőoszlop, amire mindenki ráragasztja a maga elképzelés-cetlijét. Aztán egy idő múlva úgy is néz ki, ahogy a hirdetőoszlopok ki szoktak, mégis mindenki látni véli benne a maga által ráragasztott, egységes mintát.

Sokszor írtam már ezen a blogon, hogy vannak olyan emberek, akik ezt a szerepet töltik be, sokszor úgy, hogy egy adott tematikájú cetli-hordozókká válnak, akik valamiért felvállalták ezt a tematikus hirdetőoszlop szerepet. A beszólogató pszichológus, a buddhista humorista, a hagyományőrző harcos, az ezoterikus díva, a dühöngő igazságbajnok, de ide sorolhatnám az én-nélküli indiai szent tanítványt, az összeesküvés leleplezőt, vagy a hihetetlen gyógyuláson átesett mestert is – alapvetően az összes olyan figurát, akinek van egy ilyen konkrét, tematikus, változatlan epitheton ornansa. Úgy is fogalmazhatnék, kissé sematikus, egy konkrét témát felölelő szerepe. Ami e világba köti, s ami nélkül őt már alig lehet meghatározni. És ezzel nincs is önmagában baj, de emberek tömegei dőlnek be nekik, s akiket ők, miután a fal részei, csodálatosan belekötnek maguk mellé a hipnózisba. Csak azért, mert az emberek mélyen, a szívükben vágynak valamire, és ezek az alakok e hívásokra reagálván pontosan azoknak a dolgoknak a látszatát keltik, hozzáteszem, az esetek nagy hányadában elképesztően élethűen, amire az emberek vágynak. Aki nem hiszi, hogy ez így van, majd egy nap megtapasztalja. Én a magam tapasztalatai alapján egyet mondok: ne higgy nekik. Ne higgy senkinek, akit neked tisztelned, imádnod kell, aki téged ott tart mindenkori közönségként maga előtt, alatt, mögött. Semmivel sem tud nálad többet, csak ezt jól adja elő. Lásd meg, mennyire a szerepébe van rögzülve, egy percre ki sem tudna esni belőle, a dühös megmondót alig látod békésen szemlélődve jól érezni magát, a kemény harcost elbizonytalanodni, netán hibázni, vagy épphogy meglátod, ahogy ellentmond magának a tettei által, amikor a népszerű buddhista úgy hisztizik a közösségi felületeken pár ellopott tárgy, vagy a szerepén esett sérelem miatt, mint egy kisgyerek, gúnyos fityiszt mutatva mindannak, amiről még pár napja papolt.

Én azt vallom, és lehet velem vitatkozni, ám magam így tapasztaltam meg, hogy nincsenek földi mesterek. Egy se, sehol. Se itt, se máshol. Kamugép mind, bocsánat, tényleg ez a véleményem. Hisz emberek vagyunk mind, a fene vigye már el, mindannyian gyarló, halandó lények, akik be vagyunk hajítva ebbe a létlevesbe, és ebben kavarogva próbálunk rájönni annak értelmére, okára, mikéntjére. Ki a lábos alját látja, ki a másik répadarabot, ki pedig gyöngyöző habként lebeg a felszínen. De azt állítani, hogy bárki ebben a kavargó levesben a másik felett áll, butaság. Itt eleve a háromdimenziós tér-idő linearitás miatt nem is tudsz egyszerre több helyen lenni, tehát ha én az erkélyen állok, és arról tudósítok, mi van az utcán, akkor mindeközben nem lehetek a fürdőszobában is, és emiatt gőzöm sincs az ottani dugulásról. Épp ezért nem lehetek mester, mert a mester az, aki az egészre egyben rálát, ám úgy, hogy azt is tudja, mi van bent a fazékban. De amúgy is gyűlölöm ezt a szót, az ember eredendő hajbókoló hajlamáról tudósít, erről a gyerekes vágyáról, hogy mindig kell neki valaki, akit imád, magasztal, agyonajnároz, és persze olyan is, akit a másik oldalon meg rugdos, lenéz, maga alá gyűr, hisz ez a két vadhajtás ugyanabból az éretlen magból származik. Ezt az egészet szerintem felejtsd el. Nincsenek igazi mesterek itt a földön, társaid vannak különféle helyzetekben. Ki itt áll a lét végtelen spiráljában, ki ott, s akit ma önmagad felett állónak gondolsz, lehet, holnap kiderül, sokkal alattad van, aztán megint úgymond föléd kerül – mi értelme ennek így? Én nagyon dühös vagyok erre a sok jelmezes figurára, mert elállják a kereső emberek elől a kilátást, és senki nem leplezi le őket, sőt, rajongótáboruk egyre csak nő és nő. Pokoli érzés azt látni, mennyien bedőlnek nekik. De valahol érthető, mert az emberekben lévő, fájón viszkető sebekre specializálódtak, azt vakargatják kéjesen, amíg el nem gennyed majd az egész.

Mondok egy példát, hogy ez hogyan működik: szeretnék magamnak egy nagyon jó autót. Van rá X összegem, nem igazán sok. A valódi vágyam a szívem mélyén egy legújabb Rolls-Royce modell. De nekem csak Suzukira vagy Seatra futja. Végigjárom hát az autószalonokat, és kinézek egy nagyon pöpec Seat modellt. Belelátom az összes olyan tulajdonságot, ami a Rolls-Royce ban annyira megtetszett. Mindezt rávetítem, majd rögzítem ezt a képet ezen az autón. És innentől kezdve jön a hipnózisgyártás legfontosabb eleme: ez a Rolls-Royce kép a Seaton csak egy adott nézőpontból állja meg a helyét. És ha bárki elkezdi nekem forgatni ezt a Seatot, mondván, te figyelj, ugye tudod, hogy nem a legmegbízhatóbb márka, úgy látom, a térded alig fér el, ez nem túl biztonságos, nézd, milyen magas építésű, nem is sportos, stb., stb, – te rohadt ideges leszel. Így van? Utálni fogod ezt az ipsét, el akarod hallgattatni, hülyének kiáltod ki, valakinek, aki nem is ért az autókhoz. Ahelyett, hogy meghallgatnád, amit mond, és megnéznéd, amit mutat. Ez a Festinger-féle kognitív disszonancia. Kitartasz a képed mellett, mi több, megveszed az autót. Valahol te is érzed nyilván, hogy azért nem egy Rolls-Royce, de ezt az érzést mélyen letolod magadban, hiszen hoztál egy döntést, az egód nem fogja engedni, hogy azt mondd, ej, megbántam, csalódtam az autómban. Ő foggal-körömmel ragaszkodni fog a döntéséhez, és ha megkérdezi az a régi kritikus, hogy, na, tetszik az új autó, hiába nyomja a térded a műszerfal alja, hiába zavar, hogy zörög az ócska műanyag a beltérben, hiába nem tudsz leelőzni egy Hondát, te mégis azt fogod mondani, ráadásul magaddal is elhitetve ennek igazságtartalmát, hogy imádom. És ezt alátámasztandó elkezded még jobban ajnározni, idealizálni, fenntartani benne a Rolls-Royce képet. Hidd el, így működik ez, mindenki átélte. Ennek a pszichológiai folyamatnak köszönhetik ezek a botcsinálta, jelmezbe bújtatott, kamu „mesterek” a mesteri rangjukat. Hogy hiába lóg ki a menyasszony töke a lagzin, a vőlegény ezt sokáig nem akarja meglátni, mert egyszer egy pillanatban a „lány” elhitette vele, ő az igazi.

Mennyire vágyunk a Rolls-Roycera, a valódi példaképekre! Ám általában be kell érnünk a Seatokkal. S aki most azt mondja, hogy nem, mert vannak igazi Rolls-Royce-ok, azoknak azt mondom, igen, vannak, csak nem azokban az agyonreklámozott populáris autószalonokban, ahova a nép jár. A valódi Rolls-Royce-ot így nem találod meg, ezekben a csarnokokban. Mert az nem a fal része. Az a te részed, ő tulajdonképpen te magad vagy. Elmondom, én magam hogyan gondolkodom, aztán gondold végig, te miként vélekedsz erről! Nekem nincsenek mestereim, se földön, sem „égben”, sosem voltak. Nem is kérek belőlük, és nem azért, mert én olyan fenemód okos vagyok, hogy nekem nem kell útmutatás, hanem azért, mert nem hiszek a hajbókolásban. A pózokban, a felhajtásban és a pulpitusokban, emelvényekben, az élharcosokban. Én azt tapasztaltam meg, hogy akiknek olyan nagyon tapsikol a nép, ők engem ebben az életben csak félrevezettek volna, ha a nyomdokaikba lépek. Nem akarok senki híve lenni, mert az engem valahova leszögez, óhatatlanul valaki árnyékává tesz. Vannak, akiket mélységesen tisztelek, nagyon szeretek, itt és a számunkra most láthatatlan tartományban egyaránt. Vannak olyan emberek, akikre bizonyos dolgok miatt felnézek. De ők pont azok, akik előtt nem tudnék hajlongani, azt hiszem, ők nem tűrnék ezt el, lehetőséget sem adnának nekem erre. Tudjátok, valahogy úgy, ahogy akinek valóban lenne rá oka, az sosem nagyképű, mert ez általában fordítva szokott megtörténni. Szóval ne keverjük a tiszteletet a rajongással, mert a kettő egymásnak, azt hiszem, épp ellentmondó dolog.

Én például nem tisztelem egyik hírességet sem jobban, mint az egyik szomszédomat: egy, a világ számára ismeretlen nőt, aki 90 éves, egyedül él egy nagy házban, s ezt csodálatosan rendben tartja, minden nap órákat sétál, kb. olyan tempóban, mint a kamasz lányaim, a kertje olyan, mint az álom, amit tök egyedül tart rendben, nincs összetöpörödve, nem görbe a háta, nem nyafog soha semmin, és nem várja, hogy bárki megtapsolja azért, mert van tartása, mert csendes, tisztességes, példamutató életet él. Az én szememben ő több, mint a lovat motoros fűrésszel hergelő szkíta harcos, mégpedig azért, mert ő önmaga, egy karakán svéd néni. Aki néha ilyen, máskor meg amolyan. Biztos vannak trehányabb napjai, mert az ember már csak ilyen. Emberi. Nem egysíkú. És még véletlenül sem tökéletes. Nem ragozom tovább, aki akarja, megérti. Nekem tehát nem kellenek mesterek, nekem társaim vannak, akik bizonyos dolgokban jobbak nálam, amikből tudok tanulni, más dolgokban meg nem. Pont Adamusnál jött ez elő, hogy én ezerszer jobban vágom, milyen most ez az élet itt a 21. századi föld-sztoriban, milyen érzés ebben benne élni, mi kell ahhoz, hogy itt eligazodj, mint ő. Én jobban látom a szöcskét, ökröt és az anyókát, míg ő jobban látja a térképet, az úthálózatot és azt az egész, hatalmas tájat, amibe az én kis utcám belesimul. Nekem ő ebben mesterem, míg én neki meg abban, hogy meg tudom mutatni a járda peremén a követ, amire az iskolába menvén, hogy ne feleljek aznap, ráléptem. Milyen szép ez a vers, nem? Kifejezi a művészet lényegét, ami a földön születik, ám égi tudásból, hisz a lényege épp ez a kapcsolat, ez a kettősség: a két nézőpont egyidejűsége.

Nézzétek csak meg, minden igazi ihletett személy vagy földi “mester”, ha most e mondat erejéig nevezhetem őket így, egy kicsit szomorú, fehér ruhás, maszatos arcú angyalka a sárban. Aki néha botladozik, mert ez nem is az ő terepe. Ám hidd el, sokkal többet meg tud neked mutatni az égről, mint egy sárral teli, színesre festett vödör a levegőben. Pontosan láthatjuk ma a világban, hová vezet az, ha azoknak hiszünk, akik az emelvényeken állnak, akik reflektorfényben vannak, akikre tömegek figyelnek, legyen az bármilyen emelvény, reflektor vagy néptömeg. Ha tanulsz ebből a leckéből, és nem bálványozol mostantól senkit és semmit, nem tudnak mások eltéríteni a saját utadról, visszatér önmagadba az erőd, nem várod el másoktól, hogy támogassanak, húzzanak, toljanak a saját életutadon. S akkor, hidd el, magától begyógyul idővel az a viszkető seb is, mert végre megérted: a te utad épp a saját tulajdonú Rolls-Royce-odhoz vezet, hisz ezért vágysz rá mindennél jobban a világon, ez nem is lehetne másként.