Harci fogások 11-20

Nem szégyen a futás, ám hasznos!

Sokszor kerültem az életemben olyan helyzetbe, ami most nagyon sok embert utolért, nevezetesen, hogy totál el akarnak lehetetleníteni, sarokba akarnak szorítani, azt akarják, tegyek mindent úgy, ahogy diktálják, különben végem. A küzdősportos példát megtartva, amikor beléptek a saját erőterembe, és ott fojtogatni kezdtek. Konkrétan azt éreztem ilyenkor, ezek a velem szemben álló erők szabályszerűen ki akarnak csinálni. Sosem sikerült nekik, de még azt sem tudták elérni, hogy úgy táncoljak, ahogy ők fütyülnek. Mert amikor azt láttam, elkezdik ezt a sarokba szorítást, ellehetetlenítést, én azonnal, hoppsz, hirtelen odébb ugrottam. Kibújtam a szorításukból, és mögéjük kerültem. Legyen az egy kapcsolat, munkahely, vagy lakókörnyezet, ország, netán egy hivatás, nem számított, ha nem láttam más megoldást, én mozdultam abba az irányba, amit maga a sarokba szorítás mellesleg gyönyörűen kirajzolt számomra.

Ez egyáltalán nem volt soha könnyű, és mindig hosszú folyamat előzte meg. Felszámolni egy teljes életet, hátat fordítani egy választott hivatásnak, amire több mint egy évtizedig készültél, amibe szíved-lelked beleraktad, otthagyni valakit, akiben mélyen bíztál, és akivel sok ponton összefonódott a sorsod, sosem könnyű. De ha nincs más választás, meg kell tenni. Onnantól fogva kalandnak kell felfogni, lehetőségnek a mozdulásra, és okosan csinálni. És ami a legfontosabb, nem szabad agyondrámázni a szituációt. Két házat hagytunk ott se szó, se beszéd, amibe félévnyi kemény munkát öltünk, férjem az orvosi munka mellett esténként épített be egy teljes tetőteret fürdőszobával, gyerekszobával, rendbe raktunk egy nagy, gazos, erdős telket, és mire épp kész lettünk, tudtuk meg, el akarják őt lehetetleníteni a munkahelyén. Lehetetlenebbnél lehetetlenebb feladatok elé akarja állítani a mellesleg magyar főnöke, és titokban elkezdett áskálódni ellene, hogy megakadályozza a szakvizsgájának honosítását. Mikor láttam, mi a helyzet, azt mondtam: megyünk. Azonnal elkezdtük megszervezni az átköltözésünket a több mint 1000 kilométerre tőlünk fekvő régióba. Nem jajongtunk az épp elkészült ház felett, nem sajnáltattuk magunkat, csak tettük, amit a helyzet megkövetelt. Aztán ez megismétlődött egy félév múlva ismét: vettünk egy hatalmas tanyát két épülettel, óriási telekkel, ám mikor odaköltöztünk, és nekiestünk a régi épületeknek, hogy felújítsuk, kiderült, a szomszédban kábítószer kereskedők laknak. Napi balhék, lövöldözés és zűrzavar volt az osztályrészünk, mi nyilván nem keveredtünk ebbe bele, de hát akkor is. Úgyhogy még azért befejeztük a gyönyörűre sikerült hatalmas házat, amit hihetetlen munkával modernre, csinosra pofoztunk, beleöltünk egy rakat pénzt, majd elköltöztünk onnan, a házat meg jobb híján kiadtuk, ami mára nyilván teljesen le lett lakva. Ez van, így hozta az élet, sok tanulságot hozó kaland volt. Halacskák vagyunk a vízben, és hatnak ránk a vízi áramlatok, mi meg tudatosan együtt úszunk velük.

Még Magyarországon hallottam azt a mondatot, amikor mondtam, én onnan elköltözöm, hogy nehogy már nekünk kelljen elmennünk onnan, ami a mi hazánk. Hát nem tudom, én így sosem tudtam gondolkodni, gyerekesnek, szentimentálisnak tartom az ilyesmit, az én világnézetemben nincs helye a sorssal való dacolásnak. A sors erői az életem hétköznapi elemein keresztül hatnak rám, ezek lehetnek emberek, körülmények vagy akár az időjárás. Én kinézek az ablakon, és ha azt látom, esik az eső, megértem, most talán egy könyvvel kell eltöltenem délutánt, és nem a betervezett piknikre mennem. Ismerek sok ilyen „csak azért is piknikezek”- típusú, makacs embert, aki esernyő alatt kuporogva, merev mosolyt szögezve az arcára ragaszkodik a vasárnap délutáni programjához az égszakadás ellenére. Mint Walter A Nagy Lebowskiban, amikor márpedig megissza a kávéját. Imádom azt a jelenetet, amúgy is az egyik kedvencem filmes karakterem Walter. (Hasonló kedvenc könyves karakterem meg Herman Wouk: Zendülés a Caine hadihajón könyvében Queeg korvettkapitány. Hihetetlenül tipikus és vicces figura.) Nos, ezek a Walterok, Queegek nem tudnak áramolni az élettel, ők makacsok, hajlíthatatlanok, merevek, ragaszkodnak az elveikhez, mindig mindennel szemben állnak, és nagyon sok vereséget kell elszenvedniük. Azt is megtanultam e gyors irányváltásoknak köszönhetően, hogy ezzel török a legnagyobb borsot az „ellenfeleim”, az engem támadók orra alá. Azzal, hogy elérem, hogy ők engem többet ne érhessenek el. Bizony, ez egy hatalmas fegyver ám a kezünkben.

Gondoljatok csak bele, de komolyan. Van egy ország, ahol azt a szabályt hozzák, mindenkinek le kell vágatnia a kisujját a bal kezéről, különben élete végéig kisujjadót kell fizetni. Lehet ez ellen tüntetni. Lehet lázadni, lehet bujkálni, de nem egyszerűbb felállni, és azt mondani, oké, akkor én elmegyek a szomszédos országba, ahol nincs ilyen hülye törvény? Ha a lakosság mindazon része, aki nem kér ebből a hülyeségből így cselekedne, hová lenne a csonkítók hatalma? És értem én, hogy ez nem olyan egyszerű, és az nem úgy van, hogy az ember csak úgy otthagy csapot-papot, és el is hinném, ha nem csináltam volna meg többször. Kisgyerekkel, családi és baráti támogatás nélkül, egyedül intézve mindent. Ha akarod, meg lehet oldani, és ha olyan a szitu, épp maga a szituáció mutat kiutat a csávából, csak meg kell ezt látni. Egy lehetőséget ilyenkor ugyanis mindig felkínál a sors, kivétel nélkül, ez is egy 100%-ban megélt tapasztalatom. Ott a szorító helyzet, ám mögötte ott süt a nap és utat mutat, mondván: erre gyere, erre mozdulj, itt biztonságban vagy. Pont, mint a Mézga Aladár különös kalandjaiban a 2 dimenziós emberkéknek mutatott kiutat Aladár a zseblámpájával. Érdemes megnézni ezt a  Második dimenzió című epizódot, nagyon tanulságos.

Tehát mindig lesz egy menekülő folyosó. Szűkösnek tűnő, és nehezen megközelíthető. Úgy is mondhatnám, keskeny átjáró, amolyan tű foka. Meg kell harcolni érte magaddal, a múltaddal, átmenteni, amit lehet, elhagyni, amit nem, dolgozni kell érte, hogy odajuss, és hinni kell abban, más helyre vezet. Kemény összepakolni tizedszer egy teljes háztartást egyedül, és még keményebb összehajtogatni, s kukába dobni azt a hitemet, hogy na, ez az, amit kerestem. Ez volt az, ami miatt mindig tudtam szívből zokogni. Az otthagyott szép kanapé miatt nem, a gyönyörű, férjem keze munkáját dicsérő ház miatt nem, de a beleölt hitemen napokig: azt én is mindig minden alkalommal mélyen elgyászoltam. Ilyenkor látom magam előtt, ahogy építkezünk, tele boldogsággal és reménnyel, aztán látom, ahogy a viharfellegek beborítják ezt a szépen induló képet. De azt is tudom, ha maradtunk volna, már akkor se lennénk ott, ez érthető? Vagy nem úgy, ahogy ezt az elején elterveztük.

Summa summarum, ha azt látod, nincs más út, uccu, neki. Ne félj ettől, én egyetlen ilyen nekirugaszkodást sem bántam meg, mindig jobb helyre kerültem általa. Mintha az élet így lökdösne előre minket egy meredek lépcsőn, amin kényelemből szívesen elüldögélnénk, de nem, nem ez a cél, hanem felérni azon. És ha az ember magától nem mozdul, a sors erői majd megmozdítják, de ilyenkor már nem szabad ellenállni, mert abból csak törés, szakadás, dráma és baj származik. Azt, hogy mikor és hova kell mozdulni, mindig az adott helyzet és az adott egyén dönti el. Ez elég élesen kirajzolódik ott, abban a pillanatban. Ám ha kirajzolódott, neki kell állni cselekedni, mert ha azt érzed, szorongatnak, az időd sem végtelen a váltásra. Épp elegendő, de onnantól folyamatosan tenned kell a dolgokat, különben beszorulsz egy helyzetbe, ahonnan aztán se ki, se be.

Mozdulj, légy rugalmas és bátor, tudod, ez csak egy kis epizód a lét színpadán, tapasztald meg magad mint igazi hőst, aki nincs hozzá csavarozva a bábszínház paravánjának egy pontjához. Azt fogod érezni, elég csak ez első pár lépést megtenned magad, aztán elkap a forgószél, mint Dorkát, és a helyedre repít. Melós lesz, de egy ponton túl minden jön magától, hidd el. Ne maradj benne abban sosem, ami neked nem jó, ne maradj ott, ahol bántanak, elveszik a szabadságod, ahol nem lehetsz szabadon önmagad. Mindig van hova menned, ezt ne feledd, mindig, és hidd el, nem szégyen a futás, hanem egy igazán bátor és hősies tett, mert a támadóid így tutira orra buknak, hisz nem leszel már ott számukra ellenerőként. Mint az angolna, mozdulj, kanyarodj, csússz ki a kezeik közül higgadtan, bölcsen, rugalmasan, fürgén. A valóságod te magad vagy, ezt sose feledd!