Harci fogások 11-20

Ne akarj mindenkit megsegíteni!

Ez egy hatalmas csapda szerintem, olyan, mint egy láthatatlan váltó a sínen, teljesen elkanyarít, ha nem vigyázol. Nagyon sokszor leírtam ezen a blogon, hogy vagy úgy teszel másokért, mintha magadért tennéd, vagy hagyd a csudába az egészet, mert a rossz segítség mindkét felet nagyon rossz vágányra tereli: segítőt, segítettet egyaránt. Mondok két személyes példát, hogy értsétek, miért állítom nagyon határozottan ezt.

Az egyik azzal kapcsolatos, hogy én régen irgalmatlanul segítőkész voltam. Úgy éreztem, nekem kötelességem mindenkivel jót tenni. Ezt fogalmam sincs, honnan hoztam, egy adag neveltetés, egy adag veleszületett hajlam, és most jön a lényeg, egy adag megfelelési kényszer játszott ebben közre. Nem akartam senkinek soha nemet mondani, én még akkor is megtettem dolgokat másoknak, ha az nagyon nagy erőfeszítésembe került, folyamatosan mentem alá az embereknek, és idővel én lettem mindenki lelki szemetese, megmentője, kisegítője, sofőrje, támasza. Velem egy időben sok mindent meg lehetett tenni, és nem azért, mert olyan gyenge jellem lettem volna, hanem mert az énképembe ez fért bele. Én így voltam a magam szemében a „jó ember”. Az az ember, akiről mindenkinek az jut eszébe, hogy de kedves, de rendes, jaj, a Dóra, na, aztán rá lehet számítani. Azért nem akartam nemet mondani, mert nem bírtam volna elviselni az érzést, hogy valaki azt gondolja rólam, önző vagyok, vagy netán rossz ember. Mert hittem abban, nem vagyok az. Azt is írtam már egy ízben itt a blogomon, hogy határozottan tartottam az emberek véleményétől, mert tudtam, azt igaznak vélik, és így az már érvényes lesz rám is, hisz hiába tudom, nem igaz, amit gondolnak, de ők így gondolják, ergo számukra így van. Körtének hiszik az almát, de akkor nekik az körte is lesz, hiába eredendően alma. Erről szól az összes álruhás sztori Odüsszeusztól, A koldus és királyfiig. Az vagy, akinek gondolnak – véltem én, és ezért azt akartam, hogy annak lássanak, akinek gondolom magam, de ehhez nem volt elég önmagamnak lenni, ehhez mélyen alájuk kellett mennem, hason csúsznom előttük, mert azt hittem, így talán megpillantják bennem azt a nemességet és jóságot, amivel úgy éreztem, eredendően rendelkezem. Hát nem így lett, nagyon nem. Se szeretetet, se tiszteletet nem kaptam ezért cserébe, hanem épphogy csak kihasználtak, rángattak, mint valami nekik teremtett szolgálót, követelőztek, és ha nem tettem meg mindent, amit elvártak, vagdalkoztak, minden szarnak kikiáltottak és fenyegetőztek.

S akkor elgondolkodtam egy dolgon. Basszus, amikor nemet mondtam az extra igényeikre, pont úgy jártam el, ahogy ők. Merthogy ők nekem viszont soha semmilyen extrát nem nyújtottak, hisz én voltam a Nagy Adakozó. És amikor néhanapján csak ugyanazt csináltam, amit ők, azaz csak ugyanolyan önző voltam és kicsinyes, amilyenek ők szoktak lenni, azonnal nekem estek. Ebből aztán tanultam, és egy napon megfogadtam: én senkinek nem segítek soha többet a régi módon semmiben. Nem részesítek senkit extra kegyben, nem nyalom ki senkinek a seggét. Önmagam csiszolásán dolgozom mostantól, azon, hogy ne kelljen állandóan kinyúlkálnom magamból ahhoz, hogy megélhessem magam annak, aki vagyok. És ha ez nem lesz elég, ez a kikristályosított önmagam csupán azzal, hogy van, és megéli magát, s így önmagában nem tud másokat táplálni, nekik jót adni, nem tud önmagában, anélkül, hogy hason csúszna, „jó” ember lenni, akkor nem jól végeztem a dolgom. Mindig a gyerekneveléshez hasonlítottam az érzést: sosem éreztem, amikor hajnalban felkeltem a síró gyerekemhez, hogy ezt Érte Teszem. Egy pillanatig nem tudnék eléjük állni, és elmondani egy önsajnáló litániát, hogy én mi mindenről mondtam le értük. Mert nem így éltem meg, pedig ikreket neveltem fel nagyszülők és egyéb segítség nélkül egy állandóan ügyelő férj mellett. Sejthetitek, hogy nem volt könnyű, és sok mindenről „le kellett mondanom”. De ezt nem éltem meg lemondásnak, ahogy szerintem a madár sem éli meg azt, hogy lemond dolgokról, csak mert épp kotlik a tojásain. Ha megbotlik előtted egy idős ember, vagy egy gyerek, óhatatlanul utánakapsz, nem? De te nem Akartál Segíteni Rajta. Ez baromság. Ha leülök a moziba, és mögöttem egy kisgyerek ül, ösztönösen hátrafordulok, és megkérdezem, lát-e tőlem, mert engem idegesítene, ha nem tudná miattam élvezni valaki a mozit. Ahogy a repülőn is figyelek arra, ne rugdossam agyon az előttem ülő hátát, akármilyen kicsi is a hely, illetve mielőtt hátradöntöm a székem, mindig hátrapillantok a mögöttem ülőre. Nem azért mert én segíteni akarok ezen a vadidegen emberen, hanem azért mert nekem jobb így. Szóval ezt a leckét egy életre megtanultam.

Merthogy átéltem ezt a másik oldalról is, és ez a másik személyes példám. Anyu halála után apám újra megnősült, és az így kapott, nevezzük úgy, „pótmamám” egy elképesztően előzékeny teremtés. Olyan, mint én voltam a húszas éveimben, feltehetően hasonló okokból, egész egyszerűen énképet építünk sokszor a segítségnyújtás állványzata alatt. Nem tudtam úgy átmenni hozzá, hogy ne adott volna valamit, elhalmozott ruhákkal, lábosokkal, amit csak talált. Ha bármi bajba keveredtem, hamar megtanultam, elég őt felhívnom, már érkezik is a segítség. És az én büszke és soha másokra nem számító lényem vele szemben elkezdett felpuhulni, ahogy a bepállott seb. Már eleve úgy mentem át hozzá, na, vajon ma mit kapok. Bizony ám, így volt. Sokszor észrevétlenül is, de vakmerőbben cselekedtem, mondván, de hisz ott a Kati, majd segít, ha bajba kerülök. Ha hétvégén nem volt kedvem főzni, átugrottam hozzá, tudtam, hogy úgy megtöm, mint falusi gyerek a libát. És az az igazság, utáltam magam vele szemben. Azt éreztem, ő valami nagyon rossz dolgot hív elő belőlem. Követelőző lettem vele, és eleve elvárásokkal tekintettem rá. És amikor nagy ritkán nemet mondott, hát én teljesen kivoltam. Szabályszerűen toporzékoltam ott magamban, mert az, hogy Jancsipista nemet mond, az oké volt, azt megszoktam, na de hogy a Kati?! Nem, ő nem mondhat nemet nekem! Egy idióta hisztiző, követelőző kis szörny lettem vele szemben, persze csak ott magamban legbelül, jóllehet már bőven felnőtt voltam. Mellesleg ez a két énem, a végtelenül adakozó, és ez a nevetségesen követelőző, épp egy időben lakott bennem egymás mellett. Egymást táplálták. Ott volt mindkettő, különben nem lehetett volna egyiket sem belőlem előhívni. Nagyon rossz érzéssel járt minden egyes alkalommal, amikor elfogadtam a pótmamám szolgálatait, és idővel elkezdtem kerülni ezeket a helyzeteket, tudatosan gyúrva magamban arra, hogy letépjem magamról ezt a belőlem kibukkant gyermeteg, puhány énrészt. Remélem, sikerült, ma már úgy vagyok vele, vagy meg tudom teremteni magamnak a dolgokat, vagy azok nincsenek. Pont. Megtapasztaltam ennek a segítő, összefogó, közösségi energiának minden hátulütőjét, és ma már azt mondom, csak önmagukban megálló, független, autentikus, másokra nem számító és támaszkodó emberekkel tudnék bármiféle közösséget elképzelni. Egymásba csimpaszkodó, ragacsos masszából már nem kérek, mert akár te ragadsz a masszához, akár az hozzád, mindenképpen lefele húzó erőről van szó, és nem felemelőről.

Mindezt csak azért mondom el, mert a világban megjelenő válságra a többség elsősorban a közösségi összefogásban látja a megoldást. Én azonban nem ezt a sorrendet látom. Én ugyanis azt vallom, ha ebben az osztályteremben, ahol most kitört a káosz és a zűrzavar, mindenki csak egy szájra figyelt volna, a sajátjára, most csend lenne. Ha mindenki felelős, tudatos, tájékozott, önmagában megerősödött egyén lett volna, ma nem lenne hisztéria. Nincs olyan, hogy tömeg, mert az egyénekből áll, és ott dől el minden az egyes emberek kobakjában. Klassz dolog a kaláka, amíg folyamatos az adok-kapok áramlás, csakhogy ez megköt. Mert ha adsz, ha kapsz, azonnal megjelenik az adott tett mögött egy gondolatjel, ami kötelez. Hiába mondja, nem, én ezt érted tettem, nem kérek cserébe semmit, ez hazugság, ezt mutatta meg a fenti két példa. Mert akkor ego puffert vársz, és az is megköti feléd azt, akitől ezt várod. És ha ezt megérted és abbahagyod ezt a jótékony szamaritánus és koldus hozzáállást, már nem fognak tudni zsarolni azzal, hogy tegyél meg ezt vagy azt másokért. Mert akkor már pontosan tudod, ez lehetetlen, mindenki csak magáért felelős, egyetlen szájat tud elcsendesíteni a kiabáló osztályban: a magáét. És részéről ezzel megtett mindent a csendért. Ennél többet nem tehet, nem vagyunk istenek, emberek vagyunk, akik azzal irányítjuk a valóságot, hogy abban önmagunk fölé emelkedünk. Nem mások fölé és nem is mások által.

Segíts magadon és akkor az isten is megsegít, azaz legyél te önmagadban egy teljes egész, és ezzel többet teszel ezért a világért, mint bármi mással tehetnél. Van az összefogásnak ereje, és hiszek is benne, én magam is vágyom, tán mindennél jobban, egy élő, igaz közösségre, de csak akkor, ha azt már önmagukban álló, olyan egészek alkotják, akik egyedül is erősebbek annál, amivel szemben állnak. Az ily módon kialakuló közösségek valóban képesek lennének akár sarkaiból is kiforgatni ezt a földet. Amikor száz erős mesterharcos összekapaszkodik, az legyőzhetetlen ellenfél a vele szemben álló száz sánta, félszemű, félkarú, hasmenéses, egymásba csimpaszkodó, egymást ráncigáló masszával szemben. Mi alkot nagyobb erőt, 100 sebesült sakál, vagy 100 jól kiképzett, okos, harci kutya, akik megtanultak egyesével is küzdeni? Na ugye.

Ezt is önmagunkkal kell kezdeni, mint minden mást, mert ez a jó sorrend, és a többi úgyis jön magától, ahogy mi magunk megértünk rá. Közösség nélkül nincs lét, de nagyon nem mindegy, azt kik és hogyan alkotják, ezért inkább erősítenünk kéne egymást ahelyett, hogy rángatnánk állandóan mindenkit magunk alá, hogy mi magasabbnak tűnjünk. A belső erő egy mágnes, ami idővel mindent a helyére ránt, majd meglátjátok! Erősítsétek, és tartsátok mágikus erejét végig bent, magatokban.