Harci fogások 21-30

Tartsd magad egyensúlyban a kétely által

E tízes blokk zárásaként ma, talán egy kicsit hosszabban, arról írnék, amit én egészséges kételynek hívok, s ami nélkül nem is tudnék élni. Ez az én sorvezetőm, s ahogy írni is jobb vonalak közé, úgy élni is jobb, ha az embernek van mihez mérnie magát. És ez a mérték számomra annak őszinte beismerése, hogy tévedhetek. Sőt, feltehetően számos dolgot teljesen rosszul látok. Nem értek meg jól jelenségeket, félreismerem az embereket és magamat. Ennek a belátása nálam alap. Ettől még, amiben hiszek, abban hinni fogok, csak közben ott a sorvezetőm, és tudom, lehet, pár nap múlva akár az egészet máshogy fogom látni. Sokszor már akkor elfog ez az érzés, mármint hogy tévedek, amikor még él bennem egy meggyőződés valamivel kapcsolatban. Ez az érzés ilyenkor ott lapul a mélyben, nem is tudok róla, csak halványan sejtem, mert felismerésként még nem bukkant elő abból a homályból, amit a vélt tudásom ködpáraként ráborít.

Sokszor derült már ki számomra, hogy ugyanolyan előítéletek rabja vagyok, mint amit magamban oly gőgösen megvetek, hogy ugyanolyan önző tudok lenni, mint amit másoknak felhánytorgatok. Hogy azt hiszem, hú, én aztán mennyire odafigyelek másokra, aztán este, mikor lefekszem, és magamba nézek, rájövök, nem, ez nem igaz, én sem figyeltem oda jobban a másikra, mint ő rám. Nagyon sokszor kapom magam egocentrikusságon annak ellenére, hogy irtózom ettől az állapottól úgy magamban, mint másokban. Fáj néha az élet, mégis valahol feltehetően ragaszkodom hozzá, mert nagy a szám, hogy nincs halál, de azért simán el tudok képzelni olyan szituációt, amikor visítva kapaszkodnék ebbe az általam oly sokszor megvetett világba. Tehetségesnek hiszem magam, mégsem vittem semmire, talán, mert teljesen rosszul ítéltem meg a képességeimet. De az is lehet, tévedek – ez ügyben is, és a világ nem tud engem most valamiért jól felmérni, mert tán nem is látszom számára. Nagyon sokszor gondolkodtam ezen, hogy mindennek ez lehet a kulcsa. Magyarán az, hogy egyáltalán nem látjuk magunkat kívülről, ezt a külső képet csak a világ látja rólunk, és ezért el kell fogadnunk ránk visszatükröződő ítéletét. Ez van, ember vagyok. Ellentmondásos, bonyolult, kiismerhetetlen valami. Saját énem útvesztőiben bolyongok, és miközben oly sokszor meggyőződésem, hogy tudom a dolgokat, közben azt is ugyanilyen meggyőződéssel tudom, hogy egy frászt, nem tudok én semmit.

Tévedhetek, és tévedek is. Sokszor sokféleképpen. Nincs mese, ezzel számolni kell. Lehet, hogy az egész életem egy gigantikus tévedés. Ezt az egész, ezen a honlapon összegyűjtött kis „munkámat” is beleértve. Lehet, semmi sincs úgy, ahogy hiszem, semmi, de semmi, és ha egy nap rá tudnék nézni kívülről az életemre, elborzadnék. De lehet ennek a teljes ellenkezője is, hogy valami titkos kis csodát hozok finoman a felszínre, nem tudom. Honnan tudhatnám biztosan? Ki tudhatna bármit kétségek nélkül állítani magáról? Egyet tudok biztosan, ezt már sokszor leírtam, hogy nem tudhatok semmit biztosan. De még ebben se lehetek biztos, mármint abban, hogy biztos lehetek abban, hogy nem lehetek biztos. Vicces dolog ez, nem?

Végigsírtam pár nappal ezelőtt egy teljes estét. Fogalmam sincs, miért, egyszerűen, mint a megindított és elzárhatatlan csapból, kifolyt belőlem valami mély fájdalom. Azt hiszem, ennek most nincs köze semmi egyébhez, mint ahhoz, mint amit a fentiekben megfogalmaztam. Hogy itt állunk, basszus, ha jól belegondolsz, irgalmatlanul magányosan. Kapaszkodunk egymásba, mint a fuldoklók, mert hát valahol azok is vagyunk. Nem értjük magunkat, nem értjük egymást, sem ezt az egyre bolondabb világot, ami körbevesz minket. Bántjuk egymást, aminek a fájdalmába egy nap tutira mind belepusztulunk, szarrá gyepáljuk egymást, mi, akik tök azonos sorsban osztozunk. Miért? Sosem értettem, mégis valahol én is részese vagyok ennek a tömeges iszapbirkózásnak. Még ha a legszélén állva, de akkor is, az én kezem sem makulátlan, nem állítanám, hogy én egyáltalán nem vagyok sáros. Miközben pontosan tudom, lehetne ez olyan szép is, lehetne ez más, és annyira, de annyira kicsi dolog hiányzik hozzá, tényleg egy kis semmiség, egy kis énmentes odafigyelés. És, lám, nem megy.

Ím, leírtam harminc kis trükköt, ami nekem az életem nehéz helyzeteiben igenis segített, és amikor a huszonkilencedikhez értem rájöttem, és mi van, ha mindez hülyeség? Hogy jövök én ahhoz, hogy élet-trükköket osszak meg másokkal, amikor még nekem is néha nehezen megy ez az egész? Tegye fel a kezét, aki elmondhatja magáról: „Igen, én tudom, hogy kell élni. Én mindig jól csinálom. Megfejtettem a lét titkait, amik mint erős védőháló, megtartanak a szakadék fölött. Én sosem félek, és sohasem tévedek. Mindig a helyes úton járok, és nem okozok senkinek soha fájdalmat. Én már megvilágosodtam.” Ugyan, a lassan nyolcmilliárdból egy sem tehetné fel a kezét anélkül, hogy füllentene. Ez van, ez a sors jutott nekünk, és csak egyet tehetünk, hogy nem adjuk fel: rendületlenül kutatjuk a lét titkait, örülünk az új felfedezéseinknek, bátran elvetjük azt, ami elavult, és bízunk abban, eltaláltunk a hatalmas gigatesztben talán pár jó választ. És közben kitartóan, nem megalkudva, minden erőnket beleadva önmagunk folyamatos kritikus csiszolásába azon igyekszünk, hogy emberségünket végig megtartva ennek a világnak valóban a szolgálatára legyünk. Hogy ez a rövidke ittlétünk friss, hűs forrásvizet locsoljon ebbe a kiszáradt, megrepedezett, lassan teljesen terméketlenné váló földbe, hogy puszta létünk nyomán egy kis zöld hajtás dughassa ki fejét a szikkadt talajból. Hogy ahol megjelenünk, ott mindenkinek csak egy kicsit, de igenis, jobb legyen, tudjunk tenni valódi dolgokat hétköznapi tetteink által azért, hogy a minket körülvevő társainknak könnyebb legyen ez az itteni élet. Hogy ne zavarjunk soha senkit, és ne toljuk a hatalmasra fújt ocsmány énünket senki arcába, ha kéri, ha nem. Hogy bátrak legyünk, valamint őszinték önmagunkkal, és ne adjuk olyan könnyen magunkat. Hogy mi ne csatlakozzunk rá az embertelenség hálózatára. És hogy megtaláljuk végre azokat, akiket olyan régóta keresünk, azáltal hogy a bennünk lévő mágnest aktivizáljuk, ami hozzánk rántja mindazokat, akik hasonlóan gondolkodnak, akikhez valóban, a szívünk legmélyén tartozunk. Hogy ne legyünk már ilyen átkozottul magányosak, itt, egymás közt. Hogy ne érezze már senki kitaszítva magát ezen a hülye földön, hogy hadd élje meg végre mindenki csak egy kis időre, hogy élni, együtt lenni és annak lenni, aki ő, az jó, biztonságos és felemelő.

És ehhez nincs más eszközünk, mint az önkritikánk. Az a tudás, hogy nem tudjuk. Ő se tudja, de mi sem. Mert ez a hozzáállás alázatra kényszerít, ami a rugalmasság alapja. A harcos sosem egyenes, nyújtott lábakkal áll, mint egy torony, hanem mindig kicsit megrogyasztja legalább az egyik térdét. Laza ízületekkel és izmokkal várja a következő akciót. Ezért sokszor alacsonyabbnak is tűnik, mint támadója, de az ereje és gyorsasága épp ebben a helyzetében rejlik, hogy neki minden irányban szabad a mozgástere, előre-hátra, lejjebb is tud guggolni, de fel is tud hirtelen ugrani. Ez a dinamikus mozgékonyság hordozza az egészséges kétely irgalmatlan erejét. Aki találkozott már fanatikussal, pontosan tudja, merevsége mennyire törékeny egyensúlyt teremt számára. (Megfigyeltétek már, hogy mindig az hibázik a legtöbbet, aki állandóan olyan fenemód biztos magában? Ha nem, nézzétek meg ezzel a szemmel egy kicsit ezeket a gőgös embereket, és meglátjátok: hibát hibára halmoznak az életükben.) És aki látott már bölcset, ahogy felhúzza mosolyogva a vállát, mondván: nem tudom, fiam; megérti, mekkora erő és rugalmasság kell ennek őszinte kimondásához.

Adamus gondolatával zárom ezt a mai írást és a fenti három blokkot, mert ő mindig mindent sokkal szebben el tud mondani nálam arról a valóságvárosról, amit mindenki magának épít.

„A kétely, ami annyira összetöri a sok-sok bizonyosság épületedet, az csak azért lendül néha egy-egy fal felé, hogy helyet teremtsen egy új emeletnek, a régi tető helyén magasabbra építve valamit, vagy azt az omladozó, ezeréves viskót, ami miatt nem tudod a nagy parkolót végre kiépíteni, eltakarítsa az utadból. Tehát mindezek summája az, hogy a bizonyosság, a hit, a bizalom, a remény, a kétség – és minden olyan fogalom, ami valahol azzal kapcsolatos, hogy te milyennek látod ezt a valóságvárost –, nem egy fix állapotot mutatnak meg, nem falfirkák, amik abban nyújtanak tájékoztatást számodra, hogy hogyan néz ki ez a város, hanem abban segítenek téged, hogy lásd, merre épül a város, hogyan fejlődik, mi az építés dinamikája. Ezek a csodás fogalmak és az ehhez kapcsolható belső állapotok, érzések adják meg a lendületét ennek a városnak: ez egy olyan irányítópult számodra, ahol színes égők jelzik neked, melyik épületnél hol tart épp az építés, bontás, hogyan alakul a te városod. Ami ma pirosan világít, jelezvén, itt egy bizonyosság, s a másik zöld kis fény jelzése értelmében, itt meg egy remény helyezkedik el, lehet, holnap a kétely által földig omlik. De ez sosem történik tőled függetlenül, mert te magad vagy, aki ezen irányítópult előtt ülve irányítod a kétségedet, azt a csodás, hatalmas és pontosan célzó fémgolyót, amire, amíg azt hiszed, ez az, amitől meg kell védened a városod, Damoklész kardjaként tekintesz. Ez a te városod, minden bizonyosságod, hited, bizalmad és reményed, valamint minden szent kétséged csak azt mutatja meg, te merre haladsz önmagad építésében és bontásában.”

Summa summarum, kételkedj bátran, mert én azt vallom, e nélkül a ruganyos alapállás nélkül nem is válhatsz igazi harcművész mesterré a földi tatamin. Osu, barátaim!