Harci fogások 21-30

Döntés helyett megnyilvánítás

Ha beülsz egy szimulátorba, ami egy adott program alapján lejár neked egy pályát, akkor két lehetőséged van. Vagy megérted, ez most valaminek a lemodellezése, az igazi forgalom amolyan demo-programja, hogy megérezd, milyen lehet ez élesben, a másik meg, hogy azt mondod: na, én elvezetek ezen az úton, ahová akarok, s forgatod bőszen a kormányt, miközben nyomod a pedálokat. És észre sem veszed, hogy ha ezt nem tennéd, akkor is haladnál, ugyanarra, ugyanúgy. Próbáltam mindkettőt, ég és föld a különbség.

Fiatal koromban én is nagyon akartam mindent. Tévés akartam lenni. Népszerű és elismert. Hatni akartam a férfiakra. Társaságban én akartam beszélni, azt akartam, rám figyeljenek. Meg akartam mutatni a körülöttem lévőknek, milyen klassz kis csaj vagyok. Divatos akartam lenni és gazdag. Ezek közül mindegyik hellyel-közzel sikerült. Vagy épphogy nem. Merthogy az történt, hogy amit kint akartam, azt ott kint el is értem. De ami ennek belső indítómotorja volt, az a vágy, az éhen maradt. Elértem dolgokat, miközben mégsem értem el. Ismerős egy kicsit a szitu? Valahogy azt éreztem, állandóan loholok az események után, reagálok, hatni akarok, komoly döntéseket hozok, és mint egy jól sikerült smink a nyúzott nő arcán, valóban összeállt rajtam valami, ami nagyjából az is volt, amit elérni akartam, de ahogy Vágó István mondta volt: „igen, igen, de nem”. Valami nem volt az igazi, ezt éreztem. Mint amikor felveszel egy nadrágot, ami pont jó, még a színe is passzol, de valami nem stimmel. Kicsit feljebb van a dereka, vagy a hátsó zsebei vannak úgy varrva, netán a szára túl egyenes, de amikor belenézel a tükörbe azt érzed, ej, ez nem áll jól. Na, valahogy így voltam én is az életemmel, nem állt rajtam jól. És idővel el is kezdett csúszkálni rajtam, megtekeredni, és pár része le is szakadt. Én azonban harcoltam tovább, kivasaltam a gyűrött részeket, visszavarrtam a leszakadt zsebeket, de nem, az életem nem akart azon a módon rajtam maradni, ahogy a próbafülkében még kinézett. És amikor eljött a teljes rendszerösszeomlás, mert ez mindig eljön, akkor voltam olyan okos, és megálltam. Azt mondtam magamban, aha, szóval nem ezt kell csinálnom? Lehet, azért hullik le rólam ez a gönc, mert eleve ócska volt, eleve hazug és vacak? S egy pillanatra elengedtem a szimulátorban a kormányt, levettem a pedálokról a lábam, és hátradőltem. Hirtelen megéreztem azt a fajta jóllakottságot, ami végig hiányzott, miközben kergettem az életem.

Olyan érzés volt, mint a szerelem. Teljesen eltöltött a nyugalom, a béke és a jelenlévőség érzése. Ráhagyni a világra, hogy hadd tegyen, amit akar, valami isteni érzéssel jár. Ez nem passzivitás, nem valamiféle megadás, nem önmagam feladása, hanem épphogy irgalmatlan erőről tanúskodik, ha ki mered próbálni. Azt mondani, oké, legyen úgy, ahogy lennie kell, és én ebben a „lennie kell” állapotban megtalálom magam, állva maradok, meglátom benne mindazt, amit ez a lennie kell helyzet nekem megmutat. Ez a sorsom, vállalom – valami ilyesmi futott át rajtam. Akkor nem leszek híres tévés. Nem leszek annak a pasinak a csaja, ha nem, hát nem. És akkor ott, azokban a pillanatokban megéreztem, de hisz ettől semmi sem állt meg, nem lettem kifolyt lekvár a szőnyegen, kvázi ugyanazt csináltam, mint eddig, tevékenyen, aktívan, de mégis máshogy. Nem loholtam az események után, csak együtt áramoltam velük. Nem akartam semmit, hanem megnéztem, merre terel a sors, és tudatosan elkezdtem arra menni magam is. Nem hoztam döntéseket, csak tettem minden pillanatban éppen azt, amit akkor a szívem diktált. Fantasztikus időszak volt, ragyogtam, nyugodt voltam, olyan voltam, mint valami kis Buddha. De aztán újra elsodort az élet, megint ránéztem valamire ott kint, s azt mondtam, ezt akarom, azt akarom, ez vagy az nekem márpedig kell. És kezdődött minden elölről.

De egy ízt meg tudtam őrizni a számban arról a rövid kis mirelit megvilágosodásomról. Hogy biztonságban vagyok. Hogy ha akarom, ha nem, haladok A-ból B-be (ma már azt mondom, vissza A-ba). Hogy nem vagyok egyedül, ezt ott abban a kis ideig bennem fellépő csendben éreztem meg először. És utána már sokszor elő tudtam hívni válságos helyzetekben, amikor azt éreztem, ha a fene fenét eszik, akkor se tudok arra menni, amerre akarok. Ilyenkor eszembe jutott az a rövid, ám csodás időszak, és azonnal lelazultam. Levettem a lábam ismét a pedálokról, elengedtem a kormányt, és ismét megérezhettem, de hisz forog az magától, s a fék és a gáz is működik, ha nyomom őket, ha nem. Aztán amikor a rendszerösszeomlás romjait is sikerült eltakarítanom, lassan megtanultam azt is, hogy ez nem passzivitás. Ez nem azt jelenti, én lefekszem az út szélére tátott szájjal, és várom a sült galambot. Ez csak annyit jelent, hogy belátom, nem én irányítok. Ez pusztán egy néma főhajtás elsőhegedűsként a karmester és a zeneszerző felé. Ha én nem játszom, nincs darab, de ha nem a kottában leírtakat játszom, vagy a karmester ellenében próbálom húzni a vonót, mint aki megkergült, abból valami iszonyat születik, nem zenemű. Hisz én pakoltam össze a két kis kezemmel a sok holminkat, én mentem el a két kis lábamon elintézni ezt-azt, én szerveztem meg mindent az életemben, én húztam a vonót, de egyre inkább a kotta alapján. Én egy ponton túl már nem akartam kitalálni a dallamot, mert megértettem, nem ez a dolgom. Nekem játszanom kell, mégpedig jól, profin, úgy, hogy az másoknak is gyönyörűségére váljék, de ezt csak akkor tudom megtenni, ha megértem, egy zenekarban állok, és velük együtt játszom, és nem ellenük. Néha nehéz, amikor valamit elkezdesz és a hülyeség miatt, legalábbis ahogy onnan az élet belső szövedékéből látod, hogy ez hülyeség, nem folytathatod. Át kell szervezni, valamiről le kell mondani, több pénzt kell rá áldozni, letenni valamiről, amire addig azt hitted, fontos, ilyesmik. De közben meg kell értenünk, ez épp így van most jól, ennek valamiért így kell lenni, és hogy miért, azt is meglátjuk egy napon, ha kitartunk, és végigjátsszuk a magunk kis szólamát, és nem szaladunk le a zenészek mellől a büfébe az utolsó taktus elhangzása előtt.

Engedd el, próbáld ki, csak kis dolgokban mondd azt, oké, most nem akarok semmit irányítani, most együtt mozgok. Most nem akarok semmit eldönteni, most csak megnyilvánítok. Most nem akarok nem akarni sem, én csak játszom. Szépen, mesteri fegyelemmel és tudással. Bajod ebből nem származhat, amíg aktív maradsz, amíg állva maradsz, amíg a tartásod nem veszíted el, s azt is tudnod kell, újra rángatni a kormányt, húzni a vonót akarattal, mint valami rossz fűrészt, mindig lesz módod, csak talán már kedved nem marad hozzá.