Harci fogások 21-30

Ellenfeled szemével nézd magad

Az előző kis írásban azt mondtam, a veled szemben állók sokszor önmaguk tükröződését látják benned, és ez az ő hatalmas gyengeségük. És akkor ma nézzük ezt meg a másik oldalról: hogy miként tudsz te egy támadót sikeresen leszerelni csupáncsak azzal, hogy látod magad az ő szemével.

Ez sok embernek a lehetetlennel egyenlő kihívás, ezt tudnod kell. Kibújni önmagából, átülni a te székedbe, felvenni a te cipődet, belebújni a te agyadba és nézni a te szemeddel, kb. olyan, mint eszközök nélkül átrepülni egyik felhőkarcolóról a másikra. Nem képes rá, ha meggebed, akkor sem. És ez neked jó hír, mert te viszont képes vagy erre, hiszen ezen dolgozol évtizedek óta, hogy végre elhagyd az én fogságát. Nem igaz? Nos, és ha ez már jól megy, mert nem köt a saját éned, mint Lajcsikát a játékokkal teletömött járóka, nincs is más dolgod, mint amikor valamivel, vagy valakivel szembe kerülsz, aki rángatni akar, gyorsan átugorni az ő nézőpontjába, és onnan megvizsgálni önmagad és az általa látott helyzetedet. Mit lát belőled, milyennek festesz onnan, az ő perspektívájából, mi az ő igazsága, amiből kiindul, milyen premisszák és alapvetések alkotják azt az alapzatot, amin ő áll, mit lát benned gyenge pontnak, és az ő logikájával mit fog tenni. Ennyi a feladat. És azonnal látni fogod, amit ő nem lát onnan belőled, mert ilyen mindig van. Te rálátsz, belátod őt teljesen, mint egy hipermodern diagnosztikai eszköz, ő azonban nem lát belőled túl sokat. Ezt onnan, az ő székéből nézve önmagadra azonnal felmérheted. Nem ismer, gőze sincs, ki vagy, azt sem tudja, mi az, ami téged körülvesz és ami hajt előre az utadon. Csak arról tud, amit te felé megnyilvánítasz. És ez, ha jól csinálod, nagyon kevés. Igen ám, te azonban ismered az ő rejtett szándékait is. És hogy miért? Mert te belőle nőttél ki, te valaha ő voltál, és épp ezért bármikor vissza tudsz lépni abba a perspektívába, amiben ő létezik. Te vagy a programozó, ő a program. Ez a hasonlat talán érthető, ha egy kicsit is átélted ezt a helyzetet. Tehát te is voltál azon az állomáson, ahol ő most áll. Már rég nem vagy ott, de bejártad annak minden zegét-zugát. Érthető már, ugye, hogy miért kell minden hackernek egy kis időre teljesen beleveszni abba a programba, amit aztán fel kíván törni? Miért kell Neonak visszamenni a Mátrixba? Azért, hogy immár tudatosan kiismerje. Ismerje, mint a tenyerét. Rád néz, és azonnal tudja, ki vagy. Látja a gondolataidat, érzi a motivációidat. Átlát minden szaros kis trükködön, és azt is tudja, mi lesz a következő lépésed. Minden mester egy valaha volt tanítvány, ezt ne feledd, és épp ezért pontosan tudja, egy fehér öves hogyan fog rátámadni, mert ő is épp ezt tette fehérövesként.

És ha ezt látod, már nyertél is, nem igaz? Ennyi az egész. Lásd meg bennük a futó programokat, ismerd fel nevetésük mögött a végtelen bárgyúságot, szimatold ki annak a lomha tespedtségnek a szagát, ami őket beburkolja, mint kisgyereket a paplan, érezd meg ideges vibrálásuk és excentrikus viselkedésük mögött a zsigeri félelmet és önbizalomhiányt, beteges szervilizmusukban a rendszerbe kötöttséget. És soha többet ne félj tőlük, mert ez nevetséges dolog lenne részedről. Szoktál tartani attól, hogy a Photoshop ellehetetlenít? Hogy ellened fordul az Office? Hogy elveszi a szabadságod a Média player? Nem? És miért nem? Mert te nem vagy benne abban a rendszerben, amiből ő azonban nem tud kijönni, mert azon kívül értelmezhetetlen. Bosszúságot tud okozni egy akadó program, nekem is megemeli a vérnyomásom minden egyes alkalommal minimum hatvannal. Akadályozni is tud, hogy valamivel időre elkészüljek, vagy megtegyem, amit épp megtenni szeretnék. Gáncsot vethet nekem – de csak amíg a gép előtt ülök, kizárólag addig. Abban a Photoshop soha meg nem tudna akadályozni, hogy elolvassam a kedvenc könyvem vagy megfőzzem a vacsorám. Én viszont le tudom őt bármikor kapcsolni, egy kattintás, és ő nincs. Mert én rálátok. Én kint vagyok abból, amiben ő benne csücsül. És ha képes vagyok magam felhasználóként vagy programozóként látni, jobban átlátom az ő réseit, mintha önmagamat is az őt magában foglaló rendszer részének tartanám.

Ha te tudod látni magad azok szemével, akik rángatni próbálnak, csupán ezzel a nézőponttal már le is fegyverezted őket. Hisz pontosan tudod, mit fog lépni, azt is tudod, hogyan, és ezt kivédeni már gyerekjáték. S még egyszer: ehhez nem kell más, mint kijönni az ő állapotából. Örökre, és nem ki-be rugózva: ha jól esik droidnak lenni, az vagyok, ha nem, „kilépek”. Mert így csak illúziószintek közt ugrálsz. Tényleg kijönni annyi, mint örökre megundorodni mindattól, ami ő. Hogy a híres szimbólumhoz forduljak, nem kívánni a véres bifszteket soha többé. Nem akarni több illúziót, s nem bevenni naponta újra és újra a hazugságait, magadba engedve gyilkos boostereit, az ő kis kék illúziókapszuláit, ami vidámkodó, együgyű, a rendszerrel együttműködő és az „életet” élvező kis media playerré silányít egy elavult komputerben téged. Beveszi a kék kapszuláját, és irgalmatlanul élvezi azt a kicsit, ami az életből számára még maradt. Ami látható, egyre kevesebb, egyre soványabb és szürkébb. De ő örül neki – sőt, még tapsikol is hozzá mint a cirkuszban –, mert mást nem is tud tenni, csak azt, amire be van programozva. „Élvezi” az életét, mert azt neki élveznie kell. Ezt az életet mindenek fölött állónak kell tartania, ez maga a program, a zárás-takarás, a valóság levágása, a hipnotikus élettér. És mindeközben ez a hipnotizált lenéz téged. Igazságaidat a banalitás szaros pelenkájába göngyöli, alantas vicceket gyárt belőle, belőled meg futóbolondot kreál, és naponta a szemedre hányja, hogy te sem vagy több nála, ugyanolyan paprikajancsi vagy, mint ő, sőt, te még rosszabb vagy, mert mást hiszel magadról, mint ő. És egy percig sem gondol bele, hogy minden, amin ő áll, csak a képzeletében létezik, minden: az ez előtti másodpercének „realitása” is, a jövőjéről már ne is beszéljünk. Léte egy megragadhatatlan most pillanat szülötte, de ő töretlenül hisz ennek valóságosságában, mert nem lát túl önmaga vetített formáján. Benne ül egy tojásban, és azt hiszi, az a világ.

De te már kitörtél onnan, és emlékszel arra, te minek láttad a tojáshéjon belül a világot. És pontosan tudod, ő nem is lát téged, s akire azt hiszi, te vagy, az csak valami furcsa árnyék ennek a kemény héjnak a belsejében. És ha ezt belátod, azt is meglátod, nem te vagy bezárva, hanem ő. Te szabadon otthagyhatod ezt a záptojásokkal teli udvart, ő azonban lassan moccanni sem tud benne, egyre szűkebb számára már ez a keret. S a két nézőpontot összehasonlítva rájössz, neked igazából már harcolnod sem kell, csak egyszerűen lépni egyet, hogy megérezd, jé, valóban: te nem is vagy bezárva sehova.