Harci fogások 21-30

Folyamatosan erősítsd magad

Említettem már, hogy meglátásom szerint ez a világ leginkább az énképeden, vagy nevezzük máshogy, önértékeléseden keresztül tud rángatni téged. Úgy képzeld ezt el, mint egy rajtad lévő kezeslábast, ami tele van olyan fülekkel, fogódzókkal, mint ami a táskákon, vagy a kutyahámon van. És az emberek ezekbe kapaszkodva tudnak téged kényük kedvük szerint mozgatni anélkül, hogy te ellenállnál. S ez a hiúságra vezethető vissza, ami nem más, mint ennek a lyukacsos énképnek a gyermeteg lefedése színes fodrokkal. Mert ha megfigyeled, mi történik, azonnal rájössz, ez mindkét oldalon jelenlévő dolog, tehát a rángató is azért rángat, mert az énképe ementáliból van, és te is azért vagy cibálható, mert te sem vagy jobb állapotban.

Ide szúrnék közbe egy megjegyzést: a rángatóknak van egy nagy-nagy gyengéjük, mégpedig az, hogy magukból indulnak ki. Abból, ők milyenek, ugyanis önmagukon nem látnak túl. Tehát, tegyük fel, aki gyáva, az gyávaságot feltételez mindenkiben, a falánk, falánkságot a másik oldalon is. Ha én betegesen irtózom a pókoktól, akkor előbb jut eszembe az ellenségemet pókkal riogatni, mintsem azzal, hogy magába kell tömnie két hatalmas, cukormázas fánkot, hiszen én azt gondolom, a pók baromi félelmetes dolog, míg a fánk nagyon finom. Azonban például nálam speciel ez a taktika nem működne, annyira ugyanis nem undorodom a pókoktól, mint amennyire a cukros liszttől zsírban kisütve. És ha ezt tudod azokról, akik téged rángatni, irányítani, cibálni próbálnak, két legyet ütsz egy csapásra: egyfelől megtudod, mi az ő gyenge pontjuk, mert feltehetően épp ezzel fognak ostobán téged fenyegetni, illetve látod, merre nem látnak egyáltalán, oda, arra a pontra benned, ahol a te valódi félelmeiddel nem tudtak találkozni. Érthető ez így? Aki másokat sakkban akar tartani, az mindig gyáva. Aki másokat rángat, az ki van valaminek szolgáltatva, máskülönben erre nem lenne szüksége. A hízelgőkkel ugyanez a helyzet, ők a szelíd zsarnokok, s azzal hízelegnek, amivel nekik lehet, ez az ő gyenge pontjuk, és ahol nem talál el téged ez a törleszkedés, ott nem lát ő rád, ott tudsz előle ügyesen meglógni.

A minap ért megint a szokásos eset: egy volt kollégám szeretett volna kérni tőlem valamit, igazából egy olyan szívességet, amiről neki is éreznie kellett, hogy túllép azon a határon, amit a köztünk lévő viszony megenged. S miután fizetni nem akart ezért az extra munkáért, úgy gondolta, ha körbehízeleg, ezzel el is rendezte a dolgot. Elmondta, hogy milyen jó volt velem dolgozni, hogy mennyire kreatívnak és eredetinek tartott mindig is, mennyire megbecsül a kitartásomért és a szorgalmamért, és hogy én az ő szemében igazi példakép vagyok, majd tetézte a dolgot azzal, hogy gyorsan a lövészárok azonos oldalára tolt minket, mondván, ő ugyanazon a platformon van, mint én, ráadásul ő is magyar származású hatodíziglen, és igenis mutassuk meg ezeknek a hideg, bamba északiaknak, hogy mi vagyunk az ászok. Vagy valami hasonló, hülye hablaty volt, igazság szerint meg sem hallottam. Mert engem ez a szósz, amivel leöntötte a kérést, nem érdekelt. Nincs rajtam már olyan kampó, amibe bele tudta volna akasztani a hízelgését, mert frankón nem érdekel. Különbséget tudok tenni valódi elismerés és behízelgés között, erre már vagy egy évtizede szinte száz százalék találati pontossággal képes vagyok. No mindegy, elutasítottam nyilván a kérést, ám utána elgondolkodtam egy dolgon, hogy régen miért nem ment volna ez ennyire könnyen. Azért, amit írtam már: mert nem akartam volna, hogy ez az ember, akiről mellesleg tudom, hogy milyen békétlen és egzaltált, másokat bátran ilyennek-olyannak kikiáltó típus, megharagudjon rám. Bennem volt az az elemi ösztön, hogy jobb az ilyen emberekkel jóban lenni. Jobb a térfelükhöz csapódni. És nyilván anno jól is esett volna ez a litánia, elhittem volna, és időlegesen ki tudtam volna tömni vele az önértékelési zavaromból származó fekélyeket. Ahhoz, hogy ezt ne tudja velem megtenni, és ne kényszerítsen engem arra, hogy elvégezzek valamit, amihez most nem volt kedvem, nekem kellett önmagamban megerősödnöm. Tehát az első fegyver a lyukacsos, csorba, korrodált énkép ellen a hízelgés. Jegyezd meg, és ne csináld, és ne is legyél rá vevő.

Aztán itt van ennek ocsmány bátyja a zsarolás, vagy még ocsmányabb tesója a fenyegetés. Erről is volt már szó, ha nincs vesztenivalód, ez a fegyver sem fog rajtad. Tégy tehát, hogy ne legyen. No de hogyan ne legyen vesztenivalóm, amikor van? Úgy, hogy értsd meg a léted lényegét, mert ott van a bibi, és valami félreértés okozhatja csupán, hogy úgy érzed, még mindig vannak dolgok, amivel téged meg lehet zsarolni. Egyrészt tudnod kell, a te sorsod csak a tiéd. Abba kívülről csak az szólhat bele, akinek te ezt megengeded. Soha semmi bajom nem származott abból, ha nem engedtem a zsarolásnak, mert nálam volt az igazság. Vigyázat, sosem támadtam vissza, csak azt mondtam halkan, nem. És éreztem, ez a nem most olyan erős bennem, hogy ha elevenen megnyúz a másik, akkor sem tágítok. Nem hisztiztem, nem tüntettem, nem támadtam a zsarolómra, csak álltam vele szemben, a szemébe néztem, mosolyogtam és azt mondtam, ne haragudj, de erre nem vagyok hajlandó. Nem léptem ki a saját erőteremből felé, ez nagyon fontos, de őt se engedtem belépni az enyémbe. És minden alkalommal egész egyszerűen csak otthagyott. Ne tévesszenek meg azok a híradások, ahol letepert embereket látsz, akiket meghurcolnak, bántalmaznak, mindenüket elveszik, tudd, ezért az élményért ők keményen megdolgoztak, ez az ő sorsuk része. Nem kell hogy a tiéd is így alakuljon, erre semmi szükség. Te nem ők vagy, te a te valóságod ura vagy, és nincsenek általános emberi életminták, amiket mint sablont rajzol mindenki körbe. Szerintem azt megfigyelhetted, az igazán erőseket sosem tudták bántani. Látszólag meghurcolták Bulgakovot, de ha elolvasod a Sárba tiporva című könyvet, rájössz, az égvilágon semmit nem értek el nála, rosszkedvű volt néha, meg csalódott, ő is megpróbált a támadói kedvében járni, mint anno én, de a tartásából nem adott, egy levelezése egy Salieri-féle írócskával meg fog győzni erről. Nem tudták se megzsarolni, se két vállra fektetni. Nem tette meg, amit meg kellett volna tennie, megírta, amit akart, és az még ma is él, a világunk élő része, ami képes a mai napig adni valamit az embereknek, ám üldözői ma már hatni e világra nem tudnak, legfeljebb ijesztő példájukkal afféle ellenhatást kiváltva.

Nem leszel zsarolható, ha te magad nem teszed magad azzá. És akkor nagyon zsarolni sem fognak. Jó, most nyilván nem extrém helyzetekre gondolok, ha valaki elkezdené élve megnyúzni előttem a lányom, azért azt nem hagynám, de akkor sem az lenne az első gondolatom, hogy megadom neki, amit kér, hanem megpróbálnám legyőzni. De szerencsére mi nem egy akció thrillerben élünk, hacsak nem tesszük a saját életünket azzá, szóval ezen kár is töprengeni. Tehát a lényeg, semmiféle zsarolásnak nem engedtem soha, mégsem vagyok az utcán, nem vitt el a fekete autó, és megmérgezni se mérgeztek meg. Mert okosan csináltam, és belső, valódi meggyőződésből. Érthető, mit szeretnék ezzel megmutatni?

No és nézzük a másik oldalt, hogy milyen borzalmas dolog az, amikor az emberek egymást használják fel az énképük fényesítésére, mert a másik oldalon ez áll ám. Nem egyéb, csak ez, a hatalmi mámor is csak egy énképvax, semmi több. Azt mondja a macsó pasi, nekem iszonyú fontos, hogy a partneremnek jó legyen az ágyban. Tényleg nagyon fontos neki, erre nagyon ad az ipse. Igen ám, de az ágyban lévő nő ugyanaz a személy, akinek tegnap azonban meg sem hallotta a kérését. Mariska szerette volna megnézni azt a kis kabátot a boltban, ám Józsi fázott, és ment volna már haza, mert kezdődött a meccs. És nem engedte Mariskát be a boltba, mondván, nem veszünk kabátot, akkor meg minek nézegetnéd. Majd eljött az este, és hirtelen ott a paplan alatt mindennél fontosabb lett, hogy „Mariskának jó legyen”. Kapis? Ez semennyire nem szól Mariskáról, ez ennek a nyomorult hímnek az egójáról szól, ugye ez világos. Hogy elmondhassa, ő jó az ágyban. Magyarán mindent megtesz Mariskáért, ami az ő énképét duzzasztja, és semmit, ami neki ehhez nem kell. És szeretetnek csúfolja ezt az énképp toldozgatást, azt, hogy konkrétan biodíszletnek használja a másikat ahhoz, hogy felépíthessen általa egy énbirodalmat. Nem ismerős a szitu, nem ezt látjuk a mi „Józsink” esetében is? Hogy ő jót akar nekünk egy dologgal, ám halálra kínoz egy másikkal. De csak akkor tudja ezt megtenni, ha Mariska ugyanilyen lyukacsos lény, és neki meg kell Józsi ahhoz, hogy „jó nőnek” érezze magát.

Nem folytatom, hosszú lesz, már így is az lett. De talán érthető, amit mutatni kívánok. Kezdd el meglátni ezeket az ementáli figurákat jobbról, balról és ne dőlj be a trükkjeiknek, válj sima, hatalmas gránittömbbé, aminek sehol nincs fogása, amit nem lehet sem megemelni, sem görgetni, ami stabilan és mozdíthatatlanul áll, minden hatást lepergetve magáról. És ehhez egy út vezet: hogy ne akarj ilyen vagy olyan lenni, mert azzal, ha ezt a ruhát elkezded ezekkel a színes ilyen-olyan szálakkal magadra horgolni, oda az erőd, és minden ilyen vagy olyan pontodon elkapható leszel. Gondolkodj ezen, hátha arra a következtetésre jutsz, hogy talán mondok ezzel az egésszel valamit, amin érdemes tovább gondolkodnod, s elkezdened az erősítést ott, ahol a világ állandóan beléd akad. És akkor ezen az önálló úton el is tudsz indulni a valódi szabadság felé.