Harci fogások 21-30
Pukkaszd ki az énbuborékod!
Ha most megkérdeznének engem, mi zavar a legeslegjobban ezen a világon, én azt válaszolnám, hogy az emberek énközpontúsága. Ez mérgez itt meg mindent, ez az oka ennek a sok nevetséges vagy épp borzalmas jelenségnek, minden konfliktusnak és nehézségnek. Iszonyú nehéz az emberekkel, legalábbis nekem egyre nehezebben megy velük az élet, épp azért, mert azt látom, a többség nem képes kitörni a saját énjének a fogságából. Úgy beszélek, mintha ez rám nem is vonatkozna, nem igaz? Lehetséges, de nem gondolom, hogy nem vonatkozik ez rám. Nekem is van énbuborékom, kinek nincs? De tán épp ennek felismerése vezetett el oda, hogy egyre kevésbé hiszem magamról, hogy én vagyok a világ közepe. Épp azért, mert látom, nem vagyok én se jobb a deákné vásznánál. Érhető a logikám? Olyan vagyok, mint bárki más, és pont ezért nem hiszem, hogy az én ízlésem az, ami meghatározza, mi jó és mi nem, nem gondolom, hogy az én életfilozófiám bárki másra rajtam kívül érvényes kéne hogy legyen, nem akarok mindenáron a középpontban lenni, és valahol sejtem, pusztán illúzió, hogy most arra bökök, mondván „én”, akinek itt gondolom magam. Az az igazság, hogy engem ez az egész kérdés önmagamra vonatkozatva nem érdekel. Számomra az én egy jármű, egy kis piros autó, amivel most eljut valami A-ból B-be. De ez a valami el tud jutni a hatalmas emeletes busszal is, és a sárga robogóval is, vagy a zöld traktorral. Van egy vicces kis mondásom, ami egy régi kapolcsi nyaralásomról maradt fenn. Barátaimmal mentünk a Művészetek völgye rendezvényre, és béreltünk tízen egy házat a falu szélén. A fesztivál rendezőirodájának kikiáltott fogadóban kellett átvenni a kulcsokat a házhoz. Mikor odaértünk, iszonyú tömeg fogadott minket ebben a „rendezőirodában”, és kérdezgettük ott egyre elkeseredettebben a láthatóan teljesen megzavarodott rendezőket a kulcsunk felől. Ide-oda küldözgettek, majd kikötöttünk egy különösen zilált nőszemély asztalánál, aki egyszerre két telefonkagylóba beszélt, miközben a könyökével lapozgatott valami vastag füzetet. Nos, mikor lerakta a szimultán telefont, neki szegeztük a végzetes kérdést, tud-e valamit a lefoglalt vendégházunkról, és annak kulcsairól, mire kicsit bandzsán felnézett ránk, láthatóan tényleg azt se tudta, hol van, milyen vendégház, milyen kulcsok, egyáltalán mi ez a felfordulás az eddigi békés kis falujának határán. Majd a következő mondat csúszott ki a száján, ami nekem azóta szállóigémmé vált: „Gyerekek, én nem én vagyok, a semmihez semmi közöm”. Zseniális, nem?
Hát így valahogy így vagyok én magam is ezzel, én nem én vagyok. Írtam már nem is olyan rég, valamelyik szösszenetemben, hogy csak slagnak gondolom magam, de most nem erről szeretnék nektek megmutatni valamit, hanem arról, milyen irgalmatlanul veszélyes magad bezárni hermetikusan az énbuborékba, és azt hinni, minden, ami abban megjelenik. az a Valóság. A zárt énbuborék szerintem a következő módon épül fel. Van valaki, aki egyszerűen semmi mást nem tud megtapasztalni a világból realitásként, csak önmagát. Ezt nem tudom jobban elmondani, kicsit ijesztő jelenség ez számomra, mert olyan, mint amikor valami így önmagába visszahajlik, mintha kocsányon lógna az ilyen ember szeme, és egész nap önmagát bámulná. Hogy mi okozza ezt a fajta látásmódot, arról gőzöm sincs, de az biztos, hogy szorosan kapcsolódik az önimádathoz és ahhoz, ha az ember hagyja, hogy a világ késztermékévé váljon. Tehát van az ipse, és alapvetően, ha bevallja, ha nem, totál odavan magáért és azért a világért, ami élteti ezt az ént. Ez egy ilyen nagyon kemény kis gumicsomó ott ennek a valakinek a lényében. No és ez a csomó idővel egyre tágul, és elkezd köré kiterjeszteni egy ilyen énfelhőt, vagy ahogy én fogalmaztam, énbuborékot, tudjátok, mint az Water- vagy Walking Ball, amiről már tettem említést ezen az oldalon. Azaz kiterjeszti az énjét akkorára, amekkorára csak tudja. Addig feszíti, amíg csak azt nem érzi, jó erősen körbeveszi ez a merev falú gömb. Ennek az éncentrikus borzalomnak az egyik általános kísérő tünete épp ezért a feszültség, ha megfigyelitek. No és elkezd ez a hatalmas golyó mozogni a világában, mint a kisgömböc. Amit magába tud kebelezni, az jó, amit nem, azzal szemben áll, az a nem jó. Ezért nem tudok azonosulni egyetlen vallással sem, mert szinte mind ilyen, amolyan vallási énbuborékok: az én istenem az igaz isten, az én nézeteim mutatják meg a valót, persze, én elfogadom az ő vallását is, de az enyém azt magában foglalja, vagy a fölött áll, stb, stb. De mondhatnék ezer példát, politikától, a spirituális irányzatokon át egészen a divatig. Ez az énbuborék ugyanis semmit nem lát tisztán, csak azt ami a buborékon belül van. Minden más valami torz, elmosódott formában jelenik meg a buborékban, és ezt az abban pöffeszkedő utálja. Mindegy, ezt most nem ragozom tovább, csak körül kell nézni és látható, a te nem én vagyok szemléletmód hová vezet, nem is kell semmit tenni szerintem, csak kinézni az ablakon. Nyilvánvaló, minden szenvedés a tudatlanság, és az ebből fakadó beteges önimádat számlájára írható itt a földön.
No és miért veszélyes ez a világlátás? Mert téged olyan mértékben megvezethetővé, hiszékennyé, kiszolgáltatottá tesz, amire nincs szó. Az önimádat nem azért veszélyes, mert az valami rossz dolog, hanem olyan, mintha bekötött szemmel kéne végigmenned egy szakadék felett lévő, kanyargó pallón. Mégis sokan ezt választják, és ezért mindig csak arról tudnak, amit épp ki tudnak tapogatni maguk alatt a lábukkal. A megtett utat sem látják, csak emlékeznek rá, s a kettő nagyon nem ugyanaz. Az énbuborék nem az egoizmus és a nárcizmus szinonimája nálam, hanem az „emberé” mint ideáé. Az ember áll mindennek a közepén. Körülötte kering a nap. Ja, nem, akkor az ő szent bolygója kering annak napja körül. Mert neki saját napja, sőt, naprendszere van. Vallásaiban az ember kitüntetett helyen áll a mindenségben, az ember mint valami csodalény, akinek a világ legtermészetesebb dolga, hogy isten az egyetlen fiát leküldi hozzá, hogy ez a csoda ember pépesre kínozza, megalázza, aztán kegyetlen brutalitással megölje, hogy ezzel ez a szerencsétlen földbedöngölt istenfia megváltsa ezt a csodálatos embert a bűneitől. És ez az embernek jár, mert ő megérdemli. Azt mondja a spirituális celeb, vagyunk mi, a csodálatos, felébredt Tökéletesek, akik Már Tudnak, és ott van alattunk az a sok megvezetett alja nép. Hát mi ez, ha nem egy énbuborék? Mert amire ő rájött, az az Igazság, így van? Nincs is magasabb rendű igazság, mint az Övé. Ugyan már, ne röhögtessen engem ez a bácsi. Ő tudja, mi lesz a halál után, mert ő olvasta a szent iratokat. És látszik rajta, megingathatatlan ebbéli hitében, szerintem, ha valami csoda folytán tíz halott kikelne a sírjából, és elmondaná neki, figyelj, öregem, tévedsz, az se győzné meg. Mert az énbuborék ilyen. Az Ő Fájdalma az az Igazi Fájdalom, a másé kutyaszart sem ér. Amit ő tart jónak, az a jó, te csak rossz lehetsz, ha nem vagy az énbuborék része. És ez a buboréklakó görög vakon ebben a labdában, és észre sem veszi, hogyan görgeti őt a többi ilyen énbuborék ebben a hatalmas, forgó lottógépben. Mindent elhisz, ő maga a Hiszékeny Úr, mert vak, önmagán túl nem lát, ezért észre sem veszi, ha hazudnak neki, vagy becsapják. Állandóan érezni akarja önmagát, valami beteges kéjjel nyomkodja magán a gombjait, a világ számára nem egyéb, mint egy hatalmas énstimulációs spa hotel, masszíroztatja, simogattatja, eteti, itatja ezt az ént a világ elemei által, amíg olyan puhány és dagadt nem lesz, hogy szinte mozdulni sem bír, mint a dédanyám egyszer jól megetetett libája, amelyik már hason csúszott, de még mindig tömte magába a kaját.
Az énbuborékban lévő el sem tudja képzelni, hogy valaki valami mást szeret, másban hisz, mást lát jónak, egyáltalán, tök mást lát, mint ő. Megsértődik, ha te az ő szent dolgaira nem tapsikolsz, iszonyú komolyan vesz mindent, ami az énbuborék falára van neki belülről odavetítve mint valóság, és nem érti, hogy lehetsz ilyen szörnyeteg, aki nem látja, hogy ezek Milyen Csodálatos Dolgok. Az énbuborék belülről rohad, büdös van benne, és minden nagyon gusztustalan. Menj közel hozzá, és el fog facsarodni az orrod a bűztől. De ő szereti ezt a szagot, neki ez tudósít erről a csodás énről, és ha befogod az orrod, szégyellheted magad. Kiabál, meg akar semmisíteni, sárba tiporni, azt akarja, te, aki nem ez az Én, ne is legyél! Egy fekély, egy rákos burjánzás ez az énbuborék, ami lassan felzabálja a földet. Félti a szaros kis énjét, büszke és hiú rá, és még egyszer mondom, szentül hisz abban, ez a buborék a világ közepe.
Nem tudom, szerintem talán téved. Hogy lennénk mi a világ közepe, ez nem egy vicces feltételezés? Hogyan lehet ennyire hinni valamiben, amit csak és kizárólag az emlékeink tartanak életben? Egy fikció ez az én, mert nem áll másból, minthogy ez az én emlékezik önmagára. Pont, mint egy program. És akkor mi van túl ezen a buborékon? A szeretet. Az igazi, nem ez az énbuborékba zárt önimádat, hanem amikor a szeretet túlnő rajtam. Szeretni a másikat úgy, hogy én már semmi más nem vagyok, csak ez az érzés. Én nem is kellek már magamnak, csak ahhoz, hogy szeretni tudjak. Átéltem, átélem, ez valóság. Amikor nem akarok én lenni mások között, én csak őket szeretném megélni, s nem állandóan ezt a hülye magamat. Érthető? Akit szeretek, az engem jobban érdekel, mint saját magam, nem? Az olyan, mint egy csodás ház, amit nem magam előtt akarok tudni, hanem épphogy benne szeretnék már lenni végre. Egy igazi közösség szerintem ilyen, hogy én azért akarok annak része lenni, hogy az énemet végre lerakhassam a fogasra. Hogy írt erről Szabó Lőrinc?
Mert míg kell csak egy árva perc,
Külön; neked,
Míg magadra gondolni mersz,
Míg sajnálod az életed,
Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
Halott és akarattalan:
Addig nem vagy a többieknél
Se jobb, se több,
Addig idegen is lehetnél,
Addig énhozzám nincs közöd.
Ha kipukkasztod az énbuborékot, az olyan megkönnyebbüléssel jár, mint amikor egy gennyedő, hatalmas furunkulust megnyit egy apró lézersugárral a sebész. Kiürül a genny, és lassan megnyugszik a gyulladt rész. Csúnya heg marad utána, de ez fog emlékeztetni arra, soha többé ne gyűjtsd így be magadba önmagad. Nem vagy a világ közepe, nem rólad szól minden, hajlamosak vagyunk mindent magunkra vonatkoztatni, de miért ne tudnánk ezt a magunkat e helyett kiterjeszteni a világra? Azt hiszed, én nem vagyok annak az énnek a része, amiben most te is részesülsz? Azt hiszed, abból csak neked jutott, beléd csorgatta a mindenség önmaga esszenciáját, és hozzád képest én már csak egy száraz te vagyok? Tévedsz, ahogy mindenki téved, aki így gondolkodik. Értsd már meg, hogy egyek vagyunk, tényleg azok vagyunk, nem egymással szemben állunk, együtt vagyunk valami élő, mozgó csoda része, miért olyan nehéz erre az egészre egyben nézni sok kis különálló én nélkül? Ettől még meg fogod vívni a napi csatáidat, lesznek egyéni preferenciáid, sőt, akarhatsz mást, mint a szomszédod. De közben tudd, mindez csak egy játék, egy Kemény Henrik-féle bábelőadás, ahol Vitéz László bőszen veri palacsintasütőjével az Ördög fejét, ám ha a paraván mögé látnál, tudhatnád, Henrik egyik kezén a vitéz, másikon az ördög van. Próbáld csak ki, mondom, hasítsd szét az énbuborékodat, és ezt úgy tudod megtenni, ha azt mondod, most nem akarok az én szemével nézni semmit, jobban érdekel, mit lát az a sok te. Idővel szokásoddá válik váltogatni a nézőpontodat, egyre gyorsabban és gyorsabban, én, te, ők, mi, én, ők, ti, ő. Itt máshogy nem megy egyelőre, de az már a földön emberként is megoldható, hogy ne egy strandlabdában görögjed tehetetlenül és szinte vakon végig az egész életed. Próbáld ki, olyan erőt nyersz általa, amiről eddig fogalmad sem volt, nem gyengébb leszel, hanem erősebb, hisz mostantól mindenki mögé be tudsz állni, látod az ő szemével is a dolgokat: fogalmad sincs, mit jelent ez, amíg nem próbálod élesben ki. Megidéztem Szabó Lőrincet, ezért vele zárom ezt a mai kis harci fogást, ha van kedved, olvasd el ezt a verset, és gondolkodj el azon, mire mennél az úgynevezett sok te nélkül, egymagad.
