Harci fogások 21-30

Függetlenség nélkül nincs győzelem

Nagyon sok olyan embert ismerek, akinek komoly kihívást jelent – elsősorban az érzelmi – függetlenség megteremtése. A múltkor a halálról beszéltem, arról a halálról, amit még ezen életben át lehet élni, így megfordítva a fekete és fehér viszonyát, a lenni vagy nem lenni állapotát a létünk színpadán. És tudom, hogy ez azért nehéz, mert az ember ezer szálon függ a világtól, és ezeket a szálakat eltépkedni néha úgy tűnik, a lehetetlennel egyenlő. Szerintem nem is kell addig, amíg az ember nem érzi, hogy ezek a szálak kezdenek maguktól elfoszlani. Hogy ez mitől függ, arról gőzöm sincs, szerintem ez valami olyasmi, mint a szülés, hogy pontosan mikor indul be, arra nincs fix forgatókönyv. Azt is nagyon sokszor leírtam itt, hogy ez igen, egy fájdalmas folyamat, akinek nem fáj, az gondolhat joggal arra, itt nem is történik igazi átalakulás. És ez nem azért van, mert ennek fájnia kell, mert akkor, lám, én milyen kemény vagyok, ennek nem sok köze van az önostorozáshoz. Inkább arról van szó, hogy ez egy átalakulás, amiben a lényed egésze részt vesz, és ezt nyilván megérzed. A fájdalom amúgy nem a jövőre, hanem inkább a múltra irányul, én legalábbis így tapasztaltam meg: az fájt, amit már elengedtem. Ez nagyon furcsa amúgy, olyan, mint amikor az amputáltnak fáj a levágott lába. Ez inkább egy gyász-fájdalom, a régi énem elsiratása, a régi álmaim eltemetése, annak a belátása, ez a lét nem az, aminek hittem. Igen ám, de e mögött a ködfátyol mögött süt ám nap, száraz, meleg a levegő, nyoma sincs a hideg nyiroknak és a nyomasztó esőnek. Kár tehát félúton visszafordulni, mert semmi nem lesz jobb, csak épphogy rosszabb.

Szerintem a mostani világeseményekben is valahol ez a legfájóbb, ahogy átszínezi a múltat olyan értelemben, hogy az emberek egy része előtt nyilvánvalóvá vált: ez mindig ilyen volt, csak nem vették észre. Mondok erre egy személyes példát. Volt egy nagyon jó barátnőm, egy csaj, akivel egy tévés kurzuson ismerkedtem meg, aztán bekerült a már régebben meglévő kis baráti körömbe. Imádtam ezt a lányt, jó humorú, vagány nőszemély volt, éles nyelvvel, karakán jellemmel és arany szívvel megáldva. Aztán egy alkalommal történt egy eset, hogy valakivel kisebb összetűzésbe kerültem egy partin, amolyan vitába. Ez a lány is tanúja volt az incidensnek, és mikor kettesben maradtunk, teljes mellszélességgel kiállt mellettem, mondván, szerinte is nekem van igazam. Aztán pár nappal később az akkori vitapartneremmel teázgattam valahol, és szóba került ismét az ügy, mire mondta, mennyire egyetértett vele ott ez a lány is, tehát, lám, neki volt tehát igaza. Mondom, mi, ezt hogy érted? Hát hogy leült aztán vele is ez a lány, még ott a bulin, és teljes mellszélességgel kiállt mellette, mondván: abszolút neked van igazad. Nos, ekkor megrepedt bennem valami. Mint amikor egy hideg bögrébe hirtelen forró vizet öntesz. De nem tört el a bögre, a barátságunk majdnem egy évtizedig megmaradt, és én, bevallom, soha nem hoztam szóba ezt az ügyet, mert tudtam, nincs értelme.

Aztán telt-múlt az idő, haladt velünk az élet, nekem családom lett, majd elhagytam az országot. Néha váltottunk még pár szót online. És akkor ebből a távolságból ránézve, megláttam ezt a lányt egy teljesen más szögből. Kiderült számomra, ő sosem tartott engem olyan jó barátjának. Azt is megláttam, mennyire ingatag az elveiben. Hogy mennyi gyűlöletet hordoz a szívében egyes népcsoportok és politikai frakciók iránt, de szinte forr benne ez az utálat és indulat. Megértettem, hogy a cinikus, szarkasztikus humora tulajdonképpen egy merev páncél, és hogy az aranyszíve is erősen szelektál – és így tovább, nem sorolom. És tudjátok, mi az érdekes? Hogy e régi barát kapcsán értettem meg egy dolgot jó pár éve itt magamban, hogy ő mindig ilyen volt. Ő semmit nem változott, csak én mozdultam úgy el hozzá képest, hogy ebből a szögből már látom azt, amit onnan anno nem. Nem haragszom rá, nem sajnálom le, nem mondok rá semmit, ő az, aki, és szorítok neki, hogy úgy alakuljon az élete, ami neki a legjobb. Csak megállapítottam, más valami elölről és hátulról nézve.

Adamus jósolta meg nekem még jó hat évvel ezelőtt, hogy nemsokára meglátom a világ visszáját. Fogalmam sem volt, mit ért ezen, de ma már látom: ezt, ami most a szemünk elé tárult. Tehát summa summarum, ez nagyon tud fájni, az Atlantiszként elsüllyedő reményeink, a hitünk valamiben, amiről azt hittük, na ez jó, ez az igazi, és lám, kiderül, sosem volt az. És itt van a hangsúly szerintem, a sosem-on. Megérteni azt, hogy amikor azt hitted, jól érzed magad, már akkor sem érezted jól, elég nehéz, de mégis sorsdöntő felismerés. Emlékeztek a hamis túrógombócos példámra? Erről szólt, hogy ha megtudod, Lajos sorozatosan megcsalt, onnantól a legfőbb jellemvonása, amit idáig láttál benne, hogy ő a sírig hű hozzád, mint a megdöntött dominósor dől le egészen a kezdetekig és a sor végéig két irányba. Rájössz, butaság volt megbízni benne, és ezentúl ilyesmi vele kapcsolatban eszedbe sem jut. Ő sosem volt hűséges, ha ma nem az, értitek, miért? Ha kiderül, hogy a híres színész egy veleszületett betegség folytán kopasz és parókája van, akkor neki akkor is parókája volt, amikor te még szentül meg voltál győződve róla, hogy az a gyönyörű haj a sajátja. Akkor az volt az igazságod, ma azonban már tudod, neki sosem volt haja, már akkor sem, amikor te hittél még ebben hajkoronában. Nos, ezt nevezem én szál elfoszlásnak.

Ez az igazi függetlenség útja szerintem. Amikor nem erőnek erejével eltéped magad a világtól, hanem amikor az lassan épp azáltal foszlik le rólad, mert belátod: ez nem az, aminek hitted. Az illúzió mutatja meg magát neked, az, amit eddig valóságnak hittél. És ez egy napon, hidd el, mindenre ki fog terjedni, ez a látásmód mindent átvilágít, a te szemed keresztül fog lassan látni ezen az egész tömeghipnózison. A család képmutatásán, a barátságok álságosságán, a munkák feleslegességén, a pénz hamisságán, a hatalmi rendszerek ingatagságán, a pózok műanyag maskaráján, a tekintély merev és törékeny műanyag borításán, s csalóka lesz egy nap számodra már a kis virág pompája és a hold mosolygó arca is, hidd el. Ez szomorú egyfelől, ám isteni dolog egy másik oldalról. Mert amikor elnyered ezt a függetlenséget, amikor minden szál idővel lefoszlik rólad, azt fogod érezni: élsz. Valóban élsz. Látod a tömeget, ahogy tömött sorokban menetel valami felé, ami nyilvánvaló, egy borzasztó végállomás. Ők bele vannak kötve ebbe az útba, mint minta az ágytakaróba. És te kívül állsz ezen, és mégis vagy. Elhitették veled, hogy ezek nélkül a dolgok nélkül te nem létezel, de hazudtak, mert létezel. Számukra nem vagy tényező, ez igaz, no de ki akar egy ágytakaróban lenni a legszebb szál? Én nem, az biztos. Nekem ez a nehezen elnyert és fájdalmasan megszült függetlenségem jóval többet ér. Most még ez csak egy csecsemő függetlenség, de már önmagában életképes. Még nem tud hegyet mászni, de már önállóan lélegzik. És innentől nincs más dolgom, mint kivárni, míg felnő, megerősödik.

Nézd meg, mire mennek a kötésben lévők, hogy rángatja őket dróton ez a világ! Igazuk volt, amikor hülyének néztek csak azért, mert te épp ebből nem kérsz? Nem. Most már látnod kell, hogy hogyan tört ketté a Titanic, hogy fordul minden lassan, de biztosan át az ellenkezőjébe. Talán egy nap még azt is megérjük, akik lesajnáltak, irigykedve néznek utánunk? Nem tudom, egyet azonban tudok, totális függetlenség nélkül nincs szabadság. Ha csak egy ponton is hozzád van ragadva ez az élet, te nem tudsz függetlenedni az ágytakarótól, és ahová húzzák, oda sodródsz vele együtt te is, ám ha kivágtad magad róla, hiába tűnik úgy, bele vagy simulva, de ez csak a látszat, mert te nem is tudsz innentől vele együtt mozogni, s amikor felemelik és jól megrázzák, te e szőttestől függetlenül repülsz a levegőbe.

Keresd meg te is az életedben a magad barátnőjét: azokat a pontokat, ahol tisztán látod, igen, ez mindig ilyen volt. Ezek a szálak csak ettől a felismeréstől maguktól elszakadnak. És akkor a bomlást beindítottad, meghúztad a szálat, és hidd el, lebomlik az egész neked pont jó ütemben magától. Fájni fog, sírni fogsz, sokáig mezítlábasnak fogod érezni magad, mert levetted a kényelmetlen cipőd, és nem terem azonnal egy másik a lábadra. Amíg egyetlen szál is a hatalmas takaróba köt, nem tudsz felkerülni az asztalra önálló terítőként. És addig a már elszakadt széleiden fájdalmat fogsz érezni, az oda nem tartozás fájdalmát. De a ködfátyol mögött süt a nap, tudom, érzem arcomon gyógyító melegét. Nekem már alig van pár kósza szál, ami talán még köt. És itt vagyok, nem vagyok sem összetörve, sem kisemmizve, nem vagyok se szerencsétlen, se nyomorult, se életunt, se magányos, se depis, de még tájékozatlan és buta sem, nem. Ezt csak azok sütik rám, akik nem értik, mit csinálok, amikor kitartóan tépem le magamról a szálakat. De majd egy nap talán megértik, és kedvet kapnak maguk is kipróbálni, milyen isteni érzés a világtól való függés felszámolása, hogy milyen érzés, hogy te akkor is a felszínen maradsz, amikor a hajó elsüllyed, mert még időben volt merszed kiugrani a hideg tengerbe, amikor a zenészek még javában húzták a nótát a léket kapott hajón. Csak egyetlen nagy levegő kell hozzá, és az önmagadba vetett hit: amikor képes vagy csak magadba kapaszkodni, és hinni abban, a saját kezed, lábad is fenntart a felszínen, nem kell neked ehhez ez a hatalmas, valaha a luxust hirdető, ám törékeny és süllyedő hajótest.