Harci fogások 21-30

Éld meg a halált, életet nyersz általa!

Fiatal koromban, tán olyan 18 lehettem, vettem egy könyvet, ami a halál utáni életről szólt, klinikai halálból visszatértek beszámolói alapján. Faltam a sorokat, mert irgalmatlanul érdekelt, mi lehet ezen élet mögött. Aztán ahogy telt-múlt az idő, számomra az abban a könyvben leírtak kezdték értelmüket veszteni. Valahogy úgy érzetem, amiről ezek az emberek beszélnek, még nem a halál. Pont ahogy Adamus ez ügyben fogalmazott egyik könyvében, most ez beidézem ide, mert én ennyire jól biztos nem tudom nektek megfogalmazni: „Ne dőlj be azoknak a krónikáknak, amelyek látszólag az ajtón túli világról mesélnek neked, vigyázz, onnan még nem jött vissza senki, s ami a küszöb, az nem a másik szoba. Ezek a beszámolók inkább károsak, mint üdvösek, mert nem arról tudósítanak, mi van az ajtón túl, hanem valami egészen másról, és nem jó ebbe kapaszkodni, miközben sorban állsz. Ezek a krónikák hasonlatosak ahhoz az elefánthoz, aminek csak egy-egy részét formálja meg a szobrász mondván, ez a két tömzsi oszlop és a hozzá csatlakozó fej és annak elején lévő kis lógó orr az elefánt. És akkor te joggal megörülhetsz, jól van, látom már, akkor az elefántnak lapos feje, kör alakú szája és kicsi, vékony, szőrös, lógó orra van. Nem, drágám, az a farka, és ez csak egy fél elefánt, ráadásul fordítva nézve. A halál nem az, amiről azok tudósítanak, akik “visszajöttek” – ha most fogalmazhatok ilyen balgán. A halál az, amikor nem jössz vissza, mert nem tudsz visszajönni.”

Nos, valami ilyesmit éreztem meg én is. A halál a nem-élet, tehát nem lehet benne semmi olyasmi, ami az életre jellemző, no de akkor hogyan határozhatnánk meg – morfondíroztam magamban. Igen ám, de mindeközben elindult az a rendszerösszeomlás az életemben, amiről itt már tettem említést. Nagyon lassan, de annál biztosabban minden, amire addig azt mondtam, na, ez az élet, kezdett leomlani rólam. Pont úgy, ahogy a fenti idézetben ez látható, azaz olyan módon, hogy azt én soha többet magamra visszaragasztani nem tudtam. Próbáltam, de minduntalan leesett. Ez egy irgalmatlanul hosszú és fájdalmas, nehéz folyamat volt, nem is annyira folyamatos, mint inkább olyan rángatózás szerű: ki az életből, vissza egy kicsit, aztán nagy erővel megint ki, ismét egy picit vissza. De minden visszafele tett lépes, mintegy ellenhatásként, épphogy csak még jobban választott le valamiről, ami eddig az életem volt. Most ennek a részleteibe nem megyek bele, mert erre nincs időm, ezerszer és ezerféleképpen elmeséltem már ennek folyamatát a blogomon. Minden írás megtalálható erről itt, akit érdekelnek a részletek, utána olvas. Mindenesetre, ha nagyon patetikusan szeretném megfogalmazni, azt hiszem, bátran állíthatom, én átmentem egyfajta halálélményen. Eljutottam általa valahova, ahonnan abszolút nem tudok már visszatérni az élők közé. Onnan tudom, mert sokszor nagyon akartam, de nem ment. Szóval én már azon a módon nem vagyok „élő”, mint a körülöttem lévők. Még vagyok, de számukra is már alig. Nem látnak, nem szólnak hozzám, nem nagyon tudnak rólam. Nem vagyok senki életének szerves része, még a legközvetlenebb családtagjaimé sem úgy, ahogy ez általában megszokott. Az a kevés ember, aki kapcsolatban áll velem, talán érzi is ezt, nem tud velem úgy kapcsolódni, mint amit másoknál megszokott, ez van, ez is csak egy kihagyhatatlan állomás, ezt úgyis mindenki megtapasztalja vagy így, vagy úgy. És én most az „így”-ről mesélek nektek, mert ez a jobb forgatókönyv.

Amikor anyukám már nagyon beteg volt, de még tudott beszélni, kérdezgettem tőle, hogy van, és egy ízben azt válaszolta, nem sokkal a halála előtt: lebegek lét és nemlét határán. Furcsa volt ezt valamiért az ő szájából hallani, de ma már értem, mit értett ezen. Valami ilyesmit élek át mostanság én is. Itt vagyok, de már nem vagyok jelen, van ez a test, de már alig kötődik hozzám, megélek dolgokat, de olyan álomszerűen csak, tárgyak vesznek körül, de anyagi mivoltuk egyre jobban bosszant. Szóval vagyok, de inkább már nem. Meggyőződésem, hogy a halálnak nincs köze a testhez abban az értelemben, ahogy ma gondoljuk. Megint a következményt keverjük az okkal. Nem a fal csinálja a téglát, hanem a tégla a falat, nem jó a kettőt összekeverni. A halál az egy létállapot, ha most fogalmazhatok ilyen ellentmondásosan, pontosabban „lét nemállapot”, az, amikor egy fekete leplet helyezel az életre. Ott lesz végig alatta az élet, csak nem megélhető módon. Szokták mondani, minden halál egyfajta öngyilkosság, és igen, az, amikor azt mondja a létező, nem látok már tovább. És akkor átlép oda, ahol ezt meg is éli. Hogy nem lát semmit. Aztán visszalép gyorsan az életbe, mert újra látni akar. Időről időre felkapcsolja, lekapcsolja a lámpát, mintha csak egy időzítő lenne beleépítve, mindaddig, amíg el nem unja ezt.

Van azonban más út is, mégpedig az, hogy a kettő állapotot finoman egymásra csúsztatod és túllátsz ezen a nem látok tovább-falon. Erről szólt Jézus története. Élve megélni a halált, amikor mindenki olyan nagyon él, minden olyan nagyon vitális és fehér, s te ezek között tudatosan magadra húzod a fekete takarót. Összegömbölyödsz alatta, és megszünteted az élet önmagából kinyúló vektorát, az emberi akaratot. Ennyi az egész amúgy, tényleg csak ennyi. Nem akarsz soha többé. Átadod magad a sors erőinek, de nem sodródva, nem beletörődve, hanem mint a profi raftingos: végtelenül tudatosan, egyenesen, egyensúlyban maradva, tekinteted a távolba, ezen a mostani állapotodon túli pontra szegezve. Pont, ahogy Jézus mondta. Legyen meg a te akaratod, mert tudom, minden egy hatalmas, kozmikus rend része. Még az én kis személyes sorsom is. És ezért minden pont úgy történik, ahogy az valóban teljes. Ahogy az jó. Ahogy látá Isten, hogy ez jó. Ahogy lennie kell. Ahogy lett. Hiszen már rég kész a Mű, ezen nem lehet úgysem módosítani, a Mindenben minden eredendően benne van. És úgy lőn. Ez a titok ez a három kis szócska. Beveszem tehát a piros kapszulát, ami kiüti lassan belőlem azt az álmot, hogy ember vagyok a földön, feloldja annak konok akaratát, és tudom, mostantól nagyon megváltozik minden. Kilök magából az, amit életnek hittem. Fájdalmasan, szakadt ruhában, magányosan, kopaszon. Halott leszek az élők közt. Igen ám, de a szabadságomért ezt elviselem. Mert ha képes vagyok azt megérteni, hogy a létem örök, akkor ez a mulandó, véges illúzió, ez a mátrix lesz számomra onnantól valahogy a nem-élet. Csak helyet fogok cserélni az élőkkel, s meglátom, mennyire nem is élnek igazán. És lám, mit mutat meg nekünk most ez a földivilág-mátrix? Épp ezt, nem? Épp az élet vonódik ki e világból lassan és biztosan. Minden, ami az életet jelentette. A bizalom, az öröm, a szabadság, az egészség, a testvériség, az egyenlőség, a kultúra, a rend, lassan végleg odavesznek az eredendő jogaid, már arcod sem lesz, már mozogni sem tudsz szabadon, és visszamenni a régibe meg végképp nem. Hát nem ez a halál? És ha tudatosan bele tudsz ebbe menni, mondván, oké, akkor én most kimaxolom ezt az élményt, meghalok, vállalom, nem leszek olyan élő az „élők” között: elindulsz egy csúszdán. Amint ezt tudatosan és megfontoltan bevállalod, fékezni sem tudsz majd rajta. A halált már nem te irányítod, ott neked több szavad nincs. Ám hidd el, egy nap megérted, úgy váltasz a véges és az öröklét közt tájképet, ha fogalmazhatok így, hogy ahogy eléred a napsütötte tisztást a sötét romos város felől, a város képe foszlik el a szemed elől a semmibe, de te maradtál, aki voltál, nem te haltál meg, a világ halt le rólad, és te végre valóban élsz.

A halál az, amikor lassan lefoszlik rólad az élet. Az egész, úgy ahogy van. Lassan, kicsit ki-be rugózva, de biztosan. És ha ez volt maga a Léted, akkor nincs helyette tisztás, csak a város romjaiból származó szürke por marad, a nagy semmi állapota, amiből gyorsan új városba húzod magad, mert nincs is nagyon más választásod, az élet számodra maga a város. Ám ha képes vagy megfordítani a dolgot, akkor por helyett zöld pázsit lesz a lábad alatt, miközben ugyanúgy lefoszlott a város, de számodra ez, ami lefoszlott volt a halál birodalma. Erre a váltásra meg kell érni. Ehhez baromi fáradtnak kell már lenni. Érettnek, bölcsnek és bátornak. Ehhez kell valaki, akit örökre szeretnél végre magad mellett tudni, s nem mindig újra és újra meglelni és elveszíteni. És ehhez kicsit szembe kell menni mindazzal, amire a városlakók azt mondják, ez a normális, az elfogadható. De most könnyű, mert lassan kezd körvonalazódni, milyen is ez az ő „normális” „élő” „elfogadott” birodalmuk. Most még nem késő azt mondani rá, nem, az élet épphogy nem ez. Az nem ilyen zűrös, sötét, csúnya – istenem, bocsánat, hogy ezt mondom, de látjátok, mennyi a rossz arcú ember? Ijesztő számomra néha végignézni egy hírportált, de a legdurvábbak mindig a híres emberek temetéseiről szóló képek, ahol ez a sok Fontos Ember áll. Olyan romlott az egész, nem? Minden eszembe jut ezekre az arcokra nézve, csak a tisztaság nem. Olyanok, mint az élőhalottak – szokott átsuhanni a fejemen e képeket nézve. Az a sok karikás szem, beesett arc, szürke bőrszín. Az élet lehet ennyire romlott, ennyire nehéz, komor és fárasztó? Ilyen alantas? Ilyen monoton? Ennyire ellenséges? Az életet az ember élvezni akarja, ha bele döglik is. Még valami buta asztrológia videóban is ezzel fejezte be az egyik vendég: És mi akkor is élvezni fogjuk az életet! Valóban? Élvezzük az életet, egyszer élünk – milyen görcsös akarat feszül meg e kijelentések mögött, nem? Mennyire mutatni akarjuk, de hisz ez csodálatos, gyönyörű, nagyszerű, ám ha valóban az lenne, nem kéne ezen ennyire erőlködnünk. Hol van a finom derű, látjátok azt ebben a mostani kínosan vigyorgó-vicsorgó valóságban szétterülni, mint puha, édes, könnyű porcukrot a forró piskótán? Hol van a testvériség, a közös létet megélők vitális, erős sorsközössége? Hol van az igazi, lángoló, végtelen szerelem, ahol a hűség szó örökre és totálisan értelmét veszti? Nem az élet legfontosabb eleme épp ez a forró, szenvedélyes, isteni érzés? E nélkül hogyan lehet élni, mondd? Mégis a többség valódi szeretet nélkül él, én ezt merem állítani. A málna ízű savanyú cukor nem gyümölcs, még csak nem is hasonlít rá.

Nem folytatom, aki akarja, látja, amit mutatok. És aki ezt meglátja, azt nem lehet már e város által bekeríteni, az már a valós küszöbön áll, kvázi egyik lábával a falon kívül, és csak visszanéz a romos városra. És neki már meghalnia sem kell, annyiszor elmondtuk ezt is: ő csak átcsúsztat most lassan két valóságot egymáson, és finoman, szinte észrevétlenül, mint a filmes átúszás esetében, s visszakerül oda, ahonnan városlakóvá vált, ezt a véges kis epizódot megtapasztalni. Ahol nincs halál, ott nincs rabság sem.

Remélem, érthető voltam, és azt is sikerült kicsit megmutatnom most csak azoknak, akik értettek engem, hogy ez a mostani szituáció mi is pontosan, mi köze a piros kapszulához, ébredéshez, halálhoz, élethez és feltámadáshoz. Ez most csak egy kis szamuráj kitérő volt a harci fogások felsorakoztatásában, annak a botcsinálta kifejtése, ami ekképp van megfogalmazva az ő kódexükben: „Minden reggel úgy gondolj magadra, mintha már halott lennél. Mindennap, reggel, nyugodt lelkiállapotban gondold azt, hogy halott vagy. Haladéktalanul morfondírozz halálod különféle módjain, és képzeld el az utolsó percedet… Egy öregtől hallottam a következőt: “A ház ereszétől egy lépésre az embert halottak veszik körül; a kaputól egy lépésre szembetalálkozik az ellenséggel.” Ezt nem az óvatosság kedvéért mondta. Inkább azért, hogy olyan gondolkodásmód kialakítására késztessen, amellyel képesek leszünk úgy gondolni magunkra, mintha már halottak lennénk… Tekinthetünk a világra úgy, mint egy álomra. Mikor rémálmot látsz, felébredsz és megnyugszol, hogy csak álom volt. Azt mondják, a világ, amelyben élünk, cseppet sem különbözik ettől.”