Hat lépés az illúzió erdejéből

Ismét egy újabb régi írással jelentkezem – hogy ezzel a szójátékkal éljek –, mégpedig azért, mert egyre időszerűbb lesz megérteniük az embereknek, hogy mindaz, amit most az életükről gondolnak, az egyáltalán nincs úgy, ahogy gondolják, és ezt most már maga az őket körülvevő valóság is kezdi egyre inkább alátámasztani. Emlékszem, ez után a kis írásom után kaptam egy levelet, amiben a levélíró élhetetlennek, halottnak, tömény katasztrófának és kötésekkel telinek nevezte az életem, amiről nyilván semmit sem tudott, hiszen nem is ismertük egymást, sőt, a mai napig nem tudom, pontosan ki is volt e bájos levélke megalkotója. Már akkor tanulságos és érdekes megközelítésnek tartottam a kissé egzaltált gondolatmenetét, ma azonban sokkal izgalmasabb kérdés számomra, vajon hogy lehet ő, miként érzi magát a maszkja mögé bújva. Milyen most az általa megfogalmazott és hőn áhított könnyű és egyszerű, szabad élet a jelenben, onnan önmagából megélve. Anno válaszoltam is neki a most beidézett bejegyzést követően, akit érdekel, megtalálhatja ezt az írást is a Középpontból a végtelenbe címen. Ma már amúgy nem írnék neki semmiféle választ, ahogy egy kisgyerekkel sem vitatkozom azon, hogy ki tudta szebben lerajzolni az óvó nénit.

És ennek kapcsán eszembe jutott egy Ezsdrás nicknéven futó (már a névválasztás is sokat sejtető) anonim alak is, aki egy régi, 2008-as fórumon, ahol Adamusszal kérdéseket válaszoltunk meg, nagyon csúnya, kifejezetten bántó, gunyoros, cinikus stílusban megtámadott minket és mindenféle hagyományos tényekre és premisszákra hivatkozva meghazudtolta mindazt, ami az akkori világnézetem alapját képezte, és folyamatosan fejlődve képezi a mai napig. Rá is kíváncsi lennék, vajon hol tarthat ma, milyen válaszokat tudott neki adni a mostani helyzetre az a világnézet, melynek betonba öntött talajáról úgy vélte, joga van másokat nyelv öltögetve kigúnyolni csak azért, mert nem abban a dobozban ülnek, amiben ő. Megtalálta-e vajon a békességét és szabadságát a saját hitrendszerének falai közt? De ez a kérdés vonatkozik mindenkire, aki valaha úgy vélte, biztosan tudja, mi zajlik tulajdonképpen ezen a síkon, aminek földi élet a neve.

Minden a tettek mezején dől el: egy ember jelleme ugyanúgy, mint egy eszköz használhatósága. Ismerjük mindannyian a tv-shopos termékeket, amelyek mind olyan jól mutatnak a képernyőn, annyira profi cuccnak tűnnek, ám amint kibontod a dobozt, és használatba veszed a holmit jössz rá, nem, ez nem sok mindenre jó. A különféle világnézeteknek is megvannak a maguk tv-shopos árucikkeik, vagy épp múzeumi kiállítási tárgyaik. Hisz sokszor épp azokról a tézisekről derül ki, hogy mennyire használhatatlanok a mindennapokban, amelyek a legpatinásabbnak, legpompásabbnak vagy legtetszetősebbnek tűnnek. De egy túlélő felszerelés esetében ez nem lehet szempont, ez egy falra akasztható műkincsnél lehet csak értékmérő, ám amikor az ember két sziklafal közé van beszorulva, nem számít sem a reklám, sem a patina, csak és kizárólag az: ez az eszköz segít innen épp bőrrel, élve kijutnom, vagy sem.

Lássuk akkor az írást, ami mellesleg igen jól kapcsolódik a  Tudat és valóságrétegek című, ötrészes mini tanulmányomhoz.

***

Nehéz fába vágom most a fejszém, ugyanis elérkezettnek látom önmagam számára az időt, hogy rendszerezzem mindazt, amit a világról feltérképeztem, azaz a sok általam bejárt ösvény, tisztás, völgy, forrás és domboldal kidolgozott ábráját egy komplett térképbe összerendezzem. Ez a térkép persze így csak nagyon vázlatos és elnagyolt lesz, de nem is az a célom, hogy most a legapróbb részletekbe menően kidolgozzak valamit, hiszen ezzel már az egyes részek esetében megvolnék, hanem az, hogy ezeket a részletgazdag elemeket egy egységes rendszerbe foglaljam. S ezzel lényegében meghatározom önmagamat, a világhoz való viszonyomat, valamint konkretizálom azt az ösvényt is, ami a térképemen az erdőből kivezető utat jelöli. Ehhez pár lépésben meg kell a dolgokat nevezni, mert csak így lehet mindent egy egységes rendben elhelyezni. Ádám és Éva óta tudjuk, hogy ennél nincs fontosabb aktus, s ha ez kimarad, bár az ösvény ettől még végigjárható, de csak tévelygő kóválygás lesz belőle, a kilátóhoz történő céltudatos túra biztosan nem. (Ha úgy megyek el Afrikába, hogy azt hiszem életem végéig, én Amerikában voltam, voltam én egyáltalán Afrikában? A kérdés mindenesetre elgondolkodtató.) Lehet, hogy elsőre mindez nem tűnik valami, hej, de izgalmas dolognak, de nem baj: ugyanis azzal, hogy egyre inkább konkretizálom a mondanivalómat, óhatatlanul meghatározom (önkéntelenül leszűkítem) azoknak a körét is, akiknek az ösvénye párhuzamosan fut az enyémmel – és még véletlenül sem azonos vele, mert ez metafizikailag lehetetlen. Úgyhogy amolyan tölcsér is ez a mostani, igen hosszú és talán elsőre nehéz olvasmánynak tűnő irományom; s hogy mi a tölcsér funkciója, azt gondolom, nem kell elmagyarázni. Csak azt fogja ugyanis igazán érdekelni az alábbi okfejtés, aki maga is aktív térképrajzolóként eljutott ahhoz a ponthoz, ahonnan már csak pár lépés a szép napfényes tisztás: izgalmasnak fogja találni, hogy megnézheti egy másik kartográfus munkáját, összevetve a sajátjával.

Egy szó mint száz, ma Umberto Eco nyomán (pontosabban a Hat séta a fikció erdejében c. művében kifejtett gondolatmenetét némileg átalakítva) szeretnék hat lépést tenni az illúzió erdejében, amely remélhetőleg egy magasabb rendű valóság mezejére vezet annak a kilátónak a tövéhez, melynek megmászásával véget is ér majd e mostani kirándulás. Nos akkor e rövid bevezető után lássuk a hat, kifejezetten gondolatébresztőnek szánt aprócska lépést!

1. lépés

Ha ránézek a térképemre anélkül, hogy bármit is egyelőre értelmezni akarnék rajta, azt látom, valamiért elég nehezen tájolható be a mai térképek elfogadott rendszerében. Nem rendelkezik olyan meghatározó, markáns külső jeggyel, ami elsőre segítene az eligazodásban, hogy ez pontosan milyen térkép: tisztán látom, hogy sem ide, sem oda nem lehet egyértelműen betuszkolni. Nyilván ez abból is fakad, hogy kifejezetten szeretem a műfaji keveredéseket, a tudatosan megtervezett eklektikát, amikor a határok elmosódnak, a beidegződések csődöt mondanak, a kategóriák, skatulyák érvényüket vesztik, a hitrendszerek leomlanak – amikor egy dolog zavarba ejti mindazokat, akik előzetes elvárásokkal, prekoncepciókkal közelítenek felé. S ha ezt az „izmusok” fiókjaival kéne szemléltetnem amolyan „filozófiai öndefiniálásként”, azt mondanám – persze megmosolyogva közben a meghatározásom bonyolultságát –: az én térképem a „tradicionális pragmatikus racionális mágikus szolipszizmus” jegyében készült. Persze ilyen irányzat nincs, mi több az egyes fogalmak látszólagos ellentmondásban is vannak egymással – hozzáteszem gyorsan, hogy hál’istennek. No de lássuk, mindez mit is jelent, hogy még véletlenül se tűnjön úgy, csak egymásra hánytam itt mindent, ami épp eszembe jutott. (Bár az ez irányú „vádakat” természetesen úgysem lehet esetemben elkerülni, de hát már csak így megy ez ott, ahol színes Rubik kockában élnek az emberek.)

Tradicionális ez a térkép abban az értelemben, hogy világképem alapjai mélyre hatolnak: a gyökérzet, ami a koronát táplálja, ősi rétegekbe nyúlik, s ott egy mindent áthálózó gyökérrendszert alkot. Pragmatikus a tekintetben, hogy nem tudok azonosulni semmivel, ami az életet nem a maga teljességében szemléli: mert vagy csak a gyönyörűen elkészített ételt fényképezi le, s érthető, használható receptet nem mellékel hozzá, vagy éppenséggel egy elkészíthetetlen, ám csodásan megírt receptet tár elém; azaz ha valami vagy túl teoretikus, vagy épp túlontúl pragmatikus. Racionális vagyok, hisz halálra bosszant a nyilvánvaló butaság, tájékozatlanság, a szkepticizmus és a józan ész sokszor gyerekes hiánya, a mindenféle alaptalan babona és vakhit: a vak ember, aki úgy tesz, mintha jobban látna a látónál számomra elszomorítóbb látvány, mint az a sötétben botorkáló, aki állapotának tudatában a kutyájára vagy botjára támaszkodik – s hozzáteszem, ezért jóval kevesebbszer is botlik meg, mint „állátó” társa. Azonban az eltúlzott, modoros intellektualitást, „tudományoskodást”, a sok mondvacsinált, minden gyakorlati megélést nélkülöző, és ezért súlytalan, levegőben lógó elméletet is csak pótcselekvésnek tartom: ezek a tetszetős elméletek a tapasztalat nélküli lógó gondolatoknak a díszes „push up” melltartói a szememben, semmi többek. A mai úgynevezett világnézeti áramlatok két véglete: a sokszor bántón primitív, buta, műveletlen, középszerű, szentimentális popularitása, valamint a nagyképűen alattvalókat, „tanítványokat” gyűjtögető gőgös tekintélyelvű sznobizmusa egyformán taszít, mint ahogy szabályszerűen elrettent a létet pusztán az anyag oldaláról megközelítő, a testnedvekben és az anyagi javakban tocsogó szemléletmód is, és a fenti állapotokkal valamiért mindig együtt járó fals-öntudatosság.

A mágikus jelző az elsőre bonyolultnak tűnő meghatározásomban az ember alaptermészetére, lényegére és eredetére utal: hisz emberként és emellett örök entitásként a mindent magában foglaló kohézió gyermeke vagyok azzal az ősi és belső tudással, hogy minden egy. A mágia a titkos összefüggések felismerése, átlátása és alkalmazásának tudománya, s nem valami delejes hókuszpókusz. (A modern mágia nyilvánvalóan a kvantumfizikában ölt majd idővel testet.) És természetesen szolipszista vagyok, hisz vallom és nap mint nap megtapasztalom: a világ bennem ölt testet. S mára már megértettem azt is, hogy „én” tényleg csak egy van; a tudat egyedülálló az univerzumban, s megnyilvánulásának módja a „valami” illúziója. A valóságé, amit a tudat önmagában teremt meg és részletez, s ami által képes arra az önreflexióra, amely önnön létének feltétele.

S ha mindenáron egy szóval kellene a térképemet megneveznem, azt mondanám viccesen rá: ez az egész számomra a mag filozófiája, a „magnózia” vagy „magnózófia”. Ami a mag magyar előtag és a görög gnózisból (tudás) eredő -gnózia (-tan) utótag játékos ötvözése, morfológiai utalással a filozófia szóra – persze szintén csak a móka kedvéért. Mondhatnám úgyis, az én életfilozófiám az Isten közvetlen megtapasztalására irányuló olyan átfogó rendszer-tan, ami a mag tulajdonságainak empirikus megismeréséből kiindulva jut el az egész végeláthatatlan gyümölcsös teoretikus megértéséig – ami persze újabb empirikus tapasztalatokat szül már a magokat magában foglaló gyümölcsből kiindulva – csakhogy ennek rajza már egy másik dimenzióban tett kirándulás térképe lesz…

2. lépés

Tekintsünk úgy a világra, erre a minket most körülvevő valóságra, mint egy szövegre! Mint egy olyan textusra, amit valaki írt azzal a szándékkal, hogy mindazt, amit ír, egy másik valaki elolvassa. S azért tudunk a világra így tekinteni, mert a puszta logika ezt követeli meg tőlünk. Teljesen illogikus az a feltételezés ugyanis, hogy van egy világ, ami „csak úgy” van mint anyagi közeg, és ennek egyfajta következménye a tudat, a mindenkori észlelő, aki ezt a világot észleli. Ez az okfejtés nagyjából azzal egyenlő, mintha én azt mondanám: a beszéd kialakulásának nem következménye a nyelv, hanem előzménye. Gondoljunk csak bele: ha a nyelv léte megelőzi a beszéd kialakulását, akkor ki az, aki ezt a minden beszédet megelőző nyelvet beszélte? A nyelv kritériuma az értelmezés, a használat. Ha nincs, aki értelmezze, azaz használja, nincs az adott nyelv sem. Mégis, a világra vonatkoztatva e példát azt láthatjuk: az emberek nagy része pont fordítva gondolkodik mondván, a nyelv megelőzte a beszédet, ami így teljes badarság, ezt nagyon könnyű belátni. De ez nem számít, hiszen az ember egyik legfőbb tulajdonsága, hogy hajlamos a valóságot és az úgynevezett igazságot úgy hajlítgatni, ahogy neki épp kényelmes és komfortos – pontosabban szereti magát abba az illúzióba ringatni, hogy ezt megteheti. Olyan jó lenne azt hinni, hogy van egy világ, ami tőlünk függetlenül is létezik, mert lényegében ez adná meg a mi valóságosságunk stabil alapzatát – ezt is könnyű belátni. S amiben szeretnénk hinni, a mellé annyi érvet tudunk állítani, amennyit csak akarunk – ez is tipikus emberi tulajdonság –, csakhogy a világnak nincs szüksége érvekre ahhoz, hogy valós természetét feltárhassa előttünk. Elég csupán önmagunkat megfigyelni, hogy megpillanthassuk azt a tisztást, amit az illúzió erdejében bolyongva nem láthatunk, de ehhez valóban egy kicsit meg kell fordulnunk a saját tengelyünk körül. Hogy honnan jön a fény, azt nem a fény forrásánál észleljük, hanem a saját orcánkon, s lényegében így ebből a „szubjektív” érzékelésből kiindulva tudunk elindulni annak forrása felé.

Tehát mindazon elmélet, amely azt állítja, hogy a világ a tudat megjelenése előtt is létezett a maga anyagi valóságában, teljességgel lehetetlen feltételezés. Tegyük fel magunknak a kérdést: létezhet-e valami, amit sem múltban, sem jelenben, sem a jövőben nem észlel soha senki, mi több, ennek még a feltételezéséig sem jut el? Magyarán: létezhet-e valami, amiről az égvilágon senki sem tud? Lehet erre azt mondani, hogy igen, csak nem sok értelme van. Hogyan létezik az, amiről senki sem tud? Mi a létezésének meghatározható kerete? Ahhoz, hogy ezen egyáltalán elgondolkodhassunk, már kell az a tudat, amivel rendelkezve feltételezzük, hogy van valami, amiről senki sem tud, ergo már tudunk is róla – no de én nem ezt vetettem fel, hanem a teljes sötétség állapotát! Amikor ma még vagy, ám holnap reggel történik valami – és most figyelj – teljes sötétségbe borul minden: a tudatod kihuny, mint a gyertya lángja. Minden, ami volt, és amiről tudtál elvész: képzelj el egy olyan állapotot, amikor annyira nem vagy, nem létezel, hogy azt sem tudod, voltál. Mondjuk, azt képzeld el, hogy egy műtét előtt elaltatnak, majd a hatórás műtét után magadhoz térsz egy kórteremben. Most képzeld el azt a kiesett hat órát! Ez a teljes sötétség állapota, az a hat óra. Létezik a világ, ha már azt sem tudod, hogy létezett, mert te magad sem tudsz arról, hogy valaha voltál, mert nem maradt belőled semmi? Nem, biztosan nem, a tudat kihunyásával az egész világ megsemmisül. Minden egyéb csak a tudat feltételezése, gondolati játéka, ami azonban a kihunyása után szintén értelmét veszti. Ezért mondom azt, a tudatnak meg kellett előznie az anyagot, mert nincs anyag, amit nem érzékel senki. Nincs önmagában nyelv beszélő nélkül, nem létezik látvány látószerv nélkül, illat szaglószerv nélkül. Pontosabban teoretikusan létezhet, csakhogy ez a „teoretikusan” fogalom sem más, mint egy érzékszerv észlelete: a tudat által észlelt idea. Annyira logikus mindez, hogy nekem épp ahhoz kell egy kitekert gondolkodásmód, hogy a valóság felépítését fordítva lássam.

Tehát az első lépés számomra az, hogy azt mondom: az észlelt világ, magyarán az a szöveg, amit a kezemben tartok – hogy maradjunk az eco-i metaforánál – következménye annak, hogy egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Író. Csakhogy ez az író a szöveg által lett Író. Magyarán, ha nincs ez a könyv, ez a textus, ez a matéria, az író lebeg a semmiben, és nem tud magáról íróként. Ahhoz, hogy ő tudjon magáról, létre kell hoznia a regényt, amin keresztül ő íróként megnyilvánul. Persze a tekintetben nem jó a példa, hogy most mondhatjuk azt, hogy de az író emberként a regény nélkül is létezhet, ám épp ezért tökéletes a példa, mert ez bizony így van, de alá is támasztja azt a feltevést, hogy ez az ember íróvá csak az irománya által válhat, mert e minőségében csak a megírt műnek köszönhetően létezhet. Most szedjük ki a képletből az író nélküli embert, azt a pocakos családapát, és mondjuk azt Eco nyomán: mi nem az empirikus írót keressük jelen esetben, magyarán nem azt a konkrét pasast, hanem a mintaszerzőt, a Hangot, aki végigvezet minket a megírt szövegen. Remélem, ez így nagyjából érthető, gondoljunk csak George Eliotra, vagy Mark Twainre! Mark Twain még véletlenül sem azonos Samuel Clemensszel, aki ezt gondolja, sosem lesz képes egy megírt szöveget helyesen értelmezni. Mark Twain nem pusztán egy írói álnév, ahogy George Eliot sem Mary Anne Evans férfiúi álcája, hanem egy tudatosan felvett identitás, a tudatos mintaszerző megtestesülése. Ezt Samuel Clemens meg is fogalmazta, mikor utalt rá, hogy még Mark Twain úgynevezett önéletrajza is valami furcsa elegye fikciónak és valóságnak.

Mindezt egybevetve elmondhatjuk, minden megírt szöveg magában foglal egy mintaszerzőt, egy olyan hangot, amely megszólal a művön keresztül. Az empirikus szerző ebben a felosztásban csupán egy eszköz, egy toll, amin keresztül a mintaszerző létrehozza a szöveget, s a szövegből kiindulva nem is létezik. Tehát visszatérve a példához, abban megállapodhatunk, hogy az írót a szöveg teszi szerzővé, ám ez még mindig kevés, mert olvasó nélkül továbbra sincs sem szerző, sem mű. Az a szöveg, amit valaha valaki megírt, ám soha senki el nem olvasott, értelmezett szövegként nem létezik. Az nem más, mint festék a papíron, s ha hozzávesszük, hogy magát ezt a festékes papírt sem látta senki, már láthatjuk is, ez esetben a mű írója sem létezik a kollektív tudat számára íróként. Tehát a dolog úgy fest, hogy a szerző, a szöveg és az olvasó kölcsönösen feltételezi egymást, egyik sem létezhet önmagában a másik nélkül. S ha most ezt kiterjesztjük magára az egész világra, és képesek vagyunk ezt úgy megtenni, hogy kikerüljük az emberi és ezért rémesen szűk perspektívából fakadó aknákat, nyomban láthatjuk, hogy a teremtés szentháromsága mit is jelent valójában. Azt, hogy az író (atya), a mű (fiú) és az olvasó (szentlélek) együtt hozza létre, amire azt mondhatjuk: olvasmányélmény, átfordítva az értelmezésünkre: lét. (Ezt a saját kis életünkön keresztül is azonnal megragadhatjuk, hiszen egyszerre teremtjük, cselekvőként megéljük, és önreflektáló szemlélőként „olvassuk” is az életünket. A kérdés már csak az: a világ az bennünk, ebben a hármasságban helyezkedik el, vagy mi vagyunk a világ része? Melyik nagyobb: a világ, vagy te, aki önmagadban észleled azt? A kérdés megint csak fontos felfedezésekre juttathat, ha nem hagyatkozunk a kitekert és konvencionális gondolkodáshoz.) S ez a hármas felosztás a fenti példát alkalmazva megmutat nekünk számtalan dolgot, olyan dolgokat, amik aztán segítenek eligazodni az életben, segítenek megérteni annak működési elveit, és konkrét kapaszkodót nyújtanak a mindennapok során is.

3. lépés

Ha feltételezünk egy mintaszerzőt a világ mögött, aki e mű elbeszélő narrátoraként is értelmezhető, akkor a másik oldalon feltételeznünk kell egy mintaolvasót is – továbbra is Eco terminus technicusát parafrazálva –, aki még véletlenül sem azonos az empirikus olvasóval. A mintaolvasó az, aki felismeri a mintaszerzőt; s akinek épp ezért a szerző a művet írta. Az empirikus olvasó kihagyhat fejezeteket, félreértelmezhet fontos részleteket, hozzátoldhat szubjektív észleleteket a műhöz, ám a mintaolvasó nem: ő pontosan azt és úgy olvassa, amit és ahogyan a mintaszerző megírt. Ebből számomra az következik, hogy a mintaolvasó nem más, mint a mindenkori empirikus olvasók összessége. Magyarán a most a világot észlelő tudatok összessége képes egyben helyesen értelmezni a művet, az ego, az egyén nem. Ha a világot a saját összetett szemünkként használjuk, képesek leszünk önmagunk fölé emelkedni harcok és buta, az ént, az egót erővel kiirtani próbáló hatástalan technikák nélkül, könnyedén. S ha a mintaolvasó az olvasók összessége, akkor a mintaszerzőt is ennek a logikának a folytatásával tudjuk meghatározni, hiszen ez esetben ő nem más, mint a műben szereplő összes valóságelem kitalálója, sokkal szebben megfogalmazva: a mű mindent átható kozmikus énje, tudata. Gyönyörűen kirajzolódik előttünk ennek az egész struktúrának a minden szálon összekapcsoló rendezettsége, aminek kohéziója maga a Tudat. Ezt sem lesz nehéz belátni, csak logikusan kell gondolkodnunk. Van egy tudat, ez a szerző tudata. Ez a tudat létrehoz egy olyan tartalmat, amit szövegként megjelenít. Ebbe a tartalomba a saját tudatát projektálja, magyarán minden, a legutolsó kis bokor is az ő tudatának terméke a textusban. A szöveg azonban nem egységesen mutatja be ezt a tudatot, hanem a szöveg által megkövetelt széttöredezett formában: Sherlock Holmes nem lesz azonos tudat a gyilkos tudatával – de mindketten Arthur Conan Doyle tudatának termékeként lesznek jelen a regényben.

Tehát ott van a megírt könyv, benne a mintaszerző éntudatának fragmentált darabjaival, amit a háttérben maga a szerző köt össze láthatatlan szálon: logikát, ritmust, időt, teret és keretet adva a műnek. És itt jön a képbe az olvasó, aki kezébe veszi ezt a passzív, statikus rendszert és életet lehel belé azzal, hogy értelmezi: magyarán a szerző szövegbe projektált tudati elemei révén érti meg a történetet, a szöveget. S itt azonnal fel is merül a kérdés: ezek szerint az olvasó egy másik tudat, mint a szerző? Ha maradunk a mintaszerző és mintaolvasó frazeológiájánál, akkor egyértelműen mondhatjuk, hogy nem, ez csak a tudat másik iránya a műhöz képest. A szerző és az olvasó egymás tükörképei. (A mintaszerző valamit, ami egységes, darabokra tör, a mintaolvasó ezeket a darabokat egységbe rendezi.) Mi most emberként azt mondjuk, a fenti példából egyenesen következik a tény, hogy a szerzőnek meg kellett időben előznie az olvasót – de épp az imént mutattam meg, hogy ez nincs így. Mert a mi emberi, lineáris, ok-okozati felosztásunkban a modell következőképp néz ki, ez nem vitás: író leül, sokat ír, lesz egy egyidejű, statikus szöveg, amit az olvasó a maga tempójában lineárisan elolvas. De a példa arra is jó, hogy önmagával magyarázzon meg valamit afféle Möbius-szalagként, ugyanis ebből az ok-okozati felosztásból következik az időre vonatkozva egy fontos megállapítás: itt egyszerre háromféle idő jelenik meg, ami mellesleg teret, anyagot, egymáson elcsúsztatható rétegeket is teremt. A három idő: az előadás ideje, ami a mű terjedelmét foglalja magában; a fiktív történetbe foglalt idő; és az olvasás ideje, ami a lineáris értelmezéshez az olvasónak kell. Ez a három idősík nem eshet egybe, még akkor sem, ha azt hisszük, vannak olyan kivételek, ahol ez így van, mondjuk a párbeszédek esetében, de a szöveg mint matéria gondoskodik mindig arról a sokszor leheletnyi időeltolódásról, ami ezt a három időt végig egymástól külön tartja, s garantálja a rendszer dimenzionális mélységét.

Egy szó mint száz, az a kijelentés, hogy a szerző időben előbb írta a művet, mint ahogy azt az olvasó értelmezte, csak az empirikus szerző és empirikus olvasó tekintetében helyes feltételezés, hiszen azt már megállapítottuk, hogy a mintaszerzőt a mintaolvasó teremti meg éppen azzal, hogy értelmezi a szöveget. S ha azt mondjuk, hogy a mintaolvasó nem más, mint a lehetséges olvasók összessége, s a mintaszerző meg nem más, mint a mintaolvasó által felfedezett egységes hang a sokszereplős műben, akkor láthatjuk, hogy időben mindhárom elemnek egyidejűleg kell megjelenni. A zavart az a feltételezés okozza, hogy a szerzőt (nevezzük nevén, az istenképet) mint entitást elhelyezzük azon a lineáris időtengelyen, aminek egy pontján bekapcsolódik a folyamatba az olvasó is, mint e linearitás része; csakhogy a lineáris időfelosztással az a gond, hogy mindig feltételez egy, az általunk kijelölt időpillanat előtti és mögötti pontot, hisz épp így ad ki egy egyenest. A lineáris időértelmezés hárompólusú idő a múlt-jelen-jövő végtelen egyenesén, aminek épp ezért se kezdőpontja, sem végpontja nem lehet. Kezdőpontot csak önkényesen és fikciós jelleggel jelölhetünk ki ezen a centiméteren, ugyanis ha elvesszük előle a múltat, és azt mondjuk, ez a pont mindennek a kezdőpontja, ezzel lényegében magát a mérőszalagot tüntettük el, hiszen az általunk kijelölt kezdőpont csak valamihez képest kijelölhető. S ha a múltat kiradírozzuk e pont elől, akkor a kezdőpont viszonyítási pontja, ha ezt a pontot jelennek képzeljük el, csak a jövő lehet. Ám ez azt jelenti, nekünk rendelkezni kell ekkor is legalább két időponttal: egy jövőbelivel és egy úgymond kiindulópontként szolgáló „jelenbelivel”, ám ha ez így van, mi nem állhatunk a kijelölt kezdőponton, csak ennek a „jövőjében”, ahonnan ezt az előzmény nélküli jelent meghatározzuk. Csakhogy ez a pont innen nézve már múlttá is vált, ami automatikusan feltételezi a jelent, s így mint valós időpont, önmagában sosem létezhet. S ha ez így talán nem elég meggyőző, érdemes arra gondolni, hogy bárminek az elkezdéséhez kell egy alap, amiről a dolgot elkezdjük: a kezdet, a szakasz, a véges fogalma csak egy egymásba fonódó rendszer, a végtelen által nyer értelmet, ami épp ezért nem más, mint véges rendszerek egymást feltételező, s egy ponton saját magába visszahajló struktúrája, hisz a végtelen önmagában teljességgel értelmezhetetlen minőség. (Érdemes ebből az aspektusból megvizsgálni a híres, „minden, ami keletkezik el is múlik” kijelentést.)

Magyarán nekünk most egy olyan szerzőt kell feltételezni, akinek nincs úgymond önálló története a mű megírásán túl, egy olyan centimétert, ami nem egy szobában van és ezért meg tudjuk határozni a nullpontját, hanem egy olyat, ami nincs térben, s ezért egy őt meghatározó tér nélkül kezdete sincs. Egyszóval a világ, a lét, s ennek épp aktuális „valóságsíkja” egy egyidejű jelenség, amit a tudat, a matéria és az információ szentháromsága teremt meg a pillanatban, három egymásra vetülő rétegben: a gondolat, a megnyilvánulás és az értelem (vagy értelmezés) egymásba fonódott rendszerében.

4. lépés

Minden szöveg egyfajta határozott dinamikával bír, amit a szintaxis hordoz. A szöveg motorja az állítmány, kereke az alany, és a határozók, jelzők rendszere hozzák létre a karosszériát az utastérrel egyetemben. Nyilvánvaló tény, hogy az állítmány az egyetlen mozgásba lendítő morfológiai egység, egy egész történetet le lehet írni csak állítmánnyal, ahol végig egy általános alanyra vonatkoztatjuk a cselekvések sorát. Ha azonban pusztán alanyokból kívánunk létrehozni egy szöveget, ott rejtett állítmányok egész garmadáját kódoljuk a szövegbe, amit az olvasó önkéntelenül az alany mellé rendel. Lássunk mindkettőre egy rövidke példát! Azt mondom: „felkel, lemegy, eszik, lepottyan, lehajol, feláll, megszédül, elesik” stb. Nem neveztem meg, hogy „ki”, ám ez minket nem zavar az értelmezésben, mert hát ki más lenne, akivel ez a dolog megesik: „ő”. Ám ha azt mondom: „Juli néni, ágy, lépcső, konyha, tányér, lekváros pirítós, padló, mentő” – már sokkal nehezebb dolgom van a történet rekonstruálásában, ám a főnevek egymásutánisága egy asszociációs rendszerben odarendeli látens jelentésként számomra, hogy mi is történt szegény Juli nénivel. És ha azt mondom, hogy „puha, sötét, botorkálva, száraz, ragacsos, hirtelen, ernyedten” – csak a fentiek ismeretében tudom valahogy kisilabizálni a jelentést, önmagában nézve e jelzők és határozók sorát képtelen leszek eltalálni az eredeti sztorit. Mindebből megállapíthatjuk, hogy cselekmény nélkül nincs szöveg, mozgás nélkül nincs valóság. (A cselekmény és a történet még véletlenül sem azonos fogalmak, ennek megértéséhez lásd a „fabula és szüzsé” definícióját!)

A cselekmény egy folyamatos előre- és visszautalás eredményeként meghatározható olyan struktúra, amely mint a lánc fonala tarja egyben az egyes gyöngyszemeket. Minden szöveg egy egységes szövedéket alkot, amit a nyelvi szabályokba kódolt tartalmi egymásba-fűzöttség, azaz a mozgás tesz egységessé. Magyarán minden szöveg, még egy dadaista vers is, rendelkezik egy, az explicit szövegstruktúra alatt megbúvó olyan implicit tartalommal, amit csak és kizárólag az olvasó értelmezése tud előhívni azáltal, hogy a szöveg hézagait kitölti. Ugyanis minden teremtett valóság természeténél fogva hézagos, hiszen nem foglalhat magában egyidejűleg az égvilágon mindent, amit a végtelen mindenség tartalmaz. S ezek a különálló gyöngyszemek, amelyek minden teremtett világ elemeit alkotják, az értelmező mechanizmus fonalára fűződnek fel, ami azonban feltételez egy bázist, egy alapot, ahonnan az értelmezés létrejön. Egyszóval maga az értelmezés, ami a valóság létrejöttének feltétele, mindig megkövetel egy olyan hátteret, ami az adott valóság hátteréül szolgál mint magasabb rendű valóság. Amikor egy regényt olvasunk, akkor a világot, amiben elhelyezzük magunkat tekintjük annak az alapnak, ahonnan a regénybeli hiátusokat kitöltjük. Ha azt olvassuk egy műben, hogy „épp most kanyarodott le hatvannal a főútról”, nem szükséges a szerzőnek hozzátennie, hogy mindezt autóval tette, mert a szövegkörnyezet és a mi megelőző tudásunk együttesen elég ahhoz, hogy a szöveg hiányosságait kitöltsük.

5. lépés

Mindent összevetve azt is megállapíthatjuk a darabokra cincált metaforánk segítségével, hogy valóság és illúzió egymás nélkül nem létezhet, s miután ez így van, ebből következik, hogy minden illúzió egy valóság terméke, egy valóságban teremtett kis valóság, magyarán fikció. No de akkor mit nevezhetünk „igazi” valóságnak? Azt, ami magában foglalja az illúziót? S ezt a valóságot akkor mi foglalja magában? A nagy semmi? Azaz csak úgy önmagában létezik? De hisz ez lehetetlen, mert ezzel azt mondanánk, a valóság az, ami mindent magában hordoz egyidejűleg, amin túl nincs semmi, hiszen ez az egyetlen résmentes, az összes információt tartalmazó illúziónélküli struktúra; csakhogy, maradván a példánknál, ez egy olyan szöveg lenne, amiben a világ összes nyelvének összes kifejezése, szava, szókapcsolata minden jelentéstartalommal és -árnyalattal együtt jelen van. Ez így értelmezhetetlen, ezért lehetetlen, s megint ott tartunk, mint a végtelen meghatározásánál a véges közbeiktatása nélkül. A valóság épp attól való, hogy strukturált, s nem egy egybefüggő massza. A tésztából kis pogácsaszaggatóval vágjuk ki a tepsinyi süteményt, de ez óhatatlanul „tésztaveszteséggel” jár. Ergo a valóság egy olyan struktúra eredménye, ami feltétlenül megkövetel egy minimum hármas rendszert, ami nagyjából úgy fest, hogy asztal, papír és rajz: ami azért végtelen, mert az asztal mint e hármas egység „legfelső” valóságsíkja egy időben egy másik hármas struktúra középső eleme (szoba-asztal-papír), és legalsó eleme is (ház-szoba-asztal) egyben – és így tovább, és így tovább. S ha meg akarjuk nevezni e hármas rendszer három elemét, azt mondhatjuk – az egymásra épült hierarchiát a sorrenddel meghatározva –, hogy igazság, valóság, illúzió. Egyszóval az, amit valóságnak élünk meg, csupán egy egymáshoz viszonyított hármas rendszer középső eleme. Elég ennek megértéséhez csak a puszta földi létünk lineáris rendszerére gondolni: nem lennénk képesek az életre, ha nem lenne feltételezett előzménye a létünknek a dédszüleink történetével, s nem lenne egy ugyanilyen fiktív utóéletünk, ami a temetésünkkel kezdődik. Csak míg a dédszülők történetét a mi valóságunkat meghatározó valóságként szemléljük e közbeeső általunk empirikusan megélt pontból, addig a temetésünk másnapján történtek e perspektívából nézve merő illúziónak számítanak a szemünkben, amolyan relatív valóságnak. S ahogy a síkban így strukturáljuk a valóságot, ugyanezt tesszük ezt úgymond dimenzionálisan is: a mi valóságunkba teremtett álvalóságok és a mi valóságunkat meghatározó magasabb rendű valóságok adják a létünk meghatározható keretét.

A lét tehát egy aktus, a hiátusok értelmezésének aktusa, ami a szabad akarat illúziójával ajándékoz meg minket. Empirikus olvasóként ugyanis úgy értelmezek egy regényt, ahogy jólesik, ám a mintaolvasó és a mintaszerző viszonyát ezzel nem tudom megváltoztatni, a cselekmény egy jottányit sem fog változni az én félreértelmezésem okán. A világmindenség az van, létezik egyidejűleg, s a mindenkori értelmezés módja (az értelmező tudat tudatszintje, a mintaolvasó aktuális tudása) teszi ilyenné vagy olyanná. Szabad akaratot csak a pillanatban, a jelenben tudnánk érvényesíteni, csakhogy a pillanatban mindig épp azt tesszük, amit tennünk kell a múlt és jövő satujában: a szabad akarat csak teoretikusan értelmezhető lehetőség, akárcsak a lehetőségét megteremtő pillanat. (Hacsak nem tesszük vele azt, amit a pillanattal tehetünk, hogy kiterjesztjük az idősíkon és azt mondjuk: az életem a pillanat. És a szabad akaratom is az életem egészében ölt testet, s nem annak egyes megragadhatatlan epizódjaiban.)

No és akkor mit jelent mindez számunkra, térképrajzolók számára? Ha azt mondjuk, a mintaolvasó az, aki a szöveget annak értelmezi, ami az valójában, és ezzel életre kelti a mintaszerzőt, akkor láthatjuk: annál valóságosabb egy szöveg, minél „többen” olvassák, hiszen a mintaolvasó az empirikus olvasók összessége. Magyarán a mintaszerző is annál élettelibb, minél részletezettebb az a hármas rendszer, amiben ő csupáncsak az egyik elem. A magas szintű mintaolvasó, a fejlett tudat a szövegnek olyan apróságait is észleli, amit egyetlen egy empirikus olvasó biztosan nem fog egyben felfedezni. Magyarán annál részletezettebb, strukturáltabb egy mű, minél részletezettebb, strukturáltabb a mintaolvasója, ami összességében így a mintaszerző tudatosságát is növeli. (Ennek megértéséhez azonban egy olyan szöveget kell elképzelnünk, ami egy végtelen enciklopédikus ismeretrendszert hordoz magában egy többrétegű, szöveg a szövegben struktúrában. Talán a legjobb, ám korántsem tökéletes példa erre egy olyan enciklopédia, ami a világ összes történetét tartalmazza az egyes címszavakban, s minden ilyen címszó magában foglalja újabb címszavakban az adott történet összes lehetséges szereplőjét, akik magukban foglalják egy újabb szövegben a saját, egyéni történetüket – stb. stb.) Csakhogy ez a részletezettség nem horizontális, azaz nem egymás mellett megjelenő tudati strukturáltság eredménye, hanem mondjuk úgy, holografikus. Ugyanis hiába olvasta kevesebb ember az elmúlt tíz évben Mészáros Ignác Kartigamját, mint mondjuk ahányan látták az épp aktuális Való Világ-ot, ám azok, akik ez idő alatt olvasták e régi regényt, bőven magukban foglalják azt a tudást is, amivel a Való Világ nézőinek átlaga rendelkezik, hiszen a részletezettség nemcsak táguló, hanem szűkülő tendenciát is mutat. (A részletezettség nem hígulás, hanem épp sűrűsödés, ezt könnyű belátni, ha elkezdünk valamit darabokra szeletelni.) Manapság egy főre nagyobb kollektív tudás jut, mint hatszáz éve, s ez a kollektív tudás úgy oszlik el a szétdarabolt tudatban, mint borsószemek a tölcsérben.

Ez már lehet, hogy így túl bonyolultnak tűnik, de segít minket, ha arra gondolunk, hogy egy enciklopédia milyen intertextuális rétegekkel bír, azaz címszavakban, de tartalmazza mindazt, amit mondjuk egy-egy esszémunka önálló kötetként kifejt. (Az enciklopédia annak a tudásnak a rövidített kivonata, ami őt magát létrehozta, azaz az ő létét feltételező világ sűrített rendszere.) Tehát elmondhatjuk, három nagyon nagy tudással bíró koponya elolvasván egy művet, sokkal hívebben teremti meg annak mintaszerzőjét, mint egymillió olvasni épp alig tudó gyerkőc; ugyanis a három koponya tudásának már bőven részét képezi a millió gyerkőc aktuális tudás-átlaga.

6. lépés

S el is érkeztünk a legizgalmasabb kérdésig: ahhoz, hogy hogyan lehet akkor a mindenkori igazság-valóság-illúzió hármasában a határvonalakat megrajzolni, és létraként használni a továbblépéshez? Ehhez egy csöppnyi merész lázadásra lesz szükség a szerző ellen; azaz fel kell rúgni azt a fikciós egyezményt, ami a valósághoz ragaszt, el kell tolni magunktól azt a kényszert, ami magából a teremtett műből sugárzik felénk, hogy vegyük komolyan és eleve feltételezzük, hogy amit állít szövegként, az úgy is van. Idézőjelbe kell tennünk az egész szöveget, kiemelve magunkat annak realitásából – és megkeresnünk azt az alapzatot, azt a bázist vagy hátteret, amin az általunk értelmezett szövegrészlet nyugszik. Amíg én egy szöveg olvasása során azt gondolom, minden, ami leírva találtatik, az úgy igaz, ahogy ott szerepel, elvesztem a kapcsolatot a realitásommal. Umberto Eco azt a példát hozza fel, amikor A Foucault-ingában a főhős által egy adott napon bejárt városrész ábrázolása során – bár még egy programmal az égbolt rekonstruálását is elvégezte az adott napra vetítve – elkerülte a figyelmét egy tűzeset, ami a leírásban szereplő utcában épp a regényben megadott napon ütött ki, s amire egy olvasója rá is kérdezett: hogyan kerülhette el a főhős figyelmét? Azaz ez az olvasó a fikció és valóság összemosásából nem tudván kilépni, nem azon törte a fejét, miért hagyta ki az író a művéből ezt a tűzesetet, hanem a főhős szempontjából azt vizsgálta, hogyan nem vette az ezt a nyilvánvaló jelenséget észre. Ugye, ismerős a helyzet? Hiába írok én hatoldalnyi fejtegetést arról, hogy azt a kérdést érdemes megvizsgálni az úgynevezett ébredés érdekében, hogy lehetséges-e, hogy Gregor Samsa egyszer csak rovarrá válik a saját ágyában, azaz beleillik-e ez az általunk megismert valóság logikájába, és nem lehetséges-e, hogy ez a lehetetlenség épp azt jelzi az abszurditása révén, hogy márpedig itt fikcióval van dolgunk, ha utána a válaszlevélben egy utalást küldenek nekem arról, hogy a novellában megjelent rovarleírás márpedig megfelel a valóságnak, és ezért ez valóságos történet kell hogy legyen.
Csakhogy nem ez volt a kérdés.

Még a legelvetemültebben őrült történet is tartalmaz reális elemeket, hisz az abszurd épp a reális és irreális találkozásának gyümölcse; a fikció és az illúzió meg ennek olyan túlzásaiból fakad, amit épp azért fogunk fel normálisnak, mert a valóság modelljeként tökéletes arányban sűrít. Filmesek szokták mondani, hogy az álszakáll sokkal élethűbb a vásznon, mint a valódi, ezért a szakállas színészeket egy szakállas szerep előtt le is borotválják, hogy az illúzió tökéletes legyen. Csakhogy amikor ez a szakáll félig leválik a szereplő orcájáról, a csalás nyilvánvaló lesz, és ha így folytatódik félig leesett szakállal a film, át is csap abszurdba egyfajta önmegsemmisítő illúzióként. Hiszen a káprázat lényege épp az, hogy ne jöjjünk rá, itt nem a valósággal van dolgunk, s ezért mindig valóságosabbnak akar látszani, mint az a háttér, amire festjük. Tehát ha azt mondjuk a Kafka mű mintaszerzőjének, hogy felrúgom az egyezményt, amit veled kötöttem, és kimondom: nem lehetséges, hogy emberek csak úgy ukkmukkfukk rovarrá változzanak az ágyukban, biztosan nem fogok beleveszni a fikcióba, és nem reszketek a rovarrá-válás rémétől, ráadásul a művet amolyan műértő-mintaolvasóként a maga teljességében fogom értelmezni annak, ami: egy groteszk műnek.

Készítettek a csehek 1988-ban egy filmet Olajfaló címmel. Ez egy úgynevezett áldokumentum film volt, ami egy olyan nemrégiben felfedezett mutáns lényt mutatott be, amely képes hasznosítani a fáradt olajat. S láss csodát: biológusok vitatkoztak sokáig a film után a lény létezésének lehetségességéről, mert nem vették észre, hogy az álszakáll nem valódi. Vagy emlékezzünk arra az esetre, amikor egy médiahekk csapta be az egész országot azzal az álhírrel, hogy felfedeztek egy magyar-afrikai törzset Kongóban, s aminek hírét a Magyar Távirati Iroda is tényként kezelte! De felidézhetjük azt a közismert tényt is, hogy a spenót magas vastartalmának mítosza egy egyszerű érték elírásán alapul, és semmi konkrét valóságalapja nincs. Számtalan ilyen esetről tudunk, ma már szakosodott internetes oldalak vannak az álhírek, álmítoszok leleplezésére. De akkor honnan tudhatjuk, hogy mi az igazság, s mi a hazugság? Ezt ma már valóban egyre nehezebb eldönteni, mert vége az „igazságmegmondó források” tekintélyelvű hegemóniájának – ami meg is mutatja, milyen háromlábú szék volt az, amin az emberek oly sokáig üldögéltek egyfajta látszatkényelemben. S épp azért, mert levált félig a szakáll, ma az összeesküvés-elméletek korát éljük. Hiszen elég csak a most legfelkapottabb konspirációs teóriára gondolni, ami a zsidó szabadkőműves világuralmi törekvések kapcsán kirobbant, s ami semmiben sem különbözik az 1940-es Orson Welles hisztériától, hogy láthassuk, hogyan is működik egy dezinformáción alapuló féligazság. De mondhatnék még számtalan hasonló példát – elég csak alaposan körülnéznünk. (Hogy a most igaznak titulált szabadkőműves-elmélet miért nem valóságos, azt az említett Hat séta a fikció erdejében című 1993-as munkának az utolsó fejezetében több oldalon keresztül dokumentumokkal alátámasztva le is vezeti a szerző – amiben szintén lehet kételkedni, akárcsak abban, hogy nincs olyan állat, hogy „olajfaló”. Csakhogy ez a hozzáállás nem vezet minket ki az erdőből.) És akkor végezetül már csak futólag említsük meg azt a jelenséget, hogy Harry Potter tankönyve és Neo napszemüvege – sok egyébhez hasonlóan – a maga valóságosságában már megvehető a boltokban!

Mindezzel tehát azt kívántam érzékeltetni, hogy a fikció és a valóság igaznak nyilvánítása, elfogadása nem sokban különbözik: mindkét esetben szemet kell hunynunk nyilvánvaló lehetetlenségek fölött. (Lásd a valóságban a pénzt, ami egy vacak papírfecni, ám mi mégis elfogadjuk értékmérőnek egy teljesen kificamodott és abszurd logika alapján.) A világról alkotott tudásunk jelentős hányada másoktól szerzett információkon alapul, az általunk közvetlenül megtapasztalt elemek száma ehhez képest igen csekély. Az, hogy ebből a hatalmas, felénk áradó információdömpingből mit fogadunk el valósnak és mit nem, számos tényezőn múlik, de a mindenkori döntésünk alapvetően egy olyan bizalmi elven alapul, amit a valóságunk „olvasása” előtt kötöttünk afféle egyezményként. Csakhogy ahhoz, hogy megértsük, kik vagyunk, hol vagyunk, s merre tartunk, időről-időre ezt a bizalmi egyezményt fel kell rúgnunk, s egyfajta lázadó-angyal szerepet magunkra öltve ki kell törnünk az illúzió fogságából, mert a háromszor hármas rendszer ezt követeli meg tőlünk. (Tudat – anyag – információ; gondolat – megvalósítás – értelmezés; igazság – valóság – illúzió). Lám, így hordozza Lucifer a fényt, hogy a tagadásból új igent teremt. Aki ettől a felvilágosító, tükröt tartó erőtől fél, az azért retteg, mert még nem volt képes önmagában felfedezni s szintetizálni a világ kettősségének mozgásba lendítő dinamikáját.

Nem egy statikus rendszer részeiként létezünk, ezért nem is állhatunk meg. A gép forog tovább, s két lehetőségünk van, azaz egy választásunk: vagy mintaolvasókká válunk, egy pillanatra egy tudatba sűrítve ezt a mágikus narratív triászt (író, mű, olvasó), vagy olyan empirikus olvasóvá, aki mindig csak egy apró értelmezési tartományát képes felfogni a műnek. Csakhogy az empirikus olvasó, aki nem válik mintaolvasóvá, biztos nem lehet az a tudat, akiben analógiásan, vagy ha úgy jobban tetszik, holografikusan egyesül a három tudatrész; mert akit ő nem képes értelmezni, az eközben őt viszont könnyedén értelmezi. A kukkolót általában nem látja az, akit meglesnek, az enciklopédiában szereplő könyv általában nem tartalmazza magát az enciklopédiát. Ez a trükk, s ezt nem érti meg az, aki azt hiszi, az „ő” és a „te” is egy „én-tudat”. Nem, „én” csak egy lehet: az, amelyik magában foglalja az összes többi pszeudo-ént. Hisz a szöveg – mint már említettem – a szerző tudatának kivetüléseiből áll, a teret, a szereplőket, az időt mind-mind a szerző teremti a regénybe annak a valóságnak a hátterére, aminek ő részét képezi (s ebből látszik az is, hogy úgynevezett „Végső Szerző” önmagában nem létezik, hiszen csak a folyamatosan részleteződő művek rendszere által tud magáról). S ez a szövegben megjelenő sokféle éndarabka az olvasón keresztül elevenedik meg, ölt testet, magyarán az „én” mint létmeghatározási mód egy olyan rendszer, amit a sok „nem-én” alkot. (Még egyszer felteszem tehát a kérdést: melyik világ hordozza magában a másikat? Téged hordoz a világ, vagy te hordozod magadban az észlelet és értelmezés által azt? Hogyan kapcsolódik egybe a kis-nagy világ?)

S az utolsó kérdés, ami most felmerül az, hogy abban a hármas rendszerben, amit az imént felvázoltam, meg tudjuk-e határozni, hol van ez az „én”? S a válasz, persze: benne a hármas rendszerben! Amikor azt olvasom a regényben, „Péter leült”, megjelenik az összes éndarab bennem mint olvasóban: a szerzőé, Péteré, és az összes lehetséges olvasóé – feltéve, ha a szöveget helyesen értelmezem. Ám a helyes értelmezéshez meg kell találni a valóságban azt az elemet, amibe belekapaszkodva azt mondhatom: na jó, elég volt a mókából, ez nem lehetséges, nem valóságos! S ekkor felhasad a matéria szövedéke, megtörténik a reveláció, amikor író, szereplő és olvasó egyesíti a tudatát – és ez a felébredés, a megvilágosodás, s nem az, hogy rájövök, Péter nem is Péter, hanem János. Csakhogy ennek az igazi ébredésnek van egy ideiglenesen kellemetlen következménye: az, hogy ez az egyesített tudat az eddig valóságnak hitt középső pozíciójában teljesen magára marad, éppannyira egyedül lesz, mint amennyire az olvasó és a szöveg nélkül a mintaszerző egyedül van. Az isteni én végtelenül magányos, a Semmi van benne és körülötte, hisz rajta kívül nincs semmi. Ezért mondják azt, halál nélkül nincs feltámadás, ami még véletlenül sem a fizikai halált jelenti, hanem a tudat ideiglenes halálát: azt az állapotot, amikor Isten magára ébred és rájön, a léte pusztán relatív, mert az egy általa teremtett szöveg által megteremtett olvasó reflexiója a bonyolult tükörrendszerben. Egy villanás – ennyi az élet. Egy pillanat, ahol nincs múlt és jövő, te és én, itt és ott, hanem mindez egyben létezik szétválaszthatatlanul, s megélhetővé csak a pogácsaszaggató nyomán maradt formátlan anyag teszi, mert az a kimaradt matéria teremt lehetőséget arra, hogy értelmezni tudjuk a kis kerek pogácsákat. S amikor a tudat egy álomból magára ébred, arra jön rá, hogy a nagy kinyújtott tészta, amiből a pogácsákat szaggattuk is csak egy valóságból kiszakított darabka volt.

És most jön a lényeg: ha a világ egy szöveg, egy textus, egyetlen egy létezőnek kell csak magára ébrednie, hogy magával húzzon mindent, megteremtve a Mintaolvasót és a Mintaszerzőt a Tökéletes Mű felismerése által. Hiszen az az Enciklopédia, ami már önmagát is tartalmazza szócikként saját magára utalva egy olyan paradoxon, amiből csak egy új típusú adathordozón keresztül lehet kilépni: egy internetes enciklopédia ugyanis már utalhat önmaga könyvverziójára ellentmondás- és abszurditásmentesen. Minél valóságosabb ugyanis egy világ, annál kevésbé anyagszerű, lásd a könyv és az azt meghatározó világ viszonyát. A könyv matériaként, adathordozóként abban az anyagi világban, amiben létrejött, igencsak homogén. Ugyanilyen homogén anyag egy magasabb anyagi valóságban ez a mi olyan változatosnak hitt fizikai közegünk. Simán végez vele egy erőteljesebb fejszevágás – ami pont, mint egy álomban – azonnal elhozza az ébredést.

(LD, 2012)