Határaink védelme

Mostanában történt pár eset, aminek kapcsán elmerengtem egy dolgon, ami fejben valahogy Jézus és a kufárok történetéig vezetett engem. Van egy vidéki házunk, amit úgy döntöttünk, nem eladunk, hanem inkább kiadunk. Jött is Ulla-Britt a macskatenyésztő, egy két méter magas hölgy, akinek nagyon megtetszett a vidéki kúria, mondta is, hogy azonnal kiveszi. Nagyszerű, letöltöttük a formanyomtatványt, és kedvesek voltunk vele, mert az eredetileg 3 havi depozitot levittük egy havira, s amikor közölte, hogy „nem-e lehetne-e”, hogy ő ezt csak fél év múlva fizesse ki, mosolyogva bólogattunk, dehogynem, hogyne, hisz a kaució csak egy kis biztosíték, nem is a miénk, hanem az övé, persze, fizesse csak, amikor tudja. Nos, Ulla-Britt birtokba vette a gyönyörűen felújított házat a duci lányával és egy kazalnyi tömpe orrú, párnatölteléknek is kiváló macskával, mi meg békésen mosolyogtunk, jaj de jó, hogy fogja szeretni a szép kis birtokot ez a kedves hölgy. Első hónapban szépen utalta is a pénzt, ahogy azt kell. Aztán a következő hónapban valahogy csendben elmaradt a fizetés, számon kértük, közölte, hogy lelopták a számlájáról a pénzt, de már intézkedik, a biztosító nemsokára fizet. Miután épp előtte esett meg velünk hasonló eset, nevezetesen hogy egy spanyol autókereskedő ellopta a kártyaadatainkat egy utunk során, és mindenféle társkereső oldalakra fizetett be hatalmas összegeket (elképzelésem sincs, mi a fenét lehet ott ilyen összegekért vásárolni, de inkább nem is akarom megtudni), tudtuk, hogy miként működik ez: kis idő, és valóban visszakapod a biztosítótól a pénzt. Szóval nem mondtunk fel a macskatenyésztőnek, ahogy a szerződés alapján ezt tennünk kellett volna, hanem türelmesen vártunk. Néha finoman rákérdeztünk a dologra, aztán két és fél hónap múlva nagy döcögve beérkezett a számlánkra kéthavi lakbér. Nos, nem részletezem, így ment ez hosszú hónapokon át, nem fizetett, állandóan könyörögni kellett, nem reagált a megkereséseinkre stb. A kaucióról már teljesen le is mondtunk, örültünk, ha egyáltalán megkaptuk a havi bérleti díjat. Van a telken egy hatalmas közkút, az szolgáltatja a vizet több ház számára is, nos, ennek a kútnak elromlott valami szivattyúja, minek következtében sosem állt le, és emiatt kicsit több áramot fogyasztott, mint kéne. Mikor tudomást szereztünk a dologról, azonnal kicseréltettük a nem épp olcsó szerkezetet, és közöltük a macskás nővel, hogy a következő lakbér feléről lemondunk afféle kompenzáció gyanánt a magasabb áramfogyasztásért. Mellesleg a kompenzáció igazán bő lére volt eresztve. Annyit se mondott, hogy köszike, de ez nem számít, nem azért adtuk ezt neki, hanem mert tényleg így éreztük korrektnek.

Nos, ezek után elutaztunk majdnem egy hónapra, és hát a pénz továbbra sem jött. Mikor hazajöttünk, próbáltuk elérni, se kép, se hang. Nem válaszolt semmire, a telefont sem vette fel. Na, mondja a férjem múlt hét szerdán, kimegy és elbeszélget vele egy kicsit. Azzal a hírrel érkezett haza, hogy képzeljem, a macskás nő se szó, se beszéd, valamikor a nyár folyamán kiköltözött, konkrétan megszökött, csak hatvankilónyi macskaszőrt hagyott a házban maga után, no meg szétkaristolt bútorokat, összehányt szőnyeget, leamortizált padlót, irgalmatlan mocskot, és egy macskaalomként használt, tönkretett, általunk épített, romantikus alvóalkóvot, amit annyira átitatott a macskahúgy szag, hogy sajnos teljesen le kell bontani. Kulcsok persze nála. Minden tele macskakakával, a hatalmas birtok dzsungellé változott e csodás hölgy gondos kezei alatt. Remek. Plusz 3 havi lakbértartozás, és egy tonna áram elmaradás, stb. Mindegy, azóta rendbe raktuk a házat, a többit is megoldjuk, de azért eltöprengtem a dolgon múlt héten, mikor megtudtam, mi történt. Öt ingatlant adtam el, ami a saját tulajdonom volt, minden alkalommal kisebbfajta vagyont hagytam bennük bútorok, berendezések, mindenféle ez-az formájában. Hat ingatlant vásároltam, ebből ötben majdnem még a kilincset is leszedték az előző tulajok. Nem vagyunk egyformák, az egyszer biztos.

Minden önfényezés nélkül állítom, elképesztően nagyvonalú ember vagyok, ami nyilván abból fakad, hogy a világ azon része – úgymint hírnév, pénz, siker, cuccok, rangok –, ami sokakat irgalmatlan lázba hoz, engem meglehetősen hidegen hagy. Én nagyvonalúan legyintettem elrabolt örökségekre, konkrét házakra, belvárosi lakásra, ingóságokra, pénzre. Semmi nem tudna rávenni, hogy bárki halála után nekiálljak marakodni egy házon, vagy ezüst evőeszközkészleten, netán értékes házi könyvtáron. Vegyék, vigyék, nem számít. Vették is, és vitték is, elhihetitek. Írtam már, édesapám elég befolyásos ember volt, de nálunk volt egy íratlan szabály, ezt sosem használhatja az érdekünkben. Főleg anyukám ragaszkodott ehhez. Összesen 3 alkalommal tett kivételt, akkor is nagyon, ha fogalmazhatok így, lightosan. Ebből az egyik az volt, amikor egyetem első évében készítettünk az évfolyamtársaimmal egy műsorszinopszist, és apu megkérte Érdi Jánost, hogy fogadjon minket, és hallgassa meg az ötletünket, szigorúan meghagyva neki, hogyha hülyeséggel állunk elé, azonnal rúgjon ki minket. Az ötletünk azonban jónak bizonyult, és mi lehetőséget kaptunk kéthetente bizonyítani, hogy az működik a gyakorlatban is. Működött, és egy több mint két éves műsor lett aztán belőle, aminek köszönhetően sikerült még egyetem alatt kiismernem a tévés szakma minden csínját-bínját, személyesen megismernem millió embert, és így tudtam aztán viszonylag rövid idő alatt komoly műsorok szerkesztőjeként dolgozni több mint tíz évig, aminek én rengeteget köszönhetek: elképesztő sokat tanultam ez alatt az idő alatt szakmai és emberi vonatkozásban egyaránt.

S amikor nagyon jól ment a szekér, akkor sem feledkeztem meg soha egy pillanatra sem arról, hogy én Érdi Jánosnak köszönhetek mindent. Ezt a kollégáim is pontosan tudták, barátnőmmel beszéltük, hogy az ő neve fel van írva nálam örökre a kéménybe, és akárhogy is alakul a sorsom, én mindig tudni fogom, ezt mind annak a kétheti egy órás műsoridőnek köszönhetem, amit ő bizalommal és nagyvonalúan felajánlott annak a 3 húszéves egyetemistának, aki lelkesedéstől fűtve rátörte az ajtót azon a szép szeptemberi napon. Elő nem fordulhatott volna, hogy úgy gondoljam, én nélküle lehettem volna főszerkesztő. S amikor az lettem, én is nagyon sok embernek segítettem: megszámolni nem tudom, hány embert vittem be a tévébe, mert akkoriban ez csak így ment. És ők tényleg nagyon ügyesen élve a lehetőséggel, szép kis karriert csináltak, sokan nem is kicsit, aztán már alig akartak megismerni a folyosón. Bizony, így volt.

Aztán jött Adamus, és az ő gondolatainak a lefektetése. Nagyvonalúságom itt sem ismert határokat, akik már az első időkben is itt voltak, ezt aláírhatják. Naponta raktam fel az újabb és újabb anyagokat a netre, még a nyaralásaim alatt is, vállaltam hosszú ideig, hogy lehetőséget biztosítok személyes kérdések megválaszolására, özönlöttek is a kérdések, alig győztem őket, és soha nem kértem az égvilágon ezért semmit. Csak amikor elkezdtek piszkálni, konkrétan bántani azok közül sokan, akik olvasták ezeket az anyagokat, gondoltam úgy, elég volt. Hosszú, elég kemény munkával töltött órák, napok, aztán lassan hetek, hónapok, évek hevertek ott szabadon, ami így is maradt volna, ha nem szállták volna meg a keselyűk. No, ezért lett később könyv ezekből az írásokból. S amikor bezárt a bazár, sokan a hátsó ajtón azért még jöttek tovább ezt-azt kérdezni, kérni, és hiába akartam abbahagyni, továbbra is teltek az értékes óráim azzal, hogy a másoknak szóló válaszokat pötyögtem a gépbe, akik aztán, amikor én kértem valamit, hol egy kis asztrológiai segítséget, hol afféle szakmai támogatást, konkrétan elzavartak.

Nyomon követtem sok olyan szellemi vállalkozást is, ami ezekből a gondolatokból nőtt ki, jeleztem a múltkor, hogy persze arra mindig kínosan ügyelve, hogy forrásként ne legyek feltüntetve. Ami a legbosszantóbb volt ebben számomra, az leginkább az a látvány volt, amit gondolataim nyújtottak a sokszor koszos kis mancsok közt, de ezzel is úgy voltam, aki ért hozzá, látja, hogy az értékes festményre zsírkrétával rá van mázolva egy ízléstelen minta. Ma már kicsit bánom, hogy akkor ezeket az akciókat nem állítottam meg, mert bár a gondolat szabad, és azért van itt, hogy mindenki számára hozzáférhető legyen, de a szellemi értékek nem arra szolgálnak, hogy az egyes ember ebből magának kis koronát kovácsoljon a kobakjára. Szellemi kincseinket ugyanúgy védeni kell, mint a fizikai testvéreiket, nem hagyhatjuk, hogy egy értékes koronázási ékszer a szeméttelepen heverjen, ahogy ez a svéd koronával konkrétan megtörtént nemrégiben. Mai napig ott éktelenkednek teljesen felismerhetetlenre maszatolva a nyilvánvalóan lopott holmik sok helyen, nemcsak az enyémek, hanem másoké is, látom őket, mert valahogy számomra is misztikus módon, de mindig odavezet ezekhez egy erő. De hát inkább tőled lopjanak, mint neked kelljen másoktól, ez volt a hozzáállásom, úgyhogy nem szóltam, ahogy bölcsen a többiek sem teszik, hagytam, hadd csinálják. Ez nem mártírjelmez, csak egyszerűen bosszantó, ami szellemi értékeinkkel történik, de ez szükségszerűen velejár a folyamattal.

Minden bosszúságom ellenére mégis valahogy úgy voltam vele, legyen az karrier, ingó és ingatlan dolgok, vagy szellemi javak, hogy tényleg nagyon szívesen adok, meg segítek, csupáncsak azért, mert egész egyszerűen megtehetem. Nem azért, mert én segíteni akarok, írtam már, eszemben sincs ilyesmi, hanem mert van egy gyümölcsösöm, ami nekem úgyis állandóan terem, és semmibe sem kerül nyitva hagyni a kapuját, aztán vegyen almát, szedret, dinnyét, aki csak éhes. Eszembe sem jutott, hogy nekem ezért köszönet jár, vagy valami csere áru. Volt autóm, jogsim, időm, nekem nem nagy kunszt hazavinni egy barátomat az esti beszélgetés után Csepelre, alig fél óra, neki azonban az éjszakai busszal ez több mint másfél lenne, ugyan, gyere, hazaviszlek. Ennyi az egész, tényleg nem fáradság. Vagy beszélni a producerrel, amikor úgyis minden nap beszélek vele, hogy fogadja már a barátnőmet, aki ki szeretné próbálni magát gyakornokként. Nekem ez csak egy odavetett félmondat, neki azonban maga az élet. Most mibe kerül azt mondani Ulla-Brittnek, hogy persze, megértem, ha nem tud fizetni, én ettől nem halok éhen, ő meg lehet, nem tud tejet venni a macskájának. Gondoltam én. Valahogy a múlt hét közepéig. De ott ennek a macskás nőnek a kapcsán elpattant bennem valami. Már régóta el van vékonyodva ez a húr, és nyilván sok embernek kellett eddig is a kezére csapnom finoman, amikor oda nyúlkált, ahova nem engedtem meg neki, de én csak a múlt héten értettem meg az ezekben az élethelyzetekben rejlő, nevezzük úgy, „tanítást”.

Itt Svédországban van egy jelenség, mi csak Brölinek hívjuk egy vicces kis sorozat főszereplője után: az elkényeztetett hülyegyerek jelensége. Akinek tényleg mindent lehet, de mindent, rá nem lehet rászólni, ő garázdálkodhat szabadon a felnőttek életében, mint valami fában élő tapló, konkrétan kezet emelhet tanárára, apjára, ám ha valaki csúnyán néz rá, azonnal rohan feljelentgetni az illetőt. Kimehet szó nélkül az óráról, megtagadhatja a dolgozatírást, és mindenki csak mosolyog rá: persze, Bröli, ha nem akarsz dolgozni, akkor csak aludj a padon, míg a többiek írják a felmérőt, remélem, nem zavarja majd meg a ceruzájuk sercegése az álmodat. Frankón így zajlik, nem túlzok. Több amolyan Bröli-botránytól harsogott a helyi sajtó, amikor szegény kis Bröliket incidens érte amiatt, hogy az őket nevelők próbáltak vékonyan fogó krétával kilométeres határokat meghúzni számukra. Nem, Brölinek nincs határ, Brölinek mindent lehet, Brölié az egész világ. Elhízott, depressziós, végtelenül boldogtalan, magukat nem lelő kamaszok ezek a Brölik. És a tanítás, amit Ulla-Brittől kaptam, hogy van, akinek épphogy nem kell adni, mert nemhogy nem segítem vele, hanem csak rontok a helyzetén. Ugyanis, ha mindig a másik kertjébe jár gyümölcsért, sose fogja megtermelni a magáét. Ha nem vagyok engedékeny ezzel a szerencsétlen macskatenyésztővel, most nincs 60 000 koronányi tartozása, amit be fognak rajta hajtani, mert a közüzemi díjakat sem fizette. Ha időben kihajítom, kénytelen jobb megoldást találni szorult anyagi helyzetére, mintsem bérelni egy vidéki kúriát, egy hatszemélyes családnak való házzal. Talált volna a lányával valami kis lakást, ahol az önkormányzat nem tűri az elmaradásokat. Ő azért választott minket, mert azt gondolta, megúszhatja. Mai napig azt gondolja, hogy valahogy megússza, de az áramszolgáltató elől nincs menekvés. Nem épp azzal szolgálom jobban a kutyám, ha kijelölöm számára a határokat, mint ha mindent megengedek neki? Ugye láttatok már ilyen elhízott, anyuci kedvencét?

Tehát az egyik tanítás az esetből az, hogy nem szabad félnünk nemet mondani, vagy megfogalmazni az igényeinket, meghúzni a határainkat, csak azért, mert ez nem tűnik olyan kedves és szerény dolognak. Van egy kis tévedés szerintem ezzel kapcsolatban, hogy az, aki afféle szellemi utat jár be, továbbra sem tudom ezt kevésbé modorosan megfogalmazni, annak ilyen bárgyú, életképtelen, magát megvédeni nem tudó bólogatójánosnak kell lennie. Mellesleg ezt épp azok várják el tőle, akiknek bólogat, sokszor azzal az álszent szöveggel, hogy ha te valóban magasan fejlett szellemmel bírsz, nem érhet konfliktus, mert azt te teremted magadnak. És itt jut mindig eszembe Jézus és Buddha, mert ugye nekik is megvoltak a maguk kis harcai. Tudod, olyan ez, mint a pénzügyi tréner, aki kiáll a színpadra és harsogó előadást tart arról, hogy ő régen sírásó volt, de aztán mert Nagyot Álmodni, és most már Kaliforniába jár nyaralni, és ha akarod, neked is megtanítja a titkot! Ami nem más, mint hogy jelen pillanatban te fizeted neki a kaliforniai nyaralást az előadáson való részvételeddel azért, hogy megtudd, hogyan lett ennyi pénze. Cseles, nem? Nemet mondani tehát nem csupán lehetőségünk, hanem néha kötelességünk is. Nagyon vékony a határ a keménykedő pózőrködés, és a valódi erő közt, a nagyzoló undokság, és a nehezen felvállalt népszerűtlenség közt, az ember úgy találhatja meg e téren az egyensúlyt, ha nem kifelé keménykedik, hanem elsősorban önmaga határaira fókuszál. Nem kifele harcos és szigorú, hanem inkább önmagában erős és biztos. Nem kifelé akar kedvesnek és szeretetteljesnek látszani, hanem valóban együtt érző és igazságos. Remélem, érthető a különbség.

Bröli mindig többet akar, neki nem tudsz annyit adni, hogy jóllakjon. Sőt, ha már a csillagokat is lehoztad az égről, de a Hold még hátra van, és csak annyit mondasz halkan, majd holnap, Bröli, olyan hisztit csap, hogy beleremeg a Titán is. Mert neki jár. Arra sose gondol, hogy ami neki jár, ő annak a tizedét se adja, nem, Bröli nem ad, Bröli elvesz. Bröli oda is bekotor, ahol semmi dolga. Bröli nem bír nyugton lenni, mindenhol ott van, ha véletlenül egy pillanatra kikerül a figyelem fókuszából, megint jön a hülyéskedés, idétlenkedés, mézesmázos hízelgés, a hiszti, vagy az üvöltözés, fenyegetőzés, vagdalkozás, rágalmazás. Bröli egy szerencsétlen kölök, akinek sose mondja azt az apukája, hogy fiam, nem. Pedig a legnagyobb szolgálatot tenné ezzel Brölinek. Ezt valahol amúgy Bröli is érzi, feszegetné szegény a határait, csak már nincsenek neki, és elvész saját körülhatárolatlanságának iszonytató mélységeiben, szorongása a Bröliknek valóban végtelen. Ha nem vigyázunk, világunk a Brölik birodalmává válik, aminek a levét ők fogják a legjobban meginni, ez nem vitás. Mennyit köszönhetünk mi magunk is egy-egy határozott nemnek az életünkben, ugye? Bröli is hálás lesz egy napon, ha végre valaki stop táblát rak elé.

És van ennek a hétköznapi helyzetekből kinövő fontos tanításnak egy azokra vonatkozó része, akik ugyanígy viszonyulnak másokhoz: kedvesen, megértéssel, szeretettel, nagyvonalúan. Az egyik, hogy ez nem lehet póz. Vagy szívből jön, vagy ne jöjjön. Vagy tényleg azt tudom mondani Ulla-Brittnek, ugyan, hagyd azt a kauciót, vagy nem mondom. De csak azért nem fogom ezt mondani, hogy hajthassak egyet a Jézuska ruháján, és önelégülten, önmagam jóságában szélesen elterülve megveregethessem a saját vállam, igen, igen, én valóban nagyon kedves, nemes és emelkedett ember vagyok. Mert akkor ez minden lesz, csak nem nemes és emelkedett. Amikor Ulla-Britt kihúzta a gyufát, én nem voltam rest, olyan levelet írtam neki, hogy a füle is kettéállt. Mert akkor így éreztem, hogy na most volt elég. Nem voltam túl kedves talán, bár arra mindig figyelek, igaztalanság ne hagyja el a számat. No de ha kifut a tej, akkor az kifutott, nem érdemes takargatni, mert csak megbüdösödik.

Nyilván sokan érzik úgy, sokat adtak az életben, ami azt jelenti, van miből adniuk, van kertecskéjük, ami nekik terem, van saját gyümölcsük, akkor meg miért ne adnának. Türelmesen tűrnek mindent, mert igazából nem számít, a másiknak meg láthatóan annyira nagyon fontos az a dolog. Elviselik, hogy lenézik, ellökdösik őket néha, csak mert pontosan tudják, igazából ez teljesen alaptalan, és ezért inkább vicces, mintsem megalázó. De ha mindig így járunk el, hogyan tudjuk magunkat meghatározni? Ha ez az élet egy öndefiníciós móka, márpedig én továbbra is így tekintek rá, akkor ez azzal jár, hogy a határainkat is meg kell húzni, nem elég csak ott belül magunkat színezgetni: milyen kifestőkönyv az, amiben a rajzoknak nincs körvonala, nem? Nem kell ezt szobafestő ecsettel megrajzolni, se nem festékszóróval, elég egy halvány rotring ceruza, de nem árt mindenkinek elgondolkodni azon, hol nem húzta még meg a körvonalait oly módon, hogy azt a külvilág is visszaigazolja azáltal, hogy igenis tiszteletben tarja, és nem megy át azon, miközben a maga amorf alakzatát színezgeti?

Ahová más be tud piszkálni, ott még gyengék a határvonalaink. Ott, azon az életterületen még mi is hajlamosak vagyunk átlógni oda, ahova meg nekünk nem kéne. Ezt felismerve nem kell mást tenni, csak át kell párszor a saját határainkat húzni, és megfogadni, ezen mostantól fogva én sem lépek át, de másnak sem engedem, hogy belesatírozzon. Szerintem ez szép eszme, és innen, a Brölik hazájából bizton merem állítani, az egész mindenségre nézve is kifejezetten hasznos. Mi is okulunk, tanulunk a határaink alapos kijelölésével magunkról sokat, ráadásul másokat is megkímélünk a saját hülyeségeinktől és túlzásainktól, és nekik is segítünk megrajzolni a sajátjukét. Szóval nem mindig jó nyitva hagyni a kertkaput, mert ellustítjuk az ingyenélőket, és félő, még mi lépünk túl azon a határon, ami meg nekünk van megszabva. Aki meg megharagszik azért, mert a moziban nem engedem, hogy minduntalan elfoglalja az egész székkarfát a húsos könyökével, az csak szívességet tesz azzal, ha soha többet nem ül mellém. És sok ilyen könyökeltolás után talán megérti, vagy legalábbis pavlovi alapon megtanulja, hogy ő nem az egész rajzlap. A rajzlap mi együtt vagyunk: és a te, meg az én, és az ő csak egy-egy kifestő figura a nagy képen, aminek ha az ember megleli és körberajzolja a belső határait, sokkal könnyebben megérti, miről is szól egyben. Szóval számomra Ulla-Britt azt üzente: sose lépd át a határvonalaidat, de azt se engedd, hogy más átnyúlkáljon, netán ne vegyen tudomást arról, hogy neked is vannak határaid – még ha nem is vastag betonból vannak kiöntve, hanem vékony üvegből fújva, ám aki levegőnek nézi, talán beveri a kobakját, amikor nekiütközik.

(LD)