Hathatós hatos I.
Minden előzetes elhatározásomat sutba hajítva úgy gondolom, itt az ideje, hogy mégiscsak felemeljem az összecsukott esernyőmet afféle idegenvezetőként, és a magam csendes módján megmutassam, merre és milyen lépésekkel lehet ebből a fullasztó helyzetből kikerülni a szabadba. Elsősorban azoknak, akik nagyjából már ismerik mindazt, amiről itt elég hosszú ideje beszélünk. Segíteni próbálok, pontosan azért, amiért a lányomnak is odaadtam a bögréjét, amikor nem érte el. Ez csupán egy ösztönös mozdulat, mint amikor az ember megvakarja a lábát, ha viszket. Nyilván én csak azt tudom megmutatni, amerre magam is jártam, és csak oda tudlak elvezetni, ami számomra valóságosan létezik, akárcsak a szék, amiben ülök. Amiről csak képzelődöm, vagy eddig csak prospektusban láttam, arrafelé nem mutogatok, mert ha valamit utálok ebben az életben, az épp ez. Ez a sok, már lassan mindent belepő süket, üres, innen-onnan összeollózott vagy megörökölt misztikus duma, amiben szerintem néha már az sem hisz, aki hirdeti. Én meg tudok mutatni egy konkrét liftet, ami felvisz oda, ahonnan ez az egész nagyon másképp fest ám, mert én magam is azzal mentem fel. És mindezt arra a tudásra alapozom, ami ezen az oldalon le lett fektetve, és aminek a birtokában vagyok. (Én most a Hol volt, hol nem volt könyvre alapozom ezt a gondolatmenetemet, no meg a saját tapasztalataimra. Minden idézet ebből a könyvből származik e mostani írásomban.) Szóval, akik kezdik úgy érezni, hogy egy abszurd Bulgakov regénybe csöppentek az eddig nagyjából normálisan folydogáló realista Dosztojevszkij műből, és sehogy sem lelik a helyüket benne, azok számára van pár, igazán jó hírem.
Az első az, hogy van megoldás, valós, igazi, jól bevált, kipróbált megoldás erre az egész helyzetre. A második, hogy ez a megoldás nem valami megfoghatatlan, szellemi szférákba vezető hókuszpókusz, mennyországgal, köztes térrel, meditációval, titánokkal, agykontrollal és értelmetlen mantrákkal. A harmadik, hogy mindeközben harcolni sem kell senki ellen, főleg nem megfoghatatlan fantomhatalmak ellen, maximum néha kicsit önmagunkkal kell majd megvívni pár nemes csatát. És hogy ez se riasszon el senkit, a negyedik jó hírem, hogy olyan ez, mint minden az életben: csak belevágni nehéz, s amikor már benne vagy a folyamatban, megy szinte magától. Tudod, az örök példám: egy hatalmas utasszállító gépnek sokkal nagyobb energiára van szüksége ahhoz, hogy elemelkedjen a földtől, mint egy rollernek, hogy elinduljon. Ám ha a gép felért, biztos lehetsz benne, hamarabb és messzebb jut el, mint ahová a roller valaha el tud. S az ötödik jó hírem az, hogy ez a megoldás végleges, olyan, mint amikor egy szemölcsöt a gyökerénél tudsz kiirtani, magyarán az élet minden területére kiható változást eredményez. Nem nő vissza többet, el lehet tőle búcsúzni.
Nos, akkor lássuk, én mit javasolok mindazoknak, akik kezdik unni szereplőként ezt a Bulgakov regényt. (Ami mellesleg, mint regény isteni, ha belegondolsz: humoros, fanyar, van mondanivalója és tanulsága is, valamint lehetőséget szolgáltat a katarzishoz. Na és a szereplők! Hihetetlenül viccesek.) Helyzet van, ezt talán most már mindenki látja. Nem is akármilyen, hanem világméretű: ezt is mondtam többször, tán a történelem során ez az első ilyen globális helyzet. Szuper, ez kiindulópontnak elegendő is. Mert ha így van, márpedig nem nehéz belátni, hogy így van, akkor láthatjuk ebből kiindulva azt is, hogy ez az egész rendszert szinte teljes egészében érintő jelenség biztosan túlnyúlik a rendszer határain, mert ebben az esetben már nem mondható el, a rendszer egyik eleme hatott a másikra, ehelyett valami a rendszeren túli hatásra kell gondolnunk – és ez lesz a mi megoldó kulcsunknak is a kiindulópontja. (Ha egy filmben a sheriffet megtámadja a gengszter, az a filmen belüli hatás, ám ha ez a komoly akciófilm, hipp-hopp, idétlen szatírává alakul, az már nem a szereplők saját, belső világából kiinduló szándék eredménye.)
Nézzük tehát ezt a mi kis műfaji átalakulásunkat, ami azzal kezdődött, hogy bekerült a komor, realista dráma díszletei közé egy műanyagból készült, giccsesen túldíszített mesebeli korona, ami felbolygatta a filmbéli szereplők életét. Ki rakta ide, mi ez egyáltalán, mi a célja, mit tegyünk vele, veszélyes, vagy csak egy vicc? – hallatszanak a kérdések mindenfelől. Egyet azonban valahogy mindenki érez: ez sehogy sem illik a történet eddigi menetébe, és a legfőbb vágy épp ezért, hogy tűnjön már innen végleg el, ne zavarja tovább a mi kis realista mozinkat, legyen minden úgy, ahogy volt! Micsoda naiv elképzelés, nem igaz? A mi kis „realista” mozink. Hehe. Nos, épp ezt kigúnyolni hivatott a műanyagfejék. Mert gondolj csak bele! Tegyük fel, minden visszarendeződik a korona előtti időknek megfelelően. Csakhogy olyan már azért nem lesz soha, de soha, mert ezzel a kis koronás jelenettel minden végleg átszíneződött. Minden idősík minden eseménye. Minden soron következő jelenet, minden szereplő, minden dramaturgiai elem, és maga a múlt is. És ez itt a legfontosabb tétel. A múlt. Ezzel idáig egyet tudunk érteni?
Józsi a legjobb férj a faluban, segít a háztartásban, jól keres, kedves, hűséges és szelíd. Ám egy nap kiderül a szörnyű titok: Józsi titokban borzalmas pedofil videókat készített csecsemőkkel. Ez alapjában véve nem hatott ki a családban betöltött szerepére, mert a család eddig csak a minta férj Józsit látta. Aki lebukása után ráadásul azzal érvel: mindezt a családjáért tette. Józsit pár évre börtönbe csukják, majd kiszabadul. Szerintetek ugyanazt a szerepet fogja tudni betölteni a családban, mint addig? Pedig ha ezt az információt – ami a család számára csak egy információ volt mindvégig, semmi több – kiszedjük a rendszerből, és tegyük fel, Józsiról nem azt tudják, hogy börtönbe került, hanem hogy egy nagyon fontos és hosszú üzleti kiküldetésre ment, minden marad a régiben. Így van? Emlékeztek? Hamis túrógombóc. Az információ minden, ezt higgyétek el. A jelentés. Amit mi adunk a dolgoknak. Az, hogy mit minek látok, mert az a szememben azzá lesz. Józsi egy mocskos disznó lesz, immár a múltban is, csak azért, mert megtudtam róla valamit ma, amit én magam e tudáson kívül soha meg nem tapasztaltam.
És mi ez a tudás, ebben a mostani globális lelepleződésben? Milyen információval gazdagodott a világunk információs hálója csupáncsak azzal, hogy mint az Istenek a fejükre estek című filmben, behajítottak a díszletünkbe egy kelléket? Azzal a felismeréssel, hogy maga a rendszer, belülről megélve nem jól működik. Úgy is fogalmazhatnék, hazug. Mert ez itt a lényeg, hogy megremegett az igazság talapzata. Ennyi a tanulság, semmi több. Aki úgy látja, hogy itt minden rendben, azaz, amit állítok nem igaz, mert épp az derült ki e „krízis” kapcsán, hogy a rendszer, ami maga ez a földi, szervezett emberi létforma, épphogy tökéletesen működik, szerintem jobb, ha kicsit átlapoz erről az oldalról valamelyik nyilvános fórumra, ahol emberek beszélgetnek egymással, és alaposabban körülnéz. De mi, akik maradunk, induljunk ki ebből. És vizsgáljuk meg a dolgot nagyon komoly önkritikával: mi történne, ha holnaptól elmúlna a filmecskénk ezen abszurd fordulatot vett jelenetsora? Nyomban kristálytisztán kitisztulna az emberek szeme előtt a horizont? Eljönne az aranykor, pontosabban, visszatérne, amit e krízis előtt annak gondoltak páran? Netán minden folytatódna ugyanúgy, ahogy ezt megelőzően zajlott? És az biztos jobb volt? Igazabb volt? Valódibb volt? Ez itt a fő kérdés, csak ez: ez előtt a koronás jelenet előtt vajon máshogy működtek a dolgok? Vagy mindig is így, csak nekünk most igazi rálátásunk lett erre a páholyból, amit ott lent, az arénából nem lehetett ilyen tisztán kivenni? Józsi, amíg nem tudtuk meg, valójában micsoda gazember, ezek szerint makulátlan volt? Ezt kérdezem már nagyon régóta mindenféle szimbólumba és példázatba ágyazva. Ez a valóság biztos az, aminek hisszük? És azt állítom, mégpedig nagyon határozottan, hogy nem. Ez a szerkezet, amiben most élünk, egy ideje már nagyon vacakul működik alattunk, a magasabb rendű tudatunk alatt. Kattog, zörög, akadozik, füstöl, sokszor kisiklik, késik. Pontosabban megfogalmazva, már nem szolgálja az utasokat azon a módon, ahogy ők márpedig utazni kívánnak. Egy ökrös szekérrel közlekedünk a 21. század úthálózatán: nagyjából így néz ki a mostani társadalmunk annak elkopott hiedelemvilágával a tudat fejlettségi szintjének sztrádarendszerében.
Emlékeztek, mit mondott Adamus, lassan már két éve, mi a jó kérdés? „Jaj, vajon hova vezet mindez?” Én már többször elmondtam, hogy szerintem hova: oda, hogy az emberek valóságérzékelése végleg és gyökeresen megrendül. Ezt eredményezi majd a technológia fejlődés is, ezt Sophia, az AI kapcsán elmondtam már. S ez a folyamat nem most kezdődött, hanem nagyon-nagyon régen, valamikor a hetvenes évek környékén, amikor megérett erre az emberiség, és még elég sokáig el is tart, kemény krízisekkel, valódi, véres drámákkal itt ebben a valóságszeletben, amíg annak tartjuk. Illúzió és valóság harca folyik ugyanis most az elménk színpadán, ezt kell megérteni, semmi más nem történik, csak ez. És mindez azért, mert a tudat hatalmas lifttornyának teteje emelkedik egy szintet, s húzza magával az összes kis fülkét, ami a része. Ki az ötödikről a hatodikra, ki pedig a harmadikról a negyedikre emelkedik egy időben. És most egy hatalmas, korona alakú illúzió-makett szolgálja a felismerést, töri össze a régi rendszert, ahogy Józsi egész korábbi életét a lelepleződése (majd meglátjátok, hogyan), és mutat meg e romok közti résben valami születendő újat. És ez mindig ilyen, a változás attól változás, hogy már nem a harmadik, de még nem is a negyedik emelet. Töredezett, romos, fragmentált. És épp ebben rejlik a hatalmas lehetősége is, ami kinek ezt hozza majd, kinek azt. Arról fog szólni ez a mostani közös kis sétánk, hogy mindez neked valódi felszabadulást hozzon, s ne egyre vastagabb falakat, mert véletlenül háttal álltál a liftajtónak. „Az emlékezet az a jövőben a mostani jelened illúziója, egy zavaros, hiányos, tökéletlen kép, ami azonban feltételezi a tisztább, teljesebb, tökéletesebb és nagyobb képet. Ha használod a liftet, nem kell meghalnod, ha a csigalépcsőn haladsz, akkor bizony meg-megállsz pihenni. Egyszer mindenki észreveszi az emeletenként megjelenő liftajtót, de ehhez nagyon fáradtnak kell lenni, mert addig csak viszi az embert a lendület.” – ezek Adamus szavai erről.
Teljesen mindegy, mitől retteg valaki, egy betegségtől, netán egy oltástól, a hatalomtól vagy annak hiányától, a lényeg, hogy félelemben, bezártságban él, frusztrált és nem érzi magát szabadnak. Ráadásul, ha rossz egy folyamat kezdőpontjának a kijelölése, akkor a vége sem látható tisztán, s ettől aztán még nagyobb lesz a zűrzavar. „Józsi akkor lett gazember, amikor kiderült a titka.” Nem, ez így nem vezet megoldáshoz a család szempontjából, csak újabb drámákhoz. Megoldáshoz az vezet, ha azt mondjuk: „Ez Józsi, ő ilyen, ez az ő eredendő természete, belőle ez fakad.” Most persze ez továbbra is csak egy példa. Mert így könnyebb eldönteni, akarunk-e vele tovább együtt élni vagy nem. Nos, ezt a kérdést kell feltennünk a mostani világunkkal kapcsolatban is. A helyzet az, hogy jelen pillanatban a világ vagy a nép vezetői közül senki sem tud igazán pontos választ adni arra, hogy mi történik, miért történik, és hová vezet mindez. Láthatjátok: se a vallási vezetők, se a tudósok, se a népvezérek, sem a forradalmárok, a coachokról, asztrológusokról és spirituális gurukról már nem is beszélve, nem tudnak egy olyan fix mezőre állni ezen a „Stay alive” társas pályán, ami nem mozog, s ami ezért nem csúszhat bármelyik pillanatban ki alóluk is, hogy aztán a kis golyójuk a játéktábla alá zuhanjon. És ez azért van, mert – ha megfigyelitek – egyiknek sincs valós archimédeszi pontja. Akinek olybá tűnik, van, arról meg hamar kiderül, ez a pont részéről csupán egy elképzelés, nem a mostani valóság valós, anyagi része, hanem a „szellemvilág”, az „üresség”, amit csak bevetít a falak közé. Egy kép a falon, s nem valódi ablak, mert ha az lenne, a házat körülvevő kert számára épp ugyanolyan valóság lenne, mint a fotel, amiből nézzük. Nem igaz?
Magyarán ők egy zárt rendszerből akarják megfejteni annak működését, s következtetni az azt körülvevő valóságra, amit így nem lehet. Ezt a paradoxont szemlélteti ez a mostani kis műanyagkorona is – és még oly sok mindent. Talán emlékeztek a Deus ex machina c. cikkemre, amiben mindezt leírtam, feltehetően akkor még senki sem vette ezt igazán komolyan. Pedig pont arról van szó, amit ott abban a szerencsétlen teknősös példámban bemutattam. És igenis vannak ma is olyanok, akik valódi ablakok előtt állnak, ők igazi segítséget nyújtanak, mégsem tekint rájuk senki vezetőként. Mert a hipnotizáltak nem ismerik fel a valódi vezetőket épp arról, amiről felismerhetőek: hogy ők nem látják sem a stadiont, sem a lelátót, sem a kapukat, sem a mezeket, sem a bírót, sem a labdát. Csak értelmetlenül futkározó embereket. De épp ezért tudnak téged kivezetni onnan. Logikus, nem? Ez a vakság minden korszak szomorú drámája, de talán most ez is megváltozik, mintha valami itt is elmozdulóban lenne.
De akkor nézzük meg újra ezt az egész koronás jelenetet, hogy mi is itt a helyzet! Lépéseket ígértem, úgyhogy lépésenként haladunk.
1. Helyzetfelismerés. Benne vagy egy világban, amiről kezd lassan kiderülni, valahogy rosszul működik. Nem elég hatékony. Nem elég szabad. Nem elég rugalmas. Téged egyre kevésbé szolgál. Mint egy ruhadarab, ami összement (vagy épp kinőtted? – ki tudja), az anyaga is sprőddé vált, és még az aktuális időjárásnak sem felel meg, túl meleg, majd megfulladsz alatta, de levenni nem tudod. Lehetséges ez? Lehetséges, hogy egy teljes és végtelennek hirdetett valóság (vagy épphogy véges? – ebben sincs ám konszenzus, ha megfigyeled) az azt alkotók számára ennyire kényelmetlen legyen? Az a közeg, amin nincs túl számukra semmi, ami őket ezen kívül megtarthatná, az a valóság, ami meghatározza a létüket ilyen szűkös lesz? Úgy is feltehetném a kérdést: van olyan, hogy valakire egyszer csak annyira szűk lesz a saját bőre, hogy mozdulni sem tud benne? Ha igen, akkor felmerülhet a gyanú, az már nem is igazán az övé, mint a kígyónak az a levedleni való régi.
Határállomásra érkeztél, ezt is megírta Adamus. Éppen most vizsgálják a papírjaidat a vámosok. Vagy maradsz a régi keretek közt, vagy át tudsz lépni az új országba, ami a határon egyelőre semmiféle materiális változást számodra nem eredményez. Csak egyetlen egy lépés, amit ugyanazon a földön teszel meg, amin épp állsz. És ez a legfontosabb ebben a pontban. Hogy már tulajdonképpen ott vagy, ahová tartasz! A táj ugyanaz marad. Nem fejest ugrasz egy hideg vizű medencébe, csak teszel egy lépést az aszfaltra festett vonal fölött. Egyelőre ennyi az egész, hidd el. Mégis életed legnagyobb váltása, hisz igazi határátkelő lettél.
A megoldás a másik országban van, ami azonban csak addig másik, amíg nem vagy ott. A szabadságod hiánya tudósít arról, hogy van olyan állapotod, ami szabad, van egy hely, ahol te szabad vagy e zárt állapothoz képest. Ezt a szabadságeszményt te általában a múlthoz vagy a jövőhöz kötöd. Igen ám, de a feladat épp az, hogy rájöjj, már ott vagy, most vagy ott, csak olyan finom volt a két ország közti átmenet, hogy ezt észre sem vetted. És épp ettől lett hirtelen ilyen irgalmatlanul szűkös a régi rendszer, mert már van mihez viszonyítsd. Még nem vagy tulajdonképpen Dániában, csak közigazgatásilag, hisz ez most még nem az igazi Dánia, csak a két országot összekötő Öresund-híd Dánia felé eső vége. Itt még nincsenek dán műemlékek, nem látod a sok jól öltözött, gyönyörű dán nőt, a vidám, laza fickókat a főtéren, azt a rengeteg bicajost az utakon, és még azt sem vetted észre igazán, a nyelv, az épületek és a növényzet is más, mint Svédországban. De valami mégiscsak változott, hisz már nyomokban megjelent Dánia képe a szemed előtt: az a vámtiszt, aki nem azt mondja, hogy „Hej, välkommen!”, hanem hogy „Hej velkomst!”, miközben a melletted lévő kocsiban valaki még mindig svédül beszél, ám a kiírások a fizető kapunál már két nyelven láthatóak, és az aszfalt felfestései, valamint a táblák színei is azt mutatják, ez bizony már egy másik ország. Érted a példám? Érted, hogy miért más, amit én mutatok, mint azok, akik mindazt, ahová tartunk, kihelyezik e világon túlra? Én azt szeretném neked megmutatni, hogy az az általuk láthatatlannak minősített szféra itt van benne, jelen van a mi világunkban kézzelfoghatóan, megragadhatóan! Neked ezt nem elképzelned kell, hanem megpillantanod, mint egy hatalmas képen azt a kis fehér kutyust. Nem bele kell látni a kutyát képbe, kikövetkeztetni az alakok közti térből vagy sejteni egy árnyékból, hanem meglátni, hogy ugyanolyan festékkel van odafestve, mint maga a portré. Ez mindennek az alapja, hidd el. Nincs misztikum, és nincs realisztikus materializmus sem önmagában, valóság van, ami olyan, amilyen: amit az ő saját természete diktál, és nem olyan, amilyennek eddig hitted. Épp erről szól ez a mostani hatalmas átalakulás, ennek a felismeréséről, hogy mi is tulajdonképpen a valóság, és mi ehhez képest az illúzió. Ez az első lépés.
Képzeld el, hogy van egy film, ami egy régi, fekete-fehér cowboyos western történet egy picike vásznon, és rávetítek egy nagyobb vásznon futó olyan virtual reality 5D-s sci-fit, ami úgy van elkészítve, hogy egyes elemei teljesen beleillenek a régi film keretei közé. Magyarán nincs ütközés, nem vetült rá a főhősre egy űrhajó és takarja őt ki a képből, hanem inkább arról van szó, hogy megjelent a prérin egy új látványelem, mondjuk, egy érdekes, modern szerkezet, ami belesimul a tájba a hős előtt. És így tovább, most kicsit suta a példa, de csak azt akartam megmutatni, miről is van tulajdonképpen szó. És ahhoz, hogy ezt az elemet elválasszuk a régi filmtől, és ezáltal meglássuk a kibontakozó sci-fit a hatalmas, körkörös vásznon, új szemléletmódra lesz szükségünk. Csak akkor fogod tudni ugyanis meglátni a nagy vászon kicsin túlmutató részét, ha először fel tudod fedezni a kis, fekete-fehér filmben az elemeit. Meglátni, hogy bár azon a filmen látszik, de nem ahhoz tartozik. Nem annak a része, csak ott is jelen van. És miután te most a western filmet nézed, csak ott, abban tudod először felfedezni. Abban benne, és nem azon kívül! Először nem kell nagy dolgokra gondolni, mert eleinte ez egy átsejlés, a hatalmas űr sci-fi egy apró eleme van csak jelen a pici, fekete-fehér filmen, mintha annak része lenne. Csakhogy épp ez a trükk: nem az, mert a jelentés, amit hordoz, már a másik filmből való. Úgy is mondhatnám egy másik példával: lásd a szék háttámlájának ívét a vásznon, amit nézel. Mert ez vezet el ahhoz, hogy a mozi termet és a filmet elválaszd egymástól, de amíg meg sem látod a széket, nincs mit miről elválasztanod. Nem rajzolt, animált angyalokat kell látnod lebegni a cowboy fölött, hanem egy ugyanolyan valóságelemet, mint amiből ő van. Ez nagyon fontos.
Első lépésben ennyit kell tehát tenned, más szemmel nézni erre a világra, és meglátod, hogy amit eddig néztél, egyáltalán nem az, aminek hitted. Ezt, nem győzöm hangsúlyozni, nem elképzelned kell, azt kifejezetten nem szabad, hanem csak meglátnod, ahogy meg tudod látni, hogy Baudelaire: Az albatrosz című allegorikus verse nem egy madárról, hanem a költői létről szól. Ez a vers nem egy albatroszról szól, sosem szólt róla, érted ezt? Pedig elsőre úgy tűnik, még a címe is ez a madár, de ha így tekintesz rá, akkor nem érted meg a vers lényegét, nem látod meg magát a verset annak, ami, jóllehet úgy tűnik, azt látod, ami le van írva. Nem, nem az van leírva, hogy megfognak egy madarat, s a csőrébe pipát dugnak a matrózok, mert még matrózok sem szerepelnek ebben a versben, a matróz csak a bamba néptömeg allegóriája. És amikor a vers negyedik versszakához érsz, ez teljesen nyilvánvalóvá is válik, ez a magasabb szintű valóságréteg előbukkan ebben az apokaliptikus sorban, egy látszólag az eddigi elbeszélésbe nem illő betoldással, ami összetöri, felülírja a másik, látens valóságsíkot, a madarast, ami így hátérré válik a most előbukkanó fő jelentés mögött. „A költő is ilyen, e légi princnek párja” – így tesz számunkra mindent nyilvánvalóvá e helyen Baudelaire, önmagára utalva e csodás parabolában. Ahogy a mi életkölteményünkben is nyilvánvalóvá teszi a dolgokat e mostani, negyedik versszakunk, ami ezzel az oda nem illőnek tűnő koronás sorral kezdődik, hogy lásd, mi az, ami nem valóságos. Érted már?
Itt van az új világod a régiben. Most láthatóan megjelent abban. Benne volt mindig is, csak ez eddig nem volt ennyire nyilvánvaló. Ez a mostani koronás sor az, ami összetöri a régi jelentést, hogy láthatóvá váljék a valódi tartalom. Nem a mostani realitás mögött, nem a fölött, hanem abban benne megjelenve, pont ahogy a vers ezt megmutatja. A valóság egyetlen, csak rétegzett, de önmagában az, és nem önmaga mellett horizontálisan és vertikálisan – vagy hogy is mondjam ezt, ahogy elképzelik mindezt az emberek. Ez most olyan, mint egy áthallás: a régi és új dallam most egy kicsit együtt fog szólni, hogy aztán a régi számodra örökre elhalkuljon, mert te magad halkítod le magadnak. Csakhogy ez egy darabig disszonáns hangzást eredményez, ez nyilvánvaló, mint a Queen: The Miracle című számában. Az egész valóságod egy hatalmas, varázslatos képeskönyv, minden ott van benne, csak jó helyre kell benne lapozni, hogy ezt felfedezd. Épp erről szól ez a mostani váltás, ennek a felismeréséről.
És ha te Dániában továbbra is svéd koronával akarsz fizetni, ragaszkodsz a lappföldi szokásaidhoz, nem vagy hajlandó megtanulni pár szót dánul, és a régi ízeket keresed, naná, hogy vacakul fogod érezni magad. Mert már nem Svédországban vagy, ennyi a titok, amit elsőre most meg kell érteni. Aki szenved, az még mindig Svédországban van fejben, miközben a lába már a dán földet tapossa. És hidd el, nagyon sokan maradnak „Svédországban” így. Lehet, örökre. És nekik irgalmatlanul rossz lesz, rosszabb, mint most – erről is annyit írtam már.
Tehát az első lépés arról szól, hogy csak mentálisan fogadd el, valami itt örökre megváltozott, és ez most azért ilyen nehéz, mert egy határon vagy. Az sosem kellemes hely, igen ám, csakhogy ott kezdődik minden nyaralás! Adj más jelentést ennek az egésznek, máris könnyebb lesz, hidd el.
2. Áthangolás. Akkor nézzük is a második lépést! Mert hát, jó, jó, de mégis mit kezdjünk mi mindezzel? Hiszen akármit csinál az ember, akármerre néz, szabadságában lett korlátozva: arcát büdös maszk fedi, nem repülhet, nem lehet a társaival, nem mozoghat szabadon, zsarolják ezzel-azzal, megalázzák, félelembe taszítják, ellehetetlenítik. Ezen segít az, ha felfedezem a dán táblákat magam körül? Ezzel lekerül az én arcomról a maszk? Igen, épp ez a lényeg, hogy igen. A valóságod a tiéd, most olyan, amilyennek látod, mert te még a western filmet nézed, de hidd el, az enyém nem ilyen. És ez csak annak köszönhető, hogy lassan harminc éve, ha nem régebb óta, alapvetően a hátteret bámulom a főtéma helyett, azaz a másik példánknál maradva, már Svédországban a dán filmeket néztem, dánokkal barátkozom, nagyon régóta csak dán ételeket eszem. Ez persze most csak egy buta példa, de remélem, érthető. És, igen, nem lesz se maszk, se korlátozás, ha megteszed azokat a lépéseket, amiket én megtettem ennek érdekében. Nem leszel áldozat, ezt ígérem. Onnan tudom, hogy én magam nem vagyok az. Akkor neked sem kell azzá válnod. Az én VR mozim alatt is fut az a régi cowboy film, hisz a kettő most egymásra vetül, csakhogy miután én már a sci-fiben szerepelek, engem az a vadnyugati golyó nem tud eltalálni. Számomra az lett a „szellemvilág”. Ez érthető? Számomra a költői én a valós, a madár csak allegória. És ha te is felfedezed magad a sci-fiben, hidd el, téged sem fognak a golyók eltalálni, pont úgy, ahogy most meg az angyalokkal nem tudsz kezet rázni: na, épp úgy lesznek számodra fizikailag megtapasztalhatatlanok azok a régi korlátok.
Nézzük akkor, hogyan lehet ezt a cserét a gyakorlatban megtenni! Úgy, hogy az ember leül a pilótafülkébe és kitanulja annak a kezelését, ahelyett, hogy a gép törzsét rángatná. Ez a fülke az elméd. És hogy ez nehogy átcsússzon megint valami megfoghatatlan területre, gyorsan gondold végig az alábbiakat.
Te tulajdonképpen nem vagy egyéb, mint az emlékeid. Az emlékeidre támaszkodva határozod meg magad és a világodat. Csak erre. Nincs egyebed, nem igaz? Adamus tette fel nekem ezt a kérdést: „Megfigyelted már, hogy az egyetlen kapcsolatod a realitásoddal a múltad? Sehol máshol nem érintkezhetsz ezzel a realitással, csak a múltban.” Milyen igaz, nem? Hisz azt a folyamatosan múló, pillanatnyi jelenedet is ez tartja meg, mert ha nem emlékeznél az egy másodperccel ezelőtti eseményekre és az az előttiekre, sem semmire, és minden pillanatod a semmibe zuhanna a folyamatos felejtés során, a jelen értelmezhetetlenné válna számodra, ezért magadról sem tudnál. Gondolj csak bele: mostantól minden megélt pillanatodat azonnal elfelejted! Csak az a nagyon rövid, megfoghatatlan pillanatod marad, ami a mindenkori jelen. És semmit nem látsz a jövőből, nem is tudod, hogy van olyan, hogy jövő. El tudod ezt az állapotot képzelni? Ugye, milyen mozdulatlan? Merthogy ez a helyzet: ha nem lenne előtted mindig egy kicsike pont, egy ezredmásodperc, amerre haladsz, ahová léphetsz, beledermednél az örök mozdulatlanságba. Jövő és múlt – ez a két, csakis benned, a tudatodban megélhető közvetett minőség a léted alapja. És ez a tudás fogja elhozni a szabadulásodat.
Hiszen elmondható: te – azaz mindaz, amit most önmagadról gondolsz –, és a világod nem rajtad kívül vannak alapvetően, hanem benned, az emlékeidben és az elképzeléseidben. Most mutattam ezt meg. Ami kint van, az csakis az aktuális, múló, teljesen felfoghatatlan nanoszekundumnyi pillanat, ami mint olyan megragadhatatlan, s inkább csak egy aprócska kukucskáló nyílás, amin keresztül szemléled és értelmezed ezt a benned egyben lévő múltat és jövőt. A jelen az a másik sík, amiről próbálok neked mesélni, az a sci-fi, az ehhez képest múlt-jövő meg a western film. „A jelen egy olyan rés, szünet az idővonalon, amit a múlt és jövő hoz létre önmaga hiánya által. Hiszen a jelen se nem múlt, se nem jövő, ám minden jelen pillanat a jövőd múltjává válik épp ott a jelen érdekes műtőasztalán. Fogsz egy jövőbeli pillanatot, múlttá operálod, és ez az aktus adja számodra a realitásérzéket.” A jelen tehát kizárólag annak köszönheti a létét, hogy van a múlt, ahonnan információt hozhatsz az őt feltételező jelenbe, és létezik a jövő, amibe a jelen belefolyik. Most egyelőre ebből ennyi elég, mindez csak azért fontos ennél a lépcsőfoknál, hogy megértsd, a világod nem kint van. A világ benned van. Az idő nem telik. Az idő a te valóságérzékelésed eszköze a térben, abban a térben, ami szintén ott van az időbe zárva, benned, a te kis western filmedben. Épp ezért csak rajtad áll, mit teszel vele.
Vegyük ezt végig akkor most egyesével!
Azt, hogy mit gondolsz a dolgokról, rajtad kívül senki nem döntheti el. A gondolataid akkor is a sajátodé lesznek, ha épp manipuláció áldozata lettél. Te gondolod a gondolataidat és magadban gondolod őket, ezért az kizárólag csak a tied, a te fennhatóságod alatt áll. De azt is tudnod kell, a gondolat mindig előző gondolatból keletkezik. Erre hoztam fel anno a gondolati sztráda elméletemet, hogy bár úgy tűnik, te gondolod a gondolataidat, ám ha alaposabban megfigyeled, inkább maga a gondolat szüli a gondolatot benned. Ezért olyan most a valóságod, amilyen, mert ilyenre szilárdítottad magadnak a múltban. A cowboy film önmagát teremti vadnyugati mozivá a szemed előtt az előző jelenetek által.
Tehát amit a dolgokról gondolsz, az lesz a te valóságod – és az leszel te magad is. Minden gondolatoddal hatsz arra, aki épp vagy, erre mondtam, a gondolat szüli a gondolataidat. És ez a kigondolt „te magad” alakítja aztán a többi gondolatod, ami arra a valóságra hat, amit érzékelsz, ami visszahat arra, aki érzékel. Magyarán kell egy váltó, egy bukkanó, vagy egy vasvágó a gondolati sínpályádra, ha tényleg valóságot akarsz váltani.
Ezért, ha el akarsz érni egy változást az életedben, muszáj leszel ezt tudatosan magadból elindítani – máshogy amúgy nem is lehetséges, hisz minden mozdulatodra vagy szándékodra irányuló gondolat belőled származik, pontosabban a régen gondolt gondolataidból. Te vagy mindennek a kiindulópontja az életedben, még ha öntudatlanul reagálsz is a téged körülvevő elemekre, akkor is: mert a reakció is belőled indul. Ha képes vagy ezt a kiindulást egy ponton tudatosítani, átvetted az irányítást a robotpilótától, mert a következő gondolatnál már le is rakhatod a sínpályádra a váltót, azaz te magad, aki a pilótafülkében ül, idővel majd meg tudod emelni a gépet.
Alapvetőn úgy reagálsz a világra, ahogy magadra gondolsz, azaz, aki épp abban a pillanatban vagy. Erre mondtam, ez az egész élet egy öndefiníciós játék. Ha „kívülről” akarsz hatni a világ elemeire, azaz azt akarod, a körülmények alakuljanak a kedved szerint ahelyett, hogy magadban állítanál át egy kart, hasonlatos leszel ahhoz, aki a tiszta erőből tolja a befele nyíló ajtót, és nem érti, miért nem tud kilépni a szobából. (Emlékszel? Írtam erről egy börtönönös hasonlatot pár éve.) Ám ha elkezded a nézőpontodat belül megváltoztatni a külvilággal egyáltalán nem törődve (és ez a kulcs!), hasonlatos leszel ahhoz, aki erőlködés nélkül hátra lép egyet, és hagyja kinyílni az ajtót. Tudnod kell, minden ajtó befele nyílik ebben a mindenségben hozzád képest, ráadásul csak kint van az ajtókon kilincs. (Erre majd a későbbiekben kitérek.)
„Kinyilvánítom a szándékomat, és ezzel már tulajdonképpen el is indítottam a motort. Ezek az elindult motorok azért szoktak elakadni, lefulladni, sőt, sokszor felrobbanni, bizony, mert a szándék kinyilvánítása után kiszálltok az autóból, elkezditek hátulról lökdösni, felnyitjátok a motorháztetőt, piszkáljátok a gyertyát, kiszeditek az akkumulátort, mi több, még sokan benzint is locsoltok a motortérbe, s azután csodálkoztok. A jó vezető beindítja a motort, és csak elindul vele, nem ő hajtja az autót, ó, édes istenem, micsoda oktondiság, hanem csak kormányozza! Nagyon nagy különbség.”
Tehát még egyszer: minden változás veled kezdődik, benned történik először meg, és csak utána tudod megtapasztalni azt az életedbe kiáradva. Ha ezt a sorrendet meg akarod fordítani, a szabad reagálás paradoxonjába botlasz. Ám ha kitartóan magadból indulsz ki, anélkül, hogy túlságosan sokat törődnél a külvilággal, a kinti változással, magyarán a törekvéseid látható eredményeivel, nyert ügyed van, mert csak önmagaddal kell majd egy ponton szembeállnod. Ennyi a dologban csupán egy kis kezdeti nehézség.
Ne akard az embereket és a körülményeidet megváltoztatni, mert ezzel csak azt a gondolatot erősíted, hogy azok hatnak rád és ráadásul számodra kedvezőtlenül. Ezért nem működik sokáig a pozitív gondolkodósdi, mert hatni akar arra, ami ezáltal vissza fog hatni rá. Képzelj el egy embert, aki szemben áll egy fallal. És azt tapasztalja, a fal vészesen közeledik felé. Ezért ő hátrál, de a fal csak közeledik, emiatt neki folyamatosan hátrálnia kell. Ám ha meglátja az igazságot, hogy ő tulajdonképpen húzza a falat, mert egy láthatatlan, mágneses erővel hozzá van rögzítve, abbahagyja az értelmetlen hátrálást. Ha megáll, a fal is megáll. Ha hátralép, a fal lép egyet felé, ám ha előre tesz egy lépést a fal kezd hátrálni. De ehhez az kell, először kezdjen el mozogni függetlenül a faltól. Nagyszerűek azok a tanítások, amelyek csodás gyógyulásokról, a megtalált igaz szerelemről, sikerről és mindig üres parkolóhelyekről számolnak be pusztán a gondolat erejét használva. Egy darabig. Csakhogy még mindig a külvilágra akarnak hatni, azt manipulálni, igazgatni, a fal mozgását kicselezni. A western filmet meghekkelni, ahelyett, hogy megtanulnák meglátni benne azt a sci-fit, aminek határai már túlnyúlnak a kis vásznú filmecskén. A cowboyos filmet a filmből nem lehet úgysem megváltoztatni, ám ők erre tesznek kísérletet. Csakhogy ezzel épphogy oda ragasztják magukat a jelenetbe, a falnak kiszolgáltatva a saját mozgásukat, még ha sikeresen el is érik, hogy a fal hátráljon, mert azt hiszik, megtanulták, hogy tudják elérni, hogy a fal húzza őket előre a céljuk felé. Érthető?
Mondok egy példát. Józsi mindig késik. (Szegény Józsi, most már ő lesz az antagonistánk ebben a kis sorozatban) Ez téged halálosan bosszant. Ha te cowboy vagy a régi filmben Józsi mellett állva ugyanolyan szereplőként, akkor te mindig csak reagálsz, ráadásul a film dramaturgiájának megfelelően, ami csak bent kelti számodra a szabad választás lehetőségét. Ott te általában áldozat vagy. Mindig csak áldozat. Ezt jegyezd meg jól, a régi filmben vagy zsarnok lehetsz, vagy áldozat, más szerepet ott nem osztottak ugyanis ki. Ez egy ilyen dualista mozi. Tehát abból indulsz ki, Józsi egy link alak, akivel téged, ó, szegényt (jajdul fel az áldozat), összehozott a sors. Ezért mindent megteszel, hogy Józsit rávedd, márpedig legyen pontos. Hatni akarsz a film egy elemére a filmből. Rengeteg energiát pazarolsz el és konfliktust generálsz magad körül teljesen feleslegesen. Akármilyen technikával is akarsz hatni erre a nyomorult Józsira, te csak vesztes lehetsz a legvégén, hidd el, mert meg kell halnod, ha vége a filmnek, lekapcsolják a vetítőt és te megszűntél lenni.
Mit csinálsz a sci-fiben? Rálátsz Józsira az egész viszonyrendszerével egyben. Meglátod Józsit a múlt-jövő életképébe kimerevedni. Megérted, ő egy cowboy a filmben, előre megírt szerepben. Ezért ő most ilyen. Ő más, mint te. Egyszerűen nem tud nem késni. Ahogy a csiga sem tud ugrani. A kaktusz meg szúr. Ez az ő problémája, nem a tiéd. Ha akarod, kifejezed felé szabadon és őszintén, hogy te a késést nem szereted. Ez azért fontos, mert ezzel deklarálod, hogy te ki vagy, te más vagy, mint ő. Tudod, öndefiníciós játékban veszel részt! Ez neked fontos, nem neki, ezzel választod le magadról ezt a régi filmet ugyanis. Ilyen aprócska kis kedves kijelentésekkel, ahogy régi papírmatricát szedsz le az értékes bútorról. Igen ám, de ő ettől nem fog megváltozni, ebben biztos lehetsz, hisz nem képes rá, különben nem késne. A kaktusz szúr és ezen te nem fogsz tudni változtatni. Ezt érted meg, amikor Józsit meglátod a maga teljességében a saját filmbeli figurájaként, és nem csupán azt a vékony szeletet érzékeled a valóságból, hogy miként hat a viselkedése rád, a cowboyra. És ha ezzel megvagy, kezeled a szitut, ahogy ebből a perspektívából számodra kényelmes. Pl. eleve betervezel egy félórás külön programot a találkozó helyszínére. Te nem késtél, tartottad magad a saját ideálodhoz, de nem is lettél áldozat. Nem vágtad le a kaktusz tüskéit, ám nem is szúrtad vele meg magad, csak olyan helyre tetted, ahol nem zavar.
Zavarnak a korlátozások? Hát ne így nézd. Hanem úgy, ahogy a terhes nő tekint az egyre kevesebb szabadságot adó pocakjára. Vagy a filmszínésznő arra, hogy a szerep kedvéért kopaszra borotválják a fejét. Adj olyan jelentést az egésznek, ami kiemel a szituból, ahelyett, hogy egészen lerántana a sárba ott azon a kietlen prérin! Ne hazudj magadnak egy rossz helyzetből jót, csak lásd meg benne magad és húzd ki onnan a szemlélő helyére, oda, a moziterembe. Ezt csak akkor tudod megtenni, ha ellazítod magad és a részekről egyre inkább az egészre fordítod a figyelmed. Így fogod tudni meglelni a szék háttámláját is a képen. És ha megtanulod kezelni ezeket a helyzeteket ott, ahol azokat valóban lehet, idővel megérted, csak a te döntésed, kinek és minek mennyi figyelmet és energiát adsz, milyen jelentéssel ruházod fel, magyarán, mit és mennyit látsz a filmből, s ez mindig a szívedből kell fakadjon. Soha ezt semmiféle kívülről jövő erkölcsi, etikai szabály rád nem erőltetheti, hogy te egy dolgot vagy személyt minek láss, hogyan értelmezz. Mindig van számodra szabad hely, mindig mindenhol, ez a világ nem tud téged bezárni, csak az áldozatszerepből ez sokkal nehezebben észrevehető. Vigyázz, az ego kedvenc műsorszáma az ó, én szegény áldozat-program, imádja, szinte lubickol benne. Nézz körül és azonnal meglátod ezt. S ha olyan dologgal találkozol, amit sem otthagyni, sem kicselezni nem tudsz, folyamodj Kay Pollak módszeréhez, lépj egyet hátra, nézz rá onnan, és állapítsd meg: „Jé, milyen érdekes ez a Józsi, hogy nem bír soha pontos lenni! Valóban nagyon érdekes jelenség, jó lesz ezt alaposabban megfigyelnem.” Mintha csak egy szürreális képet néznél. Ez már a néző szempontja és nem a szereplőé. A lényeg, hogy ne hagyd, hogy ez a világ behúzzon önmagába. Ez most a „harc” lényege ugyanis.
Bölcs az az ember, aki mindig megtalálja azt a békés, alapvetően mindenki jólétét és szabadságát tiszteletben tartó olyan megoldást, ami őt magát maximálisan kiszedi az áldozat szerepből, ki a régi lövöldözős filmből, miközben másoknak is meghagyja, hogy azok legyenek, akik épp lenni tudnak. A kaktusz hadd szúrjon, Józsi meg hadd késsen, a cowboy hadd lövöldözzön. Te meg hadd legyél pontos. Ergo ne akarj semmit egyelőre megváltoztatni, se Józsit, se a kaktuszt, se a korlátozásokat, se magadat, se semmit. Ehelyett próbáld meglátni ezt az egész rendszert a maga teljességében, és azonnal megérted, mit kell tenned, hogy jobban érezd magad az elemei közt, amíg még odaképzeled magad a beleélés miatt. Lásd egyben a filmet, aztán kezdd el nézni a hátteret a lövöldözős alakok helyett, hátha meglátod azt a kis Bluetooth fülhallgatót a ló fején!
Meg kell értened a gondolataid tényleg teremtenek. Csak nem úgy, ahogy ezt sokan tanítják. Nem nyuszit a cilinderbe (vagy parkolóhelyet a belvárosba, herceget/hercegnőt eléd fehér lovon, aranyrudat a párnád alá), mert az biztos nem fog menni, vagy csak ideig-óráig, hatalmas önbecsapások és későbbi összeomlások árán, hisz így továbbra is csak a kintet lökdösöd, csak immár a gondolataiddal, amikkel igazából már el sem éred, ezért különféle teleszkópos hazugságkarokra lesz szükséged – hanem a gondolataid egy teljes valóságot teremtenek neked. Egy sima viharból a gondolataid teremthetnek szuper kalandot és szenvedés teli drámát is. És amit teremtettek, az generálja aztán azt az újabb „kinti” valóságelemet, amit ismét a gondolataiddal festhetsz ilyen vagy olyan színűre, és ha tudatosan teszed mindezt, idővel észreveszed: jé, pont az van kint, ami bent! Ne akarj varázsolni emberként a világban, az nem fog menni, vannak törvények, amiket nem lehet áthágni. Nagyon sok ember van, ha mindenki varázsolni kezd magának parkolóhelyet ugyanabba a parkolóházba, akkor abból megint csak ütközés lesz, mert a rendszerelemek akarnak egyesével hatni bentről arra az egészre, ami belőlük áll, s ez lehetetlen. Inkább teremts istenként! Isten csak a gondolataiban létezik, hisz nincs rajta kívül semmi! Istenben ott van a világ, nincs számára olyan, hogy kint.
Válassz tehát olyan gondolatokat, amik jók neked. Egyelőre csak ott kotorássz a gondolataidnál, ahogy a pilóta sem a gép hatalmas szárnyát taszigálja izzadva, nekifutásból, nevetségessé téve és megsebesítve magát, hanem azt a kis kart mozgatja finoman, kényelmesen hátradőlve a pilótafülkében. Azzal bíbelődik, azt tanulja meg kezelni, nem? És a gép, láss csodát, egy nap majd felemelkedik. Ne feledd, az, hogy mit gondolsz, csakis, kizárólag rajtad áll! A gondolataid csak a tieid, senki más nem rendelkezik felettük, csakis te. Gondolj hát jókat, erre mindig minden pillanatban minden lehetőséged megvan! Ezt soha senki tőled el nem veheti. Se rendőr, se az Angela Merkel, vagy hogy hívják szegényt. Aki te magadban vagy, ahhoz senki soha hozzá nem férhet a te engedélyed nélkül, főleg nem ebből az ócska kosztümös filmből. És ott bent van a botkormány, ezt se feledd. Igazi, valódi, kézzelfogható és a gépet emeli fel veled együtt, s nem csak levetíti neked a felemelkedést egy monitoron. Értsd meg, nincs külvilág, az csak a múltadban létezik. És a jövőd az a talaj, amin állsz, s amit meg fogsz élni majd egy új múltként, ami egy új ént teremt számodra. Légy résen, és ne hagyd, hogy a western film elvonja a figyelmed a hatalmas, színes, 5D-s moziról, aminek az elemei már szintén ott futnak a benned lévő vásznon!
Tehát még egyszer, mert ez nagyon fontos: soha, de soha ne színezd át a valóságot másra, mint aminek látod! Ne láss édes csoki puffancsot a büdös kutyaszar helyébe, mert ez önáltatás, hazugság, újabb illúzió kergetése és nem teremtés, s egy nap csúnyán bele fogod verni a saját orrod a kakába. Neked a szarral kell valamit kezdened fejben, már ha szarnak látod, nem varázsolhatod csak úgy át csoki puffanccsá. Mert az igazság nyomja meg a liftgombot, míg a negédes, a világot rózsaszínre színező léthazugságok lelökdösnek a pincébe. Léthazugság az is, ha komorabb színekkel fested át az általad érzékelt valóságot, mint ahogy azt épp látod, s amire általában a bűntudat kényszerít. Nem, azt lásd meg, ami van. Amit épp meglátni tudsz, majd idővel változik ez, hidd el. Se többet, se kevesebbet! És keresd meg az ezzel kapcsolatos legpozitívabb, igaz gondolatodat, és azonnal ültesd át a gondolat-balkonládádból egy szép kis cserépbe, majd kizárólag csak azt öntözd. Erre kell nagyon tudatosan ügyelned, ez az egy, amire az elején figyelned kell, azon túl, hogy próbálj az egészre koncentrálni a részek helyett. A többi gazt meg hagyd ott elhervadni a nagy pléh ládában, úgy ahogy van. Ne akard nem látni sem, csak hagyd a csudába, igen, bosszantó ez a késős Józsi, ezt konstatálhatod is akár, csak ne ragadj bele ebbe a bosszúságba. Ne letakard a gazos balkonládát, ne félj a gazoktól, csak ne öntözd tovább a figyelmeddel. Látod, de te nem törődsz vele. És azt az egyetlen igazán szép virágot viszont bátran öntözd, tök jó, hogy itthon vannak a gyerekek, nem kell este kikészíteni a ruhát, bepakolni a táskát és uzsonnát készíteni. Ennyi, egy kis viola. És ennek szívből örülsz. A többi meg nem számít, könnyedén átsiklasz felette. És hidd el, idővel ennél sokkal több, gyönyörű virágod lesz, amit egy nap ki fogsz ültetni a szabadba.
