Hathatós hatos II.

(Az első rész folytatása.)

A te saját gondolataid határozzák meg, milyen filmet nézel: vígjátékot, kalandfilmet, drámát, vagy valami ócska kis kosztümös limonádét. Az életfilm önmagában ugyanis semmilyen. Ha tiltakozol ez ellen, semmi gond, csak gondolj arra, nincs olyan helyzet, ami mindenkinek egyformán jó vagy rossz, illetve nagyon sok rossznak ítélt pillanat később a legnagyobb jót hozza és fordítva. Az életfilm semleges, pontosabban mindenkinek más és más. A te észlelő, értelmező, elemző, osztályozó és önmagadra reflektáló gondolataid nélkül egyáltalán nincs saját műfaja, tulajdonképpen maga a film sincs, de ez már messzire vezet. Azt is mondhatnám, az életfilmed olyan lesz, amilyen te vagy benne. Ha hős vagy, kalandfilm lesz, ha pojáca, akkor vígjáték, ha áldozat, akkor dráma – és ha netán te vagy a rendező vagy a néző, akkor igazi műalkotás. Nem vagy elválasztható ugyanis a filmedtől, amíg benne vagy, ám simán le tudod magadról választani, ha rájössz, nem is vagy benne, erről szól ez a kis sétánk.

3. Súlypontáthelyezés. Igen ám, de azt is tudom, ez nem könnyű. Épp azért, mert a gondolati sínpályák nagyon-nagyon nehezen törhetők meg. Épp ezért jön a harmadik lépés, ami megmutatja, hogy igen, ebből a pilótafülkéből el lehet lassan indítani a gép motorját.

És ebben ez a mostani világhelyzet nagyon nagy segítségedre lesz. Mégpedig a következő módon. Ránézel egyben erre az egészre, és meglátod, milyen végtelenül abszurd, túlzó, ócska, ripacskodással teli, olyan, mint egy vacak régi burleszk film. Tényleg látszik rajta tisztán és világosan, hogy illúzió. És meglátod az őt körülvevő világban is ezt a műanyagkoronás ócska jelleget. Szerintem ez egyáltalán nem lesz nehéz annak, aki úgy érzi, na, most lett elege az egészből. No és megpróbálod megérezni, hogy ez nem is egy hely, ahol te vagy, hanem inkább valami, amit épp szemlélsz, pont úgy, ahogy ezt a furcsa járványszerűséget is. Mert ebben épp ez a döbbenetes: úgy van, hogy nincs. Benne van mindenki, de mégis, valahogy igazán senki nem érintkezik vele. Vannak emberek, akik betegek lettek, ahogy húsz éve is. Csak most ez az egész kapott egy nevet, és ez az új jelentés rántotta bele őket fejben, oda, ami nincs. Ők egy igazi albatroszt látnak ott, ahol az sosem volt, mert az végig csak a költői én jelképeként állt a hajópadlón egy versben. Tehát meglátod a versben a szimbólumot, ami megöli az igazinak hitt madarat. Ránézel messziről, áttételesen, de átéléssel. Ezt sem kitalálod, hanem megérzed. Megérzed magad ezen abszurd szituációk közepette, ahogy csetlesz-botlasz, rémüldözöl, vagy épp dühöngsz, bosszankodsz vagy értetlenségedet fejezed ki. Lásd magad valahogy kívülről ebben az egész ádáz helyzetben. És próbáld megérteni, ez téged, aki ezt szemléli, nem érint. Nincs két éned, vigyázz! Nincs külön egy kinti és benti, egy szereplő és egy szemlélő, egy magasabb vagy emberi, egy egós és egy egótlan. Ha van a fejeden egy VR szemüveg és abban nézel a szobára, ami most állatkertté vált a szemüveg révén, és te abban majommá változtál, akkor te szétválsz két énre? Az emberi, játékos én, és a majom két külön éntudat lesz számodra? Nem, ez olyan, mint a vizuális illúziók esetében: vagy ezt látod a képben, vagy azt. Erről is annyit írtam már. Ha majom vagy, az ember eltűnt, nincs, csak a majom ugrál a ketrecében a szemüveg hatására. Ám ha ezt meguntad, és átbillen a nézőpontod a játékoséba, akin a szemüveg van, a majom tűnik el belőled, és csak nevetsz, Jézusom, de béna grafika, hát milyen kezet rajzoltak ide nekem? Érted ezt? Ez is egy hatalmas ezoterikus tévedés, hogy neked van valami alvó éned valahol, ami te vagy. Ha te vagy, nem alvó én már, ám ha alszik, nem lehetsz az te, hisz amiről nem tudsz, az számodra nem megélés, az nem egy „én”!

Tehát még egyszer, vegyünk egy hétköznapi példát! Fáj a fogad, de kegyetlenül. És miközben érzed ezt a fájdalmat, aközben valahogy próbáld megkeresni azt, akinek ez nem fáj, csak konstatálja a fájást. Van ilyen részed, ha most nevezhetem így, erre mondta Müller Péter, hogy ez a tanú, aki csak szemléli az életed. Igen ám, de ez a tanú nem valami megfoghatatlan énrész, ahogy az imént a VR példával is utaltam rá, se nem valami felettes, isteni én, semmi ilyesmi, hanem éppen ez vagy te magad! Ez vagy te Dániában. A játékos és nem a majom. Te nem vagy a fogfájós. Hidd el, ezt nagyon könnyű egy-egy pillanatban fülön csípni. Aztán, persze, az ember visszazuhan a fogfájásba, ami, ha jól megfigyeled, teljesen bele is ránt magába a filmbe. Le, egészen a sárba. Az ott fáj a szemüvegen belül a majomnak. És akkor jöhet a szenvedés. Mindez nem jelenti azt, hogy az ember kerüljön kívül önmagán, vagy ne vegyen részt az életben, semmi ilyen hülyeségről szó sincs, csupán egy laza kis helycsere, aki eddig benne volt lesz a kevésbé személyes számodra, és aki mindezt a bentlétet szemléli, egyre élettelibb lesz. Igazi játékos leszel, aki most majmosat játszik, majom helyett, aki embernek képzeli magát. Épphogy az első esetben fogod jobban élvezni a játékot, nem igaz?

Ezzel még csak a gép motorjai indulnak be, a gép meg se moccant, de ez már a paradigmaváltás küszöbe, ha ezt a cserét a hétköznapok síkján, nagyjából folyamatosan fenntartva ezt az állapotot, képes vagy létrehozni. Ettől még fájni fog az a fog, rohadtul fájni fog. Csak nem neked. Izgultál már nagyon filmen? Mi megnéztünk nemrég egy svéd horrort, nagyon hatásos volt, komolyan mondom. A tizenhat éves lányom konkrétan szétmarkolta a karfát. Ez a beleélés hatalma. No, most ez a cowboy mozi, vagy majmos játék azért jóval profibb cucc, ebbe tényleg teljesen beleéled ám magad. De ahogy a lányomat sem veszélyeztette semmi a moziteremben, hiába vert a szíve, mint valami ütve fúró, úgy téged sem. Csak nagyon-nagyon megszoktad, iszonyú, leírhatatlan hosszú időn keresztül, hogy azonosítsd magad mindazzal, amit szemlélsz. De ahogy minden szokás, ez is levetkőzhető, csak el kell kezdeni. Tudod, a gép megemelése nagyobb energiát igényel, mint elrúgni a rollert. Épp ez mutatja, itt komoly, jelentőségteljes dolgot mozgatsz, nem valami kis játékszert.

És ha ezzel megvagy, nincs más dolgod, mint a filmből egész egyszerűen kihúzni magad, azokon a részeken, ahol az nem tetszik. Ha benne vagy, erre képtelen vagy, mert teljesen berántanak az események örvényként magukba. Ám ha te csak nézed, erre simán képes vagy. Épp, mint a horror film esetében! Nem akarod látni a rémet, nehogy a fejedbe égjen a képe? Oda se neki, nézd csak a kép alját. Jaj, de akkor nem látom az egész vásznat! De hisz épp ezt akartad, nem? Nem látni azt, ami nem tetszik. Akkor egyszerűen csak ne nézd. Én ezt a trükköt napi szinten űzöm, hozzáteszem több-kevesebb sikerrel, hisz ember vagyok én is, én is nézem a mozit kipeckelt szemmel, mint a Mechanikus narancs főhőse. Sok minden van, ami nem tetszik. És egyszerűen csak nem nézek oda, és ezzel automatikusan kitölti a látóterem valami más, általában ilyenkor nyilván a moziterem elemei. Máris két legyet ütöttem egy csapásra: nem bosszankodom, mert nincs min, hisz nem látom, viszont így láthatom a szomszéd popcornos zacskóját. Engem például irgalmatlanul zavar, ha zajonganak körülöttem, idegesítenek a gép hangok, a motorzúgás, a gyerekvisítás, sőt, még a kutyaugatás is. Ez van. Ezért ha zaj van, azonnal kivonom magam belőle, vagy olyannyira nem figyelek rá, hogy egyszer csak azt veszem észre, jé, már nem is ugat, ez a fekete öves megoldás, vagy bekapcsolok valami zenét, eljövök onnan, ahol a zaj van stb. A lényeg, hogy a bennem lévő bosszúság azonnal szűnjön meg. Ottmaradni, bosszankodni, na, azt nem szabad. Én az utolsó két évemet Magyarországon egy MP3 lejátszóval a fülemen csináltam végig, olyan zajos szomszédaink voltak, aztán egy nap már nem hallottam őket, és soha többet nem is fogom. Ha már akkor ment volna a fekete öves módszer, hamarabb csend lett volna körülöttem, mert azért az MP3 csak azt mutatta, valami itt zavar, nem igaz? De kezdetnek nem rossz megoldás, minden jobb, mint beleragadni a bosszúságba.

Tehát nem vagy benne, csak beleéled magad, ezt tudatosítsd, mondom, ez a mi kis tragikomédiánk itt a világ színpadán most hihetetlenül hatékony kapaszkodót nyújt, mert ha ebben te most valóban benne vagy, az több mint szánalmas. De te nem vagy szánalmas, és ezért nem is vagy benne. Dehogy vagy! Te csak nézed. Ahogy azt is, akivel azonosulsz most, akire kvázi ráböktél a játék elején, hogy oké, ez vagyok én. És ha ez így van, egészen könnyen tudod magad mozgatni e vászon egészéhez képest. Figyelj, elárulok egy titkot: könnyebb magad mozgatni az egész valósághoz képest, mint annak egyes elemihez képest! Mert míg ez egy természetes mozgás, addig a másik annak csak teoretikus leképezése, mert nem lehetséges. Mindegy, remélem, ez érthető, ezt most már nem ragozom túl.

4. Elengedés. No és itt van mindaz, ami a legfontosabb, ami ebben az egész helyzetben a te igazi segítséged, ami nagyon lassan elindítja alattad ezt a hatalmas utasszállítót, ami telis-tele van emberekkel! Ha nem vagy benne a cowboyos filmben, mert megtaláltad a másik, nagyobb film elemeit, vagy a moziterem elemeit (amelyik példa neked szemléletesebb, azt használd) a prérin, akkor képes vagy megérteni, hogy te csupán észleled azt egy külső pontból, úgy is fogalmazhatnánk, az akkor benned van, majd ezután azt is megérted, hogy az, hogy te nézőként mit gondolsz a filmről ad annak számodra egy jelleget. Aztán megérted, hogy amire nem figyelsz, az a filmről idővel eltűnik, mert ez egy ilyen film, mindig mozgásban van – és akkor bátran hátradőlhetsz végre. Ellazulhatsz. Elengedheted a székkarfát. Mint amikor egy horror hangját leveszed, és a barátaiddal kommentáljátok nevetgélve a látottakat. Lazulj csak el. Engedd el ezt az egész mozit egy kis időre. Mondd azt: Istenem, hát tényleg mit számít ez az egész? Elmondom az én bevált trükkömet, ami alapvetően megakadályozza, hogy bármibe tartósan belehergeljem magam. Valamit szeretnék. Itt már eleve én megállok, és a másik régi trükkömhöz nyúlok, azonnal előveszem annak nem megvalósult B-verzióját. Szeretnék megvenni egy házat. Nagyon tetszik a ház. Sőt, gondolhatnám azt is fehér övesként: vagy ez a ház, vagy semelyik. De én nem teszek ilyet, hanem azt mondom. Ha nem sikerül ezt a házat megvenni, akkor … – és itt felépítem a B-terv teljes jövőképét fejben. Minél részletesebb vonalakat tudok húzni, annál profibb vagyok. Közben oldódik bennem a B-terv bekövetkeztétől való görcsös félelem. Aztán idővel már nem is kell ezt ennyire alaposan végiggondolni, nekem ma már elég, hogy gondolok rá, és konstatálom, oké, nekem a B-terv is jó. De ehhez sok edzés kell, azt hiszem. No tehát, elfogadtad magadban a B-tervet. Kiterítetted a benned lévő vizsgálóbizottság elé, és addig győzködted őket, míg be nem látták, nem is olyan rossz terv ez. Az is jó, ha nagyon-nagyon akarod a házat, és emiatt nem tudod elfogadtatni a benned lévő akarnokokkal a B-tervet, hogy elkezded őket lebeszélni a házról. Nézd meg, mit fogsz utálni benne, ez mellesleg arra is jó, hogy ne vegyél meg valami ócskaságot, az emberek hajlamosak mindig azt nézni, egy vágyott dologban mi a jó, pedig épp azzal nem lesz a későbbiekben bajuk. Azt kell ilyenkor nézni, ami a rossz, amit feltehetően nem fogsz szeretni benne, hogy tudsz-e azzal együtt élni, vagy nem. No, és ha ezekkel a trükkökkel A és B-terv holtversenyben állnak, licitálj a házra. És akkor te tényleg laza leszel, mert valóban akár jöhet a B-terv is, és feltehetően tiéd lesz a ház, vagy ha nem, nagyon fogsz örülni ennek a végkifejletnek, és bízni abban, igen, ez a jobb út számodra.

Magyarán csak akkor tudsz bármit elérni, ha lazán fogod fel a dolgot. Görcsösen semmit nem lehet csinálni, csak teljesen belemerevedni még jobban a görcsbe. No és az én igazi trükköm az, hogy miután túllátok e lét keretein, konkrétan leszarom az egészet, mindent, komolyan mondom. Teszem a dolgom legjobb tudásom szerint. Felelősségteljesen, becsülettel, komolyan veszem a játékot, de játéknak veszem. Dühös vagyok, ha valami nem sikerül, nyilván, de egy pillanattal később tudok rá legyinteni, mindig is tudtam. Lopták el autóm, esküszöm, csak legyintetem rá, törtem totálra is, sosem felejtem el a kollégáim arcát, ahogy nevetve meséltem nekik, mi történt. Buktam milliókat, nem érdekelt. Csalódtam emberekben, na és? Voltam olyan beteg, hogy azt hittem, ott halok meg, de valahogy csak úgy automatikusan átgázoltam az egészen, ahogy kellemetlen iszapos nádason megy át az ember. Rengeteg minden nem sikerült az életben, amit akartam, és már nem is fog, és? Ez kit érdekel? Mit számít ez, ha nagyobb távlatból nézünk az életre? Egy nap vége lesz, és ez a sok kis hülyeség nem fog számítani, csak az, hogy milyen érzéseket hagy ez az egész mozi bennem maga után. Megértettem-e a jelentését? Eljutottam általa magamban valahova? Több lettem általa? És miután ez biztosan így lesz, a többi konkrétan cseppet sem érdekel.

Ismét beillesztek egy idézetet ehhez a ponthoz, mert a barátaim ezt nálam sokkal jobban megfogalmazták: „Egyszerűen ennél a pontnál egyetlen egyet kell elérned önmagadban, ne haragudj soha senkire! A harag az a meg nem értés korbácsa, amivel a saját hátadat vered. Engedd el a haragot és mondd azt, persze, ő más, miért ne tenne másként? Eléd furakodik a sorban, és neked ezért nem jut jegy? Óh, először is megérted, nem vagy benne, tehát voltaképp nem is történt semmi. Megnyugszol, ellazulsz, hagyod, hogy az érzelmeid átállhassanak a szemlélő üzemmódra, és azt mondod, igen, ő ilyen, ettől más, mint én. És hidd el, ez minden fölé emel, ezzel bearanyozod mások életét, miközben nem esel abba a hibába, hogy bugyogó forró üstök felett kevergeted a békaszem koktélt, a mindenre jó titkos varázsszert. Nincs ebben ugyanis semmi varázslat. S nem is gondolkodsz „pozitívan”, mert ez a legnagyobb pofon, amit magadnak adhatsz, mert ezzel csak leszögezed magad a padlóhoz, majd rákiabálsz magadra, élvezd! Nem, te nem teszel ilyet, hanem tényleg élvezed, mert egyszerűen elengeded.”

És ez igazi kulcs, az érzések. Ez a pilótafülke műszerfala. Ott villognak a lámpák, ott vannak a titkos kapcsolók, mindent ott tudsz állítani. No de az érzéseket a külvilág váltja ki belőlünk, nem? És itt van egy újabb titok: csak addig, amíg benne vagy. Addig igen. Ám amikor filmet nézel, akkor a film is kivált belőled érzéseket, de csak ameddig te ezt hagyod. A mozi székben te vagy a főnök, míg a filmbéli szereplő teljesen ki van szolgáltatva a film előre megírt eseményeinek. Próbáld ki! Nézz meg egy nagyon hatásos filmet, bármit, amiről azt gondolod, tutira nagyon fog hatni rád. És ne engedd ezt meg neki. Úgy ülj le elé, hogy azt mondod, most ez a film semmit nem fog megmozgatni bennem. És figyeld meg, mit csinálsz az egész mozi alatt! Hogyan éred el és tartod meg ezt a közömbösséget a rád ható jelenetek során? És talán jobban megérzed, amit mutatni kívánok neked.

Figyeld csak meg, minden tanítás, beszélgetés, tréning és elvonulás alapja most ezen a földön, hogy te benne vagy egy világban. Azok, akik látszólag mást mondanak, ők sem tudják maradéktalanul képviselni, amit állítanak, mégpedig azért, mert ha megfigyeled, ők – és most nagyon nagy bocsánat a kifejezésért, de valóban segíteni szeretnék, és máshogy nem tudom megfogalmazni – olyan fenemód nyomulnak. Ráadásul mókásan az illúzió „kellékeit” felhasználva ehhez. Iszonyúan „léteznek”. Már-már viccesen szomjazzák az elismerést, a figyelmet. Láthatóak akarnak minden áron lenni a hipnotikus focipályán. Előadást tartanak, riportokban nyilatkoznak, folyamatosan egymással beszélgetnek, nyomják magukat az arcodba: itt vagyok, nézd csak, mit mutatok! Nem tud kívül lenni valamin az, aki ennyire nagyon benne van, ez érthető? Ők nem csupán megállnak önmagukban a pálya szélén, hogy aki akarja, megláthassa őket, hanem a tömeghipnózis „futballmeccsén” dekáznak, tizenegyest rúgnak, fejelgetnek, szaltóznak a „pályán”, húzódzkodnak a „kapufélfán”, a „lelátókon” lévő „közönség” előtt. A múltkori példámnál maradva, ők nem egy kis benyúló kéz az inkubátorban, a kinti teljes testtel összeköttetésben, hanem jóformán teljesen kitöltik azt, belehelyezkedve szépen, magzatpózban, kiszorítva lassan onnan az újszülöttet is. No de akkor hol van a kinti részük, amiből táplálkoznak, abból mi maradt, talán pár hajszáluk kicsípődött a nagy igyekezetben, hogy jól láthatóak legyenek ott bent. Hol van esetükben a nem hipnotizált alak? Érthető, amit mutatni akarok? Nem őket bántom, mert rajtuk nincs mit, ők ott vannak ezen a western filmen, ahová forgatva lettek: csodás alakításokkal, nagyszerű szerepekben, ők a film szuper képességekkel megáldott coltos hősei, akiken keresztül a rendező elmondhatja neked, amit el szeretett volna, de ez a múlt. Azért múlt, mert a létük paradox, és minden paradoxon csak egy látószögnagyítással, rendszertágítással, idő és térugrással oldható fel. Mert ha ő nincs benne a focimeccs hipnózisában, annak nem része, a hipnotizáltak számára épphogy nem látható, nem értelmezhető, nem igazán érzékelhető.

Tudod, miért nem látod Adamust? Gondolkodtál már ezen? Nyilván, van, aki erre azt válaszolja, hogy azért, mert ő nincs is. A vicces az, hogy általában ezek az emberek gondolják azt, hogy viszont koronavírus, az van. Milyen érdekes, nem? Válaszolhatod azt is, hogy azért, mert ő a szellemi szféra tagja. Azonban ez már megint egy innen tett kijelentés: „szellemi minden, ami a western filmen túl van”. Dehogy is! Azért nem látod, amiért Frank sem lát téged a Volt egyszer egy vadnyugatból, még ha épp rád néz a képernyőn keresztül, akkor sem. Képzeld, ő sosem látott téged, te az ő számára nem is léteztél! Szellemlény vagy a harmonikázó Frankhoz képest? Nem inkább az a helyzet, hogy Frank nem is létezik, ő csak a Henry Fonda által eljátszott szerep volt? És azért nem lát, mert ennek a valóságnak ő nem része, és nem azért, mert te nem vagy az ő virtuális filmterében? De hisz te látod őt! Csak ott nem látsz semmit, ami nem a valóságod része, nem igaz? Aki „rúgja a labdát” a nem létező focimeccsen, mit lát a színházépületből, ahol a hipnózis show folyik? Látja a nézőteret a „focistákon” nevetgélő közönséggel? Látja a hipnotizőrt? Ha látná, nem rúgná tovább a labdát, ebben biztos lehetsz. És te látszol az ő hipnózisában? Te, aki csak állsz a színpad szélén, kívül az egészen? Ha nem játszol vele együtt a „pályán”, számára nem leszel tényező, érted már? Ám ha tényező lettél, két eset lehetséges: vagy meglátott téged, ergo már kibillent a hipnózisból, vagy belelát téged abba. Ám a hipnotizált tömeg számára mindkét esetben te alig leszel látható. Amint kibillen valaki a hipnotikus erőtérből, azonnal meglát mindenkit, aki kívül áll azon, majd ő is kilép a körből, és a „játékosok” és a „szurkolók” számára láthatatlanná válik. És onnan már szabadon el tudja dönteni, ha „gólt kap a csapata” káromkodva őrjöng, vagy csak mosolyog az egészen. Ez a „pályán” túlról már valóban csak egy döntés. A benti „játékosokat” köti a hipnózis, és még ha mosolyognak is, az csak azt jelenti, nem zavarja őket a „gól”. És ez a mosoly nem lesz olyan mély, igaz és szabad, mint a másik. Mert nem azért mosolyog, mint az, aki se hálót, se labdát, se bírót nem lát. Ez az érzelmek ereje, ez a pilótafülke, és nem az, ha rajzolok eléd pár színes gombot és azt mondom, nyomkodd ezt azzal, hogyha gólt kap a csapatod, ugyan, ne is törődj vele, lásd meg benne a jót! Az igazi pilótafülke az, hogy azért ne törődj vele, mert ha jól megnézed, nincs itt semmiféle gól.

Adamus így fogalmazta ezt meg a könyvben: „Értsd meg: a valóság, ahonnan ezt az üzenetet kapod, a tiéd felett áll. Ezért annál valóságosabb. Te vagy a fénylény, és én vagyok a valóságos, tapinthatóan igazi alak hozzád képest. Én ott élek szabadon, ahol te egy könyv lapjain festéknyom vagy csupán, karakterek puszta halmazaként megelevenedő figura. Itt te nem vagy látható, mert egy könyvalak nem tud az író dolgozószobájában leülni a fotelbe. Te most azt hiszed, te nem látsz engem, holott ez csak azért van így, mert itt te nem látszol. Egy szférában, ahol nem látszol, te sem látsz. Érted már? Nem azért nem tudsz érzékelni minket, mert mi olyan nagyon légiesek vagyunk, hanem azért, mert te nem vagy anyagszerű a mi valóságunkban. Az érme írás oldalán csak íróként lehetsz jelen. Regényhősként láthatatlan, és ezért vak vagy. Ámde ahhoz, hogy író légy, meg kell ölnöd a regényhőst magadban. Ó, ez egy veszteség? Ugyan, dehogy, az író magában hordozza a hősét, nem? Mit veszít az író azzal, ha nem azonosul tovább a regénybe zárt hőssel, hanem magára ébred az íróasztalnál? Semmit, ő csak nyer, gyarapodik, bővül. És mit veszít a regényhős, ha kizárja a tudatából az írót? Egy teljes világot, nemcsak az íróasztal és a szoba valóságát, de a városét, az országét is: az egész, a regényt magába záró világét. Kevés vagy és senki vagy e világ nélkül, és mégis ragaszkodsz ahhoz, hogy kizárd, mert reszketsz Raszkolnyikov életéért. Ne tedd, csak az oktondiságodat, a rövidlátásodat bizonyítod ezzel. Egyszerűen értsd meg, Raszkolnyikov nem létezik, de Dosztojevszkij igen. Döntsd el, melyik akarsz lenni, ez csak döntés kérdése. Nincs halál, meghalni csak a regényhősök tudnak a papíron, ide hozzánk eljutni csak felébredve, magadra eszmélve tudsz, halál által eljutni nem. Ha bármilyen haláleszményt dédelgetsz, vigyázz, mert csúszol ahelyett, hogy emelkednél. Akkor győztél, ha megdörzsölve a szemed az íróasztalnál majd elmosolyodsz azon, hogy valaha is úgy gondoltad, marad utánad egy kis földbe eresztett koporsó.”

Nem vagy benne, tényleg nem, amint ezt megérzed, biztos lehetsz benne, téged már ezért semmiféle labda nem ér el. Hogy érne el, ami nincs, mondd? El tudod kapni ezt a megdizájnolt vírust? Ne vicceljünk már. Persze, bele tudod élni magad, ahogy a „csatár” is a „cselbe”. Valóban hatalma van feletted az amerikai elnöknek? A VR farkasnak az animált állatkertben? Az nem csak a majmokat veszélyezteti? És a bankoknak, a Rothschildoknak, vagy mit tudom én kiknek? A „bírónak” és a „csapatkapitánynak”, a tomboló „szurkolóknak”? Ugyan már, ne viccelj velem, már hogy lenne! Ideállsz a pálya szélére, és meglátod, hidd el. És ha netán valamelyik kábult rád néz és megkér, hogy rúgd már vissza a pályára neki a labdát, mert labdaszedőnek néz, te csak lazán meglendíted a lábad, hadd örüljön. De miután nincs ott semmi, ez neked semmiféle erőfeszítésedbe nem kerül, nem tud megütni a labda, és nem is tudod elvéteni a rúgást, hidd el, az mindig pont célba ér! Ez a lényeg: a te labdád ott a pályán mindig odamegy, ahová rúgod. Érted már?

5. Magába foglalás. Jöhet is az ötödik lépés, ami az előző négy kvintesszenciája, és most már végre a gép kigördülhet a kifutópályára. Magyarán, azt, aki vagy, senki tőled soha el nem veheti sehogy. Nincs vesztenivalód. Meg tudod ennek súlyát érteni? Ha te ott állsz a pálya szélén, kint vagy a western filmből, mert lehúztad magad a gondolataid segítségével a vászonról, akkor annak ellenére, hogy te ugyanazt az éntudatot fogod megélni, mint öt évvel ezelőtt, ez azonban egy olyan én lesz számodra, ami arról fog tudósítani, jé, te mennyire más vagy, mint a focizók ott a pályán! Vigyázz, nem több, hanem MÁS, a kettő nem ugyanaz. Te nem vagy több a kaktusznál, mert a kaktusz számos olyan tulajdonsággal rendelkezik, amiről te csak álmodozol. Mégis te uralod az ő létét és nem fordítva, épp azért, mert hozzá képest el tudsz mozdulni, te magadban foglalod őt az egész valóságával együtt, míg ő nem téged a tieddel. Ez a valóság teljesen kötött, majd egy nap meglátod: az elemek olyan szoros kötésben vannak, mint a pulóver szemei, az árnyék részei, hogy elmozdítani őket ebből nem lehet. Ez ugyanis a hipnózis lényege. Gondolj egy kedves tárgyadra! És fogalmazd meg, miért szereted. És érezd meg eközben ezt az irgalmatlanul stabil kötést, ami az ember és e tárgy közt fennáll. No, ha te ettől az egésztől egyben el tudsz mozdulni szabadon, és nem csak egyes elemeitől: elindult a géped a kifutópályán.

Nagyon téves az a gondolkodási mód, hogy lehetnének a dolgok máshogy, mint ahogy vannak. Ó, ha nem ez a rocker fiú költözött volna mellénk! Ó, ha nem a Lajos lett volna a főnök! Jaj, ha nem hagyom otthon a táskát! De nem lehet máshogy, mint ahogy van, ez a lényeg. Azt a durcás eladót te nem tudod egy kedvesre lecserélni! Erre kár is gondolni. Nem tudod Józsit Bélára változtatni. Azért nem, mert a dolgok irgalmatlan sok szálon kapcsolódnak össze, ami tulajdonképpen egyetlen hosszú szál, ha jól belegondolsz. Nem rángathatod ki a kötött pulóver egyetlen szemét a pulcsiból, mert egyrészt ki sem jön, és csak teljesen szétbarmolod az egész anyagot így. Azt a balesetet nem lehetett volna kikerülni, csak utólag és elméletben. Ha ezt megérted, megszabadulsz a mi lett volna, ha önkínzó programjától, és amint számolsz mindig minden szcenárióval, és a nem megvalósultról a minden lehetségesre kezded a figyelmed áthelyezni, rájössz, a jövőben úgyis minden egyetlen pontba fut, a tölcsér a jövő felé szűkül, és nem arra tágul, s ennek a legeslegvégén te magad állsz.

„Kint nincs senki, angyalom, amíg ezt nem érted meg, minden próbálkozásod csak porba hull, s egyre porosabb leszel így te magad is. Nem, nincs semmi kint, minden bent van. Bármit szeretnél, bármit, azt belül kell beállítanod. A kint az a bentnek egy kivetülése. Csakhogy ez nem úgy van ám, ahogy ezt gondolod, ó, parkolóhelyet szeretnék magamnak, tehát elég ezt csak belül akarnom, és lám, ott is van a hely! Nem, ez így nem megy, mert továbbra is kint kotorászol, ott, ahol semmi sincs. Sosem akarhatsz semmi konkrét dolgot magadnak. Nem akarhatsz ezt vagy azt, mert a semmit kergeted. Tudod, hol tudsz állítani az élességen és a képkivágáson? Nos, ezt már oly sokan, olyan sokszor megmutattuk! Az érzelmeiden keresztül. Tégy csak egy próbát! Menned kell egy fontos tárgyalásra, késésben vagy. Ettől idegessé válsz. Nincs parkolóhely, emiatt aztán frusztrált, kapkodó leszel. Még az is lehet, összetöröd az autót. Semmi nincs kint, egyetlen egy dolog létezik csupán, a te érzéseid! S állítani is csak ott tudsz. Mert mondd, mi van akkor, ha ezt az egészet egy filmen látod? Lehet, együtt izgulsz a hőssel, mert szeretnéd, ha odaérne a tárgyalásra, de mindeközben belül te magad végig egy ellazult állapotban vagy, hiszen számodra nincs ennek tétje. Bármi történik, bármi, tudsz rajta módosítani! De csak úgy, ha kisétálsz a képből, s ezzel megváltoztatod az érzelmi hozzáállásodat. Az érzelem jóval fontosabb tényező az életedben, mintsem gondolnád, és nem következmény, sosem az, mindig ok. Úgy képzeld el, hogy az érzelmeid színes festéktubusok. S amit érzel, olyan színt fecskendezel ki magadból, s olyan lesz a kép is. Ám mindig van nálad fehér festék, amivel bármelyik színt bármikor semlegesíteni tudod. Lazán, légy laza! Ezzel, csupáncsak ezzel az ellazult, könnyed hozzáállással mindent tompítani tudsz magad körül. Ernyedj el, lépj ki a képből, s mondd azt, kizárólag az érzéseim számítanak, és sosem az, ami velem történik. Mert az is csak azért számít, minek utána érzéseket vált ki belőlem. Érezz könnyűséget! Engedd el magad, ne görcsölj, még akkor se, ha minden okod meg lenne rá! Gondolj arra, nem vagy abban, amit most egy helynek érzel, ez csak egy monitor. És teljesen lazulj el, s így irányítsd a képet, a fókuszt, a képkivágást. Kezedben a távirányító, nem kell bűvszavakat mantrázni, akarni meg végképp nem, mert az pusztán a görcs egy válfaja, hanem el kell lazulni, elővenni a pasztellszíneket és festeni. Ideges vagy, nincs parkolóhely? Állj félre és lazíts! Ne aggódj amiatt, hogy ettől még jobban elkésel, ehelyett engedd el magad! Alakítsd át az érzéseidet. Csinálj bohózatot a drámából, ugyan, hát mi történhet? És meglásd, a kép az érzéseidhez igazodik, összeráncolt homlokkal, összezárt szájjal, mereven, ökölbe szorult kézzel csak a sötét tónusokat fested a képre, amivel másokat is csak megijesztesz. Hidd el, a nyugalmad, az ellazultságod áthatja az általad szemlélt képet s tovaterjed, mint festékkapszula színe egy lavór vízben.”

Tehát a kvintesszencia:

Nem vagy benne, mert ez csak egy western film, amibe csak beleélted nagyon magad, ám ezért bármikor ki tudod húzni magad belőle. Nem érint meg, mert a dolgok a filmből sosem tudnak téged megérinteni, mert sem térben, sem időben nem ott vannak, ahonnan azokat nézed. Te vagy az, aki nyúlkálsz utánuk a figyelmeddel, és sosem fordítva, lásd falas példám. Nem vagy az, akinek most észleled magad, ehelyett az vagy, akinek megéled magad – a kettő nem ugyanaz. Elválasztod a kettőt, a VR szemüveges játékost a rajzolt majomtól, és ezáltal sérthetetlenné válsz az állatkertben. A golyók téged nem tudnak soha többet eltalálni!

6. Hatás. És akkor most felemeljük a gépet a földtől, aztán, ha elérte az utazómagasságot, kicsit megpihenünk. Azzal kezdtem, fedezd fel azt a helyet, ahová tartasz, már ott, ahol vagy. Dániát Dániában. Ugye? Tehát egy szobában ülsz. Ki akarsz ebből lépni, mert a szoba szűkösnek bizonyul. Ám épp ez a szándék tart a szobában, hiszen ha nem lennél benne, nem is akarnál kilépni. A szobán van egy ajtó, ami befelé nyílik, de a kilincse kint van. Nem tudod bentről behúzni, csak kintről magadba betolni. Azzal tudsz kilépni a szobából, hogy hátra lépsz egyet és rájössz, nem is vagy benne. Viszonylag egyszerű ezt megérteni, no de megélni már azért nehezebb, mert a szobát mereven bámulva kell rájönnöd, hogy nem vagy benne. Háttal Dániának Svédország ízével a szádban kell megértened, a határátlépés megtörtént. No és ebben van egy segítséged, mégpedig a tér és az idő. A mostani valóságnak megélt szobád tere és ideje, ami illúzió, ha alaposabban belegondolsz. Megmutatom, figyelj! Vegyük a Mátrix című filmet. És abból is szegény Neot. Neo azért az, aki, mert a film kohéziója ezt a valakiságát megteremti, ez érthető? A film nélkül nincs Neo sem. Oké, csakhogy te azt gondolod, Neo szabadon tud mozogni a filmhez képest, azaz tulajdonképpen azzal, hogy létrejött, már önálló életet él, és bármikor ki tudod szedni a filmből gondolatban és leültetni a kanapédra. Tévedsz. Neot ha kiszeded gondolatban a Mátrixból, ő csak akkor tud továbbra is Neo maradni, ha magát az egész filmkohéziót, Mátrixot egyidejűleg beletáplálod. Hiába ül képletesen a te kanapédon, de ő épp attól maradt Neo, hogy ismeri Morpheust, volt annál a látóasszonynál, most nem jut eszembe hirtelen a neve, szereti Trinityt és tud Kung-fuzni. Mert ha ezt mind-mind kiszeded maradéktalanul belőle, ki fog a kanapédon ülni? És hogy jön ez a térhez és az időhöz? Úgy, hogy ezt teszed magaddal is, elméletben kiszeded a valóságból a figurád. Nézd csak meg, azzal, hogy kiszedted Neot a filmjéből, mi lett, most csak őt vizsgálva, azzal a térrel és idővel, amit bejárt a film során? Az oda került belé egyben. Ráadásul múlt időben. Magyarán a tér, aminek te mindig csak egyetlen egy pontján tudsz lenni, és a többi számos pontján meg nem, tulajdonképpen csak a filmkohézió lineáris kibontása, ami Neoban, látod, ilyen szépen egyben összegöngyölve elfér, ha ő Neo marad. Minden bejárt és bejárandó út ott van az ő „Neoságában”, s ez mindig hozzá képest múlt idő lesz – ezzel kezdtük ezt az egész kis sétát.

Na így van ez veled is, téged sem lehet csak úgy kiszedni a világból azt teljesen megszüntetve belőled! Te önmagadat magadban foglalod, ez nem is lehet másként, nem lehetsz önmagadon kívül! No de ez mit jelent, ha alaposabban belegondolsz? Hogy épp attól vagy az, aki, amit megéltél, és az meg nem egyéb, mint az a film, aminek a valóság nevet adod, amiből, lám, semennyire nem tudod magad kiszabadítani, mert ha csak egy icipici elemét kiveszed, mondjuk legyen ez az Orákulum, közben eszembe jutott a neve, szóval ez a sütit sütő asszonyság, már Neo nem ugyanaz, aki vele együtt lehetne. Ő már csak egy Neo töredék az egészhez képest. Igen ám, de te azt hiszed, ó, hát egy pár dolog nem számít, apróságokat csak ki szedhetek, csakhogy ezek az apróságok meg attól azok, amik, hogy őket is körülveszi a saját, Mátrix filmbe épített történetük, kohéziós világuk, ami – ha nagyon figyelsz, érthetővé válik – már túlnyúlik a Mátrix film keretein, mert ezeket az apróságokat, mondjuk a kanalat hajlítgató mutatványos, mellékszereplő zen kisfiút nem a Mátrix film tartja egyben, hanem a te valóságod! Mert te abból merítve tudod, hogy van olyan, hogy zen, hogy van olyan, hogy kanál, hogy ez egy kisfiú és nem egy mackó, hogy mit jelent egy casting, vagy válogatás, mit jelképez a kopasz fej stb. stb. És innen már csak egy ugrás annak megértése, hogy magát az egész filmet ezek a kis kinyúló szőttes szálak tudják egyben tartani, amik a te magasabb rendű valóságodba nyúlnak. És így van ez a térrel is. A te teredet, amiben úgy észleled, a térelemekhez képest te magad haladsz, csak egy olyan tér foglalhatja magában, ami több ennél a térnél, pontosabban, miután a tér a tudat belső észlelete önmagáról az idő érzékszervén keresztül, érdemesebb úgy fogalmazni, hogy magasabb rendű térélményt eredményez. Ahol nem kell otthagynod egy térelemet ahhoz, hogy egy másikban is ott legyél. De hisz már látod is hogy megy ez, mert mondtam, te már Dániában vagy: csak vedd elő a mobilod és nyiss meg egyszerre pár ablakot egymás mellett! Nagyon vázlatosan, ákombákomokkal lefestve, de valami ilyesmi történik a moziteremben.

Ezért vagy egy „gömbön”, mert a tered véges, és ezt csak úgy tudod most megélni anélkül, hogy látható falakkal vennéd körül magad, hogy nem igazán tudod elhagyni ezt a gömböt. De ez nem egy gömb, csak az elméd szemellenzője, a VR szemüveged torzítása. Ha leveszed, majd meglátod, valóban, sosem voltál semmiféle gömbön, de tányéron sem, mert ez az egész, ahogy Neoba a Mátrix film, beléd kerül egy másik, a filmet eddig megtartó realitás egyetlen kis elemeként. Egy markodban tartott kis üveggolyóként, amiben ott áll az emberke. Ráadásul a múltban. „Meglepődnél, ha azt mondanám, ami számodra ebben az illúzióban egy gömb, aminek a felszínén úgyszólván lógsz kifelé a térbe, a valódi valóságodban épphogy egy hatalmas buborék belseje? Nos, ezen gondolkodtál már valaha? Bizony ám, mondtam, a föld nem egy bolygó, ez csak egy ügyes trükk, egy érdekes vetítés a falon, a világegyetem általad végtelennek hitt távolságai is csak vetített képek, nincs ilyen értelemben mélységük, mint ahogy te sem lógsz fejjel lefelé egy gömbön állva az űrben, ugyan már!”

És az idővel kapcsolatban meg azt kell megértened, hogy mindez a múltban van. Te most nézed magad egy filmben, amit régebben leforgattatok. Ez a western film. Annak minden eleme a múlt DVD-jére van egyidejűleg rásütve. Ezt most nézed, ami a felvételhez képest jövő volt, és a mostani jelene annak, aki mindezt nézi, azaz neked. Érted már mi a jelen? Hogy az maga a sci-fi kukucskáló nyílása? Neo filmbéli idővonala tulajdonképpen nem tagolódik a múlt-jelen-jövő idősíkokra, ez csak illúzió, hanem ez egyben egy olyan múlt idő számodra, ami rákövült a DVD-re. Mindig az lesz ebben a jelen pillanat, ahova éppen tekersz a filmben a fotelből. Ha ezt a múltidejűséget képes vagy egy kicsit megérezni a mostani világodban úgy, hogy mindeközben érzed is azt az ehhez képest jövőt, ahonnan most nézed ezt (erre mondtam, hogy fedezd fel a sci-fi elemeit a szájharmonikázó Frank előtt), tulajdonképpen már a levegőben is vagy. És ránézel arra a vacak, kis műanyagkoronára lent, és nem érted, mit nem lehet ezen érteni, ez csak azt mutatja meg, hogy ez egy mese, mindig is az volt, csak most a rendező be is rakta ezt a kis kelléket, hogy megmutassa neked. És ha innen nézel rá, mosolyogni fogsz, és meglátod, juhéj, de hisz ez volt, amire olyan régóta vártam! Végre eljött a pillanat: megjelent a belógó mikrofon a képben! És lehet, hamarosan megjelenik a rendező is. Tudod, mondtam már: itt vannak az „ufók”, és hidd el, tényleg így lesz, megtapasztalod, hogy nem vagy egyedül a moziteremben. Nem hókuszpókusz, nincsenek szellemlények és testen kívüli élmények, távoli bolygóról jövő idegenek, hanem ott ül a barátod melletted egy zacskó popcornnal az ölében, csak te egy kis időre annyira belefeledkeztél a western moziba, hogy megfeledkeztél róla. Ennyi, hidd el, tényleg ennyi lesz az egész, meghalnod sem kell, tényleg nem. Aztán, hogy régi filmen ki mit hisz majd rólad, az már annak a fekete-fehér sztorinak a kifutása, de a vége főcímet te már nem igazán fogod kivárni.

És így végezetül hadd ajánljam nektek azt, hogy olvassátok el a Hol volt hol nem volt könyvet, ha belefér. Én ezt most egy szuszra épp emiatt újraolvastam, és az arcpirongatóan, a korábbi javítások ellenére is benne maradt sajnálatos elütéseket, feltehetően továbbra sem maradéktalanul, kijavítottam (aki már megvette, és szeretne egy ilyen javított példányt kapni, jelezze az info mélben). Most azt gondolom, aki ezt a könyvet a fentiek fényében végigolvassa, egyszerűen nem tudja magát nem felfedezni a műszerek előtt. Aztán talán kedvet kap a többihez is, még több párbeszédhez, vagy a Kiterjesztett valósághoz, a Kezelési útmutatóhoz, a mindezt olvasmányos formában bemutató regényekhez, ki tudja.

(Félreértések elkerülése végett nem reklámozni akarok egy terméket, hogy te azt vedd meg, hogy én ebből majd elmehessek a karib-tengeri hajóútra, vagy híres TED-konferencia sztár legyek. Mert biztos lehetsz benne, ebből nem fogok elutazni, hisz ha el is megyek, annak anyagi vonzatát megteremtem magamnak máshonnan, ennél sokkal hatékonyabb módon, és előadásokra, riportokra, ha hívnának, akkor sem mennék. Nekem semmiféle önmagamra vonatkoztatott célom nincs mindazzal, amit ezen az oldalon csinálok. Ezt, azt hiszem, az elmúlt 13 évben be is bizonyítottam. Ezzel az egész honlappal, az abban található összes munkával nem teszek egyebet, mint amit egy növény tesz azzal, ha virágzik. Ő nem azért bont szirmokat, hogy a rovarok rászállhassanak s a virágpor táplálékul szolgáljon számukra, vagy, hogy az emberek gyönyörködhessenek benne, netán, hogy elmondhassa magáról, ó, de szép virág vagyok a mezőn, a virág azért virágzik, mert ez ő maga, nem tud nem virágozni. Nyilván ezzel egy hatást vált ki, ami rá is visszahat, ám ő mégsem hatni akar, egyszerűen ő csak az, ami, egy kis mezei virág, és ezzel a valamiségével kapcsolódik bele aktívan a hatalmas mindenség gyönyörű szőttesébe. Tehát semmiféle nyereség, sem anyagi, sem erkölcsi engem nem motivál, én senkitől nem akarok semmit, igazából nincs is semmire szükségem, mindenem megvan, amire ember csak vágyhat ezen a földön, anyagi, szellemi téren egyaránt. Amit egyedül hoztam létre, azt mindig is ingyen tettem közzé, nálam csak a közvetítések kerülnek pénzbe, mert azoknak hatalmas értékük van minden szempontból, s ehhez az értékhez képest tulajdonképpen csak szimbolikus összegekkel láttam el őket, mert ez a dolgok rendje: nem galambot etetni jöttem, ezért nem szórok senki lába elé ingyen alamizsnát, ahogy azt sem tűrném el, ha bárki a lábam előtt térdepelne, vagy hajlongana. Emelt fővel, egymást a földről épphogy felsegítve érdemes csupán kapcsolódnunk egymással, máshogy csak önmagunkkal kerülnénk rémes ellentmondásba. Mindezt fontosnak tartom leszögezni, mert valóban nem vagyok perecárus, és hiába az illúzióban sokan annak vélnek, de ők csalódni fognak bennem, mert sós pereccel sajnos nem szolgálhatok. Azt gondolom tehát, a segítségem valós, és épp ezért nem szeretném, hogy bárki valami olyasmit gondoljon mögé, ami nincs ott, és ezért ne merjen belekapaszkodni az általam nyújtott fogódzóba, ami pedig megtartaná, ha arra netán szüksége lenne.)

Tehát, aki szeretne kicsit megemelkedni, bátran vegye kezébe ezt a könyvet, a mostani helyzetre kezdetnek, a regényeken túl, szerintem ez a legjobb orvosság, igazából a második része az izgalmas, lehet ott is kezdeni, ha valaki türelmetlen vagy nincs ideje. És végezetül egy utolsó érdekes, karanténos idézet még belőle azok kedvéért, akik úgy döntenek, most nem vágnak bele egy majdnem ezer oldalas műbe, ami valahol természetesen érthető. Kicsit tömény szöveg pár visszautalással, de hátha valakinek épp ettől esik le az a bizonyos tantusz.

„Van egy hatalmas épület, egy gyár. Ebben a gyárban olyasféle termékeket állítanak elő, amelyeknek van egy olyan gyártási fázisa, ami veszélyes anyagokat szabadít fel. Ezért a nagy gyárépületnek ezt a részlegét karantén alatt tartják, oda nem lehet csak úgy besétálni, és a bent dolgozók sem járkálhatnak túl gyakran ki. Gondoljatok erre úgy, mint mondjuk egy sugárfertőzött területre. Ezt a sugárzást bent kell tartani, miközben a gyártási folyamat nagyon fontos elemét képezi ez a részleg, tehát kiiktatni a folyamatból nem lehet. No és ennek a gyárterületnek éppen ezért teljesen más jellege van, mint a gyár egészének. Holott ugyanaz a jelkép van a falakra festve, mint ami az egész gyárat szimbolizálja. A vezetés is ugyanaz, mint a gyár egészéé. A termék is egy, tehát ez a részleg ugyanannak a végterméknek az előállításában egy fontos láncszem, mint ami aztán e hasznos üzem, nevezzük úgy, végterméke lesz. Tehát van egy karanténnal elzárt terület, ahonnan azonban nagyon értékes termék kerül a további részlegekbe, amik már egyáltalán nem rendelkeznek ezzel a zárt jelleggel. Ezt a karanténnal elzárt területet a gyártási folyamatban megelőzi pár olyan üzemegység, ahol a termékhez szükséges alapanyagok előkészítése zajlik. Ezek az üzemrészek szabadon, de egymástól teljesen függetlenül – persze, csak látszólag függetlenül – működnek. Jön a beszállítótól, tegyük fel, húszféle alapanyag, amit húsz különálló feldolgozó részleg készít elő. Ez az előkészített húsz elem bekerül a karanténba. Ott szintetizálódik, rengeteg káros anyagot kibocsátva magából. Ezt ott a karanténban maximálisan semlegesítik, onnan ebből egy csepp sem juthat ki, sem a feldolgozó részlegekbe, sem a kimeneti állomásra – s most direkt ilyen példát hoztam nektek, mert ez segít mindent megérteni, ha kész vagy rá. Tehát itt bent nagyon rossz a levegő, és nagy a légszennyezettség. Ide csak védőruhában lehet belépni, itt a folyamatot irányító szakemberek különleges kiképzésben részesült, speciális munkaerők. Nem is merészkedik bárki be ide, a vezetés azonban gyakran bejárja a helyiséget, mert módfelett fontos számukra ezen üzemrészben a biztonság fenntartása, és az itt végzett nagyon hasznos, de veszélyes munka. Nos, és amikor megtörtént a szintézis ebben a veszélyes olvasztókohóban, a termék kikerül, szépen egyesével egy amolyan szortírozó-tisztító-elosztó-csomagoló szakaszba – ez már egy nagyon egységes üzemcsarnok. A termékek bár egy technológia részét képezve egyetlen márka darabjai, ám típusonként kicsit különbözőek – e különbségek legfőképp felhasználhatóságuk tekintetében változnak. És ebben a nagy csarnokban, már a szabad levegőn történik ezen egyes elemek felkészítése a végső kimenetre. Kijön egy termék a zárt kohóból, s az itt dolgozó munkások beosztályozzák típus szerint. Ide a csarnokba véletlenszerűen érkeznek az egyes típusok – hogy miért, az nagyon bonyolult kérdés, s erre most itt nem áll módunkban kitérni. No és a szortírozók e típus szerint letisztítják a terméket, egy pecsétet, díszes mintát nyomnak rá, előkészítik a csomagolásra, majd megadják neki az őt megillető gyönyörű burkolatot – nevezzük úgy, csomagolást, bár azért jobb erre a burkolat kifejezés talán, mert a termék részét képezi ez is, s nem egy afféle eldobható csomagolás. Majd egy futószalagon ezek a kész termékek, szépen, tisztán, önmaguk egységében kikerülnek a világba, nem a fogyasztókhoz – most a példát egy kicsit vonatkoztassátok el a mindennapos tapasztalataitoktól –, hanem nevezzük ezt inkább általános körforgásnak. No tehát ez a gyár így működik. És amit most bemutattam, az egy érdekes dolog volt, mert ez maga az elmétek. Ez az a „gyáratok”, „elme-üzemetek”, amivel létrehozzátok önmagatok számára az illúziót.

Mindaz, amit a fenti kis beszélgetés során megmutattunk, az az elmén túlra vezetett. Ott vannak ezekben a kijelentésekben, és a rá adott kis szubjektív reakciókban a kész terméket körbevevő valóság legfőbb elemei. Csakhogy te most az elmén keresztül határozod meg magad. Az elme az egy olyan vetítőgép, ami az aktuális gyártási folyamatától függően vetít képeket számodra a valóságod fehér vásznára. Bizony, az elméddel látsz, az elméddel érzékeled az illatokat, a távolságot, a szavak jelentését, önmagad határait – no de ha mindez így van, az a határ, amit az elme számodra kijelöl mint e világ végét, azaz az érzékelhetőn túli terület által bezárt valóságot, honnan nyeri ehhez a matériát? Láthattuk a fenti kis gyárpéldával, hogy mindaz, ami a gyárban történik, egy külső világ alapanyagaiból keletkezik, majd az üzem oda is löki ki a végtermékeket! Képzelj el egy olyan gyárat, aminek nincs kapcsolata a külvilággal! Ez lehetetlen – így van? –, ez olyan, mint a kipufogócső nélküli autó. Nincsenek zárt rendszerek, minden rendszer nyitott az őt meghatározó nagyobb rendszer felé. Így az elméd is. Amit a gyárról megmutattam, az azt tárta fel, hogy hogyan hozod létre e világ képzetét önmagad számára. Amit társammal előtte megmutattunk, az azt tárta fel, hogy honnan hozod létre ezt a termelőegységet.

És akkor most helyezzük a helyére ezt az elemet, s nézzük meg, mi történik! Van egy világod, amiről én a fentiek során kijelentéseket tettem. Olyan kijelentéseket, amik az elmét arra kényszerítik, hogy forduljon túl önmagán, tulajdonképpen én beléptem abba a karantén alatt elzárt részbe, ahol a forró kohóban folyik a veszélyes, s nagyon kellemetlen mellékhatásokkal járó munka, és megmutattam pár késztermék típust, amit kilöktem ebből a kohóból. Megmutattuk azt, hogy hogyan néz ki a gyáron belül az elkészült termék. Kint nem tudom ezt neked megmutatni, mert az elméd nem képes önmagán túlra nézni. Az érzékszerveid, a szemed, a kezed, az orrod, a füled nem tud azon túl érzékelni, mint amin belül érzékel. Nem arról van szó, hogy nem hall bizonyos hangokat, nem lát bizonyos színeket, és nem érzékeli a rádióhullámokat önmagában, hanem arról van szó, hogy nem képes érzékelni azt a világot, ahol nincsenek színek, hangok, mérhető hullámok, csak ezeknek a kiindulópontja. Vigyázz, ne döntsd le az egész építményedet, inkább figyelj! Van egy rajz a papíron, ez a rajz csak terméke egy gondolatnak, amiből a rajz született, csak manifesztuma egy mozdulatnak, ami papírra vetette. S annak mindig csak silányabb kivitele. Ráadásul a gondolat, amiből a rajz keletkezett, mindig egy meglévő valóságelem leképzése csupán. Az elméd a szénpor a lapon. Nem tud ezen túl gondolni semmire. Számára az elefánt azonos azzal a vonallal, amit önmaga húzott az üres papírra. Képtelen felfogni azt a fogalmat rajz nélkül, hogy „elefánt”. S ennek fizikai valóságát, az igazi, élő elefántot meg nemhogy felfogni nem tudja, hanem tulajdonképpen nem is egy univerzumban létezik vele, hiszen a rajzoló gondolata még úgy-ahogy közvetlen kapcsolatban áll a rajzzal, hiszen az „elefánt” ideájának megtestesülése a rajz, de az igazi hús-vér elefánt az már egy másik univerzum gyermeke. A te elméd tulajdonképpen egy feldolgozó egység. Önmagában semmivel sem rendelkezik. Létrehoz számodra egy terméket, mindig másfélét, s ez a valóság. Csakhogy amikor a valóság kikerül ebből a gyárépületből, az elmén túli objektummá válik, és bekerül abba rendszerbe, amire azt mondtuk, körforgást alkot a gyár körül. Magyarán a helyzet a következő: van egy, az elmédet meghatározó közeg. Ez olyan, mint egy könyvtár. Telis-tele könyvvel. Majd beadnak egy könyvet a feldolgozó osztályra a könyvtárépületen belül, ahol az adott könyvet átnézve, szortírozva, bekötve, katalógusszámmal ellátva kilökik megint a könyvtárba. A könyv ugyanaz maradt, csak kapott egy pluszjelzést. A valóság az a hely, ahol az elméd lakik. Tulajdonképpen a valóságból táplálkozva gyárt valóságmodelleket önmagának, a saját létét fenntartandó. Az elme az egy katalogizáló állomás. Na már most, ha te szeretnél bekerülni a könyvtár olvasótermébe, egyúttal kikerülni a szűk katalogizáló irodából, kiszabadulni a szabadba a sokszor igen zajos, és lám, még karanténos résszel is ellátott gyárból, ehhez egyetlen egy út vezet: az, ha a valóságot mint terméket elkezded önmagában vizsgálni. Az ajtó a katalogizáló teremből az olvasóterembe nyílik, csakhogy az utat csak visszafelé tudod megtenni. Azt mondtuk a gyárról, a karanténban sokféle összetevőből szintetizál. No, épp ezért te fogod a kész terméket, és alapanyagként tekintesz rá egy újabb munkafolyamathoz.

Nekünk is van „elménk”, csak olyan elménk, ami egy olyan gyár, aminek karanténja a te valóságod. A te elméd karanténja a matéria, a mi elménk karanténja meg a valóság. Két külön elmeállapot, tudatállapot. Érzékelés híján nincs valóság, úgynevezett elme híján nincs érzékelés. Az elme nem azonos az aggyal, az agy az csak a karanténos kohó, s nem maga a gyár. Az elme voltaképp az értelmezés szerve a tudat számára. Olyan, mint az autó számára kormány, ami meghatározza, merre menjen az autó. Te most a saját elméden kell hogy kívülre kerülj, ez éppen ahhoz hasonlatos mutatvány, mint amikor azt mondom, el tudod hagyni ezt a valóságot mindenféle halálélmény nélkül. Tudsz gondolkodni emberi elme nélkül is. Amikor a fenti kis párbeszédet megalkottuk, kétféle módot láthattál egymás mellett. Egy gyárit, és egy gyáron kívülit. Megmutattuk a könyvet a katalogizáló teremben is, és az olvasóteremben is. Ide-oda rakosgattuk, hogy érezd meg a különbséget. Ha azt mondod a valóságodra, ez egy alapanyag a következő termék létrehozásához, a húsz alapanyagból csupán csak egy – már túl is lendültél a saját elméd határain. És hogy akkor mi a maradék tizenkilenc elem? Az honnan érkezik az új gyárba? Nos, erre mondtam azt, a legnehezebb lesz azt megértened, miként készülhet egy film arról, hogy nincs olyan, hogy film. A tizenkilenc elem mind onnan származik majd, amit most még nem tudsz érzékelni, mert az elmén túl létezik. De hidd el, ahogy megkaptad a mostani valósággyáradhoz is a hozzávalókat, úgy megkapod a következőkhöz is. Ide is csak egyetlen elemet hoztál tudatosan, az ént. S most is átviszel egy újabb ilyen egyetlen konkrét elemet, a világodat, az illúziót, a bűvésztrükköt, a „nem ént”, a „nincs a valóság” eszményét. És a többi tizenkilencet megint úgy kapod hozzá, ahogy az énhez kaptad ezt az egész világot benépesítő pár összetevőt. Hamarosan kilépsz az elméből, és majd elcsodálkozol, de hisz ez ugyanolyan egységes, logikus, összefüggő, mondhatnánk úgy is, „racionális”! Naná, hisz ez a világ, itt a gyáron túl sokkal konkrétabb, mint a mostani kicsit zűrzavaros üzemed terméke. Konkrétabb, kézzelfoghatóbb, mert sokkal elvontabb – érted ennek a jelentőségét? Mindig gondolj a jármű fogalomra! Minél többféle jármű részletezi ezt, a fogalom annál konkrétabb és elvontabb is lesz egyben.”

Nos, ide kellene együtt felébrednünk, ez az 5D-s sci-fi a western filmre vetülve, ez a moziterem valósága, ez Dánia, a hipnózison túli terület, egy szebb, jobb, élhetőbb világ, mindenféle koronás fők nélkül. Ha akarod, bátran nevezheted akár aranykornak is.