Hídavatás

2020.04.06

Nos, drágám, akkor a következőt fogjuk csinálni. Megnyitunk egy rovatot, aminek a neve Híd. És az fog történni, hogy az emberek kérdéseket tehetnek fel, de csakis arra vonatkozóan, hogy hogyan tudnak átjutni a túlpartra. Nem válaszolunk meg semmilyen olyan kérdést, ami nem erre irányul. Nem célunk most senkinek a szobácskáját tovább csinosítani, aki ilyesmire vágyik, hamarosan úgyis odébbáll. A célunk segíteni átkelni egy elég keskeny hídon, ami most egy kis időre kifeszül két létsík között. Ezt úgy kell elképzelni, mint egy átjárót, egy olyan tudati átjárót, amit létrehozunk annak érdekében, hogy az, aki túlságosan belefeledkezett volna egy számára már kissé idejétmúlt moziba – vagy lehet akár játék is, ha te ezt a hasonlatod jobb szereted –, ki tudja húzni onnan a tudatát. Tehát mi most nem az emberrel dolgozunk, hanem azzal, aki álmodja az embert. Aki ebbe a kalandba belefog, el fogja veszíteni az embert, tehát csak az vágjon bele, aki erre készen áll. Azt tudni kell, ez a játék lassan véget ér, nincs több grafika, tehát nem tudsz egy ponton túl továbbmenni a pályán, vissza fog kanyarodni már bejárt utakra, aztán csak kanyarog-kanyarog ott céltalanul. És aki ebben benne marad, azért jár rosszul, most ha fogalmazhatok így, mert a játék mindeközben kap egy új köntöst, egy új grafikát, új technikát, de ettől még megmarad a régi. Emlékszel, ott volt a példa a Kiterjesztett valóságban a szép képpel, amit bekeretezel, kiraksz a falra, de aztán otthagyod a falon, hogy átlépj egy másik szobába. Nos, a kép ott marad, de már nem fogja senki nézni, ez a helyzet. És én most azoknak fogok segíteni, akik készek elengedni ezt a képet, hogy átjöjjenek egy olyan szobába, ahol van egy teraszajtó. Ez nem lesz könnyű, és miután itt már nem az emberrel dolgozunk, sokkal több munka lesz az úgynevezett tudattalan tartalmakkal és a szívvel, mint az elmével. Mindent lefektettem, amit az elmének meg kell értenie, ennél többet nem is lehet számára most elmondani, ennyit képes dekódolni ugyanis ez a rendszer. A tudattalan tartalmon én most azt értem, aki egyelőre nem is tud magáról. Érted ezt? Itt fekszel mellettem, ezt most így kell elképzelned, fut az ágyad fejénél egy monitor képe, benne az álmoddal az emberről. És én hiába szólok itt hozzád, ezt te csak ott hallod. Eltorzítva, buta mesékbe csavarintva, sokszor teljesen az álom logikájához igazítva. Ám ha fel akarsz ébredni, akkor muszáj leszek megmozgatni téged ott, ahol most nem tudsz magadról. Ez eleinte eléggé kellemetlen lehet, mert olyan érzéssel jár, mint amikor először meglátod magad hátulról. Olyan, mintha nem is te lennél, elidegenítő, és egy kicsit zavarba ejtő, szédüléshez hasonlatos érzésekkel járó dolog. És neked az a dolgod, hogy ezzel most ne törődj. Ne törődj a szédüléssel, ne törődj a furcsaságokkal, ne törődj semmivel. Egyetlen dolgod van, elengedni magad és bízni abban, saját magadat kalauzoltad ide. Ez a dolgod, semmi több. És akkor, ha ezzel valahogy meg tudsz békélni, akkor majd idővel meglátod, valami megmozdul, valóság és álom összekeveredik, majd finoman, és anélkül hogy bármiféle halálélményt át kéne élned, átcsúszol ide mellém. És itt kinyitod a szemed, és azt mondod, ejha, ez nagyon szép volt, ez nagyon nemes és tiszta volt. Beteljesítő katarzist ígérek, de ezért neked kell megdolgoznod. Ennyi, amit tenni fogunk.

A munka tehát a következőképp folyik. Válaszolok a beérkezett kérdésekre. És társamnak van egy nagyon fontos dolga, időről időre elmeséli mindazt, amit átél. Minden feltett kérdéshez adok egy feladatot, adok konkrét kapaszkodókat, és ő ezeket szépen, ahogy eddig is mindent, elvégzi. Aztán leül a kamera elé és elmeséli, mit élt át. És így haladunk lépcsőfokonként. A kérdések eleinte nyilván buták lesznek, ezzel nem szabad senkinek törődni, mert idővel, ahogy sikerül egy kicsit megmozgatnod a lábujjadat itt, elkezdődik az, ami már valódi és hatékony ébresztési munka. És akkor időközben majd meglátod, hogyan alakulnak a válaszok és annak módja is e közös munka alapján. Ez a munka nem egy sprint. Idő kell hozzá, adj magadnak is időt. Mindenki adjon magának időt, ha hajszolsz valamit, azzal épphogy elveszted azt. Lassan, ahogy érzed. De bátran. Mindenki, aki itt marad, ígérem, hatalmas élményben részesül. És akkor majd be is fejezzük a munkát, mert amikor már itt vagy, nem tudsz máshol lenni, mint itt. Ijesztő lehet, de nem szabad megijedni, ez igazi ébredés, és épp ezért kihívásokkal teli, el kell engedni valamit, és először igen, nagyon félelmetes. De megéri, azért vagy itt, mert már sokszor elengedted, és az élmény, amivel ez az ébredés jár, visszahúz még egy kicsit az álomba, de most már csak azért, hogy ezt megéld. Most megmutatod, utoljára, és többet nem mész vissza megnézni a bekeretezett képet. Az a falon marad, nem pusztul el, de valahogy olyan mozdulatlan és érdektelen lesz, mint egy videójáték, amit betesz a gyerek a tokba, felrak a polcra és többé nem nyúl hozzá. Ez vár a föld nevű játékra, ha hiszed, ha nem: hisz láthatod, már most kezd az egész lefagyni, megmerevedni, rugalmassága és folyékonysága elveszett ott, ahol eddig volt, és lassan helyeződik át oda, ahova azok tartanak, akik készek betölteni az újat. Jó munkát!