Hipnotikus hipotézisek

Körülbelül húsz évvel ezelőtt Budapesten, talán a Kongresszusi Központban volt egy nagyon látványos show, amire feltétlen el akartam menni: Albert Ignatyenko, a híres ukrán hipnotizőr tartott ugyanis szeánszot nem sokkal a rendszerváltás után, és akkoriban ez nagyon nagy szám volt. Számomra egy életre szóló élményt jelentett mindaz, amit ott láttam, mert akkor megértettem valami fontosat, és erről egy helyen már be is számoltam – mindjárt megmutatom azt is, meg még egy engem is meglepő írást is, ám előtte szeretnék érzékeltetni valamit. Valamit, amit én tisztán látok, és néha nagyon fel tud bosszantani, és amiről elképesztően nehéz beszélni, mert olyan, mintha a jobb kezemmel kéne megfognom a jobb kezemet. De azért megpróbálom, mondtam, nem adom fel, amíg tehetem, írok erről, mert mindennél fontosabb dolgok ezek, tényleg mindennél, higgyétek el.

Vegyük azt a példát, hogy születésnapi zsúrra vagy hivatalos. Nem ismered az ünnepeltet, csak annak egy távoli barátját, aki téged is meghívott a partiba. Elmész, és azt látod, gyülekezik a nép, hozzák a tortát és az ajándékokat. De az ünnepeltet nem látod sehol. Ám ezek a kedves emberek mintha látni vélnék azt, amit te nem, hisz meggyújtják a gyertyákat, énekelnek, tapsolnak, és odaadják az ajándékot, magyarán lerakják egy asztalra. Felszeletelik a tortát, boldogan nyújtják a szeletet a születésnaposnak, aki továbbra sincs sehol, s még az sem zavarja őket, hogy a szelet nem fogy el, és az ajándékokat sem bontja ki senki, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Nem érted, felfogni nem tudod, mi folyik itt, ezért kicsit hátrébb húzódsz ettől az egésztől, hiszen te nyilván nem fogod felköszönteni azt, aki ott sincs. És akkor onnan meglátod: ez egy rendszer. Ez csak egyben képes így fennmaradni. Tehát nem a mindenki által odaképzelt ünnepelt, hanem épp maga ez a látszólag köré szerveződő születésnapi zsúr a káprázat, hisz nyilvánvaló, nem e fiktív figura köré szerveződött egy buli, hanem épphogy ez az ünnepség teremtette oda a „születésnapost”. És akkor nógatnak, hogy ugyan, köszöntsd már föl, táncolj már vele, miért vagy ilyen mísz, miért nem élvezed a bulit, hogy lehetsz ekkora bunkó, hogy még ajándékot sem adsz, szégyellhetnéd magad, hogy veszélyezteted a partit, stb. És ez elég dühítő. Aztán meglátsz egy figurát, aki szintén kissé eltávolodva ül ettől az egésztől, és odasúgod neki, hogyhogy nem látják, hogy nincs itt az ünnepelt? Ő sem érti, súgja vissza, hisz tudvalevő, hogy az igazi ünnepelt nem a Jóska, akit itt ajnároznak, hanem a Dezső, aki most nincs itt. És akkor rájössz, reménytelen, itt mindenki ennek a tulajdonképpen nem is létező bulinak a foglya lett. Sosem fogod tudni őket ugyanis a zsúrban meggyőzni arról, hogy nincs ott, amit látni vélnek. Erről csak az fogja őket meggyőzni, ha tényleg meglátják a nagy büdös semmit ott középen, ahol eddig az ünnepeltet látták, de ez már csak a zsúron túlról lehetséges. Tulajdonképpen egyesével ők sem látják a születésnapost, de az a kollektív egymásnak feszülés – amiből például a boltív is létrejön, mely képes nagy távolságban egy egész falat megtartani minden támaszték nélkül – végső soron elhiteti velük, hogy ott van, ami nincs ott. Olyan formáció ez, mint egy nyírfa árnyéka: az árnyékról nem tudod leválasztani az egyes kis rezgő leveleket, mert azok csak az igazi növényen különálló elemek.

Ezeknek a rendszereknek a kohéziós ereje, azaz ez az összepréselő hatás nem más, mint a kollektív hit. Hiten alapuló konstrukció ez a földi lét, gondolj csak bele, hány százaléka a világról alkotott képednek a konkrét empíria, és mennyi az áttételes információ, amit csak elhiszel, hisz megtapasztalni nem tudsz. Látható is, aki ezt a hitmezőt megbolygatja, az azonnal bűnösnek lesz kikiáltva, hiszen veszélyezteti a születésnap egységét. És a bölcs így válik bolonddá a többség szemében. Beszélgetni, nevetgélni, táncolni, kergetőzni egy nem létező ünnepelttel csak úgy lehet, ha hiszel a létében. Elhiszed, hogy ott van, mert csak hinni tudsz benne, közvetlenül megtapasztalni nem. És egész iparág épült ennek a hitnek a fenntartására. Fotókat látsz az ünnepeltről, olvashatsz tudósításokat arról, hogy mások milyennek látták, statisztikák és konkrét esetleírások támogatják létét, sőt, sokszor a vendégsereg tagjait véled az ünnepeltnek, mert úgy fordítják feléd, hogy hidd azt, igen, ez ő. Nagyon meggyőző a show. S még egyszer: ez az egész születésnap azért létezik, hogy legyen egy ünnepelt, aki köré szülinapot lehet szervezni. Tehát onnan tudod, hogy van ünnepelt, mert neki szól a zsúr, ami annak köszönheti a létét, hogy van egy születésnapos. Tudjátok, Szivárványáradat by Pelevin. És hogy minek ez az egész cécó? Hát csak, hogy legyen. A lét célja a levés, semmi több, csak ennek a levésnek vannak különböző szintjei, más és más illúzió-, s ezáltal igazságrétegei, megélési módjai, dimenziói.

Az emberi lét alapvetően a modern kor óta elég jelentéktelennek tűnik bizonyos szempontból, és nagyon frusztrálja az embereket materialista világunkban az a tény, hogy nem képesek túlnyúlni e lét keretein. Lám, még arra sem volt érdemes ez a föld, hogy kapjon egy jó kis világvégét, nem jönnek sem az ufók, sem az újabb szentek, és Jézus második eljövetele is, hogy úgy mondjam, várat magára, nem látható sehol sem az Új Guru, nincsenek isteni kinyilatkoztatások, globális, transzcendens történések (hacsak nem az ember kreál magának a helyébe valami kis giccses ócskaságot): Isten, ahogy Nietzsche találóan megállapította, valóban úgy tűnik, e világ számára halott. Bezáródott tehát ez a földi lét önmaga határai közé, és minél jobban ágaskodik „kifelé”, hogy gigantikus, hatalmas események színterévé váljon, látható, annál vacakabb, zártabb, és levegőtlenebb lesz ez a kis zsúr, egyre több belső szemfényvesztéssel. Talán már a torta sem  valódi, ki tudja. Vallom, semmit nem akar a mai ember jobban, mint egy kis Igazi Kintet, egy  világrengető katarzist, ebben teljesen biztos vagyok. Frusztrációja és növekvő depressziója csak és kizárólag ide vezethető vissza: nem volt nyitva ennek a fülledt háznak az ablaka, ajtaja több ezer éve. Be kell érniük tehát a bent lévőknek a festett ablakokkal, csakhogy azokon át nem áramlik friss levegő a szobákba. Be kell érniük amolyan mesterséges, belső világvégékkel, csakhogy azok nem mutatják meg e világ valódi határait. A bulinak azonban lassan vége. A mulatozó vendégsereg idővel elfárad, és már senki sem akarja meglapogatni az „ünnepelt” vállát. A feszes figyelemmel fenntartott hithúrok lassan és észrevétlenül meglazulnak. A kollektív hipnózis szétesőben van. És ha kiesik egy tégla a boltívből, mert elporladt az idő szorító markában, leomlik a fal. A hipnózis fala, a közös hitek égbeemelkedő, bábeli méretű hiedelemtornya. És ott, a falakon túl már nem hinni kell az ünnepeltben, hanem meg lehet őt ölelni, igaziból, közvetlenül, felszabadultan. Akkor a legnehezebb, amikor a legnagyobb a feszítés, de ez a jele annak, a burok megrepedt, és hamarosan megszületik az új.

És akkor íme a hiteles leírás az általam látott hipnózis-showról egy régebbi könyvünkből:

„Egyszer, régen, amikor még nagyon fiatal voltam, eljött a városunkba egy híres orosz hipnotizőr. A város nagy konferenciatermében rendezték meg a nagyszabású bemutató előadást. A hipnotizőr elképesztő dolgokat művelt, pusztán a gondolatával gyertyákat gyújtott és oltott, tárgyakat mozgatott, mindenféle boszorkányos hókuszpókusz közepette. Aztán jött a fő attrakció: a kollektív hipnózis. Először kihívott a közönségből pár embert egyesével, megállította őket maga előtt, aztán úgy döntögette őket pusztán a nézésével, mint a rongybabákat. Érted, hogy mondom: ott állt az ember a színpadon, valami erő a földhöz tapasztotta a talpát, miközben a hipnotizőr meg ingatta jobbra-balra a szerencsétlent, előre döntötte, majd hátra, már-már természetellenes pózokba kényszerítve ezeket az embereket. Aztán persze össze is rogyasztotta őket, mint azokat a vásári játékokat, amiknek ha megnyomod az alját, a figura összecsuklik, s ha elengeded, újra felegyenesedik. Nos, ezzel elszórakoztatta egy darabig a közönséget, aztán kihívott a nézőtérről találomra kb. 20 embert, velük is eljátszotta ezt, majd kiválasztott közülük tízet az attrakciójához. És egyesével álmot eresztett a szemükre, egy kollektív álmot, ha jól emlékszem, strandra varázsolta őket. Egyik fagyit nyalt, a másik izzadt a napon, mint egy frissen sült lángos, volt, aki pecázott, más meg biciklizett. És ezek az emberek ott, ezen a pőre színpadon tényleg „nyaraltak”, perceken át tekerték a nem létező biciklit, nyalták a semmit a kezükben, és olvadtak a zárt színházteremben a „napon”, érted ezt, barátom? A közönségnek több se kellett, mindez maga volt a gyönyörűség, nevettek, kacagtak, hűháztak, de ez a színpadon botladozókat mit sem zavarta, egyszerűen megszűnt számukra a külvilág. Aztán a hipnotizőr csettintett egyet, elszámolt háromig, és ott állt a színpadon tíz zavart, kicsit szégyenkező figura, úgy nézvén körül, hogy a közönség csak most nevetett igazán. Ezután vége lett az előadásnak, s mi hazamentünk. És otthon elgondolkodtam ezen a dolgon. Tudod, belegondoltam, ugyan, mi a különbség az életünk, és e között a produkció között? Mit tudunk mi a világról azon kívül, aminek most ezt hisszük? Egymást támogatjuk ebben a kollektív hipnózisban, csak az öreg mókamester nem csettint, hagy minket vergődni a magunk teremtette kis játékban. Mert arra jöttem rá otthon, ez után a látványos és nyilvánvalóan hazug show után, hogy engem nem tudott volna hipnotizálni ez a mókamester. Nem bizony, mert én nem akarom, hogy velem ilyesmi történjen. És ez a titok nyitja. Nézz körül: hogy esznek, hogy próbálják élvezni az életet, üzekednek, mint a vadak, rihegnek-röhögnek – legfőképp kínjukban. És hinni akarnak ebben az egészben, persze leginkább saját magukban. No és most képzeld el azt, hogy ezek a rihegő-röhögő, többfogásos vacsorákat a nyaralóhelyen csillogó szemmel elfogyasztó, a boltokban tülekedő, egymás testét nyaló-faló emberek egyszer csak meghallják azt, hogy „csett”. Valaki csettintett. Aztán valahonnan, a téren túlról meghallanak egy hangot, ami azt mondja: egy. Aztán azt mondja: kettő – és háromra véget ér az álom. Ők nem látják a hipnotizőrt, mert a képzelt terükben bolyonganak vakon. De valamit meghallanak. A hang lassan ér el hozzájuk, ám mégis páni félelmet kelt köreikben. Valami nem stimmel a valósággal, bizony, nem. És ezt nem onnan lehet tudni, hogy a valóság zavaros, kiszámíthatatlan és nem annyira mókás már, mint az emberek szeretnék hinni; az, hogy a játszótér csak vetítés, nem abból derül ki, hogy lepergett a festék a fémmászókáról, nem. Hanem abból, hogy van valami mögötte, amit a lurkók nem látnak. Nemrégiben a lányom szülői értekezletén láttam egy apukát, jó negyvenes férfi volt, s egy pólót viselt, amin a következő felirat díszelgett: a világ az én játszóterem. Istenem, emberek, nem értetek semmit, gondoltam szomorúan. De akkor még nem jártam itt, és nem láttam, amit azóta láttam.”

És akkor jöjjön egy kis meglepetés: miközben kerestem a mappámban ezt a leírást, és beírtam a keresőbe, hogy hipnózis, ez a szöveg ugrott a szemem elé, Mark Twain Önéletrajzából (Valkay Sarolta fordításában), ami arról szól, hogyan kerekedik végül az egész show fölé, és hogy veri át magát a hipnotizőrt is az, akire nem tud hatni annak bűbájos mesterkedése:

„Városkánkban izgalmas eseménynek számított, amikor megérkezett a hipnotizőr. Valamikor 1850 táján lehetett. Az évben nem vagyok biztos, de a hónapra még ötven év múltán is emlékszem: május volt. Abban a hónapban két, ezzel összefüggő apróság is történt, s miattuk maradt meg élénken emlékezetemben a hipnotizőr. Mindkét esemény jelentéktelen volt, nem érdemelték meg, hogy bebalzsamozzam őket, memóriám mégis ezeket őrizte meg gondosan, bőséges és kényelmes helyet biztosítva számukra, miközben annyi valódi érték hullt ki belőle. Az az igazság, hogy sem az emlékezőtehetség, sem a lelkiismeret viselkedésében nincs logika, értékrendszerük és arányérzékük bizonytalan. No mindegy, hagyjuk a jelentéktelen apróságokat; most a hipnotizőrről lesz szó.

Mutatványát nagy hírverés előzte meg. Csodákat ígért, a szokásos beléptidíj ellenében: felnőtteknek huszonöt cent; gyerekek és négerek a felét fizetik. Falunkban már hallottak valamit harangozni a hipnózisról, de még sosem találkoztak vele. Első este nem valami sokan mentek el, de akik ott voltak, azok másnap annyi izgalmas látványról számoltak be, hogy felébredt az érdeklődés, és ettől kezdve két héten át a hipnotizőrnek nagyon jól ment a sora. Tizennégy-tizenöt éves lehettem. Az ilyen korú fiú bármit szívesen elvisel (kivéve talán a tűzhalált), csak feltűnést kelthessen és felvághasson, lehetőleg nézőközönség előtt. Így aztán, amikor láttam a színpadon a médiumok bohóckodását, amelyet a közönség nevetéssel, kiabálással és álmélkodással jutalmazott, kínzó vágy tört rám, hogy magam is médium lehessek.

Három hosszú estén ott ültem a színpadon, a jelöltek sorában. Tenyeremben tartottam a mágikus korongot, rámeredtem, és igyekeztem elálmosodni, de sehogy sem sikerült. Egyre éberebb lettem, és leverten vonultam le a színről a jelöltek nagy többségével együtt. És nemcsak hogy ott kellett ülnöm, de még az irigység is mardosott Hicks, az ügynök miatt. Hogy ijedezett és riadozott, amikor Simmons, a hipnotizőr rákiáltott:
– Ott a kígyó! Ott a kígyó!
Amikor azt szuggerálta Hicksnek, hogy gyönyörködjék a csodás naplementében, Hicks azt válaszolta:
– Istenem, de gyönyörű!

És így tovább, az egész őrültséget végigjátszotta. Sem nevetni, sem tapsolni nem tudtam. Maró keserűség töltött el, hogy másoknak sikerül, és az emberek Hickset dicsőítik, köréje sereglenek, amikor a mutatványnak vége, érdeklődnek a rendkívüli látvány részletei iránt, amelyet hipnotikus álmában látott, és minden módon kinyilvánítják, mennyire büszkék rá, hogy ismerősüknek vallhatják. És éppen Hickset! Nem tudtam elviselni; fortyogó dühvel főttem keserű levemben.

A negyedik estén elért a kísértés, és nem volt erőm, hogy ellenálljak neki. Egy darabig mereven bámultam a korongot, majd úgy tettem, mintha elálmosodnék: fejem le-lecsuklott. A professzor azonnal odalépett hozzám, simogató mozdulatokat végzett a fejem fölött és a testem, végtagjaim körül. Minden alkalommal csettintett az ujjaival a levegőben, hogy túladjon a fölösleges elektromosságon. Azután elkezdett „bűvölni” a koronggal: az ujjai között tartotta, és kijelentette, hogy akkor sem tudnám levenni a szememet róla, ha akarnám. Lassan, görnyedve fölkeltem, és mereven követtem szememmel a korongot, ahogyan a többiektől láttam. Végigjátszottuk az egész sorozatot. Amikor kígyókról beszélt, menekültem előlük, vödröket adogattam tűzoltáshoz, agyonizgultam magamat csónakversenyen, udvaroltam képzeletbeli lányoknak, sőt: meg is csókoltam őket. Horgásztam a színpadról, és olyan hatalmas, lapos fejű harcsát fogtam, amely nehezebb volt, mint én – végigmentünk az egész megszokott műsoron. De nem a szokásos módon.

Először óvatos voltam, és odafigyeltem, nehogy a professzor észrevegye a csalást, és szégyenszemre lezavarjon a színről. De amint rájöttem, hogy nincs veszély, elhatároztam: kifúrom Hickset a médiumságból, és én telepszem a helyébe. Aránylag könnyű volt a dolgom. Hicks becsületesnek született – engem nem zavart ilyesfajta gátlás (legalábbis többen ezt állították). Hicks valóban látta, amit látott, és aszerint számolt be róla. Én a láthatónál többet láttam, és mindenféle részlettel kiegészítettem, ami éppen eszembe jutott. Hicksnek nem volt képzelőtehetsége; nekem fölös mennyiségben állt rendelkezésemre. Ő nyugodtnak született, én nyughatatlannak. Nem hozta lázba a vízió, és különben is szegényesebb volt a szókincse. Én a vízióimhoz felhasználtam egész szókészletemet, és agyamat facsarva dolgoztam a sikerért.

Az első félóra után Hicks feledésbe merült, bukott hős, ledőlt bálvány lett belőle. Ezzel tisztában voltam, és szívből örvendeztem: – Éljen a bűn! Hickset semmiféle hipnotizőr nem vehette volna rá, hogy nyilvánosan megcsókoljon egy képzeletbeli lányt (valódiról nem is beszélve), de én értettem a módját. Ügyeltem rá, hogy mindaz sikerüljön nekem, ahol Hicks csődöt mondott, akármilyen testi vagy szellemi erőfeszítésembe is került. Számos ponton tehetségtelennek bizonyult: ezeket jól agyamba véstem. Például, ha a varázsló megkérdezte, hogy mit lát, és nem szuggerált neki semmit, Hicks nem tudott víziót felidézni, néma és vak maradt, ostobán hallgatott. Nálam viszont a varázsló hamarosan észrevette, hogy ha látványos és hatásos víziókra van szükség, jobban boldogulok nélküle, mint a segítségével.

A másik gyenge pont: Hicks fabatkát sem ért a néma gondolatátvitelnél. Valahányszor Simmons megállt mögötte, a koponyájára meredt, és megpróbált valami gondolatot ültetni az agyába, Hicks üres arckifejezéssel ült, és nem is sejtett semmit. Ha odafigyel, észrevehette volna a közönség elragadtatott arcáról, hogy valami zajlik a háta mögött, amire reagálnia kellene. Miután én szélhámos voltam, rettegtem ettől a próbától, mert tudtam: a professzor majd rám akarja szuggerálni az akaratát, de mivel sejtelmem sem lesz róla, hogy mit akar, tehát lelepleződöm. Amikor ez került sorra, mégis megkockáztattam. Észrevettem a közönség feszült arcáról, hogy Simmons a hátam mögött manipulál, minden erejét latba vetve. Megpróbáltam elképzelni, mit is akarhat, de semmi sem jutott eszembe. Szégyenkeztem, és nyomorúságosan éreztem magam. Tudtam, lejárattam magam, és pillanatokon belül dicstelenül el kell vonulnom. Elég szégyen, de be kell vallanom: azonnal a hatásos és látványos kivonulás lehetőségén törtem a fejemet, nem pedig azon, hogy alázatos, bánatos arckifejezéssel részvétet kelthetnék a gyengébb szívűekben, sikertelenségem ellenére.

Az előadás kellékeihez tartozott egy rozsdás, töltetlen revolver is a színpadon egy asztalon. Két-három héttel azelőtt majálist rendeztünk az iskolában. Csúnyán összevesztem egy nagy kamasszal, aki az iskolánk réme volt, és az ügy számomra nem valami dicsőségesen végződött. Ez a fiú most ott ült a nézőtér közepe táján, a padsorok közti átjáró mellett. Lopakodva, igen hatásosan, gyilkos arckifejezéssel megközelítettem az asztalt – egy romantikus színdarabból vettem kölcsön a jelenetet -, hirtelen megragadtam a fegyvert, fenyegetően hadonásztam vele, és a zsarnokoskodó fiú nevét kiáltottam. Leugrottam a színpadról, feléje rohantam, és kiüldöztem a nézőtérről, mielőtt a dermedt közönség a segítségére siethetett volna. Hatalmas tapsvihar tört ki, és a varázsló könnyed eleganciával így fordult a nézőkhöz:
– Rendkívüli esettel állunk itt szemben, kedves nézőim. Csodálatos médium ez a fiú. Biztosíthatom önöket, hogy egyetlen szó sem hangzott el köztünk, és mégis, gondolatátvitel révén a legapróbb részletekig követte utasításomat. Vérszomjas tette kellős közepén félbeszakíthattam volna, puszta akaratom segítségével, úgyhogy az a szerencsétlen fickó, aki elmenekült, egy pillanatig sem volt veszélyben.

Szóval nem égtem le. Úgy mentem vissza a színpadra, mint a nap hőse, és egész életemben nem volt ennél boldogabb pillanatom. Ami a gondolatátvitelt illeti, aggályaimat mintha elsöpörték volna. Úgy véltem, ha nem találom ki, mit akar tőlem a professzor, bármilyen látványos cselekedet megteszi, ami eszembe jut. Igazam is volt, s a néma gondolatátvitel lett a közönség legkedvesebb száma. Valahányszor észrevettem: most szuggerálnak valamire, egyszerűen fölkeltem, és csináltam valamit – amihez éppen kedvem volt. A varázslónak persze volt annyi esze, hogy mindig hitelesítette. Amikor a nézők kérdezősködtek: – Honnan tudod, hogy mit akar tőled? – csak rávágtam: – Ó, mi sem egyszerűbb annál. – Mély csodálattal jegyezték meg: – Megáll az ember esze, hogy ezt hogyan csinálják.

Hicksnek még egy gyengéje volt. Amikor a professzor körbesimogatta, és azt mondta, hogy most már nem működnek az érzékszervei: – Hölgyeim és uraim, fáradjanak közelebb, és győződjenek meg róla -, akkor a hölgyek és urak rendkívül készségesen közelebb fáradtak, és tűvel döfködték. Ha a tű túlságosan mélyre hatolt, Hicks arca mindig megrándult. Ilyenkor a szegény professzornak magyarázkodnia kellett, hogy Hicks még nincs eléggé mély transzban. De én meg sem rezzentem. Némán szenvedtem, és csak befelé sírtam. Hogy miket képes elviselni egy hiú kölyök a dicsőség kedvéért! Ugyanúgy, mint a hiú felnőtt; magamról tudom, és számtalan embernél tapasztaltam. A professzornak össze kellett volna játszania velem a szokatlanul nehéz megpróbáltatásoknál. Reméltem, hogy megteszi, de sosem volt hajlandó. Talán ő is bedőlt, mint a többiek, bár ezt akkor sem hittem, és elképzelhetetlen is. A nézők végtelenül jámbor, kedves emberek voltak, de a naivságot és hiszékenységet túlzásba vitték. Tűt szúrtak a karomba, és addig nyomták, amíg a harmada belement: akkor aztán odavoltak a csodálkozástól, hogy a professzor puszta akaratával érzéketlen vasdarabbá változtatta a karomat. Pedig nem is volt érzéketlen: a pokol minden kínját végigszenvedtem.

A diadalmas, győzelmes negyedik est után én maradtam az egyetlen médium a porondon. Simmons nem is hívott más jelöltet a színpadra. Egyedül szerepeltem a két hét hátralevő részében. Addig a város bölcs öregei, a szellemi arisztokrácia, kitartottak a hitetlenségben. Engem ez úgy bántott, mintha legalábbis becsületes mesterségemben sértettek volna meg. Ebben nincs is semmi meglepő: az embernek akkor fáj legmélyebben a szégyen, amikor leginkább megérdemli. Az a maroknyi túl bölcs öregúr egy álló hétig csak kétkedve csóválta a fejét. Szerintük nem történt ott semmi olyan csoda, ami ne lehetne összejátszás eredménye. Büszkélkedtek a hitetlenségükkel, hencegtek vele, és éreztették, hogy mennyivel különbek ők a tudatlanoknál és hiszékenyeknél. Különösen az öreg Peake doktor, a békétlenek és hajthatatlanok hangadója; ősi, virginiai család sarja, tiszteletre méltó, ősz hajú, nagy tudású férfiú. Dicsőbb és lovagiasabb napok ódivatú öltözékét viselte nemes előkelőséggel; magas volt és tekintélyes – nemcsak megjátszotta a bölcset, hanem valóban az is volt. Bármiről mondott véleményt, az jóval többet ért, mint akárki másé a városban, és mindenben követték is. Amikor végül ő is beadta a derekát, tudtam, hogy vitathatatlanul én vagyok a győztes. Most, több mint ötven év után, öregesen könnytelen szemekkel be kell vallanom, hogy szégyentelenül boldog voltam.”

Most csak ennyit akartam hirtelenjében elmesélni nektek a kollektív hipnózisról, innen a színpad széléről, ahonnan tisztán látszik, ez az egész egy hatalmas szemfényvesztés. Ettől persze még lehet nevetni vagy sírni rajta, de túl komolyan venni azért nem szabad.

(LD)