Hogyan legyünk jobb emberek?

jó ember

 

Nem tudom, mennyi írás született erről a kérdésről, de van egy gyanúm, hogy a hogyan legyünk sikeresebbek, boldogabbak, szebbek stb. témakörében több találatra lehet lelni, ám ez csak azért van, mert az emberek hajlamosak összekutyulni a dolgokat: okokat következményekkel, következményeket célokkal, célokat eredményekkel – és így tovább. Eleve jobb lenne ugye a kauzalitást most már egy kicsit meghaladni, mondván: a dolgok egymást feltételezik kölcsönösen, az időbeli sorrendiség csak a korlátozott, lineáris észlelésünk jellegéből fakad, s nem magából a „valóságból”.

Tehát a legfontosabb, mielőtt megválaszolnánk a hogyanokat, a miértek tisztázása. Miért fontos, hogy „jók” legyünk? Egyáltalán mit jelent jó embernek lenni? Én természetesen csak a saját, megélt tapasztalataim alapján tudom megválaszolni magamnak a kérdést, azaz, hogy nekem miért fontos, mit jelent és hogyan próbálom elérni azt a szintet, amire én azt mondom, egy emberhez méltó, nemes élet.

 

 

Jónak lenni nem kell, soha senki nem állított ilyet, azt hiszem, nincs olyan ítélőszék rajtunk kívül, amiben hinni szeretnénk, ez csak egy, az emberi gondolkodásból keletkező vágy, vagy ember alkotta elképezés, semmi esetre sem a mindenség természetéből fakadó törvényszerűség. Ki és hogyan ítélhetne el minket, milyen alapon, milyen mércével, egyáltalán van-e értelme egy végtelen és teljes, mindent magában foglaló rendszerben külső, objektív ítéletről beszélni? A részrendszerek esetében még lehet talán azt mondani, a nálánál nagyobb halmaz képes a kisebbet objektíven szemlélni, de mi mint egy alrendszer részei nem tudunk a rendszer egészét egyben nézve „rosszak” vagy „jók” lenni. A vírus nekem rossz, mert megbetegít, de már csak a Naprendszert egyben nézve sem mondhatunk róla semmi ilyesmit, hisz a vírus része az egységnek, ahogy én is, testemben ezzel a vírussal. Nem, szerintem semmiféle külső ítélőszék nincs, minden van, és csak önmagában van, előjelet mi adunk a dolgoknak aszerint, hogy ránk hogyan hat az adott minőség. De akkor mi alapján tudnánk saját tetteinket megmérni? Ebben a kérdésben paradox módon csak önmagunkra támaszkodhatunk. Mert a tudatosságunk azáltal, hogy képesek vagyunk magunkra kívülről tekinteni, szemben egy papucsállatkával, lehetőséget teremt az önreflexióra. Tehát itt vagyunk mi magunk, a saját mércénkkel, önmagunkkal szemben támasztott elvárásokkal, én-ideálokkal, és a megélt mindennapi élményeinkkel. Szerintem ez bőven elég is ahhoz, hogy tudjuk, baromira nem mindegy, hogyan viselkedünk. Talán épp azért, mert nincs külső bíró, hiszen úgy minden sokkal egyszerűbb lenne, mint a gyerekeknek: tudnánk, mihez tartsuk magunkat. Ám mintha épp ez a külső vázrendszer kezdene most nagy robajjal összedőlni, átadva lassan a helyet a gerincnek: a vallások, erkölcsi normák, a mi helyes, és mi nem viszonylagossága mintha most már nem tartana meg minket úgy, mint a régebbi korok embereit. Ebben a hatalmas játékban egyre inkább saját magunkra vagyunk hagyatva. Nekünk egyedül, önmagunkban kell megítélni, mi a helyes számunkra és mi a helytelen. Nehéz, de nemes feladat.

 

 

És miért fontos ez? Miért jó jónak lenni? Egyáltalán mit jelent jónak lenni? A válasz: mert önmagunknak lenni jó. Egyszerűen minél inkább közelítünk ahhoz, akik vagyunk, annál jobban érezzükmagunkat – ugye milyen fantasztikus a nyelv, mennyire kifejezi a lényeget?

Melyik a jobb a cipő, ami illik a lábunkra, vagy amelyik kicsi vagy épp nagy? Nos, ennyi a titok, semmi több. A mi végső lényegünk a totális egység, a mindenség, a Minden, Isten. És ott, a mindenben nincs bennünk semmi, amit rossznak gondolnánk. Ott már az nem rossz, feloldódott a mindenségben, egyszerűen nincs értelme a végtelen végét keresgélni, attól végtelen, hogy nincs vége. Attól minden, hogy nem elszakított, hanem egyben levő, és így egymást feltételező. A rossz dolgok mindig kint vannak, még ha magunkban tapasztaljuk meg, akkor is, mindig a külvilághoz kötődnek. Önmagamban, egyedül a nagy semmiben, külvilág nélkül én egyszerűen nem tudok „rossz” lenni, ennek így nem sok értelme lenne. Szóval azért akarunk jobbak lenni, mert szeretnénk végre önmagunk lenni. Mert tudjuk, rossznak lenni olyan, mintha a fényképedet szétvágnánk darabokra, majd nagyjából összeragasztanánk, és azt mondanánk: nézd csak, ez vagy te. Dehogy, tolnád el mérgesen magadtól a szedett-vedett képet, én nem ilyen vagyok. Bántani másokat tényleg csak az bánt, aki el van szakítva önmagától. És mi itt mindannyian bántjuk egymást, ez az igazság. Nem lehet patyolat tisztán ezt az életet végigélni, egyszerűen természetéből fakadóan nem. Nem is ez a cél, mert ez teljesen megfoghatatlan, körülírhatatlan elvárás lenne. Azonban van egy mérce, ami segít, egy belső hang, ami hajszálpontosabban működik minden műszernél: a lelkiismeret. Van, akinek, úgy tűnik, nincs ilyenje. Szerintem neki is van, csak le van véve a hangerő azzal, hogy ő azt mondja magáról, ő ezt, és ezt megteheti. Talán sikerült el is érkeznem a lényeghez, amiről ma megpróbálok töprenkedni. A jóság és a hazugság viszonyához, mert valahol itt van a kutya elásva.

 

 

Mi most egy olyan társadalomban élünk, ahol a társadalmi összhazugság mértéke elérte a plafont. Itt most már szinte minden egy oltári nagy hazugságon alapul, és most jön az én személyes felismerésem: ezért az emberek jóval kevésbé nemesek, mint ott, ahol a hazugságrétegek nem emelik ilyen magasra őket, nem lesznek ilyen pufókok a sok rétegtől, és ezért nem is ütköznek ennyire és ennyit össze egymással. Én hazugságnak minősítek mindent, melynek egyedüli célja az önvédelem, s aminek szerepe elfedni valamit, ami amúgy önmagában nyilvánvaló lenne. Nem tekintem hazugságnak, ha a halálos beteg nagybátyámmal nem közlöm a lesújtó diagnózist, amikor azt mondja, egyre jobban érzi magát, vagy ha nem mondom meg a barátnőmnek, hogy a fodrász totál elcseszte a haját, és hátulról úgy néz ki a feje, mint egy használt fülpucolópöcök, amikor úgy örül az új, sportos, szőke frizurájának. Szóval az én definícióm szerint hazugság az, amivel az ego önmagát védi, önmagát magasztalja, önmagát fényezi, s amivel megpróbál elrejteni valamit önmagáról. Ahol jó dagadt az ego, ott rengeteg a hazugság – az előbbiekből számomra ez egyértelműen levonható. S ahol túl nagy az ego, azaz a persona hatalma az egyén fölött, ott az azonosulás mértéke is hatalmas. Azonosul az illető a tetteivel, gondolataival, énjével, érzéseivel, teljességgel képtelen magát eltolva ezektől függetlenedni a földi szerepétől. Van, aki megnéz magáról egy fényképet, és azonosulást érez, más meg épp fordítva: képtelen elfogadni, hogy ez lenne ő. Nekem van egy tippem, hogy minél inkább magában hordozza egy ember a szerepét, s nem fordítva, azaz nem a szerep foglalja magába őt, annál „jobb” ember: kevesebbet árt a léte során, annál inkább enyhíti mások szenvedését, és annál többet képes önzetlenül adni, mégpedig valós, és maradandó értékeket a környezetének.

 

 

Aki hazudozik önmagának és ezáltal a világnak, az mindig fél valamitől. Valamitől, ami ott van benne, hisz a hazugságai épp ezt hivatottak elfedni előle, és ezáltal mások elől. S miután nem engedi felszínre törni azt, ami benne ott van egyfajta igazságként, kénytelen az egész visszajelző-műszerét letompítani, azaz a hazugság nemcsak kifelé leplez el valamit, hanem befelé is eltakarja épp azt a műszerfalat, ami elnavigálhatná az egyént, a szerepet a színészhez, a magasabb rendű létezőhöz, aki így nem tud önmaga lenni, ami sem neki, sem másoknak nem jó. A hazugság olyan, mint egy vastag, kötött kardigán, amit az ember a tengerben úszkálva eleinte játékosan magára vesz, ám ami óhatatlanul húzza le őt egyre a mélybe. Aztán újabb réteget vesz rá, hátha az újabb kardigán fenntartja. Teljesen abszurd elképzelés, de pont így működik az, aki hazudik, ilyen irracionálisan. Majd idővel kapálózni fog, rugdalózni, köpködni és kiabálni, s így nem lesz jó ember, mert nem lesz önmaga, hisz hazudik, és ezzel óhatatlanul is ártani fog másoknak. S van egy pont, amikor már akkora a hazugságpulcsikból kitermelt formája, hogy hiába szed le egy réteget, még mindig a szőrös, csatakos, dohos hazugság lesz az, amit megtapint alatta, és ez idővel majd meggyőzi az embert arról, hogy ez a jó, ez a normális bőre, ilyen a textúrája, a tapintása, s ezt kezdi aztán sajátjaként hordani, mások ellenében védeni. Mert fél. Hisz nem érzi a hideget, a meleget, nem csípik a szúnyogok, nem égeti bőrét a Nap. Nem érez semmit tulajdonképpen, csak a magán tartott hazugságait, s ez a kiterjesztett énbuborék bizonytalanná teszi. És ezek a rétegek ideig-óráig valamelyest talán meg is védik. Csakhogy a bőr természetes érzékelése a sok befülledt pulcsi alatt idővel elhal. Nincs már belső hang, ami azt mondja, ezt ne tedd, most állj le, elég volt, ilyet nem mondhatsz, kérj bocsánatot, hagyd őt, ne bántsd már, értsd meg azt a másikat, nincs különbség köztetek, nem kell, hogy mindig te járj jól, most ne adj neki többet, mert már nem szolgálod vele, még ha haragudni is fog rád stb. stb. stb. Ezen hangok híján aztán az ember hajlamos elhinni, mindent jól csinál. Tényleg elhiszi. Meg van győződve róla. Nincs kétsége. Azt gondolja, hogy önmaga legmagasabb minőségében létezik most emberként a földön. Ám ha nem hallja a belső figyelmeztető hangokat, amik mindig arra utalnak, nem, van még min javítani, akkor szerintem téved. Mozgás közben nem érezni egy kis billegést, azt jelzi, talán nincs is mozgás. Az egyensúlyérzék mozgás közben folyamatosan korrigál, ez a biztosítéka annak, hogy haladunk. Mozdulatlanul fekve lehet, nem billenünk ki, csak kérdés, eljutunk-e így bárhova is. Ettől még lehet a társadalom szemében a magát tévedhetetlennek ítélő ember jó elvtárs, de sosem jó ember. Egyszerűen túlságosan el van foglalva magával ahhoz, ebben a mozdulatlan fekvésben, hogy ezt mondhassuk róla, hisz mit ad így magából másoknak: ő így egy mindenkit felemelő egység felé tart, vagy épp abból vonja ki magát? Jó lenni az tud, aki nem akar már annyira egy én lenni, hanem inkább részt akar venni valamiben, amiben az ő énje csak egy kis kukucskáló nyílás, semmi több.

 

 

Mégis annyira kevés mai, modern társadalmunkban az olyan ember, aki képes belátni, egész egyszerűen nem azért él a földön, hogy Ő jól érezze magát és jól járjon, akár mindenki és minden ellenében is. Olyan kevés az olyan ember, aki nem azért mosolyog és adakozik, hogy Ő jobb színben tűnjön föl, Őt kedveljék és Ő legyen a jófiú, hanem mert tényleg képes meglátni a másikat, és ösztönösen elmosolyodik. Aki fel meri vállalni a sokszor népszerűtlen szerepet a közös igazság nevében. Hisz igazság lehet az is, ha ma azt mondom neked, ne haragudj, de ezt most nem. Vagy ha nem adakozok, előzékenykedek, bazsalygok állandóan kéretlenül, mert belátom, ezzel senkit sem szolgálok, csak már megint magamat fényezem, a renomémat retusálgatom – és így tovább. Épp azért kevés szerintem az igazán jóra törekvő ember, mert oltári fogalmi zűrzavarban vagyunk, a jót keverjük a kedvessel és mézesmázossal, a szelídet a nyámnyilával, az erőset a hatalmaskodóval, a derűset az idétlennel – és így tovább. Magyarán az emberek igenis jók akarnak lenni, nekem ez régi elméletem amúgy, hogy mindenki alapvetően arra törekszik, még az is, akiről ezt nem is gondolnánk, hogy igazán nemes és jó ember legyen. És azt hiszem, közös felelősségünk, közös sarunk, hogy nem tudunk ennek elérésében egymásnak hathatósan segíteni.

 

 

Én alapvetően sajnos nem tartom magam valami jó embernek. Hisztis vagyok, türelmetlen, akaratos és sokszor kifejezetten önző, nehezen viselem a kritikát, még ha szeretném is azt hinni, ez nincs így, és nagyon sokszor fekszem le azzal az érzéssel, basszus, ezt a napot is elszúrtam, megbántottam másokat, nem sikerült úgy csinálnom a dolgokat, ahogy szerettem volna. Néha azt gondolom, ezt az egészet amúgy már végleg elszúrtam, túl sok a felhalmozott szemét az életemben ahhoz, hogy megússzam az újabb nagytakarítást. Mégis, ami reményre ad okot, hogy érzem, a lelkiismeretem hangja nem halkult el, néha persze dühösen leveszem a hangerőt, de mindig visszakúszik a potméter magától a normál tartományba. És akkor elfogadom, amit magamnak ilyenkor mondok, hisz nem akarok hazudni önmagamnak, ezért igenis szembe kell tudnom nézni azzal, hogy korántsem vagyok tökéletes. Már amúgy önmagában az is irgalmatlan gőgre vall, hogy erre törekszem, talán már írtam erről, hogy jó lenne ezt is valahogy már végre levetkőzni. És csak lenni, mindenféle önmagamra irányuló öntetszelgő elvárás és szándék nélkül. Én akkor tartanám magam jó embernek, ha képes lennék úgy élni, hogy ne én legyek önmagamnak a legfontosabb. Ismerek pár ilyen embert, és a legeslegnagyobb tisztelettel adózom irányukban. Akik mindenféle látványos mártírjelmez nélkül képesek tényleg őszintén azt mondani, ugyan, hagyd csak, nem számít, vagy még ennyit se mondani, csak egyet észrevétlenül hátralépni. Amikor azt mondja mosolyogva az ifjú feleség halkan, csak nekem, miután ott ül otthon két kisgyerekkel egyedül, miközben a férje a munkájából kifolyólag állandóan a nagyvilágban utazgat, hogy de hisz mindig is ez volt a vágya, utazni, én örülök, hogy szereti, amit csinál. Én ebben a pillanatban elszégyelltem magam, mert én bizony, lehet, hisztiznék. Vagy amikor azt mondták a hatodikos osztálytársaim, miután viccből eldugtunk egy teljes tepsi sütit, mondván megettük, amit épp most sütöttek, hogy de örülünk, hogy így ízlett! Én, lehet, mérges lennék, hogy nekem egy szeletet sem hagytak. Amikor azt mondja a többszörös olimpiai bajnok, hogy amíg még a gyerekek kicsik voltak, felvitte a padlásra egy dobozba zárva az érmeit, hogy a fiai még véletlenül se gondolják úgy, az anyjuk sikeresebb az apjuknál. Amikor a láthatóan tök szegény bevándorló visszavisz a kidobott holmikat árusító second handben a pénztárhoz két gyerek-bukósisakot, mondván, elszámolták az árat, jóval kevesebbet fizetett, mint, ami az árcímkén szerepel, mert nem tudta, ma minden gyerekcucc fél áron kapható. Elgondolkodtam, én visszavittem volna, és nem volt egyértelmű az igenem, ez az igazság. Amikor valaki minden nehézséget felvállalva végigvisz egy igazságért folyó harcot, még ha egyénileg számára ennek már rég nincs kézzelfogható hozadéka, sőt. Szóval millió a példa, és jé, egyik sem feltétlenül újságcímlapra való hőstett.

 

 

És ott a másik oldal. Amikor azt látom, a másik egyszerűen nem fogja fel, hogy én ugyanazt érzem, mint ő. Ugyanúgy fáj, ugyanúgy zavar, ugyanúgy zokon veszem. És bömbölteti a zenét, letol az útról, erőszakoskodik, követelőzik, ha kell, lúggal locsol le, ha véletlenül feszültséget okozok neki azzal, hogy az vagyok, aki lenni tudok, és ezt fel is vállalom, mondván, ne haragudj, de nem. Mert azonosul önmagával, annyira, hogy elfelejti, az én bennem ugyanúgy ott lüktet, mint benne. Elfelejti, hogy az énünk egy, pedig ezt egyszerűen nem lehetne elfelejteni. Nem az van, hogy milliárd én néz egymással farkasszemet, hanem egyetlen egy én osztozik milliárdnyi nézőponton. Jobb a magamét kicsit eltolni tőlem, hogy jobban lássam másokban. És talán akkor sikerül tényleg jobb embernek lenni, ami csak egy út önmagamhoz: a jó, nemes emberi élet egy sebes kisautó, ami elvisz engem a célállomáshoz, oda, ahol jónak lenni a közös létállapotunk. A jóság egység, egymással ocsmányul viselkedni meg olyan elszigeteltséget jelent, ahol az egységről látszólag lehasadt nézőpontok megszűnnek érezni az ént, csak a sok te lesz, amiből kivonódva magukat meghatározzák. Ezért gondolom azt, a szelídség az indítókulcs ehhez az autóhoz, mert aki szelíd, az képes önmagától tudatosan hátralépni, és a helyzetet mindig valahonnan fölülről nézni, ahol sosincs indulat, vagy ha van is, nem emberi, gyarló, kicsinyes agresszió.

 

 

Tehát a címben szereplő kérdésre én elég egyszerű választ tudok adni: úgy tudunk jobbak lenni, ha meglátjuk egymást, megérezzük egymást, ha a te érzésedet nem tolom el magamtól, mert nem ragaszkodom a sajátjaimhoz, hanem csak egyfajta visszatükröződésnek tekintem azokat a sokféle érzés esszenciájaként. Ha nem kényszerülünk hazudozni egymásnak, mert már nem érezzük, hogy ezt az ént meg kéne védenünk, hisz megértettük, az nem bennünk van, sajátunkként, hanem épp ez a közös bennünk, hogy mindannyian azt mondjuk magunkra mutatva, tök egyformán, hogy én. Amikor rám tör a hülyeség, arra szoktam gondolni, van, aki engem kívülről lát most ilyennek. A hangom, a fizimiskám, ez az egész, most nem épp dicső viselkedésem, mint egy filmen elém vetül. És ez segít eltolnom magam attól az azonosulástól, ami a világot velem szembe fordítja, s amivel nekem épp meg kéne küzdenem. A jóság nagyságból fakad, a nagyság szerepnélküliségből, a szerepnélküliség őszinteségből, az őszinteség meg bátorságból, ami a belső igazságból, ami meg az egységből. Amibe, ha csak egy-egy pillanatra sikerül belekóstolni, és meg is nyilvánítani, az igazi gyógyír minden látszólagos rosszaságra.

Szóval legyünk jók, mindig jobbak, mert tudunk – a többi nem számít.