Idegen Invázió

(E történet kitalált helyszínen, kizárólag kitalált szituációt ábrázol, kitalált szereplőkkel, ezért mindennemű egyezésük a valósággal csakis a véletlen, vagy az olvasó fantáziájának a műve.)

Ez az egész nem kezdődött semmikor, pontosabban senki nem emlékezett egy konkrét kiindulópontra. A dolgok egyszer csak ott teremtek előttük, ahogy mesében az erdei tündér a vándor előtt. És onnantól minden máris adottá vált: az Invázió, az Idegenek és a sok agyalágyult intézkedés. Az egész képtelen história az életük szerves, és egyre elfogadottabb részévé vált, minden groteszk vonása ellenére. Vagy épp azért, ki tudja. Mert hát ilyen az emberi természet, mindent elfogad normálisnak, amit nem lát át, sőt, minél homályosabb, sejtelmesebb, faramucibb egy dolog, számára annál értékesebb, fontosabb. Majd kinő belőle, ahogy minden gyerek kinő a mesékből, ám jelenleg az ember még ebben a történetben botorkál. Ezért ilyen gyenge most, mert nem képes átlátni a jelenségeket, s azok, mint sötét viharfellegek a vándort, sűrű, szürke ködbe burkolva, megállásra késztetik.

Adam, a középkorú irodalomtanár mérgesen nézte otthon a híreket.
– Ezt nem hiszem el – morogta –, most komolyan, ha pillantással szállják meg az embert, akkor minek a karpajzs? Vagy ez, vagy az, nem? Különben is, soha senki nem tudta bebizonyítani, hogy a pillantással fertőzik meg az ember tudatát.
– Ugyan – csitítgatta Eva, a felesége, egy kifejezetten szép, negyvenes nő –, nem ez a lényeg, értsd már meg. Mondtam neked, az egész úgy nincs, ahogy van.
– Na, ezt jól megmondtad – csapta le a laptop tetejét dühösen a férfi. – Ezektől a zavaros okfejtéseidtől már egészen megfájdul a fejem. Ezt nem lehet kimagyarázni, itt az emberiség ellen elkövetett legnagyobb rémtettel állunk szemben, és ezt már nem tűrhetjük tovább. Nem, itt tennünk kell valamit, az üres duma itt már nem segít. Az élet totál ellehetetlenült. Így nem lehet már élni, egyszerűen nem bírom tovább sem a bezártságot, sem ezt a pokoli mesterkedést, ami a háttérben zajlik! Fel kell ébresztenünk az embereket.
– Őket sajnos nem lehet – felelte higgadtan a nő –, nem lehet, hiszen az őket ébresztők is az álmuk részei.
– Jó, én veled már alig tudok szót érteni – csoszogott ki lompos mozdulatokkal a konyhába a férfi. – Ezek a homályos szövegek sehova sem vezetnek. Ide petíció, demonstráció, pontosabban valódi revolúció kell, csak az segít rajtunk.
Kivette a tejet a hűtőből, magas falú pohárba töltötte, leült az asztalhoz és két kezébe vette a vékony poharat úgy, hogy az ujjai összekulcsolódtak.
– Édes istenem, hát hogy jutottunk idáig?
– Havazik – nézett ki az ablakon utána lépve Eva. – Csodálatosan fehér lett a város, nézd!
– Ugyan, mit nézzek rajta, ha nem tudok szabadon kimenni, emelt fővel! Be vagyunk ide zárva, ettől csak még szomorúbbá válik mindaz, ami eddig szépnek tűnt.
Komoran kortyolt a tejből.
– Bezáródtunk, nincs menekvés.
Csöngettek. A pár összenézett, a férfi ijedt arckifejezéssel, miközben Eva kíváncsian fürkészte férje arcát.
– Ki lehet ez? – tette fel szinte magának a kérdést Adam.
Eva tanácstalanul megvonta a vállát. Adam a konyhapulton lévő szemellenzőért nyúlt, és a fejére helyezte. Egy fekete műanyag napszemüveghez hasonlatos holmi volt, ami a tekintetét egészen a lábfejére terelte.
– Vedd fel! – parancsolta a nőnek.
Az nem mozdult. Adam dühösen legyintett, majd kiügetett az ajtóhoz.
– Ki az? – kiáltott ki a folyosóra.
– Britt-Marie vagyok. Van rajtam ellenző. És karpajzs is.
Adam óvatosan résnyire kinyitotta az ajtót, hogy meggyőződjön róla, a szomszéd igazat mond.
– Rendben, bejöhetsz.
Britt-Marie belépett a lakásba. Idős, kissé molett nő volt, az a fajta, aki mindig ugyanúgy issza a kávét és mindig ugyanazt rakja a szendvicsre, szereti a virágokat, valamint gondosan lefertőtleníti nyaraláskor a szálloda fürdőjét. Az arcán neki is szemellenző, karján vékony, hajlékony fémfóliaszerű karvédő csillogott.
– Azért jöttem, mert a házba új lakó költözött, és szerintem nagyon gyanúsan viselkedik.
– Az mit jelent? – kérdezte Adam, miközben a nő cipőből kibukkanó lábfejét vizsgálta a szemellenző takarásában.
– Ki sem mozdul a lakásból, azt.
– De hát alapvetően mi sem, mi ebben a különös? No de ne álldogáljunk itt, gyere be a nappaliba!
Bebotorkáltak, Britt-Marie észre sem vette Evát, aki a konyhaajtóból figyelte őket. Lekuporodtak a kanapéra egymástól távol, maguk elé meredve.
– De ő nem úgy nem mozdul ki. Hanem olyan gyanúsan. Látom rajta, hogy valami rosszban sántikál. Rongyos a ruhája, zavart és nagyon vékony.
– Hogy látsz rajta bármit, ha ki sem mozdul – kérdezte Adam kicsit a fejét beszélgetőpartnere felé fordítva, aminek nem sok értelme volt, mert csak Britt-Marie vastag vádliját és bokáját láthatta, ahogy a rásimuló nadrág követte annak girbegurba vonalait. Gyorsan visszakapta hát a tekintetét a saját combjára. – Egy szót sem értek abból, amit mondasz.
– Szerintem ő Idegen – vette suttogóra valami különös okból Britt-Marie a szót. – Én megérzem az ilyesmit.
Eva belépett a nappaliba. Mozgása könnyed volt, arcán pajkos mosoly incselkedett.
– Szia, Britt-Marie, hogy vagy?
– Jaj, istenem, de megijesztettél – kapta fel önkéntelen a fejét az idősebb nő úgy hátrahajtva, hogy megpillanthassa a háziasszonyt –, nem is láttam, hogy itt vagy te is.
– Hogy is láthattad volna ebben a szarban – ült le a fotelbe Eva. – Nem látsz semmit, csak a saját lábfejed.
– Hát igen, ilyen nehéz időket élünk – sóhajtott Britt-Marie. – No de mekkora szerencsénk, hogy még időben kitudódott a veszély, mert így tudunk védekezni!
– Ha jól sejtem, híreid vannak – mondta Eva kis élccel a hangjában.
– Igen, épp most mondom Adamnak, hogy a házba költözött egy gyanús alak. Szerintem ő is az, szóval közülük való.
– Aha – felelte halkan a nő. – Az. És most mi tévők legyünk?
– Szólni kéne a többi lakónak, hogy legyenek óvatosak.
– Hát szólj – válaszolt határozottan Eva. – Most szóltál nekünk, ez nagyszerű, és akkor járd körbe a házat és szólj ugyanígy mindenkinek!

Britt-Marie összerezzent.
– Nem, nem, az nagyon veszélyes. Arra gondoltam, létrehoznék a lakók számára egy csoportot a Facebookon, és ott értesítenék mindenkit.
– No de azt az új lakó is olvashatja – fordult ismét Britt-Marie felé Adam, majd gyorsan vissza is kapta leszegezett tekintetét maga elé a szőnyegre. A lábujjai bumfordi hurkát képeztek a kopott barna zokniban. Idegesen megmozgatta őket. – Nem, ez nem jó. Amikor ekkora veszélyben vagyunk, jobb, ha óvatosan járunk el, hisz az ellenség mindenhol ott van. Ők irányítanak mindent! A média mind az ő kezükben van, hát nem érted, Britt-Marie? Minden az ő irányításuk alatt zajlik! Itt már semmi sem segít, csak a népforradalom.
– És azt hol kívánod meghirdetni, a Facebookon, a Youtube-on? Ami mind az ő kezükben van? – kérdezte Eva nevetve.
Britt-Marie idegesen forgatta a fejét, mint aki nem is érti, miről van itt szó, de nem szólt egy szót sem.
– Te ehhez nem értesz, igenis vannak alternatív helyek – Adam hangja bizonytalannak tűnt.
– Aha, és akik az egész világot sakkban tartják, ezeket nem látják, oda ezek a szuperhatalmak nem képesek beférkőzni, hm? Amiket mellesleg hol máshol hirdetsz meg, mint az általuk uralt nem alternatív helyeken, nemde?
– Elképesztően negatív tudsz lenni – fordította szemellenzős fejét a felesége felé Adam. – Pokoli vagy, mint ez az egész, ugye tudod?
Eva elmosolyodott. Britt-Marie idegesen fészkelődött, a combján párszor erőteljesen végighúzta a kezeit, mintha pizza tésztát nyújtana.
– Hogyne – mondta Eva szelíden, de határozottan. – Értsétek már meg, amit csináltok, annak semmi értelme. Se jobbról, se balról. Ezt neked is mondom, Britt-Marie. Miért nem fogjátok fel a dolgot egy másik oldalról, mondjuk fölülről? Hogy, ugyan, mit veszíthetek? Miért hagytátok, hogy elhitessék veletek, van félnivalótok?
– Mert van – kiáltotta önérzetesen Britt-Marie fejét továbbra is idétlenül forgatva és combjait dörzsölve –, hát, angyalom, ha valamikor, akkor most aztán, igenis, van vesztenivalónk!
– Igen, és ha szabad kérdeznem, mi az? Mi az, amit, kedves Britt-Marie, elveszíthetsz?
– Jézusom, de hisz te semmit sem értesz! Hisz megszálltak minket! Elég egy hosszabb pillantás, és neked véged! Hát nem érted, hogy onnantól az ő csatlósaikká válsz, és soha, de soha többé nem leszel önmagad? – az idős hölgy most a combjára csapott, a tészta elkészült.
Ismét megszólalt a csengő. Britt-Marie feje megremegett, mint pitypang az erős szélben. Adam felpattant.
– Majd én, majd én – és kirohant az ajtóhoz.
Britt-Marie feszengve tördelte a kezeit.
– Te nem hiszel ebben az egészben, ugye? – kérdezte zavartan Evától.
– Nem, Britt-Marie, nem hiszek ebben az egészben úgy, ahogy van. Én azt állítom, nincsenek Idegenek, nincs Invázió, soha nem is volt, és nem is lesz. Minden pont úgy van, ahogy három éve, csak most mást mondanak ugyanarról, ennyi a különbség. Adtak egy új nevet egy régi jelenségnek, majd teremtettek köré egy cirkuszt, csupáncsak ennyi történt.
– Balga vagy – mondta mérgesen Britt-Marie. – Azt is mondhatnám, már ha nem lennék olyan udvarias, hogy ostoba. Ilyen alapon abban se higgyél, hogy a nap fent van az égen.
– Abban az értelemben véve, ahogyan te, nem is hiszek benne – jelentette ki határozottan a nő. Adam visszacsörtetett.
– Nem volt ott senki – jelentette ki gondterhelten. – Nem tetszik ez nekem. Kimegyek, teszek egy kört. Köszönöm, Britt-Marie, hogy figyelmeztettél, tégy, ahogy jónak látod, nekem most más, fontosabb dolgom van. Valaki becsöngetett, aki azonban nem volt ott. Ez nagyon gyanús. Ki kell mennem, mert a saját szememmel akarom látni, mi a helyzet.
– De hisz neked nem lehet kimenni, még nincs 14 óra! Te a kettőtől négyes sávba tartozol! – az idős hölgy hangja elcsuklott a rémülettől.
– Nem érdekel ez engem, Britt-Marie. Minket átvertek, ez az igazság. Bemesélték, hogy ezek az Idegenek egyszeriben csak úgy megjelentek itt köztünk. Ez szemenszedett hazugság. Ugyanis már réges-rég itt vannak, és most azzal manipulálnak minket, hogy azt mondják, ott vannak, ahol nincsenek, mert épp azok az Idegenek, akik ezt az egész hisztériát gerjesztik! Érted ezt? A saját bőrüket védik elterelvén a gyanút magukról, hisz lassan csak kitudódott a titkuk, és az embereket most ezért egymásnak ugrasztják. Hol azt mondják, pillantással veszik át feletted az Idegenek irányítást, hol azt, hogy a kar megragadásával. Ezzel ránk kényszerítik a szemellenzőt, a pajzsot, miközben ők maguk azok, akik kiterjesztik ránk a hatalmukat épp azzal, hogy elzárnak minket egymástól. Szalámi taktika, hallottál már erről? És ki tudja, milyen módon hatnak ránk, igazából, ezt már senki sem tudja. Gyógyszerekkel, oktatással, törvényekkel, hírekkel? Ördög tudja már ezt követni. Én azonban nem félek sem a pillantásuktól, sem attól, hogy megfogják a karom, Britt-Marie, azt kell mondjam.
– Akkor miért vetted fel a szemellenzőt? – kérdezte halkan Eva.
– Mert most már gőzöm sincs arról, hogy kiben bízhatok, és kiben nem. Nem kívánok börtönbe jutni, ez, remélem, érthető.
Britt-Marie önérzetesen megrázta a fejét.
– Hah. Még hogy én spicli, na hiszen! Kikérem magamnak! És különben is, ha nem félsz a pillantástól, már ne is haragudj, akkor ez azt jelenti, hogy te nem veszed komolyan az Inváziót! Ami nagggyon nem helyes – nyomta meg a gy-hangot nazálisan az idős nő.
– Nem veszem komolyan, mert nem hiszem el, hogy úgy van, ahogy a hírekben mondják. Én azt gondolom, hogy azok az Idegenek, akik azt mondják, az idegenek köztünk vannak. Nem, az Idegenek épp ők, és azokat a kitalált idegeneket, akik valójában nem is léteznek, ők szabadították ránk, hogy így vegyék át felettünk az irányítást. Szóval igen, kimondom, Britt-Marie bátran, mert, láthatod, nem félek: én nem hiszek a híreknek.
– Akkor vedd le azt a szart, és ne is törődj vele tovább – szólalt meg ismét halkan Eva.
– Hogyhogy ne törődjek, amikor tönkretettek mindent?

– Nélküled sosem lettek volna képesek rá – felelt kedvesen Eva –, te ruházod fel őket hatalommal magad felett, akárkik is legyenek ezek az „ők”. Ha nem lenne vesztenivalód, semmire sem mennének veled, de neked van, és ezek a vesztenivalók láncolnak oda hozzájuk, ezekhez a „hatalmasságokhoz”, akiket azért tartasz életben, hogy magadon tarthasd mindazon dolgokat, melyek elvesztésétől ennyire félsz. Ennyi a történet, már ami a hatalmat illeti itt a földön. Az Invázió az emberek gyengeségének végterméke, a sok hazugság végterméke, az emberi gyávaság és az ebből fakadó hiszékenység tökéletes megtestesülése. Semmi több.
Kínos csend telepedett a nappalira. Eva felállt és kiment a konyhába.
– Hülyeségeket beszélsz – szólt utána Adam. – Britt-Marie, te meg ne haragudj, de most el kell hogy menj, nincs időm a zagyvaságaidra.
Britt-Marie peckesen felállt, s bár semmit nem látott a szemellenzőtől, de azért büszkén körbenézett, legalábbis úgy tett, mint aki fölényesen körbe járatja a tekintetét.
– Hah, te aztán nagyon faragatlan ember vagy, Adam! És mi legyen most akkor az új lakóval? Most miben is maradtunk?
– Nem tudom, szerintem most sokkal fontosabb dolgaink vannak, mint egy ágrólszakadt drogos, fel kell ébresztenünk az embereket, rá kell őket ébresztenünk, hogy teljesen át lettek verve.
– Mit értesz azon, hogy át lettek verve, egyszerűen én nem is értelek titeket, most ki vert át és kit? – totyogott bizonytalan léptekkel Britt-Marie az előszoba felé, amerre Adam tessékelte, ő maga is óvatosan haladva, hiszen semmit sem láttak a szemellenzőben.
– Értsd már meg, hogy az egész nem úgy van, ahogy mondják! Ez az egész egy hatalmas, globális összeesküvés! – kiáltotta Adam, magasba emelve színpadiasan a kezeit. – A hatalmi elit kisded játéka az egész világgal szemben!
– Nem, nem értek veled egyet – húzta fel nehézkesen a cipőjét dagadt lábfejére Britt-Marie a merev karvédőben. – Ezt csak azok terjesztik, akik az Idegenekkel vannak.
És itt hirtelen megállt a keze félúton. Majd valamit motyogott még zavartan maga elé, s lassan felegyenesedett.
– Igen, igen, igazad lehet, talán nem is mondanak igazat a tévében, na, akkor szervusztok – és ijedten kihátrált a lakásból. Eva utána sietett, hogy elköszönjön, de addigra a bejárati ajtó már hatalmas döngéssel becsapódott a rémült nő mögött.
– Ez is csak egy megvezetett féleszű – dobta le magáról dühösen Adam a szemellenzőt. – Vagy beépített ember, érted, semmit sem tudhatunk, aztán idejön, nincs rajtam ez a szar, és bekasztliznak. Na, már csak az kéne.
– És most hová mész, ha szabad érdeklődnöm?
– Kimegyek és csinálok pár felvételt, hogy dokumentáljam ezt a világraszóló, égbekiáltó, emberiség elleni bűntettet, oda.
– Tegnap már dokumentáltad. Sőt, tegnapelőtt is.
– Mindennap kell, érted ezt? Résen kell lennünk. Különben sosem tudjuk legyőzni őket. Vagy mi győzünk, vagy ők, ezt kell megértened, ez most ugyanis egy világháború. Ez a harmadik világháború, hidd csak el! Ezt már nem fegyverekkel folytatják, hanem rémhírekkel!
– Adam, térj észhez – ült le az előszobában lévő kis padra a nő. – Be kell látnod, alapvetően nem jól látod a helyzetet. Van egy csomó igazság abban, amit mondasz, de az egész építmény alapja csúnyán repedezik, és ezért billeg aztán ilyen furcsán a felépítmény.
– De, nagyon is jól látom, te vagy az, aki összevissza beszélsz mindenféle ökörséget alapokról, meg felépítményekről.
Megcsörrent a férfi telefonja.
– Szia, Kay. Ma, háromkor? Nem úgy volt, hogy holnap lesz?… Oké, kösz hogy szóltál… Nem, most nem érek rá, kimegyek körülnézni… Tudom, de van engedélyem, a reklámszövetségtől kaptam cserébe a múltkori zenéért. Akkor, háromkor… Igen, igen, szia. Átrakták ma háromra a hangmegbeszélést – vetette oda a nőnek, miközben a cipőjét kötötte.
– Micsoda ökörség, Adam, hangértekezlet! Hát nem látod, mi folyik itt? Hogy minden éppen annyira vált abszurddá, hogy már ne is tudj hinni benne?
– Holnap telihold lesz.
– Oké.
– Csak azért mondom, mert nem akarok húst enni, csinálj nekem spenótfelfújtat.
– Jó, nem fogsz húst enni. És remélem, fekete macskával sem találkozol, valamint cilinderes kéményseprővel sem, aki kelet felé pödri a bajszát. Ezek fontos dolgok, különben nekünk annyi.
– Viccelődj csak, viccelődj. Én hiszek a spiritualitásban, a horoszkópom is azt mutatja, a lélek embere vagyok.
– Igen, a horoszkóp mindent megmutat vagy innen, vagy onnan, ahonnan épp jónak látod.
– Nem, az egy ősi, szent tudás.
– Ahogy akarod, és akkor számodra pontosan úgy is lesz.
– Mismásolsz, Eva. De azt el kell ismerned, gyalázat, ami manapság a világban folyik, én mondom, ez maga a gyalázat.
– Na, legalább ebben az egyben egyetértünk.
– Majd rájössz te is, milyen csúnyán meg vagy vezetve.
– Nyilván. Vigyázz magadra, és ne dühöngj, árt az egészségnek.
– Naiv vagy, Eva, rettentően naiv.
– Kellemes sétát! – csókolta meg Eva kedvesen a férfi homlokát. Az zavartan felvette a szemellenzőt, majd a karpajzsokat a hóna alá szorította.
– Na, szia.

Hatalmas pelyhekben hullott a hó, olyan volt, mintha valami láthatatlan erő útját állta volna a dagadt pamacsoknak: azok lomhán, lassan, oldalazva értek földet. Az utcák teljesen el voltak néptelenedve. Itt-ott lehetett felfegyverezett katonákat látni, akik szemellenzőben, karpajzsban vonultak, lassan, de határozottan. Csak pár autó haladt el óvatosan araszolva az utakon, hisz a szemellenzős sofőrök semmit sem láttak. Amióta bevezették a szemellenző kötelező használatát, az autóvezetőket speciális fényjelzés és egy telefonos applikáció hangja irányította, de nagyon nehézkesen ment a vezetés, csak a legelszántabbak vállalkoztak rá, hogy autóba üljenek ilyen körülmények között. Repülésről, vonatról, tömegközlekedésről szó sem lehetett, pár önvezető járat rótta magányos útját a kihalt utcákon. Tulajdonképpen el lehet mondani, minden állt. Beledermedt valami baljós csipkerózsika-álomba, és félő volt, tán örökre benne ragad. Itt már csak a királyfi csókja segíthet, gondolták az emberek, ha nem is pontosan ezekkel a szavakkal, de gyermeteg képzeletükben úgy várták a megváltást e dermedtségen túlról, ahogy lerobbant autós várja a poros útpadkán ücsörögve a kiérkező Sárga Angyalt. Adam fejébe húzott sapkával, a szemellenzőben maga elé bámulva, komótosan ballagott, nyomasztó gondolataiba merülve. Hogyan is indult ez az egész, hogy jutottunk idáig, morfondírozott. Valamikor tavaly tavasszal kezdődött. Aztán egyszeriben már minden az Idegenekről szólt. Majd jöttek a szemellenzők. És a karpajzsok. Amik olyanok voltak számára, mint anno a szelfibot. Amikor ugyanis életében először meglátta ezt a nevetséges, teleszkópos önfényképező kart, a döbbenettől tátva maradt a szája. Azonban ma már neki is van, hiszen kell a videókhoz, nagyon jól jön, amikor úgy beszél a nézőkhöz, hogy közben sétál. Mindent meg lehet végül is szokni, a legnagyobb ökörséget is. A szemellenző a mai világ úttörő nyakkendője. Büszkén viselik a gyerekek, sőt, akitől elveszik, az nagyon sír, kirekesztettnek érezi magát, többé nem a falka tagja. Ma már a többség nem kötne vörös, randa nejlon nyakkendőt a nyaka köré, hisz az azt kívánatossá tévő ideológia kínossá vált, átvette a helyét egy másik, egy menőbb, aztán egy újabb, és most itt van nekünk a szemellenző. A leleményes vállalkozók hihetetlen változatosságban gyártották ezt a különös szerkezetet, e védelmi eszköz színe, formája, a rajta lévő kis logó a csoportösszetartás jelölője lett, ahogy egy frizura, vagy egy kitűző. Adam döbbenten tapasztalta, hogy sokan kihívóan, szinte öntudatosan hordták az ellenzőt, mintha büszkék lennének rá, hogy ők most Helyzetben Vannak. És hát valóban abban voltak, hisz helyzet volt, még ha kicsit olyan B-kategóriás, mondvacsinált, zöld és savanyú is, gondolták páran, de legalább a miénk.

Mikor szárnyra keltek a hírek az Idegenekről, az embereket izgalommal vegyes borzongás rázta meg. Az első híradások arról tudósítottak, hogy a világ nagyvárosaiban különös alakok jelentek meg. Pontosan úgy néznek ki, mint egy ember, úgy is viselkednek, még a DNS-ük is teljesen megfelel az emberének, azonban mégsem azok, hanem egy idegen civilizáció ide beépülő tagjai. Egyetlen dolog árulja el őket, hogy néha zavartan viselkednek, mint aki pár pillanatig nem is tudja, pontosan hol van, aztán persze minden megy tovább, mintha mi sem történt volna. Egyre több ilyen zavart viselkedésű alakról jöttek a tudósítások, akik a néhány másodperces rövidzárlat után túlságosan is határozottan léptek fel, viselkedésük magabiztos és módfelett kihívó lett. Az amerikai idegenkutatási központ, azaz az Alien Research Center (ARC) tudta először előhívni az Idegenek aurájának bizonyító erejű képét egy utcai fotó alapján. Azóta gőzerővel folytak a kutatások, és most már biztonságosan bárkiről meg lehetett állapítani, hogy az Idegenekhez tartozik, vagy általuk fertőződött – ahogy hivatalosan nevezték, általuk megszállt-e –, vagy sem. Ugyanis az Idegenekről hamar kiderült, öt másodperces szemkontaktuson keresztül képesek beférkőzni az ember tudatába, és onnantól korlátlan kontroll alatt tartani a megszállt egyént. Vagy az is elég, ha megragadják pár másodpercig az illető karját. A fertőzött ember lehet, évekig semmilyen tünetet nem produkál, nem tesz semmit máshogy, mint eddig, ám egy napon viselkedése agresszívé válik, családtagjaira, szomszédjaira, netán kollégáira támad. Sokan még tettlegességre is vetemednek. Egyre több hír érkezett megrongált autókról, családon belüli csetepatékról, több férfi szóval bántalmazta feleségét, volt, aki meg is ütötte, mások az anyósukkal kerültek heves szóváltásba, de volt olyan szülő is, aki a saját gyerekét fenekelte el, vagy olyan kamasz, aki csúnyán, gúnyosan visszafeleselt az anyjának. A statisztika a bántalmazásokról meredeken nőtt, a hadba lépett szociális munkások a végső összeomlás szélén álltak, a szociális gondozók megteltek, nem maradt már üres szoba az újonnan nyilvántartásba vett egyének számára, hiánycikké váltak a nyugtatók, altatók, az alkohol és a cigaretta. Egy férfi például csak azért, mert szerinte a szomszéd nem jó helyre parkolt, levágta a sértett autókerekeinek szelepeit, mire a felháborodott áldozat pillanatragasztóval nyomta tele haragosa zárját, aki erre megmérgezte annak macskáját – és így tovább, és így tovább, ennyire példátlan dolgok történtek. És mindez egyértelműen, minden kétséget kizáróan az Idegenek műve volt.

Az Invázió úgy tombolt a földön, mint tetű a tanyasi elemiben, s miután a fertőzöttek a lehető legváratlanabb helyzetekben, kiszámíthatatlan időben mutatták az agresszió tüneteit, senkiről sem lehetett biztonsággal tudni, megszállt lett, vagy sem. Egyedüli bizonyosságot az aurakép adott, amit az erre szakosodott hivatalos szervek tudtak a beküldött fotó alapján kimutatni. Az Idegeneknek és csatlósaiknak ugyanis nem látszott a fotón az aurájuk. Különleges eljárással lehetett a fényképeken megjeleníteni az aurát, és ennek megjelenése volt a biztosíték arra, hogy az adott személy tiszta. Az nem számított, milyen színű az aura, csak, az hogy látszódjék a fotón. Az aurateszt megnyugtatta a közvéleményt, mert tudományos volt, konkrét és hiteles. A fotó érvényessége egy hétig tartott, s miután a terjedésveszély hatalmas volt, az egy hét lejárta után a hivatalos aurafotó érvénytelennek bizonyult, újat kellett a szervekhez beküldeni. Erre kifejlesztettek egy speciális applikációt, amin keresztül az emberek beküldték a fényképet, mindenki kapott egy saját azonosítót, amit a regisztrációs igazolványképére sütöttek, így senki sem tudta más fényképét használni, csak a sajátját, az arc- és íriszfelismerő szoftverek ugyanis tökéletesen működtek: azonnal kiszűrték a csalást. Kötelezővé tették tehát a szemellenzőt, a karpajzsot, bezártak az üzletek, az éttermek, és kijárási tilalmat vezettek be afféle sávos rendszerben. Az igazságosság és egyenlőség jegyében egy bonyolult algoritmus alapján osztották zónákra az embereket: az életkor, a szemszín, a lyukas fogak száma, az iskolázottság és az érdeklődési kör, sőt, még a beszédtempó is szerepet játszott abban a bonyolult rendszerben, minek eredményeként létrejöttek azok a vegyes csoportok, akik egy időben léphettek ki az utcára. És egy nap végre megszületett a várva várt, az Invázió megállítását szolgáló ellenszer is, ugyanis a tudósok heves és intenzív kutatás során rájöttek: az Idegenek sosem néznek súlyosan rövidlátók szemébe, nem ragadják meg azok karját sem, azaz nem fertőzik meg őket. Így hát el is kezdődtek a műtéti előjegyzések a tömeges lézeres szemrontó műtétekre. És az emberek nagyon örültek, hálásan tapsikoltak, áldották az országok vezetőit, hogy e sok óvintézkedés megmenti őket attól, hogy ők is az egész Földet sújtó Invázió kárvallottjai legyenek, és súlyos kenőpénzeket fizettek, hogy minél hamarabb sort keríthessenek a dioptriarontásra. Mert hát ilyen az ember, nem vitás.

Adam óvatosan lépkedett, néha fel-felpislantva, telefonját maga előtt tartva felvételeket készített a kihalt utcákról, a ritkán és halkan elaraszoló autókról, a bezárt boltokról. A távolban katonákat pillantott meg a telefon képernyőjén, már amennyire bármit is képes volt látni a szemellenző takarásában. Na, ezek most beszkennelnek, gondolta, aztán kezdődik a szokásos huzavona. De nem számít, legalább ezt is fel tudom venni, nem is baj. Ahogy közelebb ért, már látta is a kis résen keresztül, hogy a katonák megállnak előtte keresztbe font karokkal, széles terpeszben, és az egyikük piros fénnyel világítja meg előtte a hófehér, puha járdát. Adam odaért hozzájuk, a fény kialudt.
– Üdvözlöm, uram, kapcsolja ki a kamerát – szólt az egyik katona. Adam felemelte a fejét, hogy lássa a férfi arcát, majd zsebébe dugta a készüléket.
– Azonnal kapcsolja ki a felvételt! – emelte fel a puskáját az egyik katona. Adam szót fogadott.
– Mi járatban? – kérdezte a másik katona.
– Dolgozom.
– Ha szabad kérdeznem, mit?
– Szabadúszó újságíró vagyok.
– Vagy úgy, szabadúszó – jelentette ki az első katona olyan hangsúllyal, mintha szeretné minden oldalról körülszopogatni ezt az édesen savanyú szót. – Szabadúszó. Nos, kérhetném az engedélyét? Ugye tudja, hogy ön most nem tartózkodhat az utcán?
– Van engedélyem, nyugi – motyogta Adam, és elkezdett turkálni a farzsebében. Ám a kis papiros nem volt sehol. Mi a szar, nyúlkált idegesen a zsebében, ez meg hova a francba tűnt?
A katonák érezhetően felvidultak, hirtelen virágos jókedvük kerekedett.
– Nos, hol is van az a szabadúszó engedély – kérdezte pikírt hangon a második. Mindkettőn terepszínű szemellenző volt, karjukon címeres karpajzs. Ruházatuk szintén katonai terepruha volt. A szemellenzőjük felnyitható volt, ilyet csak hivatásos szervek viselhettek, tilos volt ugyanis a szemellenző szabálytalan viselése, és mindennemű felnyitogatása.
– Úgy tűnik, útközben elhagytam – rebegte zavartan Adam. – De fel tudom hívni azt, aki adta.
– Útközben, úgy tűnik, szabadúszó, ej, mennyi úúú, nemde bár? – gúnyolódott az első katona.
– Tehát volt igazolás, de már nincs – felelte cinikusan a második katona. – Nos, akkor álljon egyenesen, csukja be a szemét, és vegye le az ellenzőt! Most nézzen a kamerába! Szemet visszacsukni!
Adam követte az utasításokat. A katonák lefényképezték.
– Vegye vissza az ellenzőt! – parancsolt rá keményen az első katona.
Adam szót fogadott.
– Ugye, tudja, mivel jár, ha az aurafotó eredménye pozitív?
– Persze, persze. Kérdezhetek valamit?
– Hogyne, amíg megérkezik az eredmény, úgyis várnunk kell, nem igaz?
– Önök megszállottak?
– Ezt meg hogy érti?
– Azok, vagy nem?
– Már hogy lennénk azok, mi katonák vagyunk.
– Akkor levehetem a szemellenzőt?
– Eszébe se jusson, hova gondol!
– De hisz magukon van, nem?
– Na és?
– Akkor önök védve vannak a pillantásomtól! Veszélyben tehát csak én vagyok, aki nem védekezem az önök pillantásával szemben, bár miután szemellenzőben vannak, ez az eset sem áll fenn, mármint, hogy a szemembe nézzenek.
– Uram, azonnal lépjen hátrébb! – rikkantotta el magát ekkor az első katona –, és le ne merje venni a szemellenzőjét! – Ismét felemelte a puskáját, és egyenesen Adam fejére szegezte.
– Az eszem megáll – habogta Adam egyet hátralépve. – Képtelen felelni a kérdésemre, és még ön fenyegetőzik itt nekem. Még egyszer kérdem: ha a szemellenző megvéd a pillantástól, akkor az, aki nem fél attól, hogy szemkontaktusba kerül egy Idegennel, és megszállottá válik, miért kell, hogy hordja? Miért kell, hogy bezárkózzon? Miért kell elbújjon? Hordja az, zárkózzon el az, bújjon el az, aki fél.
– Megjött az eredmény, tiszta – mondta az egyik katona a másiknak.
– Uram, a kijárási tilalom megszegése miatt tízezer a pénzbírság. Ki kívánja most fizetni, vagy küldjünk E-számlát?
– Küldjenek számlát – legyintett lemondóan Adam –, utólag úgyis fogom tudni igazolni, hogy volt igazolásom.
– Rendben – a katona valamit babrált a mobilján, majd hozzátette –, a számla kiküldve az ID-szám alapján.
– Csúcs, milyen flottul megy itt minden, mintha mindig is erre készültek volna, nemde bár? Az a sok matrica a földön, meg a táblák, a reklámfilmek, az appok, bámulatos ez a gyors reakcióidő! Bár máskor is így ment volna minden!
– És most felszólítom, hogy a legrövidebb úton azonnal menjen haza. Be van kapcsolva a helyrögzítő applikációja?
– Be.
– Üsse be a kódot!
Adam elővette a telefonját, és bepötyögött valamit.
– Rendben, megvan, hazáig követjük. És máskor tartsa be az előírásokat!
– Kapd be – dünnyögte magában mérgesen Adam. – Megkeserülitek, ezt még megkeserülitek.

Miközben mérgesen botorkált a puha porhóban, megszólalt a telefonja. Kihangosította, hogy ne kelljen levennie a sapkáját.
– Hello, Adam – rikkantott valaki vidáman a vonal túlsó végén –, hát hogy ityeg a fityeg?
– Szívatsz? – kérdezett vissza mérgesen Adam az orrát szívva, merthogy zsebkendő nem volt nála.
– Ugye nem felejtetted el? – kérdezte a vidám hang.
– Nem, nem, dehogy.
– Nagyszerű. Mindent elterveztünk, öregem, a terv zseniális, és ami a legfontosabb: engedélyezték! Na, ehhez mit szólsz? Tadadadamm! Nyolcasával fogunk bemenni, amolyan forgó rendszerben, tehát egy kimegy, bejön helyette egy új, és akkor így mindenki tud mindenkivel találkozni. A szemellenzőn túl mindenki kap egy saját kis fülkét, tudod, mint egy próbafülke, vagy szavazófülke, érted, ugye? És akkor végre tudunk kicsit dumcsizni. Elvégre mégiscsak a harmincas találkozónk! És ez csak jobb, mint a hangcset, nem igaz? Sokkal személyesebb. Így az osztály végtére is tényleg találkozik! Hehe, milyen jó lesz, végre együtt!
– Igen, ez így valóban isteni lesz.
– Na, akkor várunk. Karpajzsot ne feledd, bár a fülkékben talán nem is lesz rá szükség. A csere alatt azonban kelleni fog. Arra gondoltam, vehetnénk Lisabetnek egy tortát virág helyett. Most mondd meg, mit kezd egy csokor virággal, nem is látná, a tortát viszont megeheti, és még nekünk is jut belőle. Én meg tudom rendelni, a csokis-banános a kedvencem.
– Szuper ötlet.
– Jól hallom, te kint vagy?
– Ja, kijöttem sétálni.
– Most van a sávod?
– Nem, de van engedélyem.
– Az nem számít. Ne menj ki a sávodon kívül, ez felelőtlenség, Adam! Be kell tartanunk a szabályokat, ez, öregem, most csakis a mi érdekünk. Nem azért nem lehet kimenni, hogy szarozzanak veled, hanem, mert csak így tudjuk elejét venni az Inváziónak.
– Aha.
– Nem veszed ezt elég komolyan, haver. Pedig jó lenne, ha megtennéd. Itt most a létünk a tét. Hallottad, hogy Robertet megfertőzték? Teljesen úgy viselkedett, mint szokott, aztán egyik este dührohamot kapott, mert a kutyájuk a szőnyegre hányt. Olyan patáliát csapott, hogy csak úgy zengett a ház. És persze jött is az eredmény: az auratesztje pozitív. Az egész családot elvitték a szociálisok, és a szemműtétig ott kell maradniuk. A kutyát meg elaltatták. Szóval, hidd el nekem, öregem, ez most nagyon kemény.
– Mit jelent, hogy dühkitörése volt?
– Üvöltött, csapkodott, káromkodott, úgy összeveszett az asszonnyal, hogy az szegény még sírt is! Robert ezek után ráüvöltött a fiára, mert az megkérdezte, ez a hányás most miért ekkora probléma – na, hát és így tovább.
– Értelek, valóban nagyon szokatlan viselkedés, igazad van, nagy bajban vagyunk.
– Na látod. Ezért mondom, tartsd be a szabályokat! Azt mutatják a statisztikai adatok, hogy a megszállottság mértéke talán kicsit csökkent, és az Idegenek sem olyan aktívak már valamiért. Tehát van remény, aztán a műtét úgyis mindent megold. Már ha mindenki megműtteti magát, persze, csak akkor.
– Te várjál, Oliver, feltehetek neked egy kérdést? – Adam már a ház előterében verte le a cipőjéről a havat. – Az tuti, hogy annak a szemébe nem néznek az Idegenek, akinek 7-esnél magasabb mínuszos dioptriája van?
– Igen, ez már szinte száz százalék, a tudósok egyöntetűen mind ezt állítják.
– Akkor nekem minek megműttetnem a sajátomat?
– Hogy most mit kérdezel? Nem értem a kérdésed.
– Dehogynem, érted te azt. Aki nem akarja, hogy az Idegenek megszállják, megműtteti magát. Ez ugye most mindenki számára ingyenesen elérhető. Tehát e téren a lehetőség mindenki számára adott. Aki megoperáltatja magát, az védett lesz az Idegenek tekintetétől, így van?
– Hogyne, ez a lényege az egésznek.
– Akkor, kérdem én, én minek operáltassam meg magam? Én ugyanis nem félek az Idegenek tekintetétől. Aki fél, a műtét által védve lesz. Én meg szabadon jövök-megyek köztük, mert Idegencsatlós szeretnék lenni, érted ezt, Oliver? Ez az életcélom, és ezek a szemetek nem hagyják, hogy elérjem! Állandóan meg akarnak menteni, amikor én ezt sosem kértem tőlük! Jogom van megbetegedni, sőt, meghalni is jogom van, ahogy Idegencsatlóssá válnom is!
– Oké, gúnyolódj csak, de nincs értelme a felvetésednek. Hiszen ha mindenki így gondolkodna, akkor nem alakulna ki a tűzfalunk, az egységes védelmi rendszerünk az Invázió ellen!
– Igen ám, csakhogy nem gondolkodik mindenki egységesen se így, se úgy. Az emberek különfélék, különféle gondolatokkal, nem lehet őket így egybeolvasztani. Mert van, aki fél attól, hogy az Idegenek megszállják a tekintetükkel. Nos, akkor ő elvégezteti a műtétet. Ám aki nem fél ettől, saját jogán vállalja, hogy az Idegenek megszállják. Úgyis azt mondják, hogy akit megszállnak, az egy nap biztosan meghal. Nagyszerű, kihal az összes Idegenzsoldos, és a többiek örök életre szóló védettséget nyertek a rövidlátásukkal az Idegenekkel szemben, nem? – Adam már a bejárati ajtó előtt állt és a kulcsát tapogatta a nagy kabátzsebben.
– Nem, ez, ne haragudj, sületlenség. Iszonyú önző, tudatlan hozzáállás és mellesleg veszélyes is. Itt most nekünk össze kell fognunk, mert ha nem tesszük, végünk.
– Nem értem, ha a fene fenét eszik, akkor sem, de most mennem kell. Az osztálytalálkozón meg ott leszek védőfelszerelésben, vidáman, szabadon, mintha csak egy rögbi meccsre mennék.
– Szörnyű vagy, Adam.
– Tudom, szia – mondta, és kinyomta a telefont.

Amikor belépett a nappaliba és levette a szemellenzőjét, az unokahúgát pillantotta meg a kanapén. Eva vele szemben ült felhúzott lábakkal, és egy almát rágcsált.
– Na, hogy ment a felderítő körút?
– Elkaptak. Szia, Nova.
– Hali, Adam.
– Hogyhogy elkaptak?
– Elhagytam az igazolásom és megbüntettek. Azonban nem fizetem ki, utólag majd igazolom magam. És lekérdeztek, de tiszta vagyok, ne aggódj.
A nő elmosolyodott.
– Efelől nem volt kétségem.
– És te mit keresel nálunk? – fordult a szép tinédzser felé a férfi.
– Egy kis gáz van otthon – felelte a lány, akinek hosszú szőke haja palástként borult a hátára.
– Nova szeretne pár napig nálunk aludni – vette át a szót Eva.
– Valami gáz van?
– Nem, csak összevesztek tegnap apáék, és nem akarom, hogy engem is bevigyenek miattuk. Anya nagyon kiabált, szinte tombolt, aztán már persze apa is üvöltött.
– Értem – felelte komoran Adam. – Hát itt tartunk, ami még pár éve a világ legtermészetesebb dolga volt, mára már a fertőzés vagy megszállottság jele.
– Ne morogj – állt fel vidáman Eva –, inkább együnk valamit! Különben is, mit idegeskedsz, te tiszta vagy!
– Ej! Felhívom Alexet, hogy tudja, nálunk van a gyerek. Szóltál apádnak, hogy idejössz?
– Hát nem akartam, hogy tudja és ez nektek kellemetlen legyen…
– Ugyan, szarok már az egészre.
A férfi kiment a előszobába, majd kivette a telefonját a kabátzsebéből, aztán bevonult a fürdőbe. Kikapcsolta a helykövető appot, bekapcsolva hagyta a kihangosítót, majd felhívta a bátyját, miközben levette a hótól nedves nadrágját.
– Szevasz, gáz van?
– Már miért lenne – hallatszott egy öblös hang a készülékben. – Minden a legnagyobb rendben. Zabkását eszem, és vicces videókat nézek kölyökállatokról. Nagyon mulatságos.
– Nova nálunk van.
– Igen? Azt hittem, a szobájában. Nincs ma hangsulija?
– Nem tudom, Alex, azt mondja, tegnap csúnyán összekaptatok Ingriddel.
– Ja, igen, tudod, meg akarja műttetni a szemét, bejelentkezett a sorba. És hát én ezzel nagyon nem értek egyet. De hát végtére is az ő szeme, ő élete. Szóval inkább csak kedélyesen elbeszélgettünk. Nálatok minden rendben?
Adam elgondolkozott.
– Küldtetek be róla fotót?
– Dehogy küldtünk, te most ugratsz?
– Nem, csak Nova mondta…
– Ej, a gyerekek, én, Adam, nem foglalkozom mással, mint a kásámmal, a keresztrejtvényeimmel, a macskámmal és a kaktuszaimmal. Néha felkapom a vizet, de hát ki nem? Mi ezt Ingriddel felnőtt ember módjára kezeljük, tudod, mi a mottóm: ne a másikat változtasd meg, hanem a hozzá fűződő viszonyodat. Mi ehhez tartjuk magunkat, Adam.
– Oké, de Nova itt akar maradni.
– Maradjon csak, felőlem, hisz nagy gyerek már.

Adam lerakta a telefont és bement a hálószobába felöltözni. Nem tudott kiigazodni a saját érzésein. Egyfelől úgy érezte, mindaz, ami a világban most zajlik, a legmerészebb álmait is felülmúlja, abszurd és értelmetlen, csakhogy ezzel a gondolattal az volt a gond, hogy azonnal követte ezer másik. Miért, minden más normális volt ezen a földön az Invázió előtt? Nem lehet, hogy épp ugyanennyire abszurd volt, csak mi nem vettük észre mindaddig, amíg ez a jelenség ilyen keményen, kegyetlenül és kérlelhetetlenül bele nem verte az orrunkat? A szekrényajtón ekkor megjelent egy árny. Mintha egy férfi állt volna ott kalapban, furcsa köpönyegben. Adam az ágyra ült és meredten bámulta az árnyat. Az láthatóan Adamot figyelte.
Igen, tulajdonképpen minden így működött, ugyanilyen ostoba, lehetetlen módon, mint a híres majom-kísérletben, ahol a majomketrecben mindig lelocsolják jéghideg vízzel a majmokat, ha valamelyikük a bent lévő létrán elindul a felfüggesztett banánok felé. A majmok hamar megtanulják, hogy ne engedjék fel egymást a létrára. Aztán lassan kicserélik egyesével a betanított majmokat, és az újonnan jövő majmot a régiek leráncigáljuk a létráról. S amikor a sok csere folytán már egyetlen olyan majom sincs a ketrecben, aki emlékezne a hideg zuhanyra, a majmok akkor is ugyanúgy lerángatják egymást a létráról, pedig nekik már halvány fogalmuk sincs arról, miért is nem lehet oda felmászni. Mindennel így vagyunk, nézett fel az árnyra Adam, mindennel, ugyanilyen esztelenül viselkedünk, mint ezek a majmocskák. Az árny megemelte a kalapját és megpörgetve teátrálisan meghajolt, még piruettezett is. Adam ösztönösen hátranézett, keresvén az árnyék gazdáját, de a lefüggönyözött ablak előtt persze nem állt senki. Visszanézett a szekrényre, és megborzongott, mert most egy hatalmas, dagadt macska árnyéka rajzolódott ki, majd hirtelen, mint egy lufi szállingózni kezdett a szekrény teteje felé, ott becsúszott a szekrény és a plafon közti résbe, és eltűnt. Adamnak úgy rémlett, mintha valahol valaki hangosan felnevetne. Mi az ördög – dörzsölte meg fáradtan az arcát, majd felállt, bement a konyhába, ahol Nova és Eva valami kis hidegtálat falatoztak. Halkan duruzsoltak, nevetgéltek. Adam valahogy illetlenek érezte ezt, nem méltónak a helyzethez, hisz itt, kérem, halálosan komoly dolgok zajlanak, nem lehet csak így eszegetni és mindent ilyen lezserül félvállról venni.
– Beszéltem apáddal – vetette oda komoly képpel a lánynak –, maradhatsz.
Nova félve felpillantott a férfire.
– Anyával is beszéltél?
– Nem, vele nem. Miért, apád nem beszél vele?
Nova megrándította a vállát, ahogy csak a kamaszok tudják.
– Mittom én. Anya mostanában nagyon furcsa. És állandóan csak üvöltöznek egymással. Mintha mindketten megkergültek volna. Anyát halálra idegesíti apában ez a pozitív gondolkodósdi, vagy mi ez, miközben apa meg úgy tesz, mint akit az egész nem érdekli, pedig látom rajta, valahol ő is fél, csak nem mutatja.
– Miért, te nem?
– Hát nem is tudom. De… végül is, miért ne… nem akarom, hogy mondjuk, anya megszállott legyen, vagy ilyesmi, de mégis olyan hihetetlen ez az egész ezekkel az Idegenekkel, mint egy ócska filmben, szóval érted, miért épp most és így, és egyáltalán, mi ez a cirkusz. – Nova felpillantott Evára, aki ekkor hosszan és mélyen a szemébe nézett. Nova kibámult az ablakon, és kis szünet után egészen belemelegedve folytatta. – Ha nincs internet, tévé, rádió és újság, szerintem erről az egészről nem is szerzünk tudomást! Szóval ez nem olyan, mint a vihar, hogy kinézel az ablakon, és látod, fú, esik, hanem inkább olyan, mintha azt, hogy reggel köd van, ellátják egy új sztorival, és akkor már nem köd lesz, hanem az éjszakai sárkány orrából kijövő gyilkos pára. De az emberek maguktól továbbra is csak sima ködöt látnak, a mese utólag lett hozzáköltve, vagy nem is tudom. És ők nem is a ködre magára, hanem a hozzá fűzött mesére reagálnak. Na, ez most jó ködös lett – a lány felkacagott.
Adam leült a konyhaasztalhoz kezében egy joghurtos dobozzal.
– Majd ha az emberek rájönnek, hogy át lettek verve, amikor erre tényleg tömegesen rájönnek, na, akkor lesz itt nemulass.
– Tudod min gondolkoztam, Adam? – fordult felé a lány. – Hogy olyan lett ez az Invázió, mint valami vallás, nem? Hinni kell az Idegenekben. Mert igazán senki sem látta őket, ahogy Istent se, és épp ezért hinnünk kell a létezésükben, abban, amit a papok mondanak. És a szemellenzősök, mármint, érted, akik olyan büszkén hordják, meg divatoznak vele, mint régen a napszemüveggel, azok alkotják ennek a vallásnak a gyülekezetét.
Eva érdeklődve az asztalra könyökölt, állát a kezébe fektette, és szemében elégedett fénnyel nézte a lányt.
– Tehát én azt mondom, ők ezzel a szemmicsodával a hatalommal szembeni lojalitásukat fejezik ki, nem gondolod?
Adam belekanalazott a joghurtba, hangosan nyelt egy nagyot, majd csak annyit mondott:
– Bamba, birka nép.

Ekkor megint csöngettek. Eva felállt és kisietett. Hamarosan egy másik nő társaságában tért vissza, aki teljesen az ő ellentéte volt: egy merev, fekete hajú, ideges, modoros mozdulatokkal lépkedő, elegáns tartású, ám valahol mégis lompos, vidékies hatást keltő nő, dacára a szép ruhának, az erős sminknek és a feszes, idejétmúlt kontynak.
– Ezt mégis hogy képzelted? – lépett határozottan Nova felé, és megragadta a lány karját. Nova felsikoltott, kirántotta magát a szorításból, felpattant a helyéről és a nagybátyja széke mögé ugrott. Lesütötte a szemét, nem nézett az anyjára.
– Hogy a jóságos úristenbe gondoltad, hogy se szó, se beszéd, átjössz ide? Válaszolj, és nézz rám, ha veled beszélek!
– Ne kiabálj – utasította rendre Adam a nőt –, és vedd fel a szemellenződet!
– Azt merészeled állítani, hogy megszállt vagyok? – emelte fel még jobban a hangját a nő. – Te, aki nem vagy mással elfoglalva, csak a hülye Youtube csatornáddal, meg az agyalágyult forradalmaddal? Szégyent hozol a családunkra! Téged mikor vizsgáltak be utoljára, ha szabad érdeklődnöm?
– Pár órája, és biztosíthatlak, tiszta vagyok.
– Aha – fújtatott a nő. – Nova, hazamegyünk. Most! Itt nem vagy biztonságban.
A lány nem felelt, hanem lesütött szemmel állt továbbra is a nagybátyja védelmi fala mögött a széktámlába kapaszkodva.
– Ti meg elmehettek a picsába – fordult most Eva felé a nő. – A szaros összeesküvés elméleteitekkel, és a végtelen tudatlanságotokkal. Miattatok és a hozzátok hasonlók miatt jutottunk oda, ahol vagyunk! Ostobák vagytok és ezért kurva veszélyesek. Nem értetek sem a statisztikához, sem a politikához, sem a biológiához, sem a matematikához, sem az asztronómiához, sem semmiféle egzakt tudományhoz. Nálatok sokkal okosabbak azok, akik egyáltalán képesek voltak felismerni a veszélyt, és hatásosan, 21. századi módon cselekedni! A tudomány és a technológia mentett meg minket attól, hogy mind zombikká váljunk a saját földünkön! Úgyhogy, Adam, már ne is haragudj – lengette meg fenyegetően a vörösre lakkozott mutatóujját a férfi felé – de a blogod, meg a tájékozatlan, szektás videóid többet ártanak az emberiségnek, mint egész Hirosima, vagy netán maga Hitler és Sztálin együttvéve!
– Hogy én ártok, ezt mered állítani? – pattant fel vörös fejjel a férfi. – Én? Nem azok ártanak, akik megnyirbálják a szabadságjogainkat, ketrecbe zárnak minket, szemellenzőt kényszerítenek ránk, mint az igahúzó lovakra, követnek, lehallgatnak még a hálószobánkban is, és arra kényszerítenek, hogy rontsuk el a látásunkat? Nem ők jelentenek ránk veszélyt az undorító terveikkel, hanem én?! Ingrid, te vagy a legostobább, legüresfejűbb, legelmaradottabb némber, akit valaha ismertem. Egy hatalmas hazugságpiramisban élsz, a rang, a cím, a hagyomány, a tudomány rozsdás rácsozatába merevedve, ahol te, és a hozzád hasonlók egész nap egymás seggét nyalják fényesre, így tartva nedvesen azt az undorító ragacsot, ami titeket ebbe a kemény kristályrácsba rögzít! „Az igazgató úr, a rektor úr, őszentsége, a művész úr, a professzor úr, a szerkesztő úr és a miniszter úr” – vagy hölgy, oly mindegy! Hogy oda ne rohanjak! Állandóan szerepeltek és nagyzoltok, legfőképp egymás előtt, büszkén hordjátok a társadalmi titulusaitok nevetségesen hivalkodó vállapjait, mutogatjátok, hogy ti mennyi mindent tudtok, folyton fontoskodtok, mint valami szereptévesztésben élő lakáj. Oklevelekkel, tudományos értekezésekkel, publikációs listákkal, középszerű irományokkal és egyházi iratokkal tapétázzátok ki a kongó celláitokat, lucskos a seggetek a rányalt hódolatzselétől, a nyelvetek meg bűzösen tocsog a híg szartól, miközben pöffeszkedően lenézitek mindazokat, akik nem kívánnak részt venni ebben a titeket teljesen betemető hazugság-bábszínházban! Kirekesztitek szent köreitekből őket, aztán mégis általában az ő nevüket ismerjük – azokét, akik úgy tették a dolgukat, hogy nem nyalták a padlót –, és sosem a tieteket. És épp ezért teszitek mindezt, mert igazából rettegtek: rettegtek, hogy kiderül rólatok, olyan üresek vagytok, mint egy hatalmas, színes, PVC-strandlabda. Nem is értem Alexet, hogy bírta veled ilyen sokáig. Odáig vagy a tudományos fokozataiddal, a neves ismerőseiddel, de arra nem vagy képes, hogy a meleget megkülönböztesd a hidegtől, ha nincs mellé írva a fok! És te jössz nekem ide a saját lakásomba üvöltözni? Nem állok szóba veled mindaddig, amíg nem mutatsz fel egy tisztasági igazolást, mert állítom, te már réges-rég megszállott vagy!
A szikár, nagy orrú nő teljesen elsápadt, patetikusan levegő után kapkodott. Kezét teátrálisan a mellére szorította, hápogott párat, majd ziháló édes istenem-sóhajokkal nagy reccsenéssel egy székre rogyott. Senki nem ugrott oda hozzá, és nem kérdezte meg, hogy nem érzi-e rosszul magát, ahogy várta. Kis idő elteltével kénytelen volt tehát érdemben reagálni.
– Te követelsz tőlem igazolást, Adam? – lihegte, mint aki most fejezte be a szupermaratont. – Te, aki kriminális vagy? Hisz először is, elraboltad a lányomat. Másodszor, állandóan megszeged a szabályokat. Harmadszor, rendszerellenes és társadalomellenes vagy. Terjeszted az álhíreket, mert ahhoz már hülye vagy, hogy megértsd mindazt, ami a világban zajlik, ezért belekapaszkodsz valami delejes hókuszpókuszba a hatalmas, spirituális, ám végtelenül IQ-szegény egód megtámogatására, ami annyit nem bír elviselni, hogy most valami nem pont úgy történik, ahogy őurasága elképzelte. És még te kérsz tőlem igazolást? – a nő hisztérikus mozdulatokkal felállt.
– Gyere, Nova, indulunk.
– Nem – felelte halkan a lány –, amíg nem nyugszol meg, nem.
– Ahá, szóval te is igazolást kérsz tőlem, akárcsak a kerge, gyalázkodó, közönségesen káromkodó nagybátyád? No, szépen vagyunk, így összefogtok ellenem a hátam mögött!
– Ugyanezt a cirkuszt adtad elő apával is tegnap, és ugyanilyen állapotba hoztad őt is, mint most Adamot – mondta Nova a sírás határán. – Ki vannak az idegeid, anya.
– Ne merészelj velem így beszélni, hogy az isten verjen meg, hülye kis picsa! – Ingrid szeméből egy apró, kemény könnycsepp gördült ki. – Megyünk haza, most azonnal, gyerünk!
Eva felemelkedett a székből, majd Nova mögé állt és finoman megfogta a vállát.
– Ingrid, ne csináld ezt. Nova már nagylány, el tudja dönteni, mit akar.
– Te aztán végképp ne szólj bele itt nekem! – rikácsolta az asszony. – Te vagy mindennek a csúcspontja! Őnagysága, az engem semmi meg nem érint kisasszony! A hatalmas bölcs, maga Buddha személyesen, aki már olyan magaslatokban lebeg, ahová az emberek hétköznapi problémái nem is érnek fel. Te látszólag mindentől elhatárolódtál, kivontad magad az egész kurva világból, de épp ezzel mutatod ki, hogy mennyire a rabja vagy. Osztod itt az észt, játszod nekünk a nyugodtat, de közben te ugyanúgy nem tudod kitenni a lábad a lakásodból, mint én! Hehe, kisanyám, szívás. Nem kéne ilyen nagyon elhatárolódnod, ha nem érne hozzád is nyakig a szar, nem igaz?
– Nagyszerű, elmondtad, ami a bögyödet nyomta, és én meghallgattam, de sajnos ennél többet nem tehetek érted. Egy kérdésre azonban válaszolj, Ingrid – felelt higgadtan a nő –, csak egyre. Azt mondd meg nekem, hogy te tulajdonképpen mitől félsz ennyire?
– Hogyhogy mitől félek? Egyrészt nem félek, másrészt, ha félek is, attól félek, amitől mindenki: hogy olyan erők játékszerévé válok, amik fölött nincs hatalmam.
– Értelek – bólintott Eva elgondolkodva. – Amik fölött nincs hatalmad. És régen hogy volt ez, még az Invázió előtt, akkor nem féltél? Akkor volt hatalmad a dolgok felett?
Ingrid elhallgatott. Adam visszaült a székbe és zavartan fészkelődni kezdett, majd kétségbeesetten hátrapillantott a feleségére, aki visszanézett rá. Hosszú-hosszú hónapok óta először fonódott így össze a tekintetük. Eva a férje felé nyúlt, és biztatón megszorította a karját. Adam hirtelen és határozottan felállt a székből.
– Bocsi lányok, de fel kell hívnom Kayt, ma háromkor hangértekezletet akarnak tartani, de azt hiszem, ebben én már nem veszek részt.

Ingrid zavartan igazgatta fekete, kalács formájú kontyát, és hátrább lépett egyet, mintha megijedt volna Adam kijelentésétől, jóllehet nem is értette, az miről beszél tulajdonképpen. A férfi felállt, kiment a konyhából, a három nő magára maradt. Senki nem szólt egy szót sem, de valahogy mindhárman arra vártak, Ingrid feleljen Eva kérdésére, még maga Ingrid is, csak nem igazán tudta, mit is kéne mondania.
– Azt kérded mi volt az Invázió előtt? – nézett idegesen maga elé. – Akkor az élet normális volt, akkor az ember biztonságban érezte magát a földön, a dolgok kiszámíthatóak voltak és világosak. Aztán jöttek az Idegenek, és azóta minden a feje tetejére állt.
Eva visszament a székhez és leült. Ingrid is tétován Adam székéhez lépett, majd lerogyott rá. Kezét összekulcsolta és keményen maga elé bámult.
– Nem lehet – kérdezte halkan Eva –, hogy minden pontosan ugyanígy volt régebben is, mint az állítólagos Invázió előtt? Hogy maga ez az Invázió és az Idegenekről szóló hírek nem egyebek, mint mikor kifut a tej a fazékból? A tej akkor is a fazékban volt, amikor még nem égett alatta a tűz, aztán a tűz kigyulladt, mert a tej eleve azért volt a fazékban a tűzön, hogy felforrjon. Sosem volt más célja ebben a kis lábosban, kizárólag ez, érted ezt? Csak idő kérdése volt, mikor gyullad meg alatta a láng, és mikorra forralja fel a tejet, s ennek idejét és módját egyáltalán nem a lábosban szaporodó lactobacillusok döntik el, hanem mindaz, ami a konyhában zajlik a lábason kívül. Hisz a lábosnyi tej a konyha része, és nem önmagáért létezik önmagában. Tehát ez a tej, ami most ilyen látványos buborékokban habzón kifutott és a lábos szélére folyt, majd ezáltal láthatóvá vált, ugyanaz a tej, ami mindig is benne volt.
Ingrid olyan szemekkel nézett Evára, mint ahogy játék baba tekint ki a járókelőkre a kirakatból.
– Semmi értelme annak, amit mondasz – közölte kis hallgatás után.
– De van. Én csak azt próbálom veled megértetni, te nem az Inváziótól félsz, nem az állítólagos Idegenek támadásától, mert biztos vagyok benne, valahol mélyen te is érzed, ezzel az egész sztorival valami nem stimmel. Hanem te épp ettől félsz: attól, hogy kiderül, az Idegenek nincsenek. Egyszeriben csak megjelentek, akikről onnan lehet tudni, hogy itt vannak, hogy ezt állítják róluk. És akik ezt állítják, azért teszik ezt, mert nem tudnak mást tenni. Ők a felmelegedett fémfalra reagáló olyan elemek, akik azért állítják mindezt, mert ők maguk is így hallották. Hol van ennek az információláncnak a legeleje, mi az abszolút forrása? Nos, ez az, amit senki sem tud. Nem az a kérdés, itt vannak-e az Idegenek, a kérdés inkább az, hogy hihetünk-e mindazoknak, akik ezt állítják? Mert ha kiderül, nem, és állításaik nem az igazságra mutattak, akkor, mint mikor a harisnyán elpattan egy szem, felfeslik az egész földi valóság matériája. Mert akkor lehet, minden csak ugyanilyen megalapozatlan kijelentés volt, csak talán jobban belesimult a lábosnyi tejbe, mert akkor az még csak negyvenfokos volt, és nem csurgott ki lobogva, mozogva, odakapva a fazékból? Lehet, minden csak ennyi volt? Egy ilyen súgós játék által terjedő, eltorzult kijelentés? Hogy kik vagyunk, hol vagyunk, mi végre vagyunk? És ha ez a kérdés felmerül, mármint hogyha ez most nem volt igaz, és emiatt talán más sem, akkor, Ingrid, azt kell mondjam, minden, amit magadról hittél, ugyanígy felfeslik, lebomlik rólad egy pillanat alatt. És te ettől félsz, ettől az önlebomlástól, semmi mástól, ezért hordod a szemellenzőt magadon, mint valami transzparenst, ami azt hirdeti: ó, én hiszek nektek, minden úgy van, ahogy mondjátok! Én veletek vagyok! Csak, légyszi, mondjátok még tovább nekem, hogy mi micsoda, mi a jó és a mi a rossz, mit hogyan kell tennem, abba ne hagyjátok, különben elveszek! Igen ám, csakhogy az a baj, hogy akik mondják, azok is épp így gondolkodnak mindazokról, akik meg nekik mondják – és ennek a sornak nincs sehol vége. Ez Adam tévedése, hogy van egy olyan láthatatlan tejsavbaci-csoport, aki mindent irányít. Nem, kedvesem, nincs. Ebben a lábosban legalábbis biztosan nincs.
A két nő most összenézett. Eva világos tekintete mélyen Ingridébe fúródott, és békésen elidőzött benne, jóval tovább, mint öt másodperc. Nova lehunyta a szemét, elengedte a széktámlát és elmosolyodott, miközben egy kis csermely folyt végig az arcán, tétován a szája szegletébe kanyarodva.

Eközben Adam a hálószobában ücsörgött. Lemondta a délutáni hangértekezleten való részvételt, majd fogta a szemellenzőjét, a karpajzsait és egy fekete aktatáskába helyezte, amit egy kis kulccsal bezárt, aztán lábával betolt a szekrény alá. Felállt, résnyire kinyitotta az ablakot és kidobta az utcára kulcsot, ügyelve rá, hogy ne hulljon be a szobába a kavargó hó. Aztán leült az ágy szélére, és a nagy ruhásszekrény fehér ajtaján imbolygó, oldalvást álló árnyra pillantott. Az árny ekkor szembefordult Adammal, várt egy kicsit, azután felemelte mindkét kezét, mint egy karmester, jobb kezében pálcát tartva, majd kis szünet után egy fergeteges mozdulattal beintett, mintha előtte egy óriási zenekar állna hatalmas vegyes kórussal és kolosszális üstdobbal, s Adam hirtelen meghallotta, ahogy a Zárótétel kezdő akkordjai felcsendülnek az égben.

(LD, Illusztráció: Réber László)