Idézetek a műből

***

Azt hinné az ember, olyan stabil a világ, maga az emberi lét, ez az évezredek alatt kialakult társadalom, s erre elég ennyi, egy ilyen, valójában a lényeget nem is igazán érintő aprócska elváltozás, hogy aztán minden dugába dőljön. No de hogyan lehetséges ez? Miként lehetséges, hogy van egy könyv, egy csodás mű, amiben ott van az emberiség minden fájdalma és öröme, s csak azért, mert a végére odabiggyesztek egy kis groteszk mondatot, vagy egy bolondos versikét, az ennyire mindent megváltoztat? Valami akkor itt az alapoknál nem stimmel.

***

– Arra gondolsz, miért hallgass rám, amikor megvan a jól megszabott menete a dolgoknak, ugye? Hogy miért menj bele valami őrültségbe ahelyett, hogy tennéd, amit a többiek? Hogy bízhatsz-e bennem, amikor még csak nem is ismersz, és hogy merjed-e egy kis időre felborítani az életed, és kiszakítani azt a megszokott menetéből? És most arra gondolsz, honnan tudom mindezt? Mondtam, onnan, hogy sorstársak vagyunk.

***

Ez nem lehet valóság, gondolta, nem, ez nem lehet igaz. Arnold nem ilyen, a világ nem ilyen, nincs ilyen, hogy embereket csak úgy elvisznek, és olyan sincs, hogy egy átlagos férfi úgy mászik fel egy falra, mint a gyík, és felhúz engem egy olyan vaslánccal, mint amivel ez megtörtént. Hogy az anyámnak galambfarka nőtt, hogy nekem ott van a fenekemen ez az izé, hogy a miniszterelnök azzal a szánalmas legyezővel a fenekén illegeti magát. Hát mi ez az egész, fordult körbe a szobában, mintha valahol ott rejlene a kérdésre a válasz, ez mindig ilyen hülyeség volt? Lehet, hogy az élet mindig ennyire abszurd volt, csak mi soha nem gondoltunk ebbe bele, mert eleve normálisnak vettünk alapvetően nem normális dolgokat? Kiült az ágya szélére. Minden olyan irracionális és mindig is az volt. Csak ez most feltette az i-re a pontot. Igen, az i szára mindig is ott meredezett a szemünk előtt, azok voltunk, akik most is vagyunk, de a farok felrakta ránk a pontot. Csak egy kicsike pont, és azonnal mindent megmutat, azt is, amit eddig nem tudtunk észrevenni. Igen, ez történt. Kifordultunk önmagunkból, hogy lássuk, mi volt belül. És ez elég undorító, gondolta Pei-Chin.

***

Lám, a dolgok néha így kifordulnak önmagukból. És ha valami így kifordult, sajnos azt már semmi nem tudja visszafordítani. Ez a helyzet, bizony. Ezt a kifordítást akkor lehet elvégezni az emberi világon, amikor a dolgok túlcsordulnak. Vegyünk egy szilikonformát, ami rugalmas és hajlékony! Amíg kevés benne a víz, addig a szilikon jól tart, ám ha túltelítem a rendszert, a szilikonfalak nem bírják a feszítést. Így van ez a világgal is. Miért tudná egy rendszer fenntartani önmagát, amikor már saját létének kereteit feszegeti, amikor úgy élnek az emberek, ami már sehogy sem fér bele abba a formába, amiből valaha ez az élet kialakult? Nyilvánvalóvá válik a változás szükségszerűsége. Igen ám, de a változást az emberek nem szeretik, ellenállnak neki, mert nem értik természetrajzát, nem ismerik folyamatának jellegét, és félnek tőle, ahogy félnek a sárkányoktól, járványoktól, haláltól. Mindentől, aminek nem ismerik a működését, attól félnek. No de ha a szilikon meghajlott, nincs mit tenni, a víz kifolyik a pultra, ahol szétterül. És akkor a vízcseppek, amik eddig szorosan és tömören egymásban voltak, s egységes víztömböt alkottak, egy hatalmas tömeget, valahogy elvesztik ezt a szilárd bázisukat. Szétterülnek, egymástól eltávolodnak, és a víz így sokkal nagyobb mezőt foglal el, mint amit ennek a szilikonformának az alja jelentett. Ráadásul nincs többé fal, nincs oldalfal! Nos, ez az igazi változás, amivel az embereknek egy nap szembe kell majd nézniük.

***

– Láttál már olyan programot, amiből alprogramok nyíltak?
– Hogyne.
– Nos, akkor fogd úgy fel, ez a főprogram.
– Nem, nem értem, ez nem egy labor?
– Mit nevezel labornak?
– Hát, ahol kísérletek folynak.
– Nem, ez ilyen értelemben nem labor, nevezzük inkább gépháznak.
– Gépház – ismételte el Agata.
– Mindjárt vége, aranyom – ült le a szép idős ember is egy fotelbe Agatával szemben. – Csak előbb meg kell bizonyosodnunk róla, tökéletes a zűrzavar. Mint amikor megkevered a levest, így van? Az mi célt szolgál?
– Hogy összekeveredjenek az ízek.
– Pontosan. És ha összekeveredtek, mi leszűrjük, a sűrűjét kidobjuk, és az ízletes lét megőrizzük.
Agata nem szólt semmit, fel sem fogta, miről beszél az öreg.
– A farok csak egy jel, az csak annak a jele, elkezdődött.
– Mi kezdődött el?
– A világod vége, angyalom – felelte kedvesen az öreg. – Annak a világnak a vége, ahol farkad nőhetett. Ha segíteni akarsz a társaidon, azt mondd el nekik, hogy nincs mit tenniük, ez a zacc ki lesz öntve. Váljanak lévé, amíg még nem késő, váljanak lévé! És most menj, keresd meg a barátnődet!

***

– Igen. Tudod mire jöttem ugyanis rá? Hogy én teremtem a valóságomat, az Univerzum állandóan teljesíti a kéréseimet, mert annak a közepén állok. Én magam vagyok a világomat szervező erő. Kérjetek és megadatik. És én megtanultam kérni, Kaba, mert én ezt megérdemlem. Kérek, mert megérdemlem, ez a mottóm. És kapok, majd meglátod, mennyit kapok, annyit, hogy az már több lesz, mint elég, de én akkor is kérni fogok, és az megadatik, mert én megérdemlem.
Kaba zavartan hallgatta a nőt.
– Te most ugye a delláról, a pénzről beszélsz? – kérdezte félénken.
– Pénz, az csak a jéghegy csúcsa, Kaba. Siker, csillogás, elismerés, díjak, konferenciák, vastaps, erről beszélek.

***

– Nos, a helyzet a következő. Már csak egy nap maradt hátra, és minden megváltozik. Minden. Semmi sem lesz úgy, ahogy volt, ez a bolondos kis farok-história csupáncsak megmutatta, hogy milyen lesz a változás, és mit fognak benne érezni azok, akiket érint. A változás kívülről jön, és egyáltalán nem befolyásolhatja semmi onnan bentről. A változás végérvényes és visszafordíthatatlan. És mindenre kiható, ennyit kell tudnod. És azért kell ezt tudnod, mert amikor felébredsz majd holnap, azaz amikor letelt az utolsó nap, jó lesz, ha érted, ami veled történik, mert így el tudod mondani másoknak is. Tehát ez a helyzet. És most nézzük, hogy mi is lesz ez a változás, mert ez régóta piszkálja a csőröd: na, vajon mi lesz ebből az egészből, mi fog ebből kisülni? Képzelj el egy tál borsót, ami ott van egy hatalmas, nyitott tálban a konyhapulton. A borsószemeknek van egük, így van? Végtelen ég borul rájuk. Azok a borsószemek, amelyek alul vannak, nyilván ezt kevésbé látják, mint akik fölül. No mármost. Mi ezt a tálat megemeljük és megfordítjuk, és így ez a széles nyílás a konyhapultra borul. Ami fent volt, lekerül, ami lent volt, fel, de mindegy is, mert ez az egész rendszer ezzel bezáródott. Alul is tető, fölül is. És lesz pár babszem, amit előtte gondosan eltávolítunk a tálból. Ezek vagytok ti, akik valamilyen különös módon ennek az épületnek a közelébe kerültetek. Bizony, bár van köztetek olyan, aki nem bab, csak követte a babokat. És amikor ez az átfordítás megtörténik, sajnos, azt kell mondjam, ott bent a tálban drámai események veszik kezdetüket. Nincs semmi, ami majd ott bent valódi támpontot szolgáltatna, mert megszűnt a kint, pontosabban ez lesz most az aljzat, és maga a rendszerhatár a tető. Ezt tudnod kell, amikor majd belekerülsz, akkor tudnod kell, hogy mi történik. Először is tudnod kell, babszem vagy a szabad konyhapulton, vagy borsószem a tálban? És ha babszem vagy, te csak nézed majd ezt a lefordított tálat, ám ha borsó, benne ragadsz. A tálnak üvegfala van, ki fogsz látni rajta, és akkor meglátod a babszemeket, amik ott fognak gurulni szabadon a pulton. Ezt tudnod kell.”