Idő és térhurok a gyakorlatban

Most kicsit tömény leszek, bocsánat érte, de így látom ennek értelmét. Berakok két, hat évvel ezelőtt született cikkemet még a régi blogról, egymás után e hosszabb bevezetés mögé, Helycserés paradigmaváltás és Amikor az idő kilép a térbe címen. Teszem mindezt annak érdekében, hogy jobban érthető legyen, mit jelent a linearitás feloldása. Mert, ahogy ígértem, szép sorban minden régi cikket, amit érdemesnek tartok rá, átmentek ide, néhányat csak csendben elrejtek a többi bejegyzés közé, másokra, mint most ezekre is, felhívom a figyelmet, aztán a nyuszis blogot végleg megszüntetem, hogy minden általam lefektetett gondolat szépen rendben egy helyen legyen.

No de térjünk a lényegre! Most nézem épp a Travelers sorozatot, és a második évadból a hetedik rész, aminek 17 Minutes a címe, meglepő módon emlékeztetett engem a Lola rennt-re, vagy Russian Doll-ra. Merthogy a téma egyre népszerűbb és időszerűbb, gondoljunk csak a német Dark sorozatra, ami szintén hasonló, időhurkos témát pedzegetett – és a sor még hosszan bővíthető lenne, akárcsak a virtuális valóság filmes feldolgozásainak a köre. Ezek ma az aktuális témák, nem vitás. Aki megérti, amit ezek a filmek szemléltetnek, néha persze még kicsit sután az időről és a térről, a linearitásból történő kiszabadulásról, nagyon sok nehézségtől megszabadítja magát.

Van egy jelen. Ebben te most megéled magad. De ez tulajdonképpen már a múlt, ezt kell megérteni. Vegyük példaként azt a helyzetet, ami pár Adamus könyvben is szerepel, hogy van egy műsorvezető, aki nézi egy, a stúdióban lévő monitoron az élő adásba bevágott riportját, amit egy héttel ezelőtt készített egy külső helyszínen, ám amit a nézők a saját tévéjükön most jelennek látnak. Tehát ők a múltat nézik jelenként, míg az, akinek van „stúdiótudata”, mert nem a panelben ül, hanem a tévészékházban, a bejátszás jelenéhez képest a jövőből nézi a felvételt, azaz a saját jelenéből neki így a bejátszás nyilvánvalóan múlt lesz. Annak, aki ott ül a stúdióban, a képernyőn épp futó bejátszás eseményei egy más idő- és térértelmezést nyújtanak, mint annak, aki azt hiszi, ez most történik ott az utcán. Tehát még egyszer: Irma néni otthon, a Pitypang utca 10-ben azt látja, ahogy a műsorvezető elmondja a híreket 8 órakor, majd azt mondja, most sétáljunk ki a hídépítéshez. Aztán most, 8 óra 5 perckor azt látja, hogy egy férfi áll a reggeli utcán, és a hídépítéssel kapcsolatos lezárásokról beszél. Azonban ezt a riportot a műsorvezető készítette egy héttel ezelőtt. Irma néni ezt nem tudja, számára ez ugyanolyan jelen, mint amiben ő épp ül a fotelben. De a műsorvezető számára nem, mert ő ott van most „láthatatlanul” a stúdióban, miközben a képernyőn a múlt fut. Az ő múltja a jelenben. Ő most kvázi megkettőződött: van egy stúdióbeli és egy helyszíni énje. Mindkettő megéléseivel rendelkezik egy időben. De a néző ebből most csak a múltbélit képes érzékelni. A műsorvezető emlékszik, mennyire fázott a lába a riport alatt, ám azt is érzi, ahogy korog a gyomra a stúdióban. Irma néni azonban most csak az ő múltját látja, a jelenét majd csak akkor fogja, amikor a kép egy ügyes átkötéssel visszakapcsol a stúdióba. De ő – most a példa kedvéért persze – a kettő közt nem tud különbséget tenni, mert számára csak az a valóság, ami a képernyőn látszik, és az neki mindig jelen idejű, pontosabban lineáris. (Ez többek között annak is köszönhető, hogy Irma néni magában mindig kitölti az időhézagokat, hogy az időegyenest önmaga számára kellemesen, komfortosan kisimíthassa.)

Ez a helyzet most a világban: megy egy nagyon hosszú, régen leforgatott és ezért már teljes egészében kész bejátszás a világképernyőn. Az átlagemberek, az Irma nénik, csak ezt látják, a stúdióról csak ködös elképzeléseik vannak. Miközben a beavatottak, akik a képernyőn most is látszanak a felvett riportban, a néző számára láthatatlanul ülnek jelen pillanatban ott. Nagyon régóta megy a bejátszás a helyszíni riporttal, és a képernyőn csak az látszik, a stúdiókép egyelőre még nem.

Na, és akkor most emeljünk egy szintet a dolgon, és mondjuk azt, a stúdióbeszélgetést a neten késleltetve egy órával, élő streamként meghirdetve leadják. Azaz reggel nyolckor vették fel a stúdióban, ám a külföldre szakadt Károly bácsi csak 9-kor látja majd kvázi élő adásként a neten. Ekkor már a műsorvezető hírolvasása is múlt lesz ahhoz képest, ahonnan Károly bácsi nézi ezt. Jó, és most jön a csavar. Tegyük fel, a riportban elhangzik valami, amiről fél kilenckor kiderül, kiegészítésre szorul. Igen ám, de már rögzítették az adást, amiben benne van ez az egy héttel ezelőtti bejátszás is, ami az adás fontos része. Sebaj, a műsorvezető felhív egy másik hídfelelős szakembert a vezérlőből, és telefonon feltesz pár extra kérdést az aktuális részletekről. Ezt bevágja a bejátszás után, mintha eleve így készült volna az anyag, és sebtében alárak egy képet a hídról. És az adás így, ezzel a korrekcióval kerül Károly bácsi elé 9-kor. Ő az egészet egységes, folyó időként fogja megélni, sőt, azt hiszi, élő adást lát, pedig nem, ráadásul az általa lineárisnak észlelt műsorban már egyszerre négy idősík szerepel egymásban: az egy héttel ezelőtti, amikor a riportot rögzítették, az azt megelőző, ám a valós időben épphogy azt követő nyolc órás stúdiófelvétel, és a félkilences telefoninterjú, ami az után a stúdió beszélgetés után készült, amit most megelőz a felvételen. Remélem, még követhető a dolog. Mindez nagyon fontos, mert ezzel akarom megmutatni, valójában egyáltalán nem lineáris, amit annak élsz meg. Három helyszín is egy időben jelen van egymásban: az utca, a stúdió és a vezérlő, ahol a telefoninterjú zajlott. A műsorvezető számára mind a három világosan elkülönül, azonban Károly bácsi észleletében mindegyik a monitorba kerül egymás mellé, nem lesz valós, matrjoska-térként megélhető, hisz ő úgy értelmezi, ezek a dolgok egymás után-mellett vannak a lineáris történésben. De nem, mert ezek mind egymásba kerültek a rögzített felvételen, ott nem egymás mellett van az utca és a vezérlő, hanem mind benne az adásban. Ez a lényege az egyidejűségnek, ott a tér is ekképp differenciálódik – ahogy egy játékos koanban ezt régebben bemutattam. (És akkor innen talán már egyszerűbb megérteni, hogy mi az intuíció és a déjà vu, az egyik a „jövőbe” lát, magyarán egy tizedmásodpercre belepillant a stúdióképbe, a másik meg annak a stúdióból történő megélése, hogy ez csak egy már rögzített bejátszás, amit te vettél fel egy hete az utcán.)

Nos, és ezt a műsort megismétlik egy hét múlva, riporttal, hírolvasással és a telefonos kiegészítéssel. Igen ám, de időközben a műsorvezető rájött, a telefonos interjú nem volt kielégítő, jobb lenne másféle kiegészítéshez folyamodni, ráadásul azóta újabb elemekkel bővült a hidas sztori. Úgy dönt tehát, elhív egy harmadik riportalanyt egy rövid interjúra valamelyik kisebb stúdióba, amit a telefonbeszélgetés kiegészítéseként bevág a már rögzített adásba. És az egy hét múlva esedékes ismétlést szintén egy élő adás keretén belül adja le önálló bejátszásként a tévé, ahol maga a műsorvezető konferálja fel azt a felvételt, ami anno egy élő adás volt, benne a két héttel ezelőtt készített riporttal, és a pár napos stúdióbeszélgetéssel utalva a telefonbeszélgetésre, amiből csak egy pár perces rész maradt a felvételen. A műsorvezető itt már ötszörösen van jelen önmagára vetülve az adásban. Négy tér és idő van egymásban, míg a mezei tévénézőnek ez még mindig csak egy folyamatos linearitás a rágógumiszerűen táguló térrel.

Olyan a magasabb dimenzióban magát meghatározó ember nézőpontja, amilyet a stúdióban él meg a műsorvezető. Úgy is ott lehet a földi képernyőn, hogy ő tulajdonképpen nincs ott, hisz csak a múltját látod, és amikor élőben bekapcsolják az adásba, az maga a kinyilatkoztatás, hisz a műsorvezető egy pillanatra közvetlen összeköttetést hoz létre önmagán keresztül a néző és vezérlő valóságsíkja közt. A felemelkedés tehát a stúdiótudat aktív, tudatos, alkotó megtapasztalása, amikor már teljesen egyben átlátod az egész adást egy adásmenettel a kezedben, ismered az egész tévéépületet, hallod a vezérlőben dolgozók hangját a füledben (ld. Travelers!), akikről pontosan tudod, kik ők és hol vannak, miért nem láthatóak most a stúdióban, mi a szerepük az adásban stb., és épp ezért nem mondod rájuk, hogy angyal, meg test nélküli entitás, szellem vagy földönkívüli, és a vezérlőre sem, hogy túlvilág, Szíriusz, üresség és hasonló butaságokat. Nem, ők a kollégáid a vezérlőben, akikkel közösen készítetek egy adást.

Nagyjából érthető, mit akarok ezzel megmutatni? Hogy mit jelent a matrjoska-baba tér és a nem lineáris idő? Hogy mi van a kauzalitáson túl? Nincs múlt és jövő előttünk és utánunk, ez mind bennünk van. (Van egy tündéri, svéd buddhista közéleti figura, Björn Natthiko Lindebad, no és nemrégiben kiderült róla, egy genetikai betegségben szenved, ami elsorvasztja idővel az izmait, hamarosan meg is fog halni, mert nem kap majd levegőt. Váratlanul érte a diagnózis, jóllehet már évek óta beteg volt, csak eleinte a tünetei olyan enyhék voltak, hogy észre sem vette, s nem ment velük orvoshoz. Azon gondolkodtam, hogy de hisz akkor a kis tízéves Natthiko is magában hordozta ezt a betegséget, ez ott volt az ő egész életútjában már a legelejétől fogva! Mégis úgy tekint rá – még ő is, egy buddhista –, hogy ez a betegsége most ötvenikszévesen lett. Nem, ez mindig is benne volt, mert ez nem egy fertőzés, vagy egy baleset, hanem egy veleszületett génhiba. Determinálta így utólag nézve ezt az egész életutat. És így van ez mindennel amúgy: balesettel, lottónyereménnyel, erre írtam azt, nincs ok-okozati sorrend, ha a befejezett sztorit nézed, hisz a logikai sorrend nem azonos a valódi kauzalitással. Sok író egy egész könyvet kreál, logikus, lineáris levezetéssel a már kész, kitalált végkifejlet ELÉ. Gondoljatok csak a Black Mirror: Bandersnatch c. interaktív epizódjára! Minden választásnak eleve megvolt a kimenete, amik sok helyen egymásba hurkolódtak, mégis eleve adva voltak, csak te nem láttad a többit, mert a többféle sztori egymásban helyezkedett el.)

Tehát az elrontott riportot a műsorvezető a jövőből javítja ki, tulajdonképpen a múltat korrigálva, amit Irma néni vagy Károly bácsi mostnak él meg, akinek – tehát még egyszer – a te múltad lesz a jelene a képernyőjén. Most, persze, a példa is ki van húzva egy lineáris egyenesre, mint colstok a tokjából, hogy érthető legyen. Mindaz a hülyeség, amit most magad körül látsz, az a múlt, az mind-mind a régi ember a múltban. Ehhez képest a jövő már rég nem ilyen, ami nem majd e múlt után fog bekövetkezni, hanem már most ott van e bejátszás mögött a térben, ahogy a stúdió is valahol ott lapul végig a bejátszás alatt mindenkori jelenként. Ami lassan kezd átszüremkedni, átúszni a bejátszás képére, ahogy 3D-s mozi képe vetül rá a régi fekete-fehér némafilmre, egy új, nagyobb rögzített adást létrehozva így. Ez így nagyjából érthető? Érthető, miről mesélt Karinthy, amikor azt mondta, annak, hogy a halál UTÁNI élet, nincs semmi értelme? Hogy az végig ott van e világ mögött, most, a jelenben, és nem majd oda jutunk a jövőben? És ez az egész régimódi komédia épp ettől ennyire idegesítő, hidd el. Hogy tulajdonképpen, ha a stúdióból nézzük, ezt mi már réges-rég meghaladtuk. A jelenünk nem ez. És ebből az is könnyebben megérthető, hogy miért került az életünk minimum a fele, ha nem a háromnegyede át az online térbe. És hogy mit jelent a régi óriáskerék megállása, és az új világ és -ember megszületése. Érthetőbb már, hogy miért tartják ezt sokan olyan félelmetesnek, és ellenük irányuló támadásnak? Hogy miért ragaszkodik olyan csökönyösen az emberiség egy része a múlthoz, a gyökereihez, miért akar állandóan valamit újra és újra megismételni, ahelyett, hogy belevágna egy teljesen újba? Ez a vágy maga az óriáskerék, Lola futása a tökéletes befejezésig, ahol megérti, honnan tudja megoldani valójában a krízist, és akkor automatikusan át is tud lendülni oda, a stúdiótudatba. Kezd lassan összeállni a kép?

És mindez miért fontos? Miért kell ezt ilyen kacifántosan megmutatni? Miért nem elég lélegezni, meditálni, olvasni az ősi szent iratokat, vagy elmenni a menő coachoz, hogy adjon tanácsot arra nézve, hogy mit kezdjek az életemmel? Azért, mert látható, ez így nem mehet tovább. A busz rázott, köhögött, prüszkölt, majd lefulladt. Az emberek leszálltak, tolták, húzták, próbálták megjavítani, de ez már őket ezen a módon sehova el nem viszi. És kicsit rossz a repülőgép lépcsőjéről nézni a sok fáradt, poros utast, ahogy remény vesztve tanakodnak, na, akkor most hogyan tovább. Képzeld el, hogy egy idős ember nem bír bemenni az otthonába télen, a fagyban, csak azért, mert reszketeg kezével minduntalan a slusszkulcsot dugja a zárba. Kibírnád, hogy csupán némán nézed, és nem mész oda szólni neki, no de, bátyám, az nem is lakáskulcs? Most őszinte leszek, amivel nyilván nem fogom növelni az amúgy sem kirobbanó népszerűségemet. Ráadásul megint csak ismétlem magam, de nincs mese, a szülés már csak ilyen, fájó összehúzódások sora: nekem mostanra nagyon-nagyon elegem lett Irma néniből. Az önteltségéből, az egoizmusából, az ostobaságából, abból, hogy bár fogalma sincs semmiről, mégis torka szakadtából üvölt, bemocskolva ezzel a rémesen disszonáns zajjal az egész virtuális közeget, a korlátoltságából, a merevségéből, a hülye, értelmetlen, poros és vitrinbe való szokásaiból, és ebből az egész világát megfertőző önimádatából.

Az ő univerzumában minden körülötte forog, neki világít éjszaka a hold, érte hal meg Isten fia, a tehenek neki tejelnek, a halak az ő játékszerei a folyókban, az ő nemes érzései mindenek felett állók, neki minden jár, lehetőleg „ingyé” és úgy, hogy másnak ne jusson, ő mindent kikér magának – mint toporzékoló csecsemő a járókában, ha nem kapja meg azonnal a csörgőjét. Irma néni állandóan bele van bújva valakinek a fenekébe, miközben mindig kell neki valaki, akit maga alatt taposhat. Irgalmatlanul elnéző önmagával szemben, ám leírhatatlanul könyörtelen másokkal. Az önző „mi kutyánk kölyke”, a „saját fészkünkbe nem szarunk”, netán a „házi nyúlra nem lövünk” vagy „az ellenségem ellensége a barátom” falkaszellem az egyik legfőbb eszménye, számára a karma is csak arról szól, hogy azért ne bántson másokat, hogy aztán ő ne kapja mindezt vissza, s mindeközben hihetetlenül büszke arra, hogy ő Irma néni. Nem képes kiszakadni az embernek levés bűvöletéből, valami ragacsos, iszamós, sűrűn folyó anyag lötykölődik merev énje alján, ami kiszivárogva onnan, mint a mézga, fenekét a földhöz ragasztja. De lassacskán Irma néniről lehull a lepel, ahogy szegény Károly bácsiról is, aki ugyanolyan, mint Irma néni, ám végtelenül büszke arra, hogy teljesen más. Irma néni és Károly bácsi mindannyiunkban ott él. Ahogy létezik a bennünk élő gyermek, úgy létezik a bennünk élő régi ember is. Amit egy napon muszáj lesz meghaladnunk, már ha valóban haladni akarunk. És ez nem halál, a gyerek sem halt meg, amikor felnőttünk, csak átalakult bennünk. Egyetlen dolgunk van tehát, felfedezni magunkban a köszvényes Irma nénit, majd kiirtani, s aztán másokban sem támogatni. És akkor idővel szerencsétlen elporlik a semmibe, maga mögött hagyván egy emléket arról, amikor még ő volt e világ szervezőereje. Irma néni és Károly bácsi nélkül ez a földi lét igazán beteljesítő és csodálatos élmény lenne, hidd el.

Onnan lehet Irma nénit és Károly bácsit nagyon könnyen felismerni, hogy alapvetően áldozat. Tudjátok, a pokol ott kezdődik, amikor elkezdesz védekezni. Nem kijelölni a határaidat, és azon belül valóságteremtőként létezni, hanem amikor hátrálsz vagy támadsz. Létezik a valamiért történő, és a valami ellen zajló létezés is. Irma néni és Károly bácsi képtelen valamiért élni. Átadni magát valami önmagán túlinak és abban teljesen feloldódni, eltűnni. Nézd meg, minek él, és láthatod is, kivel van dolgod. Azt kell megvizsgálni: honnan eredezteti a cselekedeteit, és, ami a legfontosabb: hova irányoztatja azokat? Mi tetteinek a vektora? Mindig ez a hatalmas én, és az azt közrefogó, színes gumiszoba? Akkor ő sajnos Irma néni, még akkor is, ha ennek a totális ellenkezőjét harsogja magáról. Ugyanis ő épp erre képtelen, kilépni az én bűvöletéből. Ez maga a hipnózis, ez az énbuborék, ami olyan, mint az a nagy átlátszó labda – azt hiszem, Water- vagy Walking Ball a neve –, amibe bele lehet bújni és legurulni a dombon, vagy egy jót ugrálni a medencében. Klassz móka, főleg ha egy másik ilyen buborék neked ütközik, akkor lehet igazán jól szórakozni! Ám vannak olyan terepek, ahol ez a hatalmas labda-szkafander lehetetlenné teszi a közlekedést. Ezzel például nem lehet felszállni egy repülőre, vagy bemenni egy kellemes kávézóba, netán egy könyvtárba. Irma néni ideje épp ezért járt le, mert a kép lassan átvált egy másik helyszínre, a játszótérről az egyetemi előadóba, és oda ő így ebben a ruházatban nem juthat be. Nagyjából érthető, mit kívánok ezzel a hülye kis példával megmutatni az emberről? Félre értés ne essék, tisztelem az embert, mint hangszert, nagyra becsülöm próbálkozását, hogy felérjen az égig, végtelenül felnézek rá, amikor felcsillan benne pillanatokra a nagyság fénye, ámulok rajta, amikor képes áttetszővé válni és megmutatni önmagán keresztül a szellemet, miközben tisztán érzem, hogy van benne valami sűrű, iszapszerű, édesen ragacsos anyag, ami megakadályozza, hogy ez a fény égve maradjon, hogy a lajtorján elérje a célját, hogy a szellem vezérelje lépteit. Ami egyértelműen az önimádathoz, önközpontúsághoz, hiúsághoz, nárcizmushoz köthető, mely most már gátját képezi a továbblépésének.

Irma néni a Pitypang utcában nem akar felnőni. Nem akar kilépni a nagy gumilabdájából, nem akar műsorkészítővé válni passzív műsorfogyasztóból. Nem szeretne túllépni önmagán, s ezért inkább az áldozat szerepet választja, öklét rázza, vagy nyüszítve behódol, s azt hiszi, részt vesz abban, amit a képernyőn lát, jóllehet, ez lehetetlen, mert az már elkészült, és ha valaki, hát biztos nem ő készítette, legfeljebb átengedte magán, ahogy toll a tintát. Irma néni ezt azonban nem érti, ahogy Károly bácsi sem, ő ragaszkodik a kis kihúzott mérőszalagjához, a számok hierarchikus sorrendjéhez, ahhoz, hogy e vonalzón határozza meg egy törtszámként magát.

Büszkén hordja a szájkosarát, ezzel is a Rendszer iránti lojalitását hirdetve, sőt, boldogan be is oltatja magát bármivel, ha a rendszer ezt kívánja tőle. Ahogy az összes státuszszimbólumával dicsekedett egész életében, a kabriójával, az okleveleivel, a fontos kapcsolataival vagy netán szegény unokájával, úgy henceg most az oltási igazolásával is. Innen látszik, tényleg bármire képes, csak hogy Irma néni maradhasson. Irgalmatlan büszke arra az énre, amit ez a világ futószalagszerűen számára legyárt rangokból, címkékből, társadalmi besorolásból, PVC-hitrendszerekből, fröccsöntött életérzésekből és szintetikus életízfokozókból. Irma néni minden áron be akar illeszkedni, része akar lenni a világnak, akár azon az áron is, hogy ellene szegül, mert neki egy célja van: fontosnak lenni, és neki tök mindegy hogyan éri ezt el, csak ez a világ vegyen róla végre tudomást. Büszkén használja valóságának frazeológiáját, szinte ragyog, ahogy kimondja a kifejezést, hogy home office, vagy hogy fogadta őt a Főszerkesztő Úr, netán személyesen ismeri a Művésznőt: hajbókol, pukedlizik, gazsulál, stréberkedik, neki kapcsolati tőkéje van, amit papír zsebkendőként használ. Neki még a sonkát is szeletenként szétterítve, modoros dizájnnal kell tálalni, mert ő ezt érdemli. Aztán másnap szemforgatva szelektíven a műanyagok közé dobja az egy centi vastag felvágotthoz járó harminc centis vákuumfóliát, mert hát valahol ő is érzi, itt valami nem stimmel, de a gyökereknél változtatni nincs ereje. Egyetlen remegő vágya van Irma néninek, hogy csak hadd maradjon meg a kis biztonságos rácsai közt. Ahol őt megvédik, kiszolgálják, a felelősség terheitől megkímélik. Csak nehogy le kelljen tennie a tévé nézői szerepet, otthagyni a megbuggyant babgulyást és a félig lekopott házi áldást, s átülni a modern stúdióba a kamerák közé. Irma néni épp ezért végtelenül hiszékeny és naiv, mert az akar lenni. Hinni akar abban, hogy ez a fotelben ülő Irma néniség az Igazi Érték. Embernek lenni kitüntetett dolog. Végül is az, hiszen attól függ minden, hogy honnan nézzük. Legyen az ember szinonimája a gyermek, és ez azonnal megmutatja, hogy mit jelent a retardáció. Ha a kétéves magára önti a kakaót, bömbölve követeli a kiflivéget a boltban, állandó figyelemre vágyik, hisz a tündérekben és a sárkányokban, pelust hord, beszélget a plüssállataival, két órát elszöszmötöl az építőkockáival, és este fél a sötétben: mindez csak azt mutatja, épp korának megfelelően viselkedik. A gyermek érték, igazi csoda, valami nagyon igaz dolog. Mégis a repülőgépeket nem gyerekek vezetik. A szívműtéteket sem ők végzik, és a házakat sem ők oltják el a homokozó vödrükkel. És nagy baj van, ha a negyvenéves is magára önti a kakaót, bömbölve követeli a kiflivéget a boltban, állandó figyelemre vágyik, hisz a tündérekben és a sárkányokban, pelust hord, beszélget a plüssállataival, két órát elszöszmötöl az építőkockáival és este fél a sötétben.

Nézzük meg, milyen érdekes, hogy míg a világ egyik része hihetetlen sebességgel halad előre, minek következtében ez a szélsebesen haladó technológiai fejlődés – amit Irma néni, de főleg Károly bácsi rettegve figyel a szakadt, foltos kis foteljéből – hamarosan gyökeresen átformálja az emberek életét, addig a másik része meg olyan, mint egy teljesen elrozsdásodott, félig eltört régi alkatrész. Mozdíthatatlan, tompa, nehéz és csak sodródik tehetetlenül a fekete iszapban, ahogy a sós, lágy hullámok finoman nyaldossák. Bármit meg lehet vele tenni, a legeslegnagyobb hülyeségre is kapható, nem lát az orránál tovább, nem érti a saját létezését, gyorskajákhoz szokott, méreggel teli gyomra képtelen megemészteni egy friss répát, de odáig tán el sem jut, mert már a foga beletörik egy-egy ropogós, új eszmébe. Semmiféle valódi produktivitásra nem képes, ám letarolja az egész vetést, amint hozzáfér. S a másik oldalon meg ott vannak az olyan koponyák, hogy elámulsz: Jézusom, ezt ők készítették, írták le, alkották meg? Zseniális. Egy valóságban a smart contract és a fekete péntek. A kvantumfizika és az America’s Got Talent. A Black Mirror és a Győzike Show. Nick Szabo és Nicki Minaj. A Boston Dynamics és a duck face szelfi. Ez a két minőség így egy valóságban ekkora kontraszttal egymás mellett kicsit szokatlan. Valami új, tiszta, üde frissesség és zsenialitás, és ez a purhabként elterülő, gombamód szaporodó ostobaság. (És ez, persze, mindig is így volt, a bejátszásokat mindig a tévészékház tagjai készítették. Shakespeare és az őt körülvevő bamba tömeg egy képernyőn látszott. Csak egyik a stúdióban ülve, míg a többi a dohos kis szobában. Ám most valahogy a dolog jobban szétvált, sokkal nagyobb a kontraszt.) Döbbenten láttam, hogy nagy kedvencem, Jim Jarmusch boldogan posztolgatja Greta Thunbergnek, a stockholmi sznob celebpáros gyermekének a fotóit. Még ő sem lát át a szitán, hogy ez a szegény lányka is csak egy szerep. Azt nem érti meg a többség, hogy amit lát, szemfényvesztés, hisz a bejátszáson van. Nem élő. Irma néni rajong Miki Egérért, mert azt hiszi, ő maga is ilyen négyujjú, nagy fülű rajzfigura. És ezért esélye sincs meglátni Walt Disneyt, és felfedezni a saját valós kezét és térbeli kiterjedését is a vászon előtt.

Mutasd meg a példaképeidet és megmondom, ki vagy – lehetne ez is ennek a kis bekezdésnek a mottója. Mai korunk példaképei általában beteg emberek, olyanok, akik „leküzdték a sorsukat”. Lábak nélkül bicikliznek, süketen műsort vezetnek, elsorvadt izmokkal világot váltanak. Megmutatják, hogy lehetséges a lehetetlen. Hogy Te Bármi Lehetsz, Csak Akarnod Kell. Lépj hátra, és nézz rá egyben erre a jelenségre! Látod, ugye, hogy mit mutat meg erről a mostani társadalomról? Régen Zorro volt a hős (s ez szintén nagyon sokat elárul arról a korról), ma meg Nick Vujicic. Aki mellesleg biztos egy csodálatos ember, nem is vele van a baj, hanem azzal, hogy mint influencer falak közé zárta, s relativizálta a boldogság, a szabadság és a teremtő erő fogalmát. Azzal, hogy fogyatékos, ám ennek ellenére boldog. Hogy be van zárva egy kockába, DE szabad. Hogy bár ebből most nem tud kiszabadulni, MÉGIS megteremti magának, hogy gördeszkázhasson. Szuper, hogy ezt megteszi, csak kár, hogy mai társadalmunknak mindez elé kell ez az „ennek ellenére”, „de” és „mégis”.  Érthető? Hogy nem őt akarom bántani, hanem megmutatni, mitől ilyen beteg ez a világ? Hogy miért van Irma néni végleg elveszve benne?

Mondok egy nagyon extrém példát. Bezárok egy pozitívan gondolkodó, „csakazértis boldog leszek” életmód tanácsadót egy disznóólba, körbefalazom, hogy esélye se legyen kijutni, eszébe se jusson ilyesmi. Konkrétan be, oda a malacok közé. És ő elkezdi ott megélni a boldogságát. De jó, milyen puha a föld. Jaj de jó, nem kell ruhát mosni. Milyen kis bolyhosak ezek a malackák, olyan jó hozzájuk bújni. Annyira andalító ez a kis röfögés. Finom a moslék és még főznöm sem kell. Egy darabig ez hatalmas segítség, én is ezt állítom, hisz a gondolataid szabják meg, hogy mi mivé válik számodra. No de nem így! Merthogy van itt egy csel. Mégpedig az, hogy ebben az ólban ezeket a gondolatokat a félelem szüli. A nincs az ólon kívül tágas rét hiedelme. Az a félelem, aminek köszönhetően emberek évtizedeket éltek le egy vastüdőbe zárva. Egy vascsőben, értitek, mert abban hittek, itt az ólban kell mindent megvalósítani. Ez itt maga a Lét. Tök mindegy, hogy hogyan, akár úgy, mint egy száraz faág, csak itt lehessek. És ennek kicsúcsosodását tapasztalhatjuk meg Irma néni önimádatában és rettegésében, s mindabban, ami ebből fakad.

De mondok egy másik példát. Egy festő olyan színeket kever ki egy nap, amit még szem nem látott. Az árnyalatok mennyeiek. Majd odamegy a tanoncokhoz, akik elbűvölve nézik az általuk tubisból kinyomott és megszokott sárga, narancs, bordó színeket. Ugye, milyen gyönyörű? – kérdik a festőt. Szép, szép, válaszolja az, nem rossz, valóban. Jaj, vajon miért ilyen kedvetlen a mester? – súgnak össze a tanoncok a háta mögött –, nem is tetszik neki ez az aranysárga, hát miért nem élvezi? De, élvezi, tetszik neki, csak nincs annyira elájulva tőle, mert épp tegnap látott pár olyan színt, amitől azonban majdnem elalélt. Érthető?

És most nézzünk meg egy etológust, aki úgy dönt, beköltözik egy kis időre a malacok közé, egy új tanulmány elkészítéséhez! Az ólajtót nyitva hagyja, és pontosan ugyanannyi időt tölt így a malacok közt, mint a bezárt coach. Érzed, ugye, mi lesz a különbség a két ember viselkedése közt? Hogy miért fogja kevésbé zavarni a bezárt életmód tanácsadót a bűz? És miért tűri mégis türelmesebben és szelídebben mindezt az etológus, miközben pontosan látja a malacok létformájának a korlátoltságát? El tudod képzelni, hogy az etológus felnéz arra a malacra, aki a legboldogabb az ólban, mondván, igen, nekem is ezt kéne tennem? Teljesen máshogy fognak az egész helyzetre tekinteni, nemde? És a coach mit gondol vajon az etológusról, ha azt hiszi, ugyanabban a helyzetben vannak? Szerinted melyikük fog tartalmasabb életet élni ott? Két teljesen azonos ember, csak két különböző valóságfelfogás. Az etológus nem több a coachnál, csak tágabb valóságértelmezéssel bír, mint befalazott társa. Érthető, mit szeretnék arról a világhazugságról megmutatni, ami azt mondja: az a tuti, aki arra sarkall, légy boldog a moslék ellenére is? Nem arra, hogy nyugi, nézd már meg azt a nyitott ajtót és tudd: te akartál itt lenni, s bármikor kiléphetsz, valamint nem ez a te közeged, végezd el tisztességgel a munkád, amiért idejöttél, élvezd, hogy csinálhatod, adj bele apait-anyait, tanuld meg, amit meg akartál, aztán mosakodj meg, és menj haza a kétszintes tóparti kertes házadba.

És akkor jön Károly bácsi és leveleket ír arról, hogy idézem: „Érzésem szerint te a valós énedet állandóan az emberi formádon kívülre helyezed (…) miért nem éled meg a jelenlegi emberi létedet teljes értékűnek, ahelyett, hogy kergetnél egy újabb illúziót?” Lefordítom a kérdést a példákra vonatkoztatva: miért nem éled át teljes lényeddel a háborús történelmi bejátszást, és miért a stúdióba helyezed a figyelmed a kollégáid közé? Miért nem élvezed malacként az ólat, miért nézed a napsütötte tisztást és írod a jegyzeteidet ahelyett, hogy dagonyáznál? Egyetlen filmbe se tudom annyira beleélni magam, hogy rohanjak én is a tank elől a nappaliban, és a kanapé mögül lőjem az ellenséget a képernyőn, s ugyanígy a malacokkal sem leszek képes együtt fetrengeni a sárban, bármennyire is élvezik. (Bár nem tudom, mennyire élvezetes most ez az egész elkerítve, szájkosárban és oltási igazolással a nyakörvön.) Miért is tenné ezt egy etológus? Ő ettől még irgalmatlanul élvezheti ezt a kis kalandot, csak tán máshogy, mint a malackák. Az élete teljes és kiegyensúlyozott az ólban, sok malac meg is irigyelhetné, ha átlátná helyzetét. Érthető a példa? És épp ezért nem gondolom, hogy a lét egyenlő azzal, hogy egy vastüdőben fekszem, csak hogy fenntartsam a magam számára a hitet, ez vagyok én, az a páncélos figura a vásznon. Nem lehet szabad az, aki nem lát túl a kereteken, ám amit látsz, az már számodra valós közeg lesz, nem illúzió. A rab akkor éli meg magát rabnak, ha létezik számára a börtönön kívüli világ. Ha ezt elveszed tőle, mert örökre kimosod a fejéből a kint fogalmát, vagy behelyettesíted mindenféle hihetetlen baromsággal, megszűnik rabnak lenni, pontosabban a benne élő szabadság fogalmát bezárja a falak közé, és már nem a városba vágyik, aminek a létezését elfeledtették vele, hanem legfőbb vágya az lesz, hogy ő is a rabkonyhán dolgozhasson. És ha ezt sikerül elérnie, irgalmatlanul boldog lesz, és nem érti, te miért nem tudsz ennek úgy örülni. Teljesen máshogy fog állni egy kígyózó sorban az, aki abba született bele, hogy mindenért egy órát kell várnia egy hosszú sorban, ráadásul guggolásban, mint az, aki egy olyan városból jött, ahol sosincs sor, s nem tudja, mi az. Először nem is fogja érteni, itt mi folyik, aztán beguggol nyilván ő is a sorba, de olyan birkatürelemmel, mint akinek ez a világ legtermészetesebb dolga, nem fogja viselni a szitut. Mégsem mondhatjuk a sorban békésen guggolóra, hogy ő csinálja jól, éppen azért, mert nem is fogja fel, micsoda bolond egy szisztéma ez. Kik vitték előre ezt a világot, a széles mosollyal guggolók, vagy akik felálltak, körülnéztek és feltették hangosan a kérdést: gyerekek, mit csináltok ti itt tulajdonképpen?

Visszakanyarodva tehát a stúdiós példára, meg kell vizsgálnunk Irma néni szuterénjét a saját kis életünkben, aztán valahogy felfedezni mögötte a stúdiót. Onnan jöttetek, és pont oda tartotok, pontosabban egyetlen egy lépést sem tettetek, csak beraktatok egy bejátszást, amit a stúdióból most végignéztek, és a bejátszás előtti és utáni „semmi” maga az a stúdió, ahol most láthatatlanul és némán ültök. S csak addig semmi, amíg a bejátszásra figyeltek, és nem fedezitek fel, hogy ja, de hisz ez a jelen, és amit nézek, az a múlt.

És akkor, ha még van mindezek után kedvetek és energiátok hozzá, íme, az egyik és a másik régi cikk, amit nemsokára követ majd egy harmadik, ami korunk hőseiről fog szólni.

(LD)