Idő-tér mese – Adamus irkafirkák

A történet úgy kezdődik, hogy van a világon egy icipici kunyhó. És ebben a kunyhóban lakik egy nagyon öreg nénike, ez a nénike van vagy legalább kétszáz éves. Ott kuporog a kunyhójában, megfőzi a kis ebédjét, aztán kimegy a kertbe, egy kicsit sétál a ház körül, délután olvasgat, s jó korán lefekszik – és kezdődik minden elölről. Már nem is tudja idejét, hogy mikor élt máshogyan, számára az élet ugyanis ez: egy monoton körtánc. No és egy nap a nénike életébe különös változás robban be, mégpedig egy fiatalember képében. Ez a fiatalember az erdőben csatangol, amikor is meglátja a nénike kuckóját. Merő kíváncsiságból odamegy, és miután azt hiszi, a kunyhó teljesen lakatlan, benyit. A nénike épp az ebédhez tálal magának, amikor is megpillantja az ajtóban a gyönyörű fiatal férfit. Majdnem elejti a tányért ijedtében, de a fiatalember is megrémül, hiszen ott áll előtte egy kétszáz éves öregasszony, miközben ő azt hitte, a romos kunyhó teljesen lakatlan. No, a kis ijedelmet követően a fiatalember illedelmesen bemutatkozik, és közli a nénivel, hogy ő nem akar zavarni, megy is már tovább, csak azt hitte, a ház egy kis lakatlan, erdei menedék.
– Hehe – nevetett a néne –, az hát, valahol az. Bár én lakom benne, de én már szinte nem is létezem.
– Ugyan, hogy mondhat ilyet, néném – mosolygott a fiatalember –, hiszen, lám, milyen jól eltartja magát egyedül, itt az erdő kellős közepén!
– Hja – legyintett a néne –, nem nagy dolog, így megy ez minden nap, teljesen egyedül vagyok, az élelmet a kertben termelem magamnak, úgy élek, mint valami kis vadállat.
– No hiszen – indítványozta a fiatalember –, ha egy kis változatosságra vágyik, nem kell semmi mást tennie, néném, mint eljönni velem egy kis sétára.
– Ó, nem bírok én már hosszú sétákat, fiam – sóhajtott egy nagyot a néne –, kétszáz éves is elmúltam, örülök, ha a kertbe kijutok!
– Ugyan már – legyintett a férfi –, jöjjön csak velem! Tegye le azt a tányért, és sétáljunk ki ide a tisztásra, nincs messze, és nem is meredek az út. Majd lassan bandukolunk, s addig mesélek kegyednek valami nagyon érdekeset.
No, a néne kötélnek állt, ugyan, mi baja lehet, neki már édes mindegy volt minden. Lerakta a tányért, kibújt a kötényéből, és felvette a kopott cipőcskéjét. Nagyon vicces látványt nyújtott ez a töpörödött öreg néni a magas, deli fiatalember mellett, miközben volt az egészben valami végtelenül megható is. Kiléptek a házból, és a férfi azt mondta a néninek:
– Karoljon belém, kedvesem, és menjünk.
A nénike félénken belekarolt a férfibe.
– S amíg így bandukolunk a tisztás felé – folytatta a férfi –, mesélek valamit. Képzelje el, kedves néném, hogy én is nagyon öreg vagyok!
A néni kétkedőn a férfire nézett.
– Te, fiam, már hogy lennél öreg? Hiszen fiatal vagy, friss, üde és erős!
– Nem – nevetett a férfi –, ez csak a látszat, higgye el, néném, én nemhogy kétszáz, de több mint ötszáz éves vagyok!
– No hiszen – kuncogott a nénike –, micsoda beszéd ez.
– És tudja, miért van ez így?
A néne értetlenül csóválta a fejét:
– Nem, én aztán nem tudom.
– Nos, azért van így, mert én, ha fogalmazhatok úgy, duplán élek.
– Mi az, hogy duplán, fiam?
– Hogy nekem egy év az húsznak számít, vagy még többnek. Egy évet öregszem, de valójában húszat élek.
– Jaj, és ez hogy lehet? – csodálkozott a nénike.
– Úgy, hogy máshogy fogom fel az időt. Jöjjön, pihenjünk le, itt egy pad, és közben elmagyarázom.
Leültek egy kis út menti padocskára, a férfi hátradőlt, és felnézett az égre.
– Amikor reggel felkelek, nem azt mondom, nos, itt áll előttem egy nap, jaj, mit is tegyek ma, vagy jaj, mit is kell tennem, hanem én azt mondom. Ez a nap nem egyéb, mint az elkövetkezendő tíz év egy pillanata. Azaz amikor felkelek, nem gondolkodom napokban, csak években, évtizedekben. Mert egy nap – nézett le most a földre a férfi –, én elveszettem mindent: mindent, amim csak volt. És akkor a napoknak megszűnt számomra az értelme, érti ezt, néni?
– Persze, értem, már hogyne érteném – bólintott komolyan a nénike.
– És amikor ez történt, én elkezdtem az időt máshogy látni, miután nem volt a napoknak értelmük, azok a szememben évekké nőttek.
– Értem, mit mondasz, fiam.
– Én onnantól már kizárólag csak éveket láttam magam előtt. Azt vettem észre, hogy azon jár az eszem, hogy no, akkor hogyan is lesz tavasszal ez vagy az, miközben a nyár közepén jártunk. Érti ezt, néni?
– Hogyne fiam, értem.
– No és ahogy így telt az idő, észrevettem egy érdekes dolgot.
– És mi az?
– Hogy az idő egyfelől végtelenül gyorsan telik, másfelől meg egyhelyben áll.
– Egy időben mindkettő?
– Igen, egy időben mindkettő.
– No és ezután mi történt?
– Jött egy még érdekesebb dolog: amikor ezt már alig bírtam elviselni, mert azt éreztem, a gyorsuló idő és a megállt idő két oldalról összeszorít, akkor egy nap, egy pillanat alatt megnyílt számomra egy időfolyosó. Egy olyan időfolyosó, amibe valamiért e szorítás hatására belekerültem, és bár akkor minden egy pillanat alatt végtelen sebességre kapcsolt, de én nem öregedtem. Telt az idő, pontosabban láttam az idő múlását magam körül, de bennem nem volt többé jelen ez a múló idő.
A nénike csodálkozva a férfire tekintett.
– Ezt már nem értem, fiam, akárhogy is figyelek, nem bírlak követni.
– Az időalagút egy olyan hely, ahol a dolgok egy szempillantás alatt átalakulnak, míg te nem változol.
– Értem.
– És ebben az időalagútban át lehet egyik világból menni a másikba, és vissza.
A nénike most a férfi felé fordult.
– Igaz ez, fiam?
– Igen. Ha belép az ember ebbe az időalagútba, képes egy pillanat alatt egy teljesen másik világba kerülni. De nem meghal, nem elalszik, nem képzelődik és nem álmodik, csak odakerül. Először nem is tudja, hogy egy másik világban van. Aztán azt veszi észre, a régi világ csak egy halvány derengés, mintha egy kép éppen átúszna egy másikba. Aztán hirtelen meglátja a másik világot. És akkor rájön, ezt a két világot nem a két világ közti határ választotta el, hanem egy időértelmezés. Amikor a napokból áll össze az életed, nem láthatod ezt a világot, ám amikor feltöröd ezt a napokba zárt burkot, akkor ott lesz egy ugyanolyan világ, csak más időben. Nem máshol, hanem máskor. Ez a titok.
– Jaj, milyen zavarosan beszélsz, te ember – sóhajtott a néne. – Nem megyünk a tisztásra, ahogy ígérted?
– De hisz már ott is vagyunk – nevetett a férfi –, nézzen körül, néném, itt vagyunk!
A néne csodálkozva körbepillantott, és nagyon elámult. Úgy emlékezett, egy kis erdei ösvényen ülnek egy padon, de közben fent voltak valami magaslaton, ahol egy nagyobb rétről csodás kilátás nyílt az egész alattuk elterülő tájra.
– Jaj, ide meg hogy jutottunk? – forgatta idegesen fejét a néni –, hogy másztunk fel ide, nem is emlékszem.
– Nem kellett mászni, csak egy kicsit el kellett gondolkodni az időről. Most én elmegyek, néni – állt fel a férfi. – Itt hagylak. És neked vagy le kell menned, vissza a kunyhódba, vagy azt is választhatod, hogy itt maradsz.
A néni nem értette, hogy maradhatna itt, amikor itt se ennivaló, se ágyikó nincsen.
– És ha azt választod, hogy itt maradsz, visszajövök, eljövök érted, és elmegyünk együtt egy ennél sokkal szebb helyre. Ez csak az átjáró, ha nevezhetem így.
Nahát, csodálkozott a néni, aki azt érezte, valahogy sokkal erősebb ezen a magaslaton, mint amilyen valójában. Végignézett magán, és olyan furcsán fiatalos lett a keze, akár egy húszévesé, a lába úgyszintén, ráadásul farmernadrág volt rajta a vastag, rakott szoknya helyett, és valami volt a fején is a kendő helyén. Megfogta, levette: egy baseball sapka volt.
– Annyira gyönyörű vagy – mondta neki a férfi.
A néni, nem értette, hogy mondhat neki ilyet egy ennyire jóképű fiatalember.
– Én, mármint hogy én?
– Persze, te, ki más? – a férfi mosolygott, és elindult határozott léptekkel a látóhatár felé.
– Várj! – kiáltott utána a néni. – Ne hagyj itt, nem tudok utánad menni! Nem tudok egyedül visszatalálni a kunyhómba!
A férfi nem szólt egy szót sem, csak távolodott és idővel beleolvadt a messzeségbe. A néni a padra rogyott. Jaj, most mi lesz velem? Majd ismét felállt, és azt érezte, sokkal magasabb, mint volt. Kicsit átmozgatta magát, a teste ruganyos volt, vékony, magas, egyenes, fiatalos. Valamit érzett a hátán, hátranyúlt, dús, gyönyörű, hosszú haja volt. Mi a szösz, fordult körbe ijedten a néni, mi történik velem? De nem látta magát, csak a kezét, lábát, lapos, feszes hasát. Na most aztán jól megjártam, sírt járkálva a mezőn, elvarázsoltak, és így már soha nem jutok haza! Ám ekkor egy hatalmas madár vetett árnyékot rá a magasból. A néni felnézett: egy gigantikus sas madár körözött felette az égen. Most aztán végem, hunyta be ijedten a szemét, most itt a vég. A sas madár lassan leereszkedett mellé egy nagyobb sziklára, és fejét kíváncsian forgatva méregette őt.
A néni óvatosan kinyitotta a szemét és a madárra nézett. A sas, meglepő módon, megszólalt:
– De szép vagy!
– Én, szép? – a néni elpirult. – Nem, nem vagyok szép, öreg vagyok, és most már meg is kergültem, azt látom, megfiatalodtam, és egy sassal beszélgetek!
– Így van – nevetett fel a sas –, mert a néni most máshol van. Bekerült a varázsbirodalomba, ahonnan két út vezet: egy vissza a kunyhóba, az erdőbe, ahol lassan vihar keletkezik; vagy egy másik, haza: oda, ahonnan a néni származik.
– Ahonnan származom?
– Igen, bizony – felelte a sas. – Mindenki származik valahonnan. Ahol az ember van, az sosem az a hely, ahonnan oda került, talán ezt nem nehéz megérteni. Még egy körtefa sem ott van, ahonnan származik, nem igaz?
– De – gondolkodott el a néni –, ez talán igaz.
– No és két út áll előtted: vagy ott maradsz ahová kerültél, vagy visszatérsz.
– Mit jelent visszatérni?
– Halhatatlanná válni – felelte a sas, majd hirtelen elrepült. A néni most már teljesen össze volt zavarodva. Visszaült a padra, és gondolkodni kezdett. Mit is mondott ez a férfi? Hogy az időben kell máshová kerülni, nem a térben. Így volt, így bizony. Nos, akkor most nincs más dolgom, mint tenni, amit ő mondott, hogy tesz. Azt mondta, nincsenek napok, a napokat felváltották az évek, az éveket az évtizedek. Helyes. Most én itt ülök kétszáz éves öregasszonyként egy kis padon azt képzelve, hogy egy tisztáson vagyok és fiatal vagyok, de eljön a nap, amikor mindent megértek, mindennek eljön a vége. És ekkor történt valami érdekes, a nénit felkapta a szél, és elröpítette a sas után. Kapálózni sem maradt ereje, úgy vitte süvítve a szél, mint egy tollpihét. A néni már gondolkodni sem tudott, egyetlen gondolat maradt meg a fejében, az a pillanat, amikor mindent megért. Ahogy így repült, azt érezte, a teste feloldódik és értelmét veszti, már nem volt fiatal sem, nem volt semmilyen, mégis valóságosabb volt, mint bármikor ebben az életben. Juhéj, gondolta, de hisz ez jó! És ekkor megérezte a férfit maga mellett, ott süvítettek együtt a levegőben.
– Mondtam, hogy jó lesz – nevetett a férfi.
– Nem mondtál semmi ilyet.
– De, azt mondtam, ha jól döntesz, akkor újra találkozunk, és elviszlek egy jobb helyre, mint a kunyhód.
– És mit döntöttem jól, mit csináltam tulajdonképpen?
– Semmit, elengedted az időt. Engedd el az időt, ne mondd azt, hogy ma, meg holnap és egy óra múlva, hanem mondd azt, hogy a vége után. És csak erre gondolj, és ez egy pillanat alatt átvarázsol hozzám.
Egymásra néztek, mind a ketten nevettek.
– Ez borzalmas hülyeség volt – kacagott a lány.
– Az – nevetett tovább a fiú is –, de legalább megpróbáltam.
– Oké, akkor most én jövök – mondta a lány, és nyelt egyet. – Szóval a történet úgy kezdődik, hogy van egy öreg bácsi, aki egy kockába van bezárva.
– Jaj, szegény! – mosolygott a fiú.
– Pszt, én se szóltam bele a te mesédbe. Szóval a bácsi be van zárva egy kockába, és a baj az, hogy bár van a kockán egy ajtó, de a kilincs kívül van, és belül az ajtó teljesen belesimul a kocka falába. A bácsi lassan már nem kap levegőt a kockában, és érzi, ha nem nyitja ki azonnal annak az ajtaját, megfullad. Húzza, nyomja az ajtót, próbálja a körmével kifeszíteni, de semmi. No és ebben annyira elfárad, hogy lerogy a kocka aljába, aztán hanyatt fekve elterül. Nézi a kocka tetejét, és nem gondol semmire. És ahogy így fekszik, egyszer csak eszébe jut valami: no hiszen, gondolja, ha én úgy feküdnék, hogy az ajtót láthatnám magam fölött, akkor kikerülhetnék a kockából! Biztos azért gondolta így, mert már oxigénhiányos volt. Nos, addig mocorgott a földön, hogy nagy nehezen felállt, és nekinyomta a hátát az ajtóval szemben lévő falnak, majd azt képzelte, ő most a padlón fekszik hanyatt, és felette van az ajtó. Persze az ajtó ettől nem nyílt ki, igen ám, de történt valami érdekes dolog: ahogy így feküdt a bácsi, a saját testhelyzetét teljesen máshogy elképzelve, mint amilyen az valójában volt, elkezdett a kockán túlra látni. Úgy vélte, átlát a falon, és látja kívülről az egész kockát egyben, benne saját magával. Ez a vég, gondolta a bácsika, most halok meg, már képzelődöm. S ekkor azt vette észre, ott áll az ajtó előtt, pontosabban mögött, s keze a kilincsen.
Meghaltam, gondolta, majd lenyomta a kilincset, és ekkor vette észre, nem is volt kocka sehol, az nem egy kocka volt, csak egy gondolat. S az ajtó meg nem volt egyéb, mint egy igazság. Ami azt mondta, nincs kocka. És a bácsi arra is rájött, hogy a kockában sem volt senki, hisz ha nincs kocka, nincs senki, aki benne lenne. Igen ám, de ekkor ő is megszűnt lenni, mert ha nincs kocka, nincs ajtó sem, és kilincs sem: na de akkor ki fogja a kilincset? Lepillantott a kezére, és akkor jött rá, ó, de hát nincs is ez a kéz!
– Meghaltál – mondta a kisfiú a kis legófigurának, és eldöntötte. Majd egy mozdulattal szétszedte a legókockát, ami előtt nemrég még ott állt a parányi műanyagfigura, ám amely mostanra eldöntve feküdt a szőnyegen.
– Tessék most már elpakolni! – hallotta meg a szobaajtón kívül az anyja hangját. – Tíz perc múlva bemegyek, és ha nem vagy az ágyadban, büntetés lesz a vége!
– Jól van na, jól van már – mérgelődött a kisfiú, elrakta a legót, és bebújt az ágyába.

Álmában egy lánnyal játszottak, mégpedig azt, hogy mesét mesélnek egymásnak, egymásról.

(ASG, Illusztráció: Hilma af Klint)