Istenem

Istenem

Türkizkék szemének sós, tiszta könnyében úsztam,
elméjében színesen cikázó, fürge halakat kergetve,
nemes arccsontjának meredek körívét bámultam,
lebegő tekintetem zöldellő bársony borostáját legelte,
vagy hosszú, kemény gerincén caplatott fel, lihegve.

Elterülve patyolatfehér, puha üstökében szárítkoztam,
miközben ő csukott szemhéjamon át lángolva nézett,
szívós testének dermesztő kanyarulatain száguldoztam,
párás, sós lehelete cirógatva számra csókot csempészett,
indigó álmának csillogó túlvilága örök talánnyal igézett.

Rendíthetetlen sziklaszilárdsága, s kopár meztelensége
érzéki szeszéllyel hullámzott buján csobogva odalent,
ellepett perzselő vágyának forrón sugárzó fenségessége,
miközben fakó, csontos csúcsai széthasították a jelent,
ökölbe szorított markában, mint kavicsot fogta a végtelent.

Zajosan ostromlók egész hadán át nyújtotta felém a kezét,
rám kacsintott, s miközben szeles ölelése elvette az eszem,
fülembe zúgta magabiztosan, feltárva féktelen, vad hevét:
„Ugyan, hagyd el, ne is törődj velük – lásd, én sem teszem!”
Gyűrűt kaptam tőle, hogy ujjamra fonódjon, ha rá emlékezem.

Titkos románc volt a miénk, lényünkbe maró, eksztatikus kaland,
s mikor fájón lenéztem rá, édes búcsújával nyilat szívemig lőtt,
majd végezetül csak annyit mondott: „Ne bánkódj! A határtalant
nem lehet elhagyni, ami örök, nem múló. Az, mit végzetünk szőtt
egyetlen szálból, végtelen minta: sorsom veled már végleg összenőtt.”

(LD)