Izzó november

Izzó november

Lángoló sövények, szikrázó faágak a nap aranypalástján,
kopott, szénszagú köntösét parázsló csipkebogyók égetik:
sétálok a novemberi fagyban, és rád gondolok. Borostyán
vad ölelése emészti a törzset, sárga sálam hamvadó végeit
nedvesre marja a levegő, hideg fénye sóként csípi a szemem.

Látod, ugye, te is, hogy vérzik az őszi táj, e forrón felizzó tetem,
mely kihűlve üvegesre dermed? Mi és a világ. Életem korongján
te vagy a barázda, az avartól sercegő árokban őzek szelíd lépteit
őrzi a fekete sár. Egy kőkémény szürke füstfelhője remeg tompán,
mint a fazékfedő, az ég vöröse perzseli a levelek elszáradt széleit.

Fellobban a láng, lobogva tüzel a lebegő csillagok ezüstlombján,
majd rázúdul az est, kemény páncélja jeges reccsenéssel érkezik,
befordulok az utcánkba, meleg csillan a lámpák sárga ragyogásán,
kezem magzatként kuporog a zsebemben, érzi a cipzárfog fém éleit,
a hűs holdsarló felhasítja az eget: s lávaként folyik belénk a végtelen.

(LD)