Kategorikusok – Adamus irkafirkák

– Rendben, édes, ma egy nagyon érdekes játékot fogunk játszani, egy olyat, amilyet még sosem játszottunk, és ami megmutat neked egy dolgot arról, amit most, ha nem vennél észre, akkor megtorpannál pont a bejárat előtt. Ott áll előtted egy lengőajtó, és neked, ahogy haladsz, lendületből be kéne azt tolnod, de ha megállsz előtte, akkor lehet, egy darabig elnézegeted ezt az ajtót, és hidd el, ehhez most semmi kedved nincsen. Ezért játszunk ma egy jót, és ezzel tulajdonképpen, ha ügyes vagy, meg is tudod lökni az ajtót, aztán, hogy azon túl mi vár, azt már a te dolgod lesz felfedezni. Kezdhetjük?
– Igen.
– Jó, a játék lényege a következő lesz. Én mondok neked egy dolgot, pontosabban teszek egy kijelentést, és neked azt kell eldöntened, igaz a kilejtésem, vagy nem. Az állítások között lesznek hamisak, és nagyon mélyen igazak. Majd amikor eldöntöd, ez igaz vagy hamis, indokolnod is kell a válaszodat. Mehetünk?
– Jézusom, igen.
– Oké. Az első állításom az, hogy te egy ember vagy a földön, aki azért van most ebben a létformában, hogy megtapasztaljon valamit.
– Visszakérdezhetek így a játék elején?
– Hogyne, kedvesem.
– Szó szerint kell érteni ezeket a kijelentéseket? Tehát az „ember vagy a földön” jelentheti azt, hogy ember szerepben a föld színterén?
– Nem.
– Jó, akkor a válaszom az, hogy a kijelentésed hamis.
– Indokold!
–Az előbbi visszakérdezésemmel indokoltam. Mert bár most valóban egy ember vagyok a földön, de ezt mégsem tudom magamra száz százalékban, alap létállapotként vonatkoztatni. Tapasztalni vagyok itt emberbőrbe bújva, de ha magamat definiálnom kell, az ember már annyira nem érvényes rám.
– Jó, most semmire nem fogok visszakérdezni, megyünk tovább, aztán a végén megmondom az eredményt, és kielemezhetjük közösen a játékot, jó?
– Jó.
– Nagyszerű, a következő kijelentésem az, hogy a mindenség végtelen, ami azt jelenti, hogy csakis önmagában létezik, nincs rajta kívül semmi, ami egyben tartaná.
– Igaz.
– Indokold.
– Ha lenne rajta kívül valami, az is a világmindenség része lenne, hiszen a mindent nem tudom leválasztani semmiről, mert akkor már nem minden.
– Jó, megyünk tovább. Én a te részed vagyok.
– Hú, ez de nehéz. De azt mondom, hamis.
– Miért?
– Mert a részem vagy, de nem úgy, mint a testemnek a szív, hanem inkább, mint a jobb kéznek a bal kéz. Egy test részei vagyunk, de mi ketten eléggé különállóak, különbözőek vagyunk, ezt sokszor megtapasztaltam. Ikertestvérek vagyunk, egy anya „részei”, de egyre kevésbé érzem azt, hogy te az én lényemből fakadsz. Jó, ez most zavaros lett, de talán érted.
– Rendben, megyünk tovább. Minden ember, aki körülvesz ebben a világban, hozzád képest hamis létező.
– Hamis?
– Igen, ezt a szót használtam, hogy hamis, vagy mondhatod azt is, fals.
– Jézusom, nagyon nehezek a kijelentéseid, mert árnyalatokon múlik az igazság.
– Igen, édesem, az igazságnak ez fontos jellemzője. Tehát, igaz a kijelentésem?
– Én úgy fogalmaznék, áttételes, hisz bennem jelenik meg, de akkor most azt mondom, hogy igaz, bár én sem a hamis, sem a fals szót nem használnám.
– Az én szavaimmal igaz vagy nem?
– Úgy inkább nem, de az áttételessel meg igen, döntsd el te, milyen választ adtam.
– Imádlak, gyönyörűm, nagyon vicces vagy, akkor megyünk tovább. Amikor az életed végére tekintesz, akkor azt érzed, hogy onnantól valami más kezdődik.
– Megint csalafinta kijelentés, de azt mondom rá, hogy hamis. Azért hamis, mert ha az életem végére tekintek, akkor az az életem vége. Onnan nem kezdődhet valami más. Ha úgy fogalmaztál volna, hogy ennek a földi kalandnak a végére, még akkor is vacillálnék, de így rávágom, hogy hamis a kijelentés, legalábbis rám nézve az.
– Nagyszerű. Jön a következő kijelentés, nagyon figyelj. Minden, e földön lévő tanító, beleértve Krisnát, Buddhát, Jézust és az összes, hatalmas avatárt, tévedett egy dologban.
– Most megnevettetsz, ez milyen kijelentés már? Én ezt honnan tudjam? Fogalmam sincs, hogy tévedtek-e vagy nem, főleg úgy, hogy magam sem látok rá az egészre. Nem tudom erről a kérdésről eldönteni, hogy igaz-e vagy hamis.
– Dehogynem, alaposan gondolkodj el rajta, adok időt. Kérlek.
– Oké, igazat mondok.
– Miért?
– Mert szerintem abban tévedtek, hogy az embereknek át lehet adni egy emberen túli tudást. Azt csak passzívan le lehet tenni a földre, és aki megérett rá, majd felveszi, de meggyőzni az embert arról, hogy alapvetően nincs, így nem lehet.
– Megyünk tovább, még van három kijelentésem, aztán elbeszélgetünk, jó?
– Jó.
– A következő kijelentésem az, hogy te egy megvilágosodott ember vagy.
– Hamis.
– Miért?
– Mert a mondat két része ellentmondásban van: ember és megvilágosodott, ez olyan, mint a száraz zuhany.
– Rendben, nem kérdezek vissza, majd a végén megnézzük az eredményeket. Jön a következő kijelentés. Én csak az álmod része vagyok.
– Igaz. Kozmikus álom a lét, álmodjuk egymást, és egymás álmának részeként vagyunk egy hatalmas, örök tudat grandiózus álmának a részei.
– Jól van, jöhet a következő, az utolsó. Az élet nem egyéb, mint egy pillanatba zárt időegyenes, amit a végtelen idő önmagában meghatároz.
– Igaz.
– Miért?
– Ugyanazt tudom mondani, mint a végtelen mindenségnél: az idő egy, az nem múlik vagy telik, az csak van, a most pillanat az egyetlen valóság, és ebben a hatalmas mostban megjelenik a múló idő, ám erre csupán egy zárt formában képes, különben kiterjedne a mindenkori most mozdulatlanságába.
– Érted, amit mondasz?
– Hogyne.
– Jó, akkor jöjjön még egy extra, bónusz kijelentés. Te már rég nem élsz, és minden, ami körülvesz, egy visszaemlékezés arra az életre, amit egy ponton lezártál.
– Huh, megint nagyon nehéz kijelentés ez. Nem élnék? De akkor ki írja most ezt le? Vagy ez már le van írva, és én csak visszanézem, ahogy írom? Igen, lehet benne valami, egyre inkább azt érzem, csak nézek valamit, és önmagam, az emberi részem, egyre távolabb kerül valahogy attól, aki nézem ezt. Ha így érted a nem életet, akkor igaz a kijelentésed, de ha úgy, hogy „halott” vagyok, akkor nem értem. Mert ha meghaltam, akkor egy olyan létállapotból kerültem ide, ahol szintén meg lehet halni, bele egy másik létállapotba, amiben megint majd meghalok – és nekem ez a te elméletedben most még egy igen zavaró és ezért zavaros elem.
– Tehát igaz vagy nem?
– Szó szerint értve a kijelentésedet?
– Igen, végig ezt kértem, vedd szó szerint.
– Akkor hamis. Élek, és visszanézek egy életet, ami már elmúlt, és aki benne van, az nem él, de az nem azonos már rég velem, aki nézem őt.
– Remek, angyalom, és akkor most beszélgetünk egy kicsit, jó?
– Jó.
– 9+1 kijelentést tettem, mindegyik valahol rád vonatkozott és arra kértelek, mint egy céllövőt, hogy az elé rakott céltábla közepébe lőjön ki tíz golyót. Érdekel az eredmény?
– Igen, bár hidd el, amiket most válaszoltam, azokon én már annyit gondolkodtam, hogy ha még hibásan feleltem is, jelen pillanatban így gondolom, mert én most itt tartok az életemben.
– Jól van. Azt kell mondanom, egyetlen kijelentést se találtál el.
– Na, ne szórakozz velem, ez megint akkor valami csapda volt.
– Bizony ám, egy játékos csapda, hogy ki tudd nyitni a lengőajtót. Eltereltem róla a figyelmed, hogy ne torpanj meg előtte. Meg tudnád nekem mondani, miként tettem ezt? Ne vágd rá, édesem, hogy nem tudom, hanem gondolkodj el rajta egy kicsit, jó?
– Oké. Valami olyasmi lesz, hogy az embernek mondtál emberen túli kijelentéseket, és ez olyan, mintha egy kutyát arra ösztönöznék, hogy nézzen magára kutyaként egy ember szemével. Erre, azt hiszem, képtelen lenne. Ezt annál a nagy tanítós kérdésednél éreztem meg igazán.
– Nagyjából, kicsit kiegyenesítem a magyarázatod, mert a rád jellemző módon megint jó választ adtál, csak mindig felkunkorodik, édesem, a széle. Tehát tettem tíz kijelentést az emberről, de úgy, mintha nem róla tenném. Ezzel arra késztettelek, amire a rossz ezoterikus iskolák ösztönzik a követőiket, hogy higgyen magáról mást, mint ami ő. Azt sugalltam a kijelentéseimmel, hogy te túl vagy azon, aki vagy, és ez nagyon rossz állapotot eredményez, mert arra késztet, hogy megkettőzd magad. Minden kijelentésem igaz egy pontból nézve, és egetverő ökörség egy másik pontból nézve. Nincsenek örökérvényű, minden pontból megingathatatlan igazságok, erre már közösen, többször rájöttünk. És én olyan kijelentéseket tettem neked, amik hol innen, hol onnan szólnak, és addig tekergettem így a kis buksid, amíg el nem szédültél. Nézzük végig gyorsan a kijelentéseket így egyben?
– Igen, ha lehet.
– Jó, egyfelől arra kérdeztem rá kijelentések formájában, hogy mi a világ, másfelől meg, hogy mi a szereped, helyed benne. Csakhogy ez így egyáltalán nem helyes kiindulópont, mert a legnagyobb hibát azzal követed el a léted során, ha magad akarod elhelyezni a világban. Van egy világ, és ezt meghatározzuk, azt mondjuk, végtelen, időtlen, amiben van egy véges élet, s amiben te ember vagy sok más között, aki lehet, nem is olyan létező, mint te, és akkor itt vagyok én, aki meg, mondhatni, e világon túl van, és ehhez képest te ilyen vagy, én meg olyan, és vannak még olyanabbak, meg kevésbé ilyenek – nos, ebből te önmagadról nemhogy semmit nem fogsz megtudni, de még arra is jó az egész, hogy a világodat is leképezd egy hatalmas háttérré, oda magad mögé vagy köré. A köré, akiről, lám, semmit nem tudsz, csak annyit, hogy valahogy megéli magát, és ezt akarja állandóan definiálni. És ezzel azt érem el, hogy forogni fogsz. Látsz ilyen önmaguk körül forgó embereket, ugye? Tesz egy kört, majd megáll valahol, és kijelentéseket tesz, mégpedig nagyon határozottan. Ez így van, az úgy van, majd fordul egyet, mint a táncoló dervis, megint megtorpan valahol, és újabb kijelentést tesz, sokszor az előbbivel épp ellentétest – és így pörgeti magát a saját tengelye körül. Én azt mondom neked, ezt ne csináld. Tettem tíz kijelentést, ami mind egy igazságot írt le, ám egy hazug módon. Érted miért mondom ezt?
– A hazug módot?
– Igen.
– Csak sejtem. Arra kértél meg, hogy kategorikus legyek, és ebbe bele is tört a bicskám, erre mondtam, árnyalatokon, vagy ha úgy vesszük, nézőpontokon múlik a válaszom.
– És én erre azt mondtam, az igazság mindig árnyalatok kérdése: érted ez mit jelent?
– Igen, ez a szivárvány. A határ és a víz és szárazföld vagy az életkorok közt. Nincs éles határ soha, ez még sárga, de az már narancs? Ez még a tenger, ám az már a szárazföld? Ma még kiskorú, holnap már nagykorú? Ezek mindig csak önkényes határok lehetnek. És így van a fogalmakkal is: fals vagy áttételes, most mi a határ a két fogalom közt?
– Jó, nagyjából érted, kincsem, figyelj! Ott állsz egy lengőajtó előtt, és csak és kizárólag akkor tudod azt belendíteni magad előtt, ha egy dolgot most azonnal ledobsz a földre: a kategóriákat. Az elme kategóriákban gondolkodik, mindennek van egy rekesze, egy fakkja, mindent iktat, osztályoz, címkéz, rangsorol, skatulyáz és besoroz. No, most eljött az életedben egy nagyon furcsa korszak: ezeket a fiókokat szét kell törni. Nem kell félni ettől, nem fog összekeveredni a liszt a tojással és a gondosan a fiókba hajtogatott ruhákkal. Mert ha bent rend van, már nem kell ez a rácshálózat. Engedd el. Az lesz a feladatod, hogy nézd végig mind a tíz kijelentésemet most fakkok, fiókok és meghatározott címkék nélkül. Mosd össze a tíz kijelentést, és tedd igazzá és hamissá egy időben, lásd egyben a két mintát rajta, és láss meg egyetlen egy valós kijelentést a tízben együtt. És amint ezzel megvagy, az ajtó kinyílik. Bent nem lesznek címkék, fakkok és kategóriák, helyette lesznek egymásba átfolyó minőségek, igaz is, és hamis is állapotok, itt és ott levőség egyszerre. Érted ezt? Én a részed vagyok, igen, ha úgy akarjuk, és nem, ha amúgy. Ha akarom, lám, itt vagyok kvázi benned, de ha akarom, olyan messze kerülök tőled, hogy meg sem találsz. Ha akarod, ember vagy, erre bármikor képes vagy, hisz, most is ott ülsz a kis íróasztalodnál ebben a csodás emberjelmezben, de hidd el, te már bármikor úgy húzod ki magad – érintetlenül és anélkül, hogy gigantikus változást élnél meg – ebből a formából, ahogy csak akarod. Próbáld ki! Legyél két napig nem ember. Játssz szellemesdit, nem is vagy már ott, csak végigrepülsz a város felett. Hidd el, megtapasztalod, már rég nincsenek fiókok a szekrényben, csak rend van, és ez a rend teremti a láthatatlan polcokat. Sőt már szekrény sincs, és amint ezt megéled, azonnal rájössz, jézus atyaég: de hisz átléptem a kapun. Jó? Dolgozz ezzel a tíz kijelentéssel, és lásd meg, amit mutattam. Miközben játszottunk, tulajdonképpen már láthatatlanul, észrevétlenül be is rúgtad, mégpedig a rád jellemző, hatalmas lendülettel a lengőajtót. Itt vagy, és most már semmi más dolgod nincs, mint ezt megélni úgy, hogy tudod, nincs ilyen, hogy itt vagy ott. Erre fogsz rájönni, hogy azért nincs vég, mert az is csak egy kategória lenne, egy olyan kijelentés, aminek semmi létjogosultsága nincs a kijelentések nélküli, szabad, mindent megengedő létezésben. Értesz engem, kincsem?
– Huh, hát ezt végig kell gondolnom, alapvetően inkább érzem, amit mondasz, egyre inkább azt érzem, nem érdekelnek ezek a meghatározott dolgok, és amikor emberektől ilyen konkrét kijelentéseket hallok vagy olvasok, én onnan már önkéntelenül elhúzódom.
– Rendben, most ezt nem ragozzuk tovább, gondolkodsz kicsit rajta, pontosabban inkább megízleled, amit most megkóstoltattam veled, és akkor, ha úgy gondolod, folytatjuk egy újabb kis mókával, de az is lehet, rájössz, erre már semmi szükség, hisz nem fogsz chat üzenetet írni annak, aki ott ül melletted a kanapén.
– Na jó, ez még tán odébb van, de oké.
– Köszönöm a részvételt, ügyes voltál, jó fióktörögetést, angyalom.
– Én köszönöm, Adamus.

(ASG-LD, Illusztráció: Hilma af Klint)

***

Az összeszedett kijelentések és az én megoldásom az egyetlen mondattal a 2. oldalon olvasható.