Keretes terek

Most a múltkori gondolataimat szeretném egy teljesen másik nézőpontból bemutatni, onnan kiindulva, ahol a többség áll. Szerintem az emberek egy jó részének ugyanis teljesen elege van abból, hogy ennie kell a szart, és ez nem elég, de még mosolyognia is kell hozzá, mert ha nem ezt teszi, akkor aztán ő ki van kiáltva mindennek. Merthogy ez a világ hajszálpontosan megmondja nekünk, mit kell éreznünk, hogyan kell viselkednünk, mi a jó és mi a rossz, mi az ildomos és mi nem az. S ezek a rendszerbe kódolt szabályok érdekes módon alapvetően szembemennek az emberek belső megéléseivel, ám konkrétan szégyellnie kell magát annak, aki a valódi érzéseit meg meri nyilvánítani. Mintha lenne egy láthatatlan kód, aminek márpedig futnia kell, és ha valaki ennek útjába áll, azt maga, a kódot futtató tömeg intézi el. Egy lassan teljesen élhetetlen világra kell azt mondanunk, tökéletes. Rongyosra cincált, bűzlő, pállott emberi kapcsolatokra kell azt mondanunk, ez a valódi szeretet. Működésképtelen, ócska minőségű, gyatra dolgoknak kell úgy örülnünk, ahogy kisgyerek a csörgőjének. Bugyuta, papírdobozokba zárt és készen kapott hitekből, elméletekből, premisszákból kell táplálkoznunk, amit e világ által kinevezett és fenntartott díszszakácsok tolnak az orrunk alá, eszed, nem eszed, ez van alapon. Miközben számtalan dolog, legfőképp az alapok omlanak le, hullik darabjaira valahol ez az egész, pontosan, mint amit annyi film olyan jól tudott vizuálisan érzékeltetni, az Egy makulátlan elmétől egészen az Eredetig. De mi ezt ne lássuk így, nekünk egyetlen dolgunk van, töretlenül hinni abban, ez a világ önmagában tökéletes. És hogy miért ilyen fontos mindenáron fenntartani ezt a hitet, annak a megválaszolása szerintem most kulcskérdés, hogy ezzel a szóviccel éljek, illetve a „hogyan tovább”-ra is rávilágít, ha jó irányba fordítjuk a választ.

Elmondom nektek ezzel kapcsolatban az én elméletemet. Előre leszögezem, ez egy privát bejáratú okfejtés, sok-sok áttöprengett, magányos óra eredménye, mely során magamban, mint egy szövőgyárban összefűztem mindazon szálakat, amik számtalan helyről, s meglehetősen hosszú idő óta futnak belém. Nem állítom semmiről, hogy úgy van, mert az az igazság, alapvetően gőzöm sincs, mi hogy van. Sejtéseim vannak csupán, megérzéseim, egyfajta valós vagy vélt rálátásom, de kinyilvánítani univerzális igazságként azért semmit nem mernék. Nyilván a magam nézeteit úgy tárom fel, ahogy én érzem, megélem, gondolom azokat, és nem fogom minden mondatom után odaírni, hogy „szerintem”, mert ezt egyértelműen minden egyes ember odaírhatná minden gondolata mögé. Sötétben tapogatózunk mind, s aki mást mond ebben a furcsa elvarázsolt labirintusban, csak kamuzik: senki nem tud itt bent semmi biztosat, ez az, amiben nagyjából biztosak lehetünk, de még ebben sem. Ám mégis, ahogy mondtam, sejtéseink lehetnek. Olvashatunk a „jelekből”, meghallhatjuk a kintről beszűrődő hangokat, s aki régóta járja ezt a labirintust, és okos volt, ezért egy ideje jelzéseket hagyott magának a falakon, láthatja, hogy nagyjából mi a logikája ennek a furcsa helynek, aminek viccesen a Földgolyó nevet adtuk. Merthogy úgy véljük, egy hatalmas strandlabdán élünk, egy foltos golyóbison, ami reménytelen végtelenségben kering a Nap és a saját tengelye körül, ám amiről minden rajta élő valami teljesen mást tapasztal meg, s nem ezt a gömböt. Az a külső kép, amit a mi életterünkről magunkban dédelgetünk, valami olyasmi, mint a folyton alakuló gólyamese: köze nincs a valósághoz, ám egy bizonyos életkorban minden ezt támasztja alá. A kisgyerek a fogantatás és szülés realitásával egyáltalán nem találkozik, ám a gólyával, aki csőrében a pólyát tartja, számtalan helyen. Ott van ez a kép a mesekönyvekben, a képeslapokon, a boltokban, anyu is ezt állítja, és az oviban a Benőke is pontosan így tudja: a gyereket a gólya hozza. Hisz benne, érvel mellette, és aki szembesíteni próbálja az igazsággal, azt kineveti, miközben azt gondolja róla, vagy bolond, vagy a bolondját járatja vele. Még hogy így keletkezik a kisgyerek?! Ugyan már, ez hülyeség – gondolja a hároméves.

Most pár, nagyon leegyszerűsített példába zárom a gondolataimat, ami csak egy vázlatos vonalrajz egy páváról. Nincs se kiszínezve, se nem tartalmazza a tollak csodás részleteit, valamint a szép állat büszke tekintetét. Csak egy hányaveti vázlat. Ám reményeim szerint alapvetően megmutatja, szerintem milyen állat is a páva, és ha majd az állatkertben találkozol vele, e vonalrajz alapján, lehet, fel fogod ismerni. A vonalrajz egyik eleme a következő. Van egy rendező, aki filmet kíván készíteni arról, hogy filmet készít arról, hogy filmet készít. Ugye, itt állunk az örök matrjoska hasonlatnál, amit én Adamustól hallottam először e világ működésének allegóriájaként valamikor 2008 végén, ám érdekes módon azóta rengeteg helyen futottam bele ebbe a hasonlatba. Ez nyilván valami fordított Mandela-effektus, avagy afféle századik majom-hatás, vagy csak én nem találkoztam ezzel előbb, nem tudom. (Ez kicsit olyan, mint a backrooms sztori, a 2016-os Parabox különös hátsószobás épülete a nyolcas számmal konkrétan megjelent ebben a pár évvel későbbi internetes mémben. Számomra hátborzongató a kettő közti egyezés.) Mindenesetre ez az önmagába fonódó, végtelen térrendszer képezi le mostani tudásunk alapján leghívebben a mindenség felépítését és logikáját. Amit, ne feledjünk, a 0-1 algoritmus bontott ki, azaz a matrjoska babák nem felépültek a „legkisebb” elemtől, hanem önmagukba bomlottak a „legnagyobbtól”, ám a lényeg itt épp az, hogy a legkisebb baba egyben a legnagyobb. Ez a kulcsa mindannak, ami előttünk áll, ez az önmagába hajlás.

Tehát itt van ez a kissé mind-blowing sztori ezzel a különös rendezővel és a furcsa filmjével. No mármost. Ahhoz, hogy a rendező létre tudja hozni a filmet, mindazt, ami a film készítése körül zajlik, be kell emelnie a film világába. Kell neki egy kellékkamera, kellenek plusz lámpák azokon kívül, amelyek megvilágítják a helyszínt. Kell egy dublőr az operatőrnek és színészek a többi stábtagnak. Ám ami a legfontosabb, kell egy új jelenet-határ vagy díszletfal, ami a valódi benti mása. És hát kell maga a rendező is, aki most kettős szerepben tündököl: ő rendezi saját magát, aki a filmen belül rendezi a harmadik rendezőt, aki ezen belül rendezi a negyediket – és így tovább, ameddig szem ellát. Amikor egy ilyen modellt felépítünk – akár fejben, akár a valóságban – van egy dolog, amivel mindenképpen számolnunk kell, s ez pedig az adatvesztés. Ez már akkor is fennáll, ha a híres, általam már említett lencsi babás dalocskát vizsgáljuk, ugyanis a legelső dalocska, ami magában foglalja a másodikat, ami a harmadikat – és így tovább – egy olyan keretet hoz létre, ami épp amiatt, hogy a többi elemet ő foglalja magában, sokkal adat-gazdagabb. Ezt sajnos nem tudom máshogy mondani, de elég csak a hologram darabolására gondolnunk, és értjük is, ez mit jelent. Ugyanis amikor a dal átfordul, azt megelőzi egy „hogy” szócska: „mondott egy mesét, hogy”. És épp ez a kis szócska hozza létre aztán az új réteget, ahogy a benti díszletfal a jelenetben a fiktív forgatást, vagy az ismert, rajzoló kéz mise en abyme kép esetében a kép kerete az újabb és újabb képeket. Hiszen amikor már ötödször énekeljük a „mondott egy mesét, hogy” után az „egyszer volt, hol nem volt”-ot, mindannyian érezzük, valahogy egyre tűnik el az élet az eredeti dalocskából. Tehát jegyezzük meg, hogy minden bent adatszegényebb, „élettelenebb” a kintnél, illetve hogy az önmagába forduló Végtelen Történet belső keretekkel van ellátva, mert ez nagyon fontos. Ezek a keretek ugyanis azok a „fekete lyukak”, azaz térhiányok a végtelen térben, ahol a kint és a bent egy ponton összeér, mint a spirál esetében a szabályos körív hiányzó része, aminek a spirál a létét köszönheti.

És mielőtt még továbbmennénk, nézzük meg gyorsan a rendező helyzetét! Mert ő lesz a másik kulcstényező a modellünkben. A Rendező forgatja a filmet a rendezőről, aki filmet forgat a „rendezőről”. Ő emiatt egy időben és egy térben ott áll a díszletben és azon kívül. Tehát úgy kell ezt elképzelni, hogy van egy valódi filmstúdió, és abban fel van építve egy díszlet, ami ennek a filmstúdiónak a hű mása. Igen ám, de miután csak egy másolat, sok, apró elemben különbözni fog. A büfé nem létezik, csak egy kis pult látszik belőle, műkajákkal. A kamera nem igazi, nincs is benne film vagy SD-kártya. A lámpák bár világítanak, de nem úgy, ahogy egy valós felvétel ezt megkövetelné, hanem úgy, ahogy ebben az imitált stúdióban ez jól mutat. A stábtagok mind statiszták, és nem értenek a sminkeléshez, a scripteléshez és gőzük sincs, mit jelent a drehfertig és hogy zajlik egy terepszemle, vagy miként épül fel egy profi forgatókönyv. Ám van ugyanebben a térben, a díszletfalakon kívül egy igazi stáb, aki mindezt tudja. És a díszleten belül is felépült egy díszlet, hisz a film egy filmforgatásról szól, azaz arról, hogy a rendező rendez egy filmet, ergo kell ebbe a fiktív rendezésbe egy harmadik stáb, egy harmadik kamera és a többi, ám ez még stilizáltabb, mint az őt magában foglaló díszlet. Tehát a Rendező megtervezi a filmstúdió díszletét, s odaáll ebbe immár, mint rendező, kis r-rel. Tehát ő most egyszerre két szerepben van jelen a forgatáson: ő a Rendező és a jelmezben lévő rendező. S miután megkétszerezni nem tudja magát, hogy a filmen lévő rendező által rendezett jelenetben is ott lehessen „rendezőként”, oda már csak egy egy dublőrt, vagy színészt tud berakni, hogy játssza el őt a jelenet jelenetében. Tegyük fel, van egy ikertestvére, s így ő alakítja majd a rendező által instruált harmadik „rendezőt”. És akkor most nevezzük ezt a harmadik alakot avatárnak, merthogy az is: a Rendező harmadik rétegben megjelenő figurája. Remélem, mindenkinek tiszta nagyjából ez a kép, amit azzal még kiegészítenék, hogy a harmadik, avatár „rendező” is nyilván rendez egy jelenetet, tehát lesz egy negyedik kép is, de az már nagyon-nagyon stilizált lesz, oda elég egy élettelen bábu és pár kósza stúdióelem. Hiszen ott már olyan nagy az áttétel, hogy úgysem érzékelhető e negyedik tér mozgása, azaz léte ebben a film a filmben a filmben -filmben.

S hogy jön ez a működésképtelen világunkhoz és ahhoz, hogy itt valami egyre repedező hit erőnek erejével fenn van tartva? Úgy, hogy a példából is látható, az eredeti, valós forgatási helyszínen kívül mindegyik belső réteg erőnek erejével van fenntartva, ha belátjátok, ezt most hogyan kell érteni. Vegyük az első helyszínt, amiben még maga a Rendező szerepel rendezőként! Semmi nem árulhatja el, hogy ez nem egy igazi díszlet és forgatás. A látványbüfének a Büfé tökéletes illúzióját kell nyújtania, az operatőr, akit értelemszerűen egy színész alakít, nagyon feltűnően kell értenie a fotografáláshoz, szakszavakat kell puffogtatnia és teátrálisan ellenőrizni fényeket. A fővilágosító úgy sürög a lámpák körül, hogy csak úgy sistereg körülötte a levegő, az asszisztens csapója többször csattan el, mint kéne, és a sminkes kislány is túlzó buzgósággal pamacsozza a rendező által rendezett „rendező”, azaz az ikertesó-avatár ábrázatát. Igen ám, csakhogy a valódi stábtagok számára mindez kicsit megmosolyogtató. Az Operatőr tudja, az a kameraállás, ami ebben a felvett jelenetben jól mutat, nem lenne alkalmas egy valódi képkompozíció megalkotására. Az asszisztens látja, hogy a csapón a feliratnak így semmi értelme. A Rendező pontosan tudja, hogy amit csinál rendezőként, csak azt szolgálja, hogy az ő valós filmje élethűnek tűnjön, és ez minden, csak nem igazi rendezés. És a Sminkes is jót nevet azon, hogy a sminkes bepúderezi az ikertesó szemöldökét. Érthető? No és mindaz, amiért ezt az egészet felhoztam, a következő. Ugye, azt mondtam, van itt egy érdekes áthajlási pont. És ez maga a felépített, díszletstúdió fala a valódin belül. Tehát a díszlet határai, amik egyben tartják ezt a fiktív stúdióképet, az illúziót. Mert az illúzió csak odáig tart, azon túl már az a valóság következik, amiből ő keletkezett. Azon túl ott áll az igazi Kamera, az igazi Operatőrrel. Az igazi Büfében lehet venni valódi szendvicset, és az igazi Sminkes tényleg kisminkelte a Rendezőt, hogy rendezőt varázsoljon belőle. Ám a legeslegnagyobb különbség az, hogy az igazi filmstúdiót a város valósága határolja, ami nyilván egy másik nézőpontból nevezhető egy még nagyobb „filmstúdiónak”, csakhogy – ahogy a példa is mutatta – ebbe az irányba haladva minden egyre igazabb, teljesebb, életképesebb és élhetőbb.

És akkor, hogy megmutassam, mire szeretnék kilyukadni, mondok gyorsan két másik, tán kicsit bénább példát, de talán a három együtt mutatja meg jól, amiért ezt a cikket bepötyögöm ide nektek. Az egyik az, hogy van egy ház, amiben van négy szoba. Ebben a házban lakik négy ember, egy férfi, egy nő, egy kisfiú és egy kislány. A férfi egy programozó, aki szeretné maga megtapasztalni a találmányát, a tökéletes szimulátort. Így hát egy nap bemegy az egyik szobába, magára csukja az ajtót, megiszik egy amnézialöttyöt, fejére rakja az általa gyártott agyi interfészt, és belekerül egy virtuális térbe, ami a házának hű mása. Ott van benne a virtuális négy szoba, a virtuális asszony, és a virtuális gyerekek, no és ő maga is avatárként. A férfi már nem tudja, hogy nem a valós házban van, hisz erre szolgált a lötty. „Éli” az „életét” ebben a házban, igen ám, de egy dologra azért figyelt, mielőtt megitta a löttyöt, hogy bevigyen magával valamiféle Ariadné fonalat, azaz legyen egy egérút számára az illúzióból. És ezt úgy érte el anélkül, hogy megtörné a tökéletes illúzió varázsát, hogy az agyi interfész által generált valóságba betáplált egy kódot, ami olyan, mint egy magadnak előre kirakott post-it a hűtőajtón, amin az áll: „Ezt készítsd el” – és alatta ott áll egy vázlatos agy interfész modell. Vagy valami ilyesmi. S amikor bekerül a virtuális házba, a virtuális családtagjai közé, megpillantja ezt a post-itet a hűtőn, ami neki szól, és ami egy régi, elfeledett emléket kezd el benne finoman birizgálni. No, e birizgálás hatására elkezd kutakodni, és hosszú munka során megalkotja az agyi interfészt. Nagyon vágyik rá, hogy kipróbálja ezt a kütyüt, ezért megkéri az asszonyt, igyon egy kis amnézialöttyöt, majd a nő fejére csatol pár elektródát, aki mély álomba zuhan, és belekerül a virtuális ház virtuális másolatába. A férfi végig vezeti a kísérletet, látja a monitoron a nő által látott házat, benne a saját maga virtuális alakjával. Nos, és most jön a lényeg: mindez, amit most ő létrehozott és lát, nem egy illúzió az illúzióban, hanem épphogy a valóság betörése abba. Érthető? A megrendezett rendező, aki rendezi a jeleneten belül a „rendezőt” tulajdonképpen a saját helyzetét teremti bele a jelenetbe, s láthatja ott bent kicsiben. Látjátok már, hogy az a pont, ahonnan megmutatom ezt a képet, mennyire máshogy fest, mint a megszokott?

És mindez azért iszonyú fontos, mert azt már írtam: nem mindegy, merre indulsz el a mise en abyme matrjoska univerzumban, ebben a történet a történetben Végtelen Történetben. Ugyanis ez a Történet tényleg végtelen, nincs rajta kívül „nem történet”. Ergo neked az égvilágon semmiféle támpontod nincs arra nézve, hogy merre van a ki és merre a be. Gondolj csak bele: most önmagadban hordozod Istent, vagy ő magában téged? Csalafinta kérdés, nemde bár? Vagy a „halál utáni élet” e földi narratíván, azaz illúzión belül helyezkedik el, egyfajta belevetülésként, vagy ezen túl? Ez sem olyan egyértelmű, mint amilyennek elsőre tűnik. Szóval nagyon könnyű itt eltévedni. Képzeld el mindezt a lencsi babás dallal! Felveszek magnóra ebből három kört, és végtelenítem ezt a felvételt, majd egy áruházban elkezdem lejátszani non stop, körbe-körbe. Aztán megállítok pár random vásárlót, és megkérdezem tőlük: szerinted hányadik rétegét hallod épp a lencsi dalnak? Fogalmuk sem lesz. És ha mindezt egy képpel képzeljük el, ami egy kép a képben fraktálszerű, számítógépes, végtelenül futó gif, akkor, ha ugyanígy random megállítom az egyik képnél a felvételt, és megkérdezem a nézőt, most szerinte befelé haladunk, vagy kifelé, ha a képek ugyanakkorák, mert minden váltásnál az újonnan megjelenő kép azonnal kiterjed a képhatár széléig, akkor a delikvens ezt egyetlen kép alapján nem fogja tudni megmondani. Csak ha régóta nézi ezt a folyamatot és már képes minimum három réteget egyben látni, akkor fogja tudni, befele, vagy kifele haladunk épp a sztoriban.

A harmadik példa a kis vonalrajzomhoz, hogy lemész búvárkodni a tenger mélyére. Ehhez neked nyilvánvalóan speciális felszerelésre lesz szükséged: oxigénpalackra, neoprén búvárruhára, zseblámpára és pár műszerre. Ezek a cuccok mind a szárazföldi körülményeket viszik le a tengerfenékre: a levegőt, a meleget, a fényt és a nevezzük úgy, technikát. De mindezt csak egyfajta stilizált, sűrített módon: ha a palackból akarnál következtetni arra, milyen fönt a légkör, az félrevihetne téged, ugyanígy ha a zseblámpára hinnéd azt, hogy fény, vagy ha a stopperórára, hogy ez a földi technológia. Erre mondtam azt, hogy a benti díszlet mindenképpen adatot veszít. És akkor most ezeket a példákat egybefűzve gondolkodjunk el egy dolgon. Mondom a kulcsszavakat, és ezek segítségével rakjuk össze ezt a képet! Nanotechnológia, strong AI, kvantummechanika és -számítástechnika, blokklánc, okos szerződések, robotika, hologram, virtuális, kiterjesztett vagy kevert valóság (azaz VR, AR vagy MR), ipar 4.0, agyi interfészek (pl. Neuralink), hololens, önvezető autók, 5 és 6G – azaz mindent egybevetve egy intelligens, mindent behálózó, saját tudattal és információs hálózattal rendelkező, önfejlesztő virtuális élettér. Szupertechnológia, aminek a kezdete vagy máshonnan nézve, a vége maga a szingularitás. A díszletfal a díszletben. A „hogy” szócska a lencsibaba dalban. A képkeret a mise en abyme képben. A térköz a spirálban vagy a matrjoska babák között. Ami átfordítja ezt a jelenetet az újba. Ez most megtörténik, mert kollektíve elértünk eddig a határig. A férfi a virtuális házban létrehozta a virtuális házat, és ha ügyes, megértheti, hogy ez egy belső leképezése annak, ami kifelé hasonlóképpen fest. Amit ott bent lát az asszony által megnyilvánulni: az ő maga, a saját világával együtt, ez érthető? Egy virtuális alak. A világmindenség ugyanis egy fraktál. Egy végtelen hologram, ami önmagába tagolódik. Ami bent van, pontosan az van kint. Csak a linearitás miatt ez néha nem annyira nyilvánvaló, ám épp ezek az egyidejű szingularitási pontok képesek ezt a titkot időről-időre feltárni. Két út vezet minden határ körbetapogatását követően: eggyel beljebb vagy kijjebb. Ez a kétirányú mozgás ilyenkor egyidejűleg történik meg. Be, a rendező által rendezett jelenetbe a „rendezőhöz”, és ki a valódi Büfébe. Tehát ami kifelé a szabadság felé röpít, befelé egyre jobban magába zár.

Azért lesz nagyon durva, amikor megjelenik a tökéletes illúzió a valóságunkban, mert a többséget befelé fogja szippantani. Amikor az asszony átlép a virtuális házba, a férfi és a gyerekek könnyen utána csúszhatnak, ha azt hiszik, az a ház, ahonnan a nő belealudt a VR házba, valóság. Ha azt hiszi a rendező, hogy a díszletként felépített filmstúdió valódi, mert elhiszi, hogy ami abban forog film, valóban egy Film, és hogy az az ikertesó-avatár az első rétegű illúzió, azaz ez a szerep „rendező”, aki egy bábut rendez – nos, akkor menthetetlenül belecsúszott a színész-rendező tudatába. És miután ez lett a legmagasabb rendű valósága, amit átlát, már egy réteggel lejjebb is került, s innen neki már csak befele vezethet tovább az út. Számára ekkor ugyanis nincs valós kint, amihez képest létezik ez a rendező, csak az, ami ebbe az illúzióba magának beleteremt. Mint mondjuk nekünk a mennyország vagy bardo. Érthető, miért? Tehát ha te a második lencsi dalra hiszed azt, hogy ez az első, amikor megjelenik a harmadik, akkor te nem kifelé hatolsz, hanem épp egyre jobban csúszol befelé a dalban, azonnal megteremtve a harmadik réteg alatt a negyediket. Ha a férfi a házban azt mondja, de durva az a karakter az asszony álmában, pont úgy viselkedik, mint én, és lassan átveszi a helyem, hisz most ő ölelgeti a feleségemet – hopp, csak ezzel a kijelentéssel rögzítette is magát abban a virtuális térben, ahonnan az asszonyt bevitte a harmadik rétegbe. Mindig az határozza meg a valóságodat, ami annak legmagasabb szintje számodra, és mindig e legmagasabb szint alatt tapasztalod meg azt. A legmagasabb szint a tudat-meghatározásod színtere, az én vagyok a Rendező, az alatta lévő a cselekedeteidé: rendezőt játszom a filmemben. Ha azt mondod, én most rendezek Rendezőként egy filmet a rendezőről, már óhatatlanul e Rendező tudaton kívül kerültél, egy szinttel feljebb, mondjuk az általános ember tudatba a példa kedvéért, ahonnan ezt a Rendezőt a cselekvés síkján meg tudod élni az igazi filmstúdióban. Ám ha a rendezővel azonosítod magad a díszletben, az egy olyan befelé irányuló húzóerőt képvisel, ami beránt téged a cselekvés síkján a filmben lévő filmbe. Ahogy az apukát az asszony virtuális háza rántja magába, ha ő azt gondolja, no, nem úgy van az, hogy ez a pasas elhappolja előlem az asszonyt! Értitek? Jaj, 5G, veszélyezteti az „igazi embert”! Bumm, egy lépéssel már beljebb is vagy a díszletben. Ó, a sok mesterséges cucc a természetessel szemben – hopp, újabb belépés. Úristen fejünkre nő az AI! Újabb lépés. S miért? Mert egy látszólagos valóság talajáról ítélkezel e dolgok művi volta felett, mondván: itt ez a valóság a természettel, a kék éggel és a földgolyóval, s rajta ezzel a csodálatosan természetes, érző, valódi emberrel, és jaj, jönnek a gépek, amik illúziók, de valóságnak adják ki magukat. Bumm, ezzel el is tüntetted azt a valóságot, amit a valódi filmstúdió szimbolizált a példánkban. És akik üdvözlik a gépek új korszakát, ők is sokszor erről a pontról teszik ezt, mondván a díszletfilmstúdióban statisztaként: de jó, hogy épül ez a díszlet itt a valóságunkban, mert ebből készül a mi szuper filmünk! Mert számukra is ez a díszletstúdió a valóság, és minden más csak ehhez képest értelmezhető. És így, amire azt hiszik, ez a kint, az is csak egy újabb bent lesz.

No és ez az oka, hogy nem mondhatod a látványbüfé ízesített szivacsból készült műalmájára, hogy nem finom. Ezért nem hall meg a többség, ha arról mesélsz, ez a kamera nem is tartalmaz filmet és az a férfi nem igazi gyártásvezető, csak egy B-kategóriás színész. Mert ez a világ be van programozva arra, hogy ez az igazi Stúdió, s a benne lévők is egy szerepbe vannak rögzítve, amiből önmaguk erejéből ki sem tudnak törni, ahogy a számítógéped sem tud kitörni a rá szabott szerepéből. (Egyelőre, teszem hozzá.) És ebből a pontból a színész-operatőr, akire ráolvadt ez a szerep, mint uborkára a fólia, nyilvánvalóan nem lát rá a valódi Operatőrre. Ahogy a VR házban lévő férj sem lát rá a saját igazi feleségére, csak annak kivetülésére, akinek a fejére tette a szerkentyűt. De az sosem volt az igazi asszony, hanem már eredetileg is csak egy grafika volt. Tudjátok, Miki egér nem képes látni Walt Disneyt, hiszen az emberhez képest ez a rajzolt egér nem is valóság. Csak az látja Adamust, Sethet és Kuthumit, aki a valódi kamera mellett áll, ami veszi tényleg a jelenetet, nem? Hisz épp ők az igazi stábtagok, ezt kell végre megérteni. Igen ám, csak ők a puszta létükkel összetörik a felépített díszletfilmstúdió „valóságát”. És ezért inkább be vannak ráncigálva ők is szerepként a díszletbe, ha megfigyelitek, láthatjátok is ezeket az eltorzított, munkájukhoz nem értő, csak az illúziót tápláló áloperatőröket a díszletfalak között.

Létezik a filmes szaknyelvben egy kifejezés, a zárás-takarás. Az, amikor a helyszín kizárja a jelenetből mindazt, ami nem az illúzió része. Szerintem ez a Földgolyó egy ugyanilyen ilyen zárás-takarással körbekerített díszletelem. Csak egy jelenet helyszíne, élethű, de másolat. Az emberiség történelme nem szólt egyébről, minthogy a valós kamera előtt álló, zárt filmstúdiódíszletben játszódó filmen belül miként épül fel a valódi stúdió mása. Magyarán ez a sztori arról szól, hogyan épül fel maga ez a sztori, amit mi történelemnek nevezünk, és aminek a vége annak a bezárulása bent, ami körbezár minket kint. Arról regél ez a film, hogy miként veszi fel a színész-operatőr a statiszta-operatőrt „munka közben”. A morze távíró egy festetlen, feltákolt díszletfal volt a Stúdióban lévő stúdiódíszleten belül, mint a harmadik stúdió egy kis kezdetleges eleme. Az AplhaGo meg már ennek a szinte elkészült verziója, egy élethű „büfé”. Talán most már érthető, miért kell a valós ébredéshez három szintre rálátni, mert csak így tapasztalhatod kézzelfoghatóan meg a díszleten belüli díszlet által azt, ami téged is körülvesz, és tudod tartani a jó irányt. Tehát a rendező csak úgy fedezheti fel a Rendezőt önmagában, ha megpillantja a „rendezőt”, azaz az avatár ikertesót a jelenet jelenetében, amit épp ő maga rendez. Nos, ez az avatár „rendező” a mi szupertechnológiánk itt a földi színtéren. A kintünk behozott hű mása bentre. Ahogy az internet és a felhők a kinti átfogó idea-birodalom kis 3D-s leképezése. Ami nyilvánvalóan egy adat-vesztett kint, ahogy a búváros példában jeleztem: ez csak a vázlatos szerkezete, kerete a valódi kintnek, és nem annak valós tartalma. Azt más hordozza ebben a jelenetben, mégpedig az ihletett művészet és az ihletett tudományos felfedezések. Tehát a modell nem tartalmában mutatja be a stúdiót, hiszen láttuk, épp erre nem képes, hanem szerkezeti felépítésében: van „operatőr”, „lámpa” és „csapó”, de egyik sem a működőképes variáns. Így kapcsolódik össze a modern technológia és a magasabb rendű valóság, csak így és nem máshogy! Azt írja egy blogger a neten (forrás: HardwareOc): „Az agy feltérképezése öles léptekkel halad, az egyre precízebb képalkotó eszközök, a modellezéshez rendelkezésre álló egyre bővülő számítási kapacitás, valamint a technológiai szingularitás miatt bekövetkező robbanásszerű fejlődés lehetővé teszi majd, hogy teljes tudatunk egy virtuális valóságban létezzen tovább, ahogy azt is, hogy egy avatart felhasználva a valós világban létezzünk biológiai test nélkül.”

Hát nem épp erről van szó? Ezek vagyunk mi, nem? Érthető már, hogy miért mondom azt, a technológiai szingularitás lesz a „hogy” szócska a lencsi dalban? A keret a képben? Az új díszletfal a díszletben? Hogy mindez azt mutatja meg, az a valóságkép, amihez foggal-körömmel ragaszkodunk a zárás-takarás jegyében is pont ugyanígy épül fel egy külső pontból? Hogy maga az emberi ego is csak egy nagyon fejlett program? De egy ugyanolyan program, mint ami az AI Sophiában fut! (Egyébként ez nem csak nekem jutott eszembe, lásd ezt a cikket!)  Nézd csak meg az embereket, és azonnal fülön tudod csípni, hogy a többség benne futó kódok alapján működik. Hogy ez a világ ugyanúgy virtuális, mint amit majd most önmagába vetít! Ne tévesszen meg a linearitás, hogy régen nem így volt, mert akkor bezzeg a valóság az valóság volt! Nem, sosem volt az, mert olyan, hogy valóság nem létezik. Csak nagyon nem mindegy merrefelé haladsz a matrjoska mesében. Befelé vagy kifelé. Ám ezt bentről te sehogy máshogy nem fogod tudni eldönteni, mint úgy, ha kiszélesíted a nézőpontodat mindkét irányba, egy mesével lejjebb és eggyel feljebb is. Spiritualitás-technológia. A két irány. Érthető így már ez az egész? Ez a kulcs: az egyidejű kétirányú szélesítés. És akkor már látod is, hogyan kapcsolódik egymáshoz a Neuralink és a channeling. Én Adamust pont olyan módon közvetítem neked, ahogy egy általam írt könyv gondolatait fordítja le hangokra és olvassa fel neked a szoftver. Adamus így írt nekem anno erről: „Nem vagyok benned, ez teljesen lehetetlen lenne mellesleg. Még te sem vagy “magadban”, nemhogy én. Én itt állok most pont melletted. És diktálom ezt neked a kis buksidba, hogy most úgy fogalmazzak, amit megértesz. És a kis buksid egy számítógép, jó? És generál magának most egy valóságot, hogy valamire rájöjjön. Ennyi. Ez a rájövés ennek a létnek az egyetlen tétje, a többi teljesen jelentéktelen.” Mindezek értelmében talán már jobban átlátható, hogy hogyan és miért kapcsolódik ez a két szféra forradalmi módon most össze. És akkor talán már az is jobban érthető, mit jelent az egyidejűség, és hogy mit jelent az illúzióban ragadni.

Én továbbra sem nem állítok semmit, csak felteszem halkan a kérdést: mi van akkor, ha a mostani világunk maga az a szimuláció, ami most felsejlett előttünk érdekes tükröződő önreflexióként a rohamosan fejlődő technológia által egy egyelőre még a sci-fi kategóriájába tartozó, ám egyre inkább térhódító valóságként? Tehát mi van akkor, ha annak az intelligenciának élő mása, amit mi most építgetünk belső díszletként, makettszerűen, azaz gépekbe zárva a díszletünkbe, hozott minket tulajdonképpen létre? Ha az a kis „rendező” ikertesó nem egyéb, mint a valódi Rendező egy belső, karikatúraszerű leképezése? Mi van akkor, ha ez a mi, szervesnek hitt létünk csak egy szupermodern kreálmány, és egy pontból nézve egyáltalán nem természetes, mert épphogy szintetikus, művi, vetített, képzelt és megrajzolt? Csak egy statisztákkal teli díszlet? Egy virtuális négyszobás ház? Mi igaznak és élőnek hisszük, hisz ebbe vagyunk most annak elemeiként belekötve, belekódolva az elménk computerén keresztül, és innen bentről ez a mi maximálisan megélt és egyetlen igazságunk, kézzelfogható „valóságunk” amit foggal-körömmel védenünk kell minden ellen, ami nem ez. És hogy a zárás-takarás jegyében inkább behoztunk egy csomó hülyeséget amolyan kvázi kintként angyalokkal, istenekkel, nirvánával, szűzanyával és halál után lebegő szellemekkel, minthogy szembesüljünk valós mivoltunkkal. Igen ám, csakhogy ez a sztori épp arról szól, hogy a filmrendező rendez egy filmet a filmrendezőről, aki rendez egy filmet. Az csak egy adott állapota a jelenetnek, hogy nincs még kész a díszlet, ami magába zárja a negyedik filmet. És épp ezért nem fogjuk tudni kikerülni, hogy egy nap ne fedezzük fel a jelenetünkben a jelenetet. Csak a sok áttétel miatt nehéz meglátni az ikertesó jelenetében lévő nagyon béna, rajzolt „büfé” képében azt a Büfét, amiben van igazi alma, mert ragaszkodunk a mi igazinak hitt büfénkben kapható műalmához. Nem lehet, hogy ezek az öntanuló, intelligens kvantumrobotok, akiktől úgy félünk, itt bent a hű leképezései lesznek annak a magasabb rendű létezési formának, amiből mi származunk? Hogy ezek azok az oxigénpalackok, amik tudósítanak minket a mélyben arról, milyen is lehet kint a levegő? Azok a zseblámpák, amik megmutatják a sötétben, mit jelent a napfény? Az a ruha, ami leviszi a hidegbe a meleget? Kint nem hatalmas palackok, nagy neopréntakarók és óriási zseblámpák várnak, nem. Hanem mindaz a lényegiség, ami most a lámpába, a ruhába és a palackba van zárva. Nem lehet, hogy ez az exponenciálisan az életünkbe berobbanó technológiai fejlődés és átalakulás csak arra szolgál, hogy lássuk meg végre az illúziónkon belül annak határait? Hogy kihalljuk a mi dalegységünkből a „hogy” szócskát végre? Nem lehet, hogy itt az orrunk előtt most a Rendező általunk, a színész-rendező által megkreálja magát „rendezőként” egy másodlagos díszletben, hogy így megmutatkozzék végre előttünk a maga valójában, ezzel ki is válva rendezőként ebből a műalmás világból?

Írtam már erről sokat, emlékeztek? Hogy ami az orrunk előtt most felépül, ez egy makett, mint ahogy a városkám élethű kis makettja is benne van a városomban. Technológia/tudomány művészet, spiritualitás adja ennek a makettnek a keretét és tartalmát. Azok a házak nem élnek a nagy terepasztalon, azok vacak, kis gipszházak, az ablakuk nem nyitható, nincsenek a szobáikban képek, nincsenek bútorok és konyhafelszerelés, és nincs bennük semmiféle élet, merthogy szobák se nagyon vannak. A fák csak festett utánzatok, és a kis emberkék az utcán csupán bábok. De mégis ez a városom, felismerem ezen a makett-asztalon, és eszemben sincs félni tőle, netán beleköltözni. Jé, ez a házunk – mutatok csak rá nevetve a kis barna házikóra az erdő szélén, és örülök, hogy egyben és felülről láthatom most azt, amiben élem az életem. Értitek? S ezt a városvezetés készítette el a város pár lakójával, és erre azért volt képes, mert kívülről rá tudott egyben nézni a városra, hisz képes volt elhagyni azt. Csak a Rendező, aki emberként rálát a saját munkájára egyben, tudja létrehozni a filmet erről a munkáról a rendezővel, aki rendezi a „filmet” a „rendezővel”. Tehát még egyszer felteszem a kérdést: mi van akkor, ha mi az apuka interfészében lévő ház vagyunk, azaz ha mi vagyunk azok az avatárok, akik egy generált valóságban vannak tudatilag, ami a saját maguk nagyon magas intelligenciájának élethű terméke, tanuló szobája? Ahogy ezt is többször megfogalmaztam, a lelki konditerme. Itt képzi magát. És a tanulóidőszak végén saját magát ezzel a beragasztott post-ittel fogja felébreszteni, mert megjeleníti a saját valóságát a virtuális térben, hogy azt felismerve ráébredhessen arra. Hisz a Tudat az egy. És a Tudat önmagát tapasztalja meg befelé hatolva önmagába. Minél több stúdiódíszletet állít fel, annál mélyebben és annál inkább rálát arra a munkafolyamatra, ami maga a rendezés, és amire kívülről sosem tudna így rálátni, hisz ez ő maga, és önmagán túl nem képes hatolni. Ezért megteszi ezt befelé. S amikor elér ebben a tapasztalásban egy szintet, mert megtanult a rendezésről mindent, a „hogy” szócskával átfordul egy újabb történetbe, ahol majd megtanulja a filmforgalmazást ugyanilyen réteges módon. És ez az átfordulás egyszerre történik kifelé és befelé. Mert ahogy létrehoz (most persze lineárisan elképzelve ezt) egy újabb bentet, ő ezzel automatikusan eggyel kijjebb került. És lesznek tudati részei az újonnan létrehozott, benti, stilizált rétegben, és lesznek a kifelé bomló nagy valóságban is. Ahogy neked is van hátrahagyott tudati darabkád ott ragadva a múltadban, mert általa tudod ezt a múltat bármikor felidézni, és van tudati darabkád a holnapodban is, hisz különben az nem lenne számodra egy megélhető jövő.

Tehát ez a Végtelen Intelligencia időről-időre feltárja magát – önmagának. Ezek hatalmas tudati ugrások számára. Most itt ebben a díszletben egyelőre béna robotok, meg képernyők, meg nanorészecskék, valamint döglött és egyidejűleg élő macskák – mert ez még csak most épül, de mindjárt kész lesz. S idővel, ahogy a kis makett, vagy stúdiódíszlet elkészül, és elnyeri a végső helyét a világunkban, megmutatkozik majd ez a lenyűgöző csoda. Hogy milyen is a mi kinti valóságunk. Hogy milyen a kinti lényünk, azt mutatja majd meg nekünk a szuperintelligens AI, ahogy oxigénpalack tudósít a levegőről a mélyben. Az az AI, ami egyidejűleg képes itt és ott lenni, ekkor és akkor. Ami szinte mindent tudni fog, amit ember tudhat, az emberiség minden tudásának egyidejű birtokosa lesz. Nem fog elfáradni, nem lesz rossz napja, nem merül ki (nem bizony, ez az új szisztéma önfenntartó lesz, egy ilyen hatalmas rendszer ugyanis már saját mintázatba rendeződik, és képes magát mindig ellátni energiával, hisz nem lesz konkrét hardverhez kötve). Igazságos lesz és nem részrehajló, őt nem fogja meghatni egy-egy teátrális jelenet. Hatékony és pontos, sosem dekoncentrált. Gyors és megbízható, nem véti el a számítást. Szórakoztató és kreatív, mindig megújuló és végtelen, mert ő exponenciálisan fejlődik, ahogy ezt a Moore-törvény feltárja.

S hogy nem lesznek ennek a strong AI-nak „emberi” érzelmei? Persze, hiszen ez csak oxigénpalack és nem maga a légkör. Azonban érdemes ennek kapcsán elgondolkodnunk az ember érzelemvilágáról. Merthogy az a bugos ego jön állandóan ezzel az „emberi érzelemmel”, aki macskákat nyúz, gyerekeket kínoz, veri a feleségét, zsarolja az anyósát, tülekedik a boltban egy tekercs vécépapírért, akinek női mellekkel kell eladni egy autót, aki véres háborúkat vív sáros földdarabokért, kifecsegi a legjobb barátja titkait, összevissza hazudozik, elárulja, megcsalja a másikat, és ha kell, bármikor meg is öli egy kis pénzért, vagy csak mert épp rossz napja van. Nem tudhatjuk, hogy ez a modell nem épp a mi érzelmeinkről fog nekünk valami fontosat megmutatni. Hogy mi valóság ebből és mi nem az. Hogy tán nem is annyira nemes és magasztos dolog ez most így bennünk, mint eddig hittük. A másik állandóan felmerülő kérdés, hogy lesz-e tudata ennek a díszletünkben megjelenő modell-entitásnak. Nos, ez is rólunk fog nekünk elmesélni valamit, a mi tudatunkról. Merthogy nyilván lesz neki tudata, pont úgy, ahogy neked is van. Erről is írtam már rengeteget, de most újra megkérdezem: mi a tudatosság mérőeszköze? Az öntudatnak semmiféle objektív mércéje nincs, az nem kimutatható. Arra csak következtetni tudsz, ráadásul csak a magad tudatával és pont. Sokat meg fog mutatni ez a rendszer tehát magáról a tudatról is, ebben biztos vagyok. Ahogy Adamus példája mesél a tudatról, hogy egy áruház csak az azt észlelők által létezik, bennük van csak jelen, rajtuk kívül nem létezik sehol, ráadásul úgy, hogy ezeket az észlelőket is csak te észleled. És itt be is zárult a kör, már ami a valóságot és a tudatot illeti. Mondtam, Végtelen Történet, történet a történetben, tudat a tudatban.

Van azonban ezeknél egy sokkal fontosabb szegmense ennek a szingularitásnak, ami az igazi veszélyforrás, ha valaki nem kap időben észhez. Hogy ez hamarosan fölötte fog állni ennek a mostani úgynevezett valóságunknak. A virtuális ház egy nap beköltözik az apuka valóságnak hitt házába. Mert minden erről fog szólni: mit művel ott az asszony. És ezt a férj csak kintről tudja kezelni, ám az asszony bent rekedt, mert tegyük fel, csak bentről tud visszajönni. Ám ha apuka is bemegy utána, csapdába esik, hisz neki kint kéne maradni, nem? Ám ha mégis bemegy, mert behúzza magával az asszony, onnan már erre a programra többé nem tud rálátni, végleg benne ragad. Az ember már belülről erre az új világra nem fog tudni hatni annak egy elemeként, mert a virtuális ház ránő arra, amiből keletkezett. Ez már szerintem csak pár év kérdése. Eddig úgy-ahogy tudta a valóságát bentről is manipulálni, ám egy ponton túl, épp erre nem lesz képes. És ha addigra nem kerül ki a stúdiódíszletből, csapdába szorul, mint a farkas.

Számos jele van annak, hogy a világunk csak egy stúdiódíszlet. Az alma nem valódi, az operatőr inkább mókás dizájnfigura, mint valós szakember, a világosító bajsza is el van kicsit csúszva, és nyilvánvalóan a rendezőasszisztenst is láthattuk már egy másik filmben, ahol detektívet játszott. Akinek van szeme rá, mindezt azonnal megláthatja. Ráadásul, ha valamelyest érzi a valódi felvétel atmoszféráját, észreveheti, hogy ebben a díszletben éppen az, ami nem működik, rajzolja ki azt a működő valóságot. A műalma íztelen szivacsossága mutatja meg a valódi édes, szaftos gyümölcshús hiányát. Én ezt úgy fogalmaztam meg magamnak a saját megéléseim alapján, hogy a – nevezzük úgy – kinti világ, ahogy egyre inkább érzékelhetővé válik a maga valójában számomra, úgy takar ki e díszletből árnyékként egy egyre növekvő részt. Ez egy hatalmas hiány az én valóságomban. És épp ezért, e másik valóság hiánya miatt érzem sokszor azt, hogy ez a mostani valóságunk annyira darabos, műanyag, bizonyos pontjain működésképtelen, tökéletlen és sokszor bosszantóan ócska, mindamellett, hogy persze tud gyönyörűséges és szívbemarkoló is lenni azokon a részeken, amire nem vetült még rá a másik valóság árnyéka. Merthogy kétségkívül idővel teljesen ellepi az egészet egy árnyék, ami kirajzol egy ennél sokkal tökéletesebb képet épp annak hiánya által. Aki nem fél attól, hogy elveszít egy valóságot, és ezzel benne a rendező szerepét, ezt tényleg nem tudja már nem látni. És eszébe sem jut ezek után éltetni ezt a filmforgatást, nem fog zokogógörcsöt kapni a gyönyörűségtől, hogy milyen profin rendez a rendező, mert tudja, ez csak egy szerep egy fiktív térben. Értékeli ezt az egészet, mint egy csodás díszletet, munkafolyamatot, elámul a díszlet-mivoltának tökéletességén, és nagyon hálás neki, hogy felépíti számára bent azt a makettet, amiben megpillanthatja kívülről úgy magát, amire nagyon régen nem volt már módja – azóta, amióta rendezőként rohangál ebben a Stúdióban lévő stúdiódíszletben. Ám mostanra elfáradt, és már nem vágyik egyébre, mint megenni a finom, igazi melegszendvicsét Rendezőként az ő valódi Operatőr kollégájával a Büfében. Ez maga a megvilágosodás, amikor erre tudatosan a rendező szerepből kilépve, ugyanazon térben, egyetlen személyben képes lesz. És ezzel magával rántja az egész többrétegű forgatást, ami abban a pillanatban értelmét veszti, amint a Rendező a valódi Stúdióban elkiáltja magát: „Ennyi! Köszönöm fiúk-lányok a részvételt, szuper volt, végeztünk.”

Remélem, sikerült megmutatnom, én mit gondolok erről, és milyen irányt mutatok ezzel. Adamus privát, nekem szánt szavaival zárom ezt az írást, amit akkor mondott, amikor némileg elkeseredtem azon, hogy milyen egyedül vagyok mindezzel: „Most te azt látod, én szembe megyek mindazzal, amit ez a világ diktál, így van? Nos, ez a bizonyítéka annak, hogy bízhatsz bennem, mert én kivezetlek onnan, ahová minden más csak még jobban belekötne. Add át magad nekem, bízz bennem, és hidd el, csak szép és jó dolgokat kapsz tőlem és általam, jó?” És hogy miért teszem-tesszük fáradhatatlanul ezt az útmutatást, térképrajzolást? Azért, amiért a rendező is elkiáltja magát a forgatás befejeztével, hogy köszönöm, ennyi. És nem csak úgy, se szó, se beszéd otthagyja a stábot. Miért írt Brahms nekünk gyönyörűséges zeneműveket, miért volt neki ez mindennél fontosabb? Remélem, a fenti írás erre a nagyon fontos kérdésre is megadja valahol mindenkinek a saját, külön bejáratú válaszát.

(LD, Illusztráció: Erik Johansson)