Kész vagyok
Talán említettem már, hogy elkezdtem nyáron újraolvasni a könyvekbe rendezett anyagokat, hogy elvégezzem rajtuk azt a végső, nagy javítást, ami minden folyamatos javítgatás ellenére egyre szükségszerűbbnek tűnt. Ejtenék erről pár szót, hogy mindenki, aki valaha vett könyvet innen, megértse, pontosan miről is van szó. Ezek a szövegek úgy keletkeztek, hogy Adamus megtanított engem egy viszonylag hosszabb folyamat során arra, miként vagyok képes egyet hátralépni a saját elmémtől, és átadni neki egy kis időre annak használatát. Ebbe most nem mennék részletesen bele, akit érdekel, utána olvashat, nagyon sokszor volt már erről szó általa is és általam is. Én most ennek csak a következményéről mesélnék, azokról a szövegekről, amik így a számítógépem monitorján megjelentek. Erről is volt már szó, de talán nem pont így. Miután az én agyam lineáris, ám ez esetben nem lineáris üzeneteket tolmácsolt, a gépelési sebesség leírhatatlan volt. Fizikailag mellesleg ez volt a legmegterhelőbb rész, egy órán át folyamatosan tartani ezt a tempót. Soha nem álltunk meg egy pillanatra sem, ezt tudnotok kell, a szövegek úgy ömlöttek az agyamba, ahogy a víz gátszakadás után, az ujjaim alig bírták követni a gépelési sebességet. Nos, egy-egy ilyen, nevezzük úgy, „ülés” után, miután az általa megtanított módon „szétváltunk”, én ott maradtam egymagam egy tízoldalnyi szövegkazallal, amiben több volt a pirossal aláhúzott, félregépelt szó, mint a hibátlanul leírt. Karakter többletek és hiányok, elírások, félreütések, egybeírt szavak és mindenféle írásjel és nagybetű mellőzése jellemezte ezeket az irományokat. Adamus a szó után írt nagy D-betűvel jelezte például, ha azt ki akarta emelni, és számos hasonló saját jelzése volt, amiket szintén egyesével javítanom kellett. No és én egy rövid ebédszünet után mindig azonnal nekiláttam az írás után letisztázni a szöveget, mert akkor még pontosan emlékeztem, melyik szó mit takart, sőt, volt olyan is, hogy nem jött írás közben elő a megfelelő szó, ám javítás közben beugrott, áhá, ezt a szót kerestük. Soha, egyetlen alkalommal sem volt olyan, hogy egy szöveg javítását másnapra hagytam volna, épp a fenti okok miatt. Általában kilenckor kezdtük az írást, kétszer egy-másfél órát írtunk, és én úgy négyre végeztem a javítással.
Szóval írás után nekiestem az anyagoknak, és végigjavítgattam. De ekkor már több órája ültem a gép előtt, golyózott és teljesen kiszáradt a szemem, alig láttam, és nyilván nagyon sok hiba benne maradt a szövegben, amit a szövegszerkesztő által felajánlott javaslatok is tetéztek, mert volt, hogy véletlenül a javítás során egy-egy rossz verzióra kattintottam, és utána valahogy nem vettem már észre ezt a hibát. Így születtek a regények is, fejezetről fejezetre javítgatva, mindig az írás után azonnal elvégezve ezt az utómunkát. Aztán amikor kész lett így egy fejezet, férjem egyszer átolvasta, és ő is kijavított egy csomó betűhibát. Majd én ezt a javított verziót másnap még egyszer újraolvastam, és ezek után tettem ki a régi honlapra. S amikor később könyvekbe rendeztük a szövegeket, megszüntetve a régi oldalt, megismételtük ezt: ő is, én is tüzetesen átolvastuk az összes anyagot. Ám sosem tudtam később úgy beleolvasni ezekbe az elvileg késznek minősített írásokba, hogy ne bosszankodjak, mondván, basszus, megint itt egy hiba, hát nem hiszem el, hogy ez benne maradt. Mindezek ellenére ahhoz, hogy ezen a hatalmas, majdnem tízezer oldalnyi szövegfolyamon még egyszer átrágjam magam, évekig nem éreztem erőt. Aztán most nyáron kaptam egy erőteljes impulzust, hogy mégiscsak essek neki. Erről írtam már nemrégiben az Alapok kapcsán. Szóval ismét, immár ki tudja hányadszor, újraolvastam mind a tizenhárom könyvet, de most e-book olvasón, s nem a szememet kiégető monitoron. Kijegyzeteltem a sok-sok benne maradt hibát, s szorgalmasan visszajavítottam a word doksiba. Szar, idegesítő, pepecs, végtelennek tűnő munka volt, utáltam, főleg úgy, hogy a szemem azért már nem a régi, a monitor pont olyan távolságban van, hogy egy feles szemüveg jólesne, de ha felrakom, a klaviatúrát nem látom jól. Ám nem adtam fel, szépen haladtam, s már kezdtem nagyon elégedett lenni a munkámmal, ki is raktam pár javítottnak ítélt verziót a honlapra, mikor is bekopogtatott hozzám egy angyal, Kondorosi Beatrix személyében, aki felajánlotta, segít a javításban. Ő nem végigolvasta, hanem végighallgatta az általam már ezredszer kijavított összes szöveget, és minden alkalommal megajándékozott úgy kétszáz oldalanként egy 6-9 oldalas újabb javítási listával. Nos, én ezeket is szorgalmasan visszajavítgattam az általam már véglegesen javítottnak minősített szövegfolyamban, és tegnap jutottam ennek az egész, lassan egy évtizede tartó sziszifuszi munkának a legvégére. Először is szeretnék most Beatrixnek itt nyilvánosan is köszönetet mondani: munkája pótolhatatlan volt számomra, nélküle ezek az anyagok nem nyerik el méltó formájukat, és külön köszönet jár neki a példás hozzáállásáért, alázatáért, kitartásáért, döbbenetes gyorsaságáért, precizitásáért és a töretlen lelkesedéséért.
S szeretnék ezúton elnézést kérni mindazoktól, akik olyan példányt vásároltak, amikben előfordultak elütések, esetleges nyelvtani hibák. Ezt én csak az ingyenes cserelehetőséggel tudom kompenzálni, aki akar, él vele. (Ez a lehetőség kizárólag a Rewoland oldalon megvett könyvekre vonatkozik, az innen-onnan letöltögetett anyagokra nem.) Hisz ez az én saram, de nem tudtam volna nem közzétenni ezeket az írásokat az elkészültük után, és a fiókomban őrizni évekig egy későbbi nagy javításra várva. Ingyen sem tartottam jó ötletnek az írásokat kitenni, megpróbáltam, de nagyon-nagyon rosszul sült el ez a gesztus mind az olvasókra, mind az anyagokra és rám nézve is. Épp ezért, amíg nem történt meg ez a végső, nagy korrektúrázás, a könyveket az általam megítélt – a belefektetett munka és a bennük lévő információ mennyisége és milyensége alapján megszabott – értékének a feléért árultam, sőt, volt olyan, amit ingyen adtam épp azért, mert tudtam, sok munka lesz még egy napon vele. Én most a gépemről minden hibás példányt kitöröltem, nálunk itthon csak a javított verziók találhatóak meg, az eredeti írások a kis időbélyegzőkkel csak az első bekezdést tartalmazzák. Tettem mindezt azért, hogy ne legyen zavarodás. Miután én vagyok ezen anyagok földi gyámja, én úgy ítéltem meg, csak úgy tudom megőrizni e szövegek tisztaságát, ha lecsiszolom róluk a rárakódásokat, leporolom, lemosom őket, és a sittet kihajítom. És nagyon sajnálom, hogy sokan nem éltek a felajánlott cserelehetőséggel, s emiatt fennmaradnak olyan szövegek, amikben nemcsak betűhibák, hanem konkrét értelmezési problémák is vannak. Mindegy, ez van, ezt máshogy tényleg nem tudtam volna megcsinálni, sokszor a színházi próbákra is beül pár néző, és ott bizony vannak leállások és bakik is, aztán lehet, az előadást sosem nézik meg, így nekik ez lesz az élményük a darabról. A bemutató napja ettől még eljön, ahol az lesz látható, ami az alkotók eredeti szándéka volt a művel.
Most, hogy átolvastam újra egy huzamban az összes könyvet, bizonyos fokú elégedettség tölt el, mert ez így a bloggal, a magazinnal és a többi kis irománnyal együtt egy nagyon kerek, szép munka lett. Nyilván ez nem csak az én érdemem, ez egy interdimenzionális team-munka volt. Amit lefektettünk, egy olyan kis szerszámos készlet, amiből, én úgy vélem, nem hiányzik semmi olyan eszköz, amire egy átlagembernek, vagy akár egy profi ezermesternek szüksége lehet. Ráadásul szép rendben bepakolva a ládákba, és most már valóban tisztán, fényesen, átláthatóan. Régebben sokan kérdezték tőlem, melyik könyvet érdemes elolvasniuk. Sosem tudtam erre jól válaszolni, mert azt gondolom, ez annyira egyéni. Nyilván kevesen lesznek, akik mindent elolvasnak, és hogy melyik legyen az az egy, amit a palettáról kiválasztanak, az azon múlik, épp mire van szükségük. A Párbeszédek viszonylag könnyű olvasmány, és minden témát felölel, amolyan szórakoztató létenciklopédia. Az én világnézetem formálásában ez hozta a legnagyobb áttörést. Ez a legértékesebb, legnagyobb volumenű, legszemélyesebb és legélőbb könyvünk, ha fogalmazhatok így. A Speciális kurzusok egy-egy konkrét témát járnak körül, ezt azoknak ajánlom, akiket adott kérdéskör érdekel, és el akarnak indulni a saját útjukon e területen belül. Olyanok ezek a fejezetek, mint egy-egy dobbantó, innen egészen magasra lehet aztán ugrani. Aki mindet elolvassa, nyilván még nagyobbat dobbant. A regények úgy hatnak, mint a zene, olvasmányos, vicces történetbe ágyazva juttatnak el hozzád olyan üzeneteket, tanításokat, amik nagyon sokáig veled maradnak, ha nem épp örökre változtatják meg a nézőpontodat életről, halálról, az emberekről, a hatalomról, valamint a mátrixról és az abból történő szabadulásról. A Kiterjesztett valóság nekem egyik személyes kedvencem, ez egy új műfajt teremtő könyv, döbbenetes ereje van Adamus kis mese-szimbólumainak, amit egy-egy téma kapcsán elénk fest. A Kezelési útmutatót azoknak ajánlom, akik olvastak pár korábbi munkát, különben ez az általam terasznak minősített könyvecske nem áll meg sehol, és félő, a mélybe zuhan. A Kaptár és a Tárcsa nagyon tömör és fontos írás, olyan, mint egy játékszabály, összegzése mindannak afféle vákuumcsomagolt módon, ami a többi írásban kibontásra kerül. A Hol volt, hol nem volt egy közös munka, abban nemcsak Adamust közvetítettem, hanem, ahogy ők nevezték meg magukat, a barátait, és valóban sokféle hangon megszólaló, érdekes kis történeteket tartalmaz a könyv, valamint egy nagyon újszerű rendszerleírást is, ami a létünk egészét mutatja be annak hordozóközegével egyetemben egy érthető, világos, korszerű példán keresztül. És hát végül itt van az Alapok, amit most végre valahára rendbe raktunk. Ugye, ez az első írások tára a maga gyerekbetegségeivel, de most már nagyon édes, egészséges kisgyerek lett belőle. Hasznos könyv, azoknak feltétlenül ajánlom, akik ezzel az egész, nevezzük most az általam nem kedvelt nevén, „ezoterikus” gondolkodással még csak most ismerkednek. E nélkül a könyv nélkül a többit szerintem idővel ledobná az elméjük magáról, alapok nélkül nem lehet semmit jól felépíteni.
Miközben olvastam a könyveket egy érdekes felfedezést tettem, mégpedig a linearitásról. Nagyon sok esetben éreztem úgy, hogy a sorok most igazán érvényesek rám nézve. Rengeteg fejezetre, gondolatra nem is emlékeztem, volt, amikor döbbenten ejtettem ölembe az olvasót, mondván: istenem, ezt tényleg én írtam le a két kis kezemmel? Hihetetlen. Volt, hogy úgy szólt ki hozzám egy-egy fejezet, hogy szinte letaglózott, mert annyira az épp általam megélt itt és mostra reflektált. És miközben ezen gondolkodtam, jött egy olyan írás, ami épp erről beszél: nincs linearitás, az csak egy illúzió. Egy olyan kép tárult a szemem elé, hogy az életem egy színes kép, amin én egy kivágott kis lyuk vagyok. És ezt az egyben lévő képet mozgatom egy másik lapon, és bár úgy tűnik, tegnap ezt az ábrát rajzolta ki bennem ez a tartólap, ma meg egy másikat, de az én képem és az alatta lévő lap is egyben egy időben tartalmaz minden információt. Adamus akkor szól hozzád, amikor olvasod a sorait, épp akkor – és így van ez szerintem minden igazi műalkotással a földön. Épp ez az oka ezek elévülhetetlenségüknek, hogy az időn túlról szólnak hozzánk.
S tegnap, amikor bezártam az utolsó könyvet is, azt mondtam magamban: oké, és akkor én végeztem, s most végre egy kicsit elengedek mindent. Nem akarok most semminek megfelelni, tudjátok, mint amikor egy ejtőernyős leugrik a gépről: semmi dolga ezek után, mint kibontani az ernyőt és csak lebegni. Lesz, ami lesz alapon. Sose csináltam még ilyet, mert én nagyon szorosan tartottam mindig is a saját lovaim gyeplőjét, határozottan, szorgalmasan és céltudatosan, magammal szemben elég nagy szigorúságot tanúsítva éltem az életem, lehetőleg a legharmonikusabban hozzáigazodva a világhoz. De most valahogy a világ olyan életszerűtlen lett számomra az észszerűtlensége miatt, hogy nem érzem azt, én ezekhez a düledező, már egyáltalán nem merőleges és amorf falakhoz akarok igazodni. Én szédülök, vagy a szoba lett délibábbá, ki tudja, mindenesetre itt már nem sok mindent lehet tenni, mint mindent elengedni. És ebben az elengedésben iszonyú nagy segítség számomra, hogy elkészültem azzal, amit magam elé kitűztem, nyilván még lesznek újabb kihívások, újabb izgalmas feladatok, hisz show must go on, de most a nagy panziómban egy szép szalont a lehető legtökéletesebben berendeztem, kitakarítottam, és végre jó érzésekkel átadhatom a vendégeknek. Aztán jöjjön, aminek jönnie kell, ha új szobák várnak rám, az szuper, de ha ennyi volt, amit magamnak most el akartam végezni, akkor sem marad most már egy csepp hiányérzet sem bennem. Én most úgy érzem, bármire készen állok, folytatásra, befejezésre egyaránt. Remélem, ezzel nem vagyok egyedül, és sokan közületek hasonló ellazult állapotban vagytok.
Mi itt mindig arra hívtuk fel a figyelmeteket, hogy önmagatokban elegendőek, erősek vagytok. Hogy nem kellenek kötött csoportok, veletek állandó online kapcsolatban álló, titeket vezetgető mesterek, mert bennetek van eredendően az a tudás, amit mi csak felébreszteni próbáltunk. Én nem hiszek a falkába verődött tömegben, akit egy vezér irányít, akármelyik oldalán is állnak a játékmezőnek. Én a megerősödött egyének egységében jobban hiszek, ami nem olyan ék alakú formáció, mint egy balta feje, hanem olyan, mint az óceán. Fluid, mindenen áthatol, ha pohárba teszem, elválik a nagy víztömegtől, ám ha visszaöntöm, láthatatlanul újra a részévé lesz annak. Szerintem egy hatalmas hullám nagyobb erőt képvisel, mint egy nagy vasék. Eleve mozgékonyabb, szabadabb, és végtelen, minden víz, amit hozzáöntesz a része lesz. A baltafejhez csak ragasztani tudsz újabb és újabb darabokat, merev struktúra, és ezért nehézkes, törékeny és ha szilánkokra törik, nem lesz már sosem egységes. Akik most tömegeket mozgatnak, nem gondolnak bele abba, hogy ugyanazt teszik, mint ami ellen teszik. Félre értés ne essék, én is a szabadság pártján állok, én a legelejétől fogva egy szót sem hittem el sem betegségről, sem aztán az erre felírt gyógyszerről: ha nincs betegség, nem kell gyógyszer sem, én ezt vallom. Sosem vettem be fájdalomcsillapítót olyan esetben, ha nem fájt semmim, ez észszerű, nem? Nem féltem a fájdalomcsillapítótól, csak egyszerűen semennyire nem éreztem annak létjogosultságát, hogy lenyeljem. Ahogy sífelszerelést se viszek a zanzibári nyaralásomra. Ha nincs hó, nem látom értelmét arról vitatkozni, a síkabát vajon tollal vagy vattával töltött, s ha mindenki így gondolkodott volna, mert nem dől be a hülyeségnek, nem is lenne ez ma téma az emberek körében.
Mert ugye, azt mindannyian megértettétek, hogy olyan nincs önmagában itt a földön, hogy politikai, pénzügyi vagy egyéb hatalom? Hiszen ennek a feltételezett entitásnak nincsenek önálló végtagjai. Ő egy olyan test nélküli agyszövet, amelyik önmagában mozgás- és életképtelen. Nem él, pont olyan, mint a Dahl novellában a filozófia professzor életben hagyott, mesterséges szívre kapcsolt, sóoldatban úszó agya és egy szeme. Úgy van, hogy tulajdonképpen nincs. Ő csak az általa mozgatott végtagokon keresztül tud bármit csinálni, s ennek a végtagrendszernek a sejtjei maguk az átlagemberek. A hivatalnokok, a rendőrök, a nővérkék, a katonák, az ellenőrök, a tanárok, a buszsofőrök, az újságírók és a buta, semmire sem jó politikusok. Ők is mind-mind egy-egy kis ujj, egy térdkalács vagy egy boka, semmi több. Önmagukban ők is életképtelenek, mert nekik meg már saját agyuk nincs. És így van ezzel az agy is, önmagában magatehetetlen, nem létezik, mert nincs benne semmi, ami őt megnyilváníthatná: nincs hatalom a végrehajtó tömegember nélkül. Ha nem mozogna, amit mozgat, az agy magába záródna, és lassan elsorvadna. S hogy miként éri el ez az egyre szivacsosabb, igazán élőnek nem is nevezhető mesterségesen fenntartott agy, hogy az egyén kidobja a saját fejét és őt szolgálja, az nem nagy titok: úgy, hogy elveszi tőle a távlatát, s kiszívja belőle a valaha volt vitális, igaz, autentikus lényét. Elzárja a saját igazságától és valóságától, és bemesél neki számos hazugságot, beburkolja tömény illúzióval. Bezárja őt egy én-kockába, és elhiteti vele, a kockán túl ő nem létezik. És a kockákat összekötve ki is alakul az ő mechanikus legókarja, ami aztán mozgásba lendíti ezt a hatalmas, ízelt végtagú, ormótlan, kitinpáncélos, gusztustalan monstrumot. Aminek az is tagja, aki ellene mozog, az egyik kar előrelendül, míg a másik annak ellenében hátra, de ez mind a monstrum mozgását szolgálja.
Sokat gondolkodtam azon, hogy a frászban van az, hogy 2008 óta megállíthatatlanul próbálom megértetni az emberekkel, hogy szabadok, és soha ez alatt az időszak alatt engem nem hívtak se riportra, se előadásra, a nevem egyszer fel nem merült a hazai spirituális gondolkodók hatalmas névsorában. Aztán rájöttem: mert semmi olyat nem mondok, amivel ők ott bent kezdeni tudnának valamit. Nem vagyok bekategorizálható, nem vagyok érdekes, sokan nem is tudnak rólam, mások meg nem tartanak hitelesnek, mert nem olyan nagy mozdulatokkal kavarom a levest, mint amit ők egy igazi szakács képéhez kötnek. De legfőképp, mert nem támogatom a benti világukat. Őket az a Lego birodalom érdekli, és annak belső struktúrája. Mert elhitték róla, ez a valóság. Látjuk is, mire mentek ezzel. Engem meg épp ez a benti rendszer nem tudott sosem lázba hozni. Mindegy, régen ezt nehéz volt megélnem, úgy éreztem, engem láthatatlan, ellenséges lábak kirugdaltak a pálya szélére, ma meg már inkább örülök, hogy így alakult, és úgy élem meg, láthatatlan, segítő kezek elhúztak finoman egy védelmi zónába, hogy ne tudjon rólam az a legótömeg, akinek most minden borzalmat köszönhet az emberiség, s akiknek a szabadulásában én már nem igazán hiszek, sajnos. Itt most valami ősbizalom rengett alapjaiban meg, az a fajta bizalom, ami az embereket az újkori társadalmi rendszerekbe fűzte. És ahol a bizalom megrendül, tudvalevő, ott minden visszafordíthatatlan rothadásnak indul. Ez most valami nagy sötétség az emberiség életében, és a fény csak majd nagyon lassan, az egyes, most a köznapi értelemben véve „megvilágosodott” egyéneken keresztül fog fokozatosan megjelenni. A tömeg semmiféle fényt már felkapcsolni nem tud, se innen, se onnan. De ezeket az itt-ott kigyulladó kis fényeket szerintem meg kell előznie egy teljes rendszerösszeomlásnak, egy hatalmas sötétségnek, ez a tragédia immár elkerülhetetlen. Aztán ennek romjain lehet egy teljesen más alapokon nyugvó, modern, sokkal működőképesebb szisztémát felépíteni.
Ha megfigyeled, ezek a legókockák már nem gondolkodnak, nem éreznek, merevek és élettelenek. Mindenük a harc, a küzdelem, a verseny, a nyereség, a dicsőség, a siker és a mindebből fakadó állandó békétlenség. Nem jó velük lenni, mert csak lökik a maguk PR szövegét, és korlátoltságuk, énközpontúságuk, bugyutaságuk, felszínességük és érzéketlenségük vagy épp szentimentalizmusuk egyre fájóbban abszurd. Ilyesmiken gondolkodtam, miközben rendezgettem a gépemen a régi mappákat, fájlokat, hogy tényleg rend legyen a dolgaim körül, és akkor kezembe akadt egy régi írás 2009-ből. Nem is emlékeztem rá. Egyik könyvbe se került bele, tán publikálva sem volt, mint oly sok szöveg, amit a gépemen titokban őrzök. És annyira meglepően rímelt a fenti gondolatokra, hogy elámultam. Nagyon aktuális, most igazán időszerű, azt hiszem, pont most vagyunk ez előtt a napforduló előtt, amiről Adamus itt ír. Ezért úgy döntöttem, megajándékozlak ma titeket vele, ezzel is megköszönve a türelmeteket, a kitartásotokat és a munkámba fektetett bizalmat. Remélem, nemsokára találkozunk a kezünkben újra felvillanó lámpásainkkal az új életkörön!
(LD)
***
Íme az üzenet:
