Kettős hurok gondolataim margójára

Afféle intermezzóként – a Nagy Szabadulós Kaland térképrajzolásába beiktatott kis pihenőként – reagálnék két látszólag egymáshoz nem kapcsolható, ám minduntalan felmerülő kérdésre, amit azonban csodálatos elmém kötőtűjével össze is hurkolok, hogy egy füst alatt tudjam megválaszolni őket, s hogy e kis beiktatott gyöngyszem végén ismét igazoljam az eredetinek nem igazán, ám igaznak mindenképp nevezhető azon megállapítást, miszerint, lám, minden mindennel összefügg. S akkor lássuk a két kérdést, ami így-úgy eljutott hozzám, úgy is mondhatnám, minden résen beszivárog, mint rossz cipőbe az esővíz.

Az egyik kérdés az általános kedélyállapotomra irányul, úgy is fogalmazhatnék, többször és többféle módon ért az a vád, hogy én rosszkedvű, szomorú, lehangoló írásokat teszek közzé, s ezért sajnálatra, vigaszra, netán – urambocsá – segítségre szorulok. Hogy is fogalmazzam meg röviden azt, ami mindezzel kapcsolatban átsuhan ilyenkor agyam fényes ganglionokból álló alagútján, talán a legegyszerűbb az lenne, ha azt mondanám: ugyan, ne röhögtessetek már! De érzem, ezzel a szegényes érvvel nem tudtam kétségbevont kedélyállapotomat megvédeni az igen tisztelt bíróság előtt, s nem győztem meg kellőképpen az esküdteket sem arról, hogy amiről most azt gondolják, nincs, az igenis van – mindaddig, amíg egy átlátszó nejlonzacskóban nem lóbálom meg fizikai lenyomatát az idegesen szimatoló orruk előtt. Úgyhogy látszólag nem létező víg kedélyem vehemens védőügyvédeként most – csiribí-csiribá – előveszem a létét bizonyító „corpus delictit”, s kezükbe adom, hogy körbeadogatva közelebbről is megvizsgálhassák, nem valami olcsó utánzattal szúrom-e ki lézerpontossággal mindent átmetsző szemüket. Tehát igen tisztelt bíróság, egy kis példával szeretnék élni, megvilágítandó a helyet, ahol a keresett minőség látható. Mindannyian voltunk már elfuserált születésnapi buliban, ahol az idő múlásával, a sötétség térnyerésével és az alkoholszint általános emelkedésével exponenciálisan megnőtt az egy főre jutó szánalmas idiotizmus mértéke. Ilyenkor van az, hogy a kezdetekkor még takaros ház berendezése kezd olyanná válni, mint egy 3 dimenziós Dali-festmény: a különféle tárgyak olyan szürreális installációja jelenik meg a véreres szemek előtt, ami minden kétséget kizáróan jelzi, közeleg a hajnal. A kedvesen cseverésző csoportok észrevétlen átalakuláson mennek keresztül, gyöngyöző arcok torzulnak el a gyenge fényben, nyálcsöppeket szórva szét maguk körül súlyos mondanivalójuk világgá kürtölése során, egyre gyakrabban támasztva ezt alá alpári, ordenáré kötőszavakkal és nyerítő vihogással, ideges csapkodással. A tegnap még jólfésült házigazda immár zilált hajjal, csimbókosan, farzsebében csokikrémes villával, lapockájára cuppant nedves pólóján egy fél parizerrel támolyog, egyre bambább vigyorral, a szőnyegbe taposott marcipánmalac fején át a radiátorra helyezett rúzsfolttal s csikkekkel ékesített poharakig, hogy találjon egy bármilyen még pohárként értelmezhető tégelyt, amibe újabb adagot tölthet magának.

S te – aki szereted a bulikat – vendégként nézed a mókát. Voltál már sokféle buliban, kevés olyan társasági eseményfajta van, amin nem vettél részt. Csakhogy már annyit, de annyit buliztál, hogy kezd valami másra fájni a fogad, szívesen részt vennél, mondjuk egy kellemes körutazáson hozzád hasonló társakkal az egyéjszakás kilengések helyett. (Figyelj, épp most hurkolok!) Ja, és a lényeget majd elfelejtettem: ugyanis te ezen a bulin nem kaptál „szómát” („Szóma ha mondom, segít a gondon, már egy köbcenti helyrebiccenti!”), nem ittál azokból a poharakból, amik eleinte szép rendben a konyhában sorakoztak, s aminek kifolyt nehéz nedveitől mámorosan fullasztó a levegő. Ülsz az ablak alatti sarokban egy foltos fotelben, kényelmesen keresztbe vetett lábbal és szemlélődsz. Miközben magadban morfondírozol, nézvén ezt a szépen alakuló, épp megelevenedő Bosch-festményt. No és persze néha oda-odatéved egy-egy figura hozzád, maszatos poharában lötykölve vörös, barna vagy sárga italát, s nagy vígan hátba ver mondván, ugyan már, öregem, mitől vagy ilyen búvalbélelt, gyere, segítek én rajtad, hisz buuuuliii vaaan!!! – és két keze már az égben, s sziamangként ugrál nagy örömében. Hepifíling, giccsparádé, tényleg ez kell nektek? – mosolyogsz magadban, s nézed tovább az előadást.

S igen, van a bulinak egy ezt megelőző része, ez nem vitás, amikor mérges vagy: mert a fehér pulóveredre öntötték a vörösbort, a hangzavartól megfájdult a fejed, a füsttől alig kapsz levegőt és még csak 11 óra van, s tudod, a taxi hajnalban jön érted. Ha nem veszel részt a szómamámorban, az ezzel jár. De a kedélyed lényegében mit sem változott: a társaság hangulati – a végén mindenképp a macskajajos negatív tartományba átcsapó – lázas hatalmas szinuszgörbéjéhez képest a te kis kellemetlenségektől netán hullámos egyenesed a görbe magas pozitív tartományaiból nézve rosszkedvűnek fog tűnni. A belakott szobád sivár lyuk a modern kiállítóterem mellett. A realitásérzék, magyarán a gondolkodás és e létbe való alámerülés együtt valóban kicsit komorrá teszi az éles tekintetet, én még „hepifilinges”, az élet mélységein gondolkodó elmével nem igen találkoztam, ám élettelivel, vitalitástól, máig ható energiától kicsattanóval már annál inkább. Kiben van több, mindent túlélő, még nekünk is jutó igazi életerő: a sokszor kifejezetten keserűnek tűnő Mark Twainben, vagy a tényleg nagyon hepi, vidám celebekben? A komor tekintetű József Attilában, vagy a kissé bugyután és felszínesen a világra egy lágy fátylon át tekintő ún. pozitív-gondolkodókban, akik azt hiszik, ha letakarják a szemüvegük fél üvegét, már ki is takarták a fél világot, s nem veszik észre, hogy továbbra is ugyanazt a sztereó képet nézik, mint eddig, csak egyre szűkülő perspektívával? Akinek ezen a mostani bulin körülnézve így hajnaltájban nem fáradt és komor egy kicsit a tekintete, az vagy „nem bulizta még ki magát” – ahogy ezt mostanság az éretlenség szinonimájaként mondani szokás –, vagy igencsak felöntött a garatra. Csakhogy az óramutató a házban a falon nem áll meg, a világosság kint lassan tért nyer, miközben bent sok gyomor épp most kezdi felmondani a szolgálatot, s egyre több kéz lóg ernyedten a székek, kanapék karfáján, mintsem fent a magasban tovább tépázva a szédülten imbolygó csillárt. És lassan érkezik a taxi is. S amikor ideér, bennem továbbra sem változik semmi, az elgurultnak minősített jó kedélyem még mindig a birtokomban van, mi több: lehet, ekkor én válok a társaság legirigyeltebb tagjává, mert nem titkolt felszabadultsággal és örömmel, egyenes léptekkel, mosolyogva, egyre kellemesebb közérzetben, és legfőképp ép gyomorral lépek ki az ajtón, majd reggel új napot kezdek: frissen, fiatalosan készülvén a hajóútra.

És most jöjjön egy nagy hurkolás a bírósági teremből kilépve, s otthagyva a szigorú esküdteket, átrepülvén a csillagvizsgálóba, ahol arra vár a sokkal kedvesebb publikum, hogy mutassam meg, kik az én útitársaim, honnan várom a taxit, s legfőképp honnan tudom, hogy az jönni fog. Hova telefonál haza E.T., és ki az, akit ilyenkor felhív?

Nos, kedves csillogó szemű közönségünk, E.T. valóban hazatelefonál, csakhogy ez a dolog jóval bonyolultabb, mintsem azt elsőre gondolnánk. S ahhoz, hogy ezt kellőképpen szemléltetni tudjam, ismét kicsit komolyabbra kell vennem a hangnemet, nem mintha én magam komorrá válnék, de hát nem lehet a témát csak úgy elviccelni, hiszen bele kell közösen néznünk e nagy teleszkópba, s felnéznünk a minket körbeölelő hatalmas nagy burára. Ennek a teremnek a burájára, amit találó módon a „világegyetem” névvel láttunk el, hisz valóban egyesít magában minden tudást: egyfajta enciklopédia a lét hatalmas könyvespolcán. Az én úgynevezett „családom” e burán túl él. Nem ennek egy mélyebb, messzibb pontján, és nem is e burán belül, csak testen kívül, nem. Ott lakik, ahova most szem el nem lát, egy olyan térben és időben, ami magában foglalja azt a csillagvizsgálót, amibe most elrepítettük magunkat. Most egy zárt térben vagyunk, ami nemhogy nem végtelen, de a határai itt vannak egy karnyújtásnyira tőlünk. Egy tudati háló választja el a két szférát egymástól, ez egy olyan – nevezzük most úgy – érzékcsalódás, ami nem teszi lehetővé, hogy átlépjünk e határon. Villanypásztorral van körülvéve a karám, hogy miért, épp azt mutattam meg az iménti szedett-vedett védőbeszédem során. (Utolsó hurok, s már kész is a szép egybekötött duplaláncszem.)

Tehát ez a másik világ itt van a miénket magában foglalva az orrunk előtt, de egy varázslat folytán nem érzékeljük, a saját észlelésünk határa választ el tőle. Magyarán a kerítés, a két világ közti határ épp úgy jelenik meg, mint egy vászonra vetített kép és az a mögötti világ között: a kerítés maga a vászon. Ergo pont, ami a kép matériáját nyújtja, az a határ: a vászon teszi lehetővé a vetítést, csakhogy határa is egyben a kétdimenziós vetített kép és a valóság elválasztásának. No és ezt most hogyan magyarázzuk el annak, aki a vásznon egy kivetülésre hiszi azt, hogy ez ő? Hogyan lehet a vászonra ragadt fényjátéknak megmutatni, mi az, hogy a „vásznon túl”? Még a vásznat is nehéz megmutatni – ám mégis ez az első lépés, ami a célhoz elvezet. A vászon tehát az a matéria, ami lehetővé teszi, hogy ez a kétdimenziós diafilm láthatóvá váljon. Egyszóval a vászon annak a fizikai térnek csak egy darabkája, ami az a valóság, amit a vásznon lévő vetített képalak nyilvánvalóan nem láthat, hisz ő maga is ebből a vászonból van. Csak akkor válik láthatóvá számára ez az anyag egyben, ha arról le tud lépni. Addig csupán a színek és formák különbségét látja meg, az őket alkotó egységes hófehér matériát nem. Ezért van az, hogy akik továbbra is a vásznon keresik a vásznat, találnak is: mégpedig egy vetítettet. Nézzük csak meg a népszerű „ébredős blogok” tematikáját, és azonnal látható: igen ott a vászon, megvan a nyúl! – a vásznon. Tehát az én földön-kívüli családom – nevezzük most ezt ilyen „spielbergesen”, hogy még véletlenül se botoljunk meg a barokkosan félrevezető fogalmak göröngyében – ott van épp melletted, csakhogy a térben; míg te – most a példánál maradva – a vászon síkjában határozod meg magad. Ráadásul ők a tér egy még rétegzettebb felfogásában léteznek, mint az a szoba, ahol a vászon van, ugyanis ők képesek már emeletekben is gondolkodni – hogy még tovább butítsam ezt az eddig sem túl pengeéles példát. E család tagjai meg tudnak érinteni téged, pontosabban a fényvetülésedet, de ebből te semmi mást nem fogsz érzékelni, amíg fényjátékként tekintesz önmagadra, mint egy árnyékot a téged meghatározó közegen, a vásznon, ráadásul torzítva és a síkban. Mindenki megtapasztalta már, milyen, amikor a moziban átmegy egy árny, egy néző a „filmen”.

No, épp ennyit észlel az ember most belőlük, de ebből az árnyjátékból már következtethetünk azért sok mindenre. Egyrészt most egyre közelebb kerülnek a vászonhoz, s belógatnak ezt-azt a képbe, jól látható foltokat megjelenítve a vetítésen. Magyarán üzenni akarnak. (Aki rest volt megnézni a Dimenzióváltás cím alatt betett videót, talán most kevésbé érti mindezt, mint aki felismerte, mi okból lett az a kis mesefilm odabiggyesztve.) Egyre több üzenet jelenik meg a vásznon, aminek jelentése a vászonról nézve persze sosem egyértelmű. De ez a zavar csak akkor áll fenn, ha nem egyben nézzük az árnyjátékot, azaz az egyes foltokat önmagában vizsgáljuk. Nem fogom most lefordítani a teljes üzenetet, mert ezt is már darabokban megtettem az emberi szerepem mögé bújt, úgy látszik néha zavarba ejtő játékos útmutatóm során: de az biztos, az üzenetnek a legeslegfontosabb eleme az, hogy „Gyorsan gyere le a vászonról, mielőtt még összetekerik és a sarokba rakják! Hékás, érted, amit mondunk? Vagy leugrasz ide mellénk, vagy össze leszel tekerve fényjátékként, filmtekercsként a dobozba zárva!” Mindenben benne van ez az üzenet – most csak egyetlen példát mondok: számold össze, hány helyen láthattad a belülről üvegre tapasztott tenyeret; filmekben, klipekben, itt-ott. Nekem nem dolgom ezeket a jeleket összeszedni, ezt megteszi igazán csodálatos, emberfeletti munkával más. Azt azonban látjuk: idejöttek a segítőink az illúzión túlról és üzennek. Amit még biztosan tudhatunk, hogy ezek az üzenetek egyre direktebbek lesznek, s az utolsó pillanatban meg is fognak jelenni páran a burán túli családból a vásznon; persze cselesen, a kint is, bent is állapotában, amolyan Mátyás király lányaként. S mindemellett itt vannak egy más módon is, csak ezt elég nehéz felfogni, amíg azt hiszi az ember, az idő márpedig lineáris. Ám ha már nem hiszi ezt, hopp: megjelennek ezek a drága lelkek a látszólagos múlt mögé bújva; azt hiszem, egyelőre ez most a legszemélyesebb megjelenésük, hisz emberi formában állnak előtted – csakhogy mégsem abban. Remélem, nyilvánvaló, ez mit jelent, aki érti, könnyebben meglátja majd őket Mátyás király leányaként is.

Azt is tudhatjuk róluk, hogy a szándékuk békés. Azon kívül, hogy lehetőséget kínálnak fel számodra, hogy te is közéjük tartozhass, nem akarnak egyebet, hisz nem nekik van rád szükségük vagy netán neked rájuk, hanem nekünk egymásra – ez egy alapvető szemléletbeli különbség, immár az energetikai kannibalizmuson túllépve. S persze mindeközben azt sem árt tudni, a terem, ahol a fizikai világmindenség vászna feszül, tele van élettel. Ez számunkra most egyfajta energiaként jelenik meg a vásznon, ami egy ugyanolyan hierarchikus rend, mint itt: vannak ilyen-olyan létezők. Amikor a gyereknek tartok diavetítést a háromszintes házamban, van a szobában sok minden, miközben a felső szinten olvas apa, lent a kanapén hever a macska, a szőnyegen a kutya és annak farkán egy bolha. A vásznon lévő kép csak és kizárólag az azt magában foglaló valóságból táplálkozik, magyarán semmi nem lehet a vásznon, ami nem a ház és az azon túli világrendszer realitásából lenne összeállítva. Aki lelép a vászonról, az biztosan egy olyan nézőpontból teszi majd ezt, amely a szobából látja át a vásznat a rajta futó történettel együtt, tehát biztos nem macskaként vagy bolhaként ébred magára. Egy szónak is száz a vége: a vetítésen megjelenő „sötét, rossz energiák” a vásznon az odavetített történethez tartoznak, persze ez is mint minden, a burán túli valóságból kiindulva. Csakhogy aki már egyszer lejött egy vászonról eszméletvesztés nélkül, végig tudatában annak, mi történik vele, és nem bohókásan ugrándozva vidám bakkecskeként kihagyva fontos lépéseket, az a lelépést követően rögtön megszerzi zsákjába a fontos tudást, mégpedig azt, hogy ő sebezhetetlen, támadhatatlan és halhatatlan. S ekkor a sötét erők eltűnnek a közeléből, mert ők jobb szeretnek ott lenni, ahol táplálják, fenntartják őket: az illúzióba ragadt lelkek körül. Ez is nyilvánvaló: a fotópapír, amire előhívjuk a képet, sosem látszik önmagában, hisz eltakarja maga a fénykép; ám ennek ellenére, pontosabban épp ezért, ő hordozza a fényképet pont azáltal, hogy önmagát elrejti benne. Ez a Nagy és Félelmetes Gonosz, vagy egy fotópapír a létezésedben – és akkor neked nem árt, mert végig a kép által, amit rávetítesz, az uralmad alatt tartod –; vagy egy üres papír, amit magadon kívül tartva állandóan láthatóvá teszel (magyarán épp e kívül-tartással, a tőle való félelmeddel táplálsz), amíg fel nem fedezed valódi rendeltetését, megtalálva a saját képed alatt a helyét, és ezáltal a lényegét.

Egyszóval, aki eljutott a vásznon a vászon széléig, ami nem éppen kis mutatvány, annak tényleg nincs mitől félnie, de ebből a pontból ez már annyira nyilvánvaló lesz! Mellesleg épp ezért ez nagyon jó kis műszer számodra: ha nem félsz, már tényleg nem félsz, azaz ha igazán bátor vagy, mert túljutottál a félelmeiden és nem vakmerő, mert még meg sem közelítetted azokat: akkor közel vagy a káprázat határához. És itt, az illúzió szélén lehet beszélgetni azokkal a létezőkkel, akik hozzád hasonlóan szabadították ki magukat akkor, amikor erre lehetőségük adódott. Mert ez sem úgy van, ahogy azt a vászonról gondoljuk, merthogy a kapuk, pont úgy, mint a lift esetében, csak egyes emeleteken nyílnak; menet közben sosem, vagy ha mégis, akkor azon jobb nem kilépni.

S e beszélgetésekből, személyes eszmecserékből, jó hangulatú telefonos kommunikációkból tudom biztosan, hogy hamarosan jön értem a taxi, s már talán azt is sejtem, pontosan mikor, mert az árnyjátékból kiolvastam. Ugyanis a burán túli családom tagjai végig fenntartják nekem a lehetőségét, hogy magam jöjjek rá, ébredjek rá önmagamra, s nem súgják a nyertes lottószámokat a fülembe. Lehet, hogy van ilyen is, de az talán egy másik történet másik ajtaja, és ki tudja, hová nyílik. A vászon széléhez meg rém egyszerű út vezet: merd hazugnak nevezni az egész világodat egy pillanatra, merj teljesen a megszabott és rád erőltetett logikájából kicsusszanni mindenestül, vállald fel, hogy mindenféle áramlatnak ellenállj, mert az mind-mind a vetítésből származik, és indulj el arra egymagad, ahová ez az „egész valóban bűzlik” szimatot fogott orrod vezet. S akkor hamarosan mosolyogva várod velem együtt a taxit, álmélkodva a buli féktelen képtelenségein, és eszedbe sem jut sajnálkozni rajtam, netán valamiféle segítséget nyújtani felém, mert már te is tudod, hogy ez ebben a formában, enyhén szólva, nevetséges gesztus. És hát tényleg igaz a mondás: mindig az nevet igazán, aki utoljára nevet. Nevetni meg egyre kevésbé lesz nehéz – elnézve a „hepibuli” hajnali fáradtságát tükröző abszurd képeket.

(LD)